Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2000 ősz

Jog

Lustyik Katalin:

A netpornográfia és az amerikai gyermek

Bevezetés

Az Egyesült Államokban a kilencvenes évek közepe óta egyre jobban foglalkoztatja a közvéleményt a kérdés, hogyan lehet megóvni a fiatalkorúakat az Interneten található szexuális és egyéb, ártalmasnak vélt tartalmaktól. Az Internet tartalomszabályozásának kérdése komoly politikai és alkotmányjogi vitákhoz vezetett, és olyan megoldás, amellyel mind a szülő, a pedagógus, a politikus, az alkotmányjogász és az Internet-felhasználó is egyetért, eddig nemigen született. Az alábbi írás az Internet tartalomszabályozásával kapcsolatos kérdéseket járja körül, azt vizsgálva, hogy az USÁ-ban a szólásszabadság védelme az Internet esetében mennyire tér el a hagyományos médiumokétól.

Az Internet korunk egyik legjelentősebb kommunikációtechnikai vívmánya, amely a mindennapi élet egyre nélkülözhetetlenebb részévé válik a világ számos országában. S bár az új médium sokak szerint valóra váltja a XXI. század emberének álmait, mind több emberben merül fel a kétség, hogy a világot egyre szorosabban átszövő számítógépes hálózat veszélyeket is tartogat. Az Interneten található politikai és vallási uszító tartalmak, a bombakészítéssel és drogbeszerzéssel kapcsolatos honlapok, az erőszakra épülő videojátékok és persze a pornográfia káros hatást gyakorolhat a társadalomra. A világhálózattá duzzadt rendszer felhasználói között egyre több fiatal akad, aki akár minimális számítógépes és hálózati ismeretek birtokában is könnyen hozzáfér olyan információkhoz, amelyek a „valós világban” el vannak zárva előle.

Sokak szerint ahogy a valódi utakon is léteznek közlekedési, viselkedési és egyéb szabályok – például vezetői engedély csak egy bizonyos életkor betöltésével és vizsga letételével kapható –, úgy az „információs szupersztrádán” is szükség van olyan szabályokra, amelyek a virtuális utazást biztonságossá teszik elsősorban a gyerekek, de a felnőttek számára is. Lehetséges, hogy a jövőben virtuális ellenőrző pontokkal és olyan „cyber-rendőrökkel” találkozunk majd az Interneten, akik azt ellenőrzik, hogy a gyerekek virtuális biztonsági öve be van-e kapcsolva?

Tanulmányomban az Internet tartalmi szabályozásával kapcsolatos alkotmányjogi kérdésekkel foglalkozom. Azt vizsgálom meg, hogy az Egyesült Államokban a szólásszabadság védelme mennyiben tér el az Internet és a hagyományos médiumok – például a televízió vagy az újságok – esetében. Bár elsősorban az USÁ-t vizsgálom, az alább leírtak érvényesek lehetnek azokra az országokra – így Magyarországra is –, amelyeket mind jobban behálóz az Internet.

Internet az USÁ-ban

Az Egyesült Államokban a háztartások jóval több mint fele rákapcsolódott már a világhálóra, és a növekedés gyorsasága minden várakozást felülmúlni látszik. A felhasználók között egyre több a fiatal korú: a hat és tizenegy év közötti gyermekes családok 61 százaléka, az általános és középiskolák kilencven százaléka rendelkezik számítógépes hálózattal. Bár a legtöbb szülő és pedagógus elismeri, hogy az Internet forradalmi lehetőségeket kínál az oktatás és tanulás területén is, a megkérdezett szülők 78 százaléka tart attól, hogy gyermekei ártalmas információkhoz juthatnak még akkor is, ha nincs szándékukban azok felkutatása.

Egy tavalyi felmérés adatai szerint a megkérdezett amerikai tinédzserek 91 százaléka internetes házi feladata készítése során vagy egyszerű „szörfölés” közben bukkant pornográfiára1. (Ha valaki például a Fehér Ház honlapját keresve a whitehouse.com címet írja be véletlenül, meglepetések érhetik.)

Gyermeki ártatlanság és a korrupt média

A mai amerikai szülők attól félnek, hogy az Interneten keresztül ártalmas információkhoz jut gyermekük, az ő szüleik attól féltek, hogy a televízióban mit láthatnak csemetéik, azok szülei meg attól, hogy milyen filmeket játszanak a moziban. A netpornográfia körül kialakult heves viták a médiakutató számára megjósolhatóak voltak, hiszen eddig minden egyes tömegkommunikációs eszköz megjelenését követően felmerült a kérdés, hogy az új médium mennyire lehet káros és veszélyes a gyermekek erkölcsi, fizikai és szellemi fejlődésére (lásd például Rowland 1983; Meyrowitz 1985). A történelem során a túlságosan romantikusnak vagy erotikusnak bizonyuló regények éppúgy heves vitákat eredményeztek, mint a képes újságok hasábjairól hiányos öltözetben visszamosolygó modellek, a filmvásznon összebújó szerelmespárok, vagy éppen a szappanoperák hálószoba-jelenetei.

Ma szinte minden társadalom megkülönböztetett szerepet tulajdonít a gyermeknek, aki különleges figyelmet, bánásmódot és elbírálást igényel. A gyermek egészséges fejlődésének elengedhetetlen részévé vált a harmonikus környezet biztosítása, amelynek elengedhetetlen eleme, hogy az élet bizonyos oldalától távol maradjon (Jenks 1996). A nagybetűs Élettel – amelynek része a háború, a halál, a szenvedés, a csúnya beszéd és a szexualitás – csak fokozatosan lehet megismertetni a gyermeket. Tipper Gore (Al Gore felesége) Raising Children in X-Rated Society (Gyermeknevelés egy 18 éven felülieknek szóló társadalomban) című könyvében mintaszerűen példázza ezt az álláspontot: „Az explicit tartalommal kapcsolatos vitákban sokan olyan miniatűr felnőttként kezelik a gyermeket, aki érett gondolkodóképességgel és fejlett kritikai érzékkel rendelkezik. A felnőttek gyakran elfelejtik, hogy a gyermek pszichológiai szempontból különleges, fokozottan sérülékeny lény, és hogy fejlődésének egyes szakaszai nagymértékben eltérnek egymástól” (Gore 1987:39).

Az a veszély, amelyet egy fejlődési szakasz átugrása, és az idő előtti felnőtté válás jelent, már Rousseau-t is foglalkoztatta. Emil és a nevelésről című könyvében kifejti, hogy a természet azt követeli a gyermektől, hogy gyermek legyen, mielőtt felnőtt válhat belőle. Ha ezt a természetes rendet önkényesen felborítjuk, akkor koraérett gyümölcsöt kapunk, amelyek nem volt ideje kifejlődni, ezért nincs jó íze, és gyorsan tönkremegy. A médiát sokan olyan információk hordozójának és terjesztőjének tartják, amelyek kedvezőtlenül befolyásolhatják a gyermek természetes fejlődésének ütemét. Egy nem megfelelő alapossággal kiválasztott regény, zenei album, videojáték, film vagy akár egy honlap az Interneten olyan veszélyforrásnak tekinthető, amelyet a szülő nem képes elhárítani. Ha az információszolgáltatók nem hajlandóak kiszűrni a gyerekek számára „károsnak” minősülő információkat, akkor az állam feladata a szabályozás.

Az Egyesült Államok több államában már az 1880-as években születtek olyan törvényjavaslatok, amelyek vagy betiltották volna azon nyomtatott sajtótermékeket, amelyek bűnügyi híreket, rendőrségi jelentéseket, erőszakkal és „paráznasággal” kapcsolatos történeteket tartalmaznak, vagy korlátozták volna a fiatalkorúak körében történő árusításukat (Saunders 1994). Azóta több mint száz év telt el, a média és a gyerekek kapcsolata pedig ma talán még problematikusabb. Ahogy az Internet egyre jelentősebb részévé válik mindennapjainknak, és ahogy a fiatal felhasználók száma nő, a hálózat tartalmi szabályozása sokak szemében egyre sürgetőbb feladat. Netpornográfia

A netpornográfia térhódítása és népszerűsége sokakat megdöbbentett és megbotránkoztott, különösen amikor kiderült, hogy a hálózat már egy számítógépes alapismeretekkel rendelkező gyermek számára is könnyen hozzáférhető. Felmérések szerint már 1998-ban több mint 600 pornócég működött a világhálón, és számuk azóta is minden nap legalább negyvennel nő. A legnépszerűbb pornóoldalakat havonta több mint kétmillióan látogatják, és minden huszonötödik Internet-használó vásárlásra is adja fejét. Talán nem véletlen, hogy a netpornográfia több mint 100 millió dolláros éves bevételével az egyik legjövedelmezőbb üzletág az Interneten (Werst 1998).

A népszerűség titkát az üzletemberek az Internet alapstruktúrájában látják: a világhálón keresztül sokkal egyszerűbb a terjesztés, mint a „valós” térben, alacsonyabbak az előállítási és terjesztési költségek, nem beszélve a vásárlóknak biztosított nagyobb diszkrécióról, amely ebben az üzletágban nélkülözhetetlen. A vásárlói igények is sokkal szélesebb körben kielégíthetők, hiszen egy egész újság vagy videokazetta megvétele helyett a vevő állítja, válogatja össze a kívánt tartalmat. Sok vásárló számára az is előnyt jelent, hogy a megvásárolt termék csak virtuális térben léteznek, ezért nagyobb biztonsággal rejthető el a külvilág – és a kíváncsi fiatalok – szeme elől (Rimm 1995).

Az Interneten található szexuális tartalom közvélemény-kutatási adatok szerint a megkérdezett amerikaiak 85 százalékát aggasztja, mivel szerintük pornográfiához sokkal könnyebben hozzá lehet jutni, mint a többi médium esetében (Doherty 1999). Az Egyesült Államokban ugyanis kiskorúnak nem lehet sem pornóújságokat, sem pornófilmeket árusítani vagy kölcsönözni, és a kábeltelevíziók kódolt pornócsatornáira is csak felnőtt fizethet elő. Tartalomszabályozás amerikai módra

Az Internet rohamos növekedésével párhuzamosan az elmúlt öt-hat évben egyre élesebb viták bontakoztak ki arról, hogy szükséges-e, és ha igen, akkor hogyan lehet biztonságosabbá tenni a világhálót a gyerekek számára. Hiszen sokan egy olyan kommunikációs forma megvalósulását remélték az Internetben, amely – a történelem során először – semmilyen módon nem lesz szabályozható. Így a fiatalkorúak védelmében történő korlátozásoknak már a gondolata is politikai és jogi hadiállapotot eredményezett az országban.

Az Egyesült Államokban a média tartalomszabályozásának jogi lehetőségei az Alkotmányig nyúlnak vissza. Az Alkotmány Első Kiegészítése kimondja, hogy a „Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely csorbítaná a szólás és a sajtó szabadságát”. Az amerikai állampolgárnak így két alapvető értéket kell mérlegre tennie: a teljes körű szólásszabadság eszméjét és a fiatalkorúak védelmének kötelességét.

Az, hogy az Alkotmány fentebb idézett mondata a XXI. század beköszöntén az Internetet elárasztó pornográfiával kapcsolatban hogyan értelmezendő, megosztotta az amerikai közvéleményt, de még az alkotmányjogászokat is. A közösség védelmében történő médiaszabályozással kapcsolatban két alapálláspontot létezik. Az egyiket James szenátor fogalmazta meg egy szenátusi meghallgatás alkalmával, amely a televízióban eluralkodó erőszakos műsorok szabályozásának lehetőségével foglalkozott: „Nem tudom elképzelni, hogy az Alkotmány megfogalmazói úgy gondolták volna: a nemzet legfontosabb dokumentumát egy nap majd az erőszak és pornográfia védelmezésére használják”2.

A másik alapnézet szerint az Alkotmány azért biztosít teljes szólás- és alkotói szabadságot, mert egy demokratikus állam működésének elengedhetetlen feltétele, hogy minden egyes állampolgárnak joga legyen eldönteni, hogy milyen típusú művészetet és szórakozást kíván létrehozni és befogadni3. Bár a több mint kétszáz éve elfogadott Alkotmány Első Kiegészítése megtiltotta a Kongresszusnak a szólásszabadság korlátozását, az alkotmányossági kérdésekben eljáró Legfelsőbb Bíróság értelmezése szerint nem minden szólás, tartalom, alkotás élvez egyforma védelmet. Az utóbbi fél évszázad során a szexuális tartalom korlátozhatóságának elbírálásakor két szempont érvényesült különösen: a tartalom jellege és a közvetítésre szolgáló médium (Doherty 1999).

Tartalom-specifikus szabályozás

Az amerikai törvényhozás történetében a szexuális tartalom „jellege” alapján két kategóriába különíthető el (itt kell megjegyezni, hogy a „pornó” mint jogi kategória nem létezik). A szexuális tartalom vagy „obszcénnek” (obscene) vagy „nem-obszcénnek” minősíthető. A Legfelsőbb Bíróság 1957-ben született határozata alapján az a szexuális tartalom, amely obszcénnek minősül, nem részesülhet az Alkotmány védelmében, és terjesztése bűncselekménynek számít4. Amennyiben a szexuális tartalom nem minősül obszcénnek, teljes körű alkotmányjogi védelmet élvez, és nem szabályozható. Ma az Egyesült Államokban egy tartalom akkor minősül obszcénnek, ha az alábbi négy kérdés mindegyikére igenlő a válasz:

1) Kifejezetten szexuális izgatás céljából készült-e?
2) Az adott közösség értékeinek figyelembevételével erkölcstelennek és egészségtelennek minősül-e az izgatás jellege?
3) Tartalmaz-e olyan „elemeket”, amelyeket a törvény büntet?
4) A mű egészét figyelembe véve sem rendelkezik-e komoly irodalmi, művészeti, tudományos vagy társadalmi értékkel5?

Az a szexuális tartalom, amelyben fiatalkorúak szexuális cselekmény részesei – ilyen például gyermekpornográfia – külön elbírálásban részesül az amerikai jogrendszerben. Az ilyen tartalom létrehozója és terjesztője bűncselekményt követ el (Lessig 1999a).
Médium-specifikus szabályozás

Az utóbbi évtizedekben azon szexuális tartalom szabályozásának a kérdése is felmerült, amely ugyan nem minősül obszcénnek, mégis káros lehet a gyerekek számára. A jogrendszerben az egyébként teljes körű alkotmányvédelmet élvező szexuális tartalom korlátozhatóságának lehetősége függ a közvetítő médiumtól is (Turner 1999). A Legfelsőbb Bíróság véleménye szerint „minden médiumnak megvan a maga saját problémája, így a szólásszabadság korlátozhatóságának mértéke és jellege a médium sajátságain kell alapuljon” (Doherty 1999).

Tartalomszabályozás a legszélesebb körben az elektronikus média – a rádió és a televízió – esetében lehetséges, legkevésbé pedig a nyomtatott média – a könyv, újság, stb. – esetében. Ennek oka – kicsit leegyszerűsítve – abban keresendő, hogy a rádió és televízió számára szükséges frekvenciák száma korlátozott, és azok a közvagyon részét képezik. A frekvencia használatáért cserébe a műsorszórónak a „köz érdekeit, hasznát és igényeit” is szem előtt kell tartania. A bíróságok azt is kimondták, hogy a rádió és a televízió rendkívüli jelenléttel és jelentőséggel bír a társadalom tagjainak életében, még azokéban a gyerekekében is, akik még olvasni sem tudnak (Burns 1996). A bírák azonban azt is hozzátették – és ez az Internet tartalomszabályozásakor fontos lesz – hogy a fiatalkorúak védelmének érdekében történő tartalomkorlátozás csak abban az esetben tekinthető törvényesnek, ha az a lehetséges legszűkebb körű korlátozást jelenti6.

A nyomtatott média esetében már az 1960-as években több államban is megtiltották annak a szexuális tartalomnak a gyermekeknek való terjesztését, amely a felnőttek esetében nem, de fiatalkorúak számára az adott közösség normái szerint obszcénnek minősült7. A Playboy magazin például nem tekinthető obszcénnek, de a gyermek esetében annak minősíthető, így körükben nem terjeszthető (Wolff 1997).

A rádió esetében 1978-ban született meg az a bírósági döntés, amelynek értelmében a „közerkölcsöt sértőnek” (indecent) minősülő tartalom csak a nap azon szakaszában kerülhet adásba, amikor a hallgatóság nagy része felnőttekből áll8. Egy másik, a kilencvenes évek közepén született hasonló döntés értelmében a televíziótársaságok nem közvetíthetnek olyan műsort reggel 6 óra és este 10 óra között, amely a közerkölcsöt sértőnek minősül9. A közerkölcsöt sértőnek minősülő tartalom az elektronikus média esetében vált külön jogi kategóriává, és az olyan, a felnőttek körében obszcénnek nem minősülő szexuális és egyéb tartalom – például csúnya beszéd és káromkodás – sorolandó ebbe a kategóriába, amely a gyermekekre nézve ártalmas lehet.

Az Internet szabályozása

Annak megállapítása, hogy az Alkotmány keretei között az Internet esetében milyen széles körű és milyen jellegű tartalmi szabályozásra nyílik lehetőség, nagyon bonyolult.

Az Egyesült Államokban első komoly kísérlet az Interneten található ártalmas tartalom szabályozására 1996-ban történt a Communication Decency Act (CDA) elfogadásával, amelyet a Kongresszus az 1996-os Telekommunikációs Törvény részeként hagyott jóvá10. A CDA a számítógépes hálózaton lévő közerkölcsöt sértő – elsősorban szexuális – tartalmat az életkor függvényében kívánta szabályozni, mint ahogy az a nyomtatott és elektronikus média esetében is történik (Lessig 1999b). A CDA értelmében az a személy, aki fiatal korúaknak tudatosan és megfontolt szándékkal juttat el vagy tesz hozzáférhetővé olyan üzenetet, kérést, tanácsot, képet stb., amely obszcénnek vagy közerkölcsöt sértőnek minősül, vagy amely nemi szervek működésével kapcsolatos információt tartalmaz, törvénysértőnek minősül (Johnson 1997).

A CDA óriási visszhangot váltott ki az Egyesült Államokban, és mindenki cenzúrának tekintette a törvényt. Mivel az ország jogrendszerében a fiatalkorúak védelmét szolgáló tartalomszabályozás során az egyes médiumok eltérő elbírálásban részesülnek, a CDA alkotmányosságának vizsgálatakor a bíróság számára az első lépést az Internet összehasonlítása jelentette a létező médiumokkal. A Legfelsőbb Bíróság legtöbb pontjában alkotmányellenesnek nyilvánította a törvényt. A bírák véleménye szerint bár a gyermek jólétére ártalmas információk és tartalmak elleni védelem az állam feladatai közé tartozik, a CDA túllép ezen a célon, és széleskörű cenzúrát gyakorol, amely az egész társadalomra nézve veszélyes lehet11.

A CDA értelmében ugyanis az Internetet használó felnőtteknek ahhoz, hogy a kiskorúak esetében közszemérem-sértőnek minősülő információhoz jussanak (ilyen lehet például a tudományos és ismeretterjesztő információ is a mellrákról vagy nemi betegségekről), előfordulhat, hogy be kell bizonyítaniuk nagykorúságukat (Lloyd 1997). Az első törvényhozói lépés, amely Exon szenátor szavaival élve „biztonságossá kívánta tenni az információs szupersztrádát gyermekek és családok számára” gyors és teljes kudarccal végződött (Doherty 1999).

COPA

Két évvel később, 1998-ban a közvélemény és érdekvédelmi csoportok nyomására egy újabb kongresszusi törvény látott napvilágot, a Child Online Protection Act (COPA), amelyet ellenségei csak CDA II-ként emlegettek12. A COPA több ponton eltért az alkotmányellenesnek nyilvánított első törvénytől. A korlátozás „hatósugarát” igyekezett leszűkíteni, többek között oly módon, hogy csak kereskedelmi szolgáltatókra vonatkozott a szabályozás.

Ennek értelmében csak azoknak az ártalmas tartalmaknak a tudatos terjesztését és elérhetővé tételét tekintette büntetendőnek, amelyeket kereskedelmi céllal tettek fel a hálózatra (Rappaport 1998). A COPA alkotmányosságát már a törvény életbelépésének napján megtámadták, mondván, hogy az veszélyezteti az Alkotmány ElsőKiegészítésében szavatolt jogok gyakorlását a felnőtt állampolgárok esetében13. Ann Beesonnak, az American Civil Liberty Union nevű civil szervezet jogászának véleménye szerint a COPA a CDA-hoz hasonlóan túlságosan széleskörű szabályozást javasol, amely megbénítja az Interneten a szabad információáramlást (Doherty 1999). A Legfelsőbb Bíróság még nem ült össze a COPA ügyében, de a néhány hónapja másodfokon született bírósági döntés a CDA-hoz hasonló ítéletet sejtet14. Az érintett bírák véleménye szerint az alkotmányjogi problémák mellett a törvény betartása (is) komoly nehézségekbe ütközne, hiszen az Interneten elérhető információ a világ bármely részéről származhat, csakúgy, mint ahogy bárhonnan hozzá is férhető.

A rendelkezésre álló technológiák nem – vagy csak nagyon bonyolult és költséges módon – biztosítanak lehetőséget arra, hogy a felhasználók között különbséget lehessen tenni földrajzi elhelyezkedésük és életkoruk szerint. Az USÁ-ból működő virtuális pornóüzlet eladója például nemigen tudná kinyomozni, hogy a vevők között akad-e fiatalkorú amerikai állampolgár, akit a COPA értelmében tilos lenne kiszolgálnia. A törvény ugyanakkor nem terjed ki azokra a pornográf honlapokra, amelyek ingyen és bérmentve elérhetők (Candia 1999).

A CDA-hoz és COPA-hoz hasonló országos hatáskörű törvények az Internet esetében azért is bizonyulhatnak sikertelennek, mert az amerikai fiatalok számára a külföldi eredetű pornó is könnyen elérhető. A bírák egyetértettek azzal a széles körben vallott állásponttal is, hogy ameddig a törvényhozás figyelme kizárólag a pornográfia korlátozására irányul, addig háttérbe szorulnak olyan fontos(abb) problémák, mint az egyre nagyobb üzletnek számító gyermekpornográfia, vagy a gyermekek védelme azokkal a pedofilokkal szemben, akik az Interneten keresztül vetnek hálót áldozataikra (Sinrod és mások 1999).

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az Egyesült Államok bíróságainak ítéletei értelmében az Interneten elérhető tartalom olyan széleskörű alkotmányjogi védelmet élvez, mint a nyomtatott médiában, így szabályozásának lehetősége nagyon korlátozott. Az elektronikus média esetében fennálló frekvenciaszűkösség ugyanis a számítógépes hálózatoknál nem áll fenn, és ezek a frekvenciák nem is képezik a köz vagyonát. Emellett minimális az esélye annak, hogy valaki akaratán kívül károsnak ítélhető tartalommal találja szembe magát, ami pedig mind a rádió, mind a televízió esetében könnyen előfordulhat (például a háborús borzalmakat bemutató hírekben). Az Interneten a felhasználónak több „szándékos” lépést kell tennie annak érdekében, hogy pornográfiára „bukkanjon”. Egyes bíróságok azt is kimondták, hogy a pornográf honlapok elérhetősége leginkább a szextelefonos szolgáltatásokkal mutat rokonságot, ahol a szolgáltatás igénybevétele a felhasználó „aktív közreműködését” – a telefonszám ismeretét, a szám tárcsázását, a hitelkártya használatát – igényli (Johnson 1997).

Tartalomszelekció az Interneten

Az Interneten található ártalmas információtartalomtól az Egyesült Államokban és a világ más részein is sokan véleménye szerint állami beavatkozás nélkül is meg lehet védeni a fiatal korúakat. Ma már ugyanis léteznek olyan technikai eszközök, amelyek képesek „kiszűrni” a gyerekek számára károsnak ítélt információt. Ilyenek például az úgynevezett „blokkoló” szoftverek, amelyek az egyes személyi számítógépekre vagy a szerverekre is feltehetők.

A blokkoló szoftverek közös tulajdonsága, hogy meggátolják bizonyos nem kívánatos szavak, kifejezések, képek, honlapok elérését a fiatalkorú felhasználó számára. Bizonyos szoftverek több ezer szóból vagy honlapból álló „feketelistát” tartalmaznak, amelyet a szülőknek még módjukban áll kibővíteni. A tartalom megszűrésére készített efféle szoftverek általában a szülő által választott jelszóval aktiválhatók15. Amikor felnőtt kívánja használni a gépet, akkor a szoftver egyszerűen kikapcsolható – igaz, a gyakran komolyabb számítástechnikai ismeretekkel rendelkező tinédzser is nagy valószínűsséggel „hatástalanítani” tudja.

A blokkoló szoftverek használatával kapcsolatban nemcsak gyakorlati és pedagógiai, de politikai és gazdasági kérdések is felmerülnek. A tartalomszelektálás – mint a gyerek érdekében alkalmazott védekezési módszer – óriási támogatást élvez üzleti és politikai körökben egyaránt, hiszen a médiába való állami beavatkozás az amerikai közvélemény számára mindig is egyenértékűnek számított a cenzúrával. Az egyén, a család szintjén megvalósított tartalomkorlátozás azért is tűnik kívánatosabbnak, mert nem veszélyezteti az Internet – illetve az ország – gazdasági növekedésének ütemét, amelytől mind a CDA, mind a COPA esetében tartani lehetett volna egyesek szerint.

Összességében így elmondható: az általánosan elfogadott vélemény ma az USÁ-ban az, hogy a tartalom „megszűrésére” létrehozott technikai eszközök eleget tesznek az állam azon kötelességének, hogy a fiatalkorúak számára biztonságossá tegye a világháló használatát.

 

A V-chip

Nem ez az első eset a média történetében, hogy az amerikaiak úgy vélik: a tartalomszabályozás megoldható technikai eszközökkel. Néhány évvel ezelőtt, éppen a már említett 1996-os Telekommunikációs Törvény részeként a Kongresszus elfogadta azt a Szenátus által is által támogatott javaslatot, amelynek értelmében legkésőbb 2000. január 1-től az országban forgalomba kerülő új televíziókészülékeknek tartalmazniuk kell egy „blokkoló chippet”. A V-chip (v mint violence, azaz erőszak) csakúgy, mint az Internet esetében a blokkoló szoftverek, a fiatalkorúak számára ártalmasnak ítélt tartalom kiszűrésére alkalmas technikai eszköz, amellyel a szülők megakadályozhatják, hogy gyermekeik megnézzék a „nemkívánatos” – például túl erőszakos vagy szexuálisan kihívó – műsorokat (Burns 1996).

A média szabályozásának történetében a V-chip stratégiai és filozófiai értelemben is fordulópontot jelent. Korábban a nyomtatott és elektronikus média esetében a kibocsátandó tartalmat szabályozták, és azok betartásáért az adott újság, rádió- vagy televíziótársaság viselt felelősséget. A V-chip esetében azonban a tartalom megszűrésének feladata és így az érte viselt felelősség nagy része a tartalomszolgáltatóról a felhasználóra hárul, azaz a szülő dolga, hogy a technika segítségével kontrollálni próbálja gyermeke(i) televíziónézését, míg a televíziótársaságok a műsorok tartalmi kategorizálásáért, „címkézéséért” (program rating) felelősek. Az új tartalomszabályozási modellben az állam szerepe és feladata elsődlegesen az iránymutatás, a koordinálás és innovációs ösztönzés.

Az E-chip

A V-chippel kapcsolatban számos probléma merül fel, és a jövőben valószínűleg még több fog, hiszen a V-chippel ellátott televíziók kevesebb, mint egy éve kerültek forgalomba, és a használatukkal kapcsolatos kutatási eredmények mostanság látnak napvilágot. A számítógépes blokkoló szoftverek használata azonban azonnal alkotmányjogi vitákat váltott ki, megerősítve azt a tapasztalatot, hogy minden médiumnak megvannak a maga sajátságos problémái. Ha a blokkoló szoftverrel felszerelt hálózati számítógépek ugyanis közterületen találhatók, például könyvtárban, múzeumban vagy oktatási intézményben, akkor a felnőtt felhasználó nem képes olyan információtartalomhoz hozzáférni, amelyet az Alkotmány szavatol számára (Candia 1999).

A könyvtárosok és könyvtárlátogatók egy részének véleménye szerint az ilyen módon történő tartalomszelekció nem más, mint „elektronikus könyvégetés”. A Könyvtárosok Országos Szövetsége hivatalosan is elzárkózott a közkönyvtárakban használt számítógépek bárminemű blokkoló technikával való ellátása ellen, mondván, hogy az sérti a látogatók jogait. Több könyvtár azonban a gyermekkönyveket tartalmazó részlegben található számítógépeket hajlandó volt felszerelni blokkoló szoftverrel, de a könyvtár dolgozói kikötötték, hogy nem fogják ellenőrizni, használják-e fiatalkorúak a könyvtár többi gépét.

Az oktatási intézményekben található számítógépes rendszerek esetében is komoly viták alakultak ki. Kinek a feladata legyen például annak eldöntése, hogy egy iskola használjon-e blokkoló szoftvert, és ha igen, az milyen típusú információ kiszűrésére legyen beállítva? Bizonyos politikai elképzelések szerint azok az intézmények, amelyek állami támogatással építették fel számítógépes parkjukat, kötelezhetőek arra, hogy a V-chiphez hasonló „E-chippel” (e mint electronic azaz elektronikus, nem erotikus) szereljék fel a készülékeket. Akörül is viták folynak, hogy az E-chip és hozzá hasonló blokkoló technikák és szolgáltatások igen borsos anyagi költségeit az intézmények hogyan lesznek képesek felvállalni (Rappaport 1998).

„Önmegtartóztatás” az Interneten

A gyerekek megóvása a számítógépes hálózatokon található ártalmas tartalmaktól nemcsak állami szabályozás vagy blokkoló szoftverek használatával valósítható meg. Az USÁ-val ellentétben Európában a kilencvenes évek közepétől egyre inkább úgy látszik: az Internet esetében az önszabályozás a legjárhatóbb út. Az Európai Unió Telekommunikációs Bizottsága előírja a tagállamoknak, hogy országaikban ösztönözzék az önszabályozást. Az előírás célja lehetővé tenni, hogy a gyermek erkölcsi és szellemi fejlődésére ártalmas információ lekerüljön az Internetről, vagy nehezebben váljon hozzáférhetővé (Eddick 1998).

A Bizottság véleménye szerint a honlapok tartalmának kategorizálása is elengedhetetlen feltétele annak, hogy a világháló biztonságosabbá és áttekinthetőbbé váljon. A cél elérésének érdekében önszabályozó kódexek készítését kell szorgalmaznia az államnak, valamint bátorítania kell az olyan önszabályozó testületek és forró vonalak (public hotlines) felállítását, amelyek lehetővé teszik az Interneten működő cégek és magánszemélyek ellenőrzését.

A Bizottság javaslatait követve számos „csak felnőtteknek” szóló honlap üzemeltetője döntött úgy, hogy szolgáltatásait csak nagykorú előfizetői számára teszi hozzáférhetővé. Egyes vélemények szerint az önszabályozás is komoly veszélyeket rejt, akár „öncenzúrához” is vezethet, ami legalább olyan mértékben korlátozhatja a szólásszabadság gyakorlását, mint a COPA-hoz hasonló állami szabályozás.

Virtuális tér, valódi problémák

Az Internet jelenlegi struktúráját tekintve a „valódi térben” működő szabályok jelentős része komoly módosításokra szorul, így a gyermekek felügyelete és védelme is új megoldásokat igényel. Amíg a valóságban a kiskorúakat könnyen meg lehet különböztetni a felnőttektől, azaz a videotékában már legtöbbször „ránézés alapján” el tudja dönteni a kölcsönző, hogy kit nem szabad a hátsó, pornófilmekkel megrakott részlegbe engedni, addig az Interneten a felhasználók korának megállapítása egyelőre nagyon körülményes és költséges, ha egyáltalán megvalósítható. Annak eldöntése, hogy egy technológiai megoldás, az önszabályozás propagálása vagy egy alaposan átgondolt törvény vagy jogszabály, vagy ezek kombinációja biztosíthatja-e a legszélesebb körű szólásszabadságot és egyben a gyerekek védelmét az Interneten, nagyon nehéz feladatnak bizonyul.

Tanulmányomban azt igyekeztem bemutatni, hogy az Egyesült Államokban az Internet által biztosított korlátlan szólásszabadság és információáramlás szabályozása milyen vitákat eredményezett, és ezek milyen megoldásokat szültek. Azt a kérdést, hogy a netpornográfia az Egyesült Államokban az elmúlt években miért foglalkoztatta jobban a közembert, a politikust és a médiát, mint azok a sok szempontból nagyobb horderejű problémák, mint a hálózat biztonságossága, a személyiségi jogok védelme vagy az „információs szakadék” kiszélesedése, szintén érdemes lenne körbejárni a jövőben.

Irodalom


Burns, K. S. (1996): „Protecting the Child: The V-chip Provision of the Telecommunications Act of 1996.” DePaul Journal of Art & Entertainment Law, Vol. 8.
Candia E. M. (1999): „The Information Super Highway.” Temple Political & Civil Rights Law Review, Vol. 9.
Doherty, K. M. (1999): „www.obscenity.com: An Analysis of Obscenity and Indecency Regulation on the Internet.” Akron Law Review, Vol. 32.
Edick, D. A. (1998): „Regulation of Pornography on the Internet in the United States and the United Kingdom: A Comparative Analysis.” Boston College International and Comparative Law Review, Vol. 21.
Gore, T. (1987): Raising PG Kids in an X-Rated Society. Nashville: Abingdon, (39. o.).
Jenks, C. (1996): Childhood. London: Routledge.
Johnson, P. (1997): „Indecency Decisions.” Cable TV and New Media Law and Finance, Vol. 15, No. 7.
Lessig, L. (1999a): „The Law of the Horse: What Cyberlaw Might Teach.” Harvard Law Review, Vol. 113.
Lessig, L. (1999b): Code and Other Laws of Cyberspace. New York: Basic Books.
Lloyd, F. W. (1997): „High Court Affords Internet Broad First Amendment Protection.” Cable TV and New Media Law and Finance, Vol. 15, No. 5.
Meyrowitz, J. Žs. (1985). No sense of place: the impact of electronic media on social behavior. New York: Oxford University Press.
Rappaport, K. L. (1998): „In the Wake of Reno v. UCLA.” The American University International Law Review, Vol. 13.
Rimm, M. (1995): „Marketing Pornography on the Information Superhighway.” Georgetown Law Journal, Vol. 83.
Rowland, W. D. Jr. (1983): The Politics of TV Violence. Beverly Hills, CA: Sage;
Saunders, K. W. (1994): „Media Self-Regulation of Depictions of Violence: A Last Opportunity.” Oklahoma Law Review, Vol. 47.
Saunders, K. W. (1998): „Electronic Indecency: Protecting Children in the Wake of the Cable and Internet cases.” Drake Law Review, Vol. 46, No. 1, (1-52).
Sinrod, E. J., Reyna, J. W. & Jolish, B. D. (1999): „The New Wave of Speech and Privacy Developments in Cyberspace.” Hastings Communication and Entertainment Law Journal, Vol. 21.
Turner, W. B. (1999): „A Supreme Indecency.” Fulton County Daily Report. May 3.
Werst, B. M. (1998): „A Survey of the First Amendment ‘Indecency,’ Legal Doctrine and Its Inapplicability to Internet Regulation.” Gonzaga Law Review, Vol. 33.
Wolff, J. L. (1997): „The V-chip: Giving Parents the Ability to Regulate Television Violence.” Santa Clara Law Review, Vol. 37.

Lábjegyzetek

1
Children and the Internet. http://www.mediascope.org/pubs/ibriefs/ci.htm (2000. szeptember 11).
2
Exon szenátor nyilatkozata a Szenátus előtt (Hearing of the Committee on Commerce, Science, and Transportation, United States Senate), 1995. július 12.
3
Például az American Civil Liberties Union honlapja: http://www.aclu.org (2000. május 4).
4
Roth v. United States, 354 U.S. 476 (1957).
5
Miller v. California, 413 U.S. 15 (1973).
6
Sable Communication v. FCC, 492 U.S. 115, 126. (1989).
7
Ginsberg v. New York, 390 U.S. 629 (1968).
8
FCC v. Pacifica Found., 438 U.S. 726 (1978).
9
Action for Children’s Television v. FCC, 58 F. 3d 654 (D.C. Cir. 1994), cert. Denied, 116 S. Ct. 701 (1996).
10
47 U.S.C. 223(a), (d) (1996).
11
Reno v. ACLU (Reno I), 521 U.S. 844 (1997).
12
47 U.S.C. 231 (1998).
13
ACLU v. Reno (Reno II), No. 98-5591 (E.D. Pa. 1998).
14
Reno v. ACLU, (Reno III). D.C. No. 98-cv-05591 (2000. június 22.).
15
Lásd www.netnanny.com (1999. február 10.)
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Megrendelés
<>
2017 tavasz-nyár
> régebbi lapszámok
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink