2000 ősz – Térkép rovat
Magyari Tivadar
A romániai magyar média (5/8)
Szakmai tudat
A romániai magyar újságíró a legtöbb szempontból hasonlít a
„mindenkori” újságíróhoz,
azaz vallja az objektivitás szükségességét, ragaszkodik a politikai
függetlenséghez
és a sajtószabadság érvényesüléséhez. Megkülönbözteti azonban tőle
(1) aprofesszionalizmusa,
(2) literaturizáltsága és (3) akommercializmusa, illetve (4) a
követett médiadiskurzus
néhány sajátossága. Az első három fogalmat ebben a részben, a
negyediket külön
részben fejtjük ki.
Az aprofesszionalizmus fogalma arra utal, hogy a romániai magyar
sajtóban számos,
máshol hatékonynak vagy értékesnek elfogadott szakmai követelményt
nem ismernek
vagy nem tartanak fontosnak, illetve helyettük sajátos
követelményeket fogalmaznak
meg. Sajátos szakmai eljárásrendszer és értékrend alakul ki, tehát
tulajdonképpen
alternatív professzionalizmus érvényesül (ezért szólunk inkább
aprofesszionalizmusról,
és nem nonprofesszionalizmusról). Ez a beállítódás egyaránt jellemző
a fogalmazásra,
a laptördelésre, az interjúzásra, a tudósításra, a hírszelekcióra,
sőt, megjelenik
az újságíróképzésben is. Gyakori, hogy a romániai magyar
sajtótartalmak nem
követik azokat a megszokott eljárási módokat, amelyek máshol
alapvetőek és rutinjellegűek
– ilyen például a hír elkülönítése a kommentártól, az érzelmi
túlfűtöttség mellőzése,
a távolságtartás, a hírszelekció rutinjai (vö. McQuail 1994:213-220).
A kisebbségi
sajtók működtetésében mindenhol inkább előfordulhat az amatőrizmus,
mert a kisebbségi
közösségek rendszerint kis létszámúak, szórványszerűek, nem
jelentenek különösebb
potenciális reklámközönséget, és így a sajtótevékenység alkalomszerű,
mellékes,
önkéntes, „mozgalmi” jellegű. A romániai magyar sajtó
esetében viszont a bevezetőben
tárgyalt körülmények folytán a médiának nemcsak hagyományápoló,
identitás-őrző
szerepe van, illetve ez a szerep nem alkalomszerű, hanem mindennapos,
és az
itteni sajtó intézményességében, piaci viszonyaiban hasonlít a
„nem kisebbségi”
sajtókhoz. Ilyen körülmények között a kisebbségi sajtó amatőrizmusát
a megszokottnál
komplexebb tényezők között kell vizsgálni.
A romániai magyar sajtóban a téma- és hírszelekció során gyakori,
hogy az újságíró
nem azt választja ki, ami kivételes, a megszokott folyamatokat
megszakítja,
amint az általában a hír- és témaszelekcióban szokás, hanem a
köznapi, a megszokott
mederben zajló dolgokat. Gyakori jegye ez egyébként a különböző
kisebbségi médiumoknak:
a választott téma ugyan „mindennapi” (nincs benne semmi
különös, semmi új),
de attól tűnik kivételesnek, hogy nem „akármilyen”
mindennapokról szól, hanem
a „kisebbségi ember” mindennapjairól (mert a kisebbségi
közösség tagja eleve
kivételes lenne azáltal, hogy a „többségitől” eltérő).
Csakhogy ezek a mindennapok
nem keltenek figyelmet, érdeklődést. Ezeket a mindennapi dolgokat az
emberek
közvetlenül tapasztalják, vagy legalábbis maguktól is el tudják
képzelni reálisan,
ezért nem folyamodnak a sajtóhoz mint közvetítőhöz. Konkrét példa az
ilyen témaszelekcióra:
interjú egy falusi idős emberrel egy székelyföldi faluban, az egyik
magyar tévéadásban.
A riporter ilyesmit kérdez: „Összetartanak-e az emberek a
faluban?” Az interjúalany
a kérdés általánosságához illő választ ad, amelynek a lényege, hogy
igen, az
emberek „általában” összetartanak. Ezután azt is megkérdi
a riporter, hogy előfordul-e
széthúzás, viszály, és a válaszból kiderül, hogy az is előfordul, s
az interjúalany
– mintha megérezné, hogy többet és konkrétabbat kellene erről
mondani – hozzáteszi,
hogy néha a legények összeverekednek
„virtuskodásból”.
Az aprofesszionalizmushoz kapcsolódó tények és okok feltárása
külön tanulmányt
igényelne. Ez viszont nehéz feladat, mert érzékeny téma: a romániai
magyar újságírók
vezető-hangadó személyiségei vagy elégedettek ezzel a médiával, vagy
más és
más ténnyel elégedetlenek. Az aprofesszionális, amatőr
médiatevékenységre számos
példát találni, de bizonyára sok szakmai vitát szülne bármilyen
sajtóbeli cselekvés
besorolása a professzionális vagy nem professzionális tevékenységek
körébe.
Jellemző, hogy ritkán folyik ilyen vita. Szűk körben előfordul, hogy
a szerkesztőségek
vezetői panaszkodnak munkatársaik (beosztottjaik) szakmai
felkészületlenségére.
Mégsem áll módjukban elbocsátani őket, mert ennek lélektani, erkölcsi
terheit
nem vállalják.5
Ugyanakkor a romániai magyar újságírást nemcsak a szakmai
követelmények fel
nem ismerése vagy elrelativizálása jellemzi: találunk olyan
újságírókat, akiknek
munkáját külföldön is elismerik. Jellemző például, hogy – amint
említettük –
egyes sikeres operatőröket, filmkészítőket, tudósítókat a
magyarországi sajtó
is munkáltat, díjaz. (Ők jellemzően a komplexebb technikai eszközöket
– számítógépet,
professzionális videokamerát, stúdió-felszereléseket – igénylő
munkákat végzők
közül emelkednek ki. Valószínű, hogy e tevékenységek
„egzaktabb” tudásra épülnek,
ezeket nehéz elrelativizálni).
Az újságírók szakmai képzését és rekrutációját az elemzők
gyengének, de legalábbis
jellegzetesen aprofesszionálisnak tartják. Romániában kisebb
tanfolyamokat nem
számítva két intézet foglalkozik magyar újságírók képzésével. Az
egyiknek a
kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem ad otthont, és négyéves,
egyetemi fokú
képzést nyújt. A másik Nagyváradon van, s egy magánintézet, a Magyar
Újságírók
Romániai Egyesülete működteti Ady Endre Sajtókollégium néven: ez
egyéves, tandíjas
képzést nyújt, lehetővé téve a közvetlen szakmai gyakorlatot a helyi
sajtóban,
és magyarországi szakembereket is bevon az oktatásba. A kolozsvári
tudományegyetemen
1993. óta a tanárhiány, a korszerű egyetemi tapasztalat hiánya, a
szakmai relativizmus
terhe határozta meg újságíróképzést. Az 1997. és 1999. között végzett
újságírás-szakos
hallgatók feszültségekről számoltak be, hiányosságokról, egyetemi
szintet nyilvánvalóan
el nem érő tanári teljesítményről, meghirdetett és elmaradt
tantárgyakról, a
gyakorlati képzés esetlegességeiről, valamint jellegzetes tanári
pótcselekvésekről
azoknak az oktatóknak a részéről, akik nem tudták az óráikat szakmai
információkkal
kitölteni.
A viszonylagos szakmai hátrányok ellensúlyozásának tekinthető
néhány olyan továbbképzési
forma, amelyet főleg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete
szervezett. Ilyen
volt az audiovizuális továbbképző tanfolyam 1994-ben, az
olvasószerkesztők szakmai
találkozója 1997-ben, az újságíró-egyesület fotószakosztályának
szakmai találkozói,
a tördelőszerkesztők találkozója 1998-ban, vagy a szakosodást igénylő
témákkal
– például gazdasággal, turizmussal – foglalkozó újságírók
találkozói, táborozásai.
A MÚRE lehetővé tette, hogy az újságírók a megszokott napi
rutinjuktól eltérő
szakmai munkában vegyenek részt, például földrajzi-néprajzi
tájegységenként
szervezett riportíró-táborokban. Az ilyenkor készülő faluriportokat
kötetbe
gyűjtik és kiadják.
A literaturizáltság abban mutatkozik meg, hogy a domináns (azaz:
illendő, tekintélyes)
felfogás szerint majdnem mindenféle újságírásnak (de főleg a
„fontos” újságírásnak)
a szépirodalom vonzáskörébe kellene tartoznia – s ez már
hagyomány volna, tehát
„a világ legtermészetesebb dolga” lenne a romániai magyar
sajtóban. Ez a felfogás
a politikai hírlapírástól a sportújságírásig, a tömegközönségnek
szóló magazinok
szerkesztésétől a reklámújság szerkesztéséig mindenre kiterjed.
Márpedig a szépirodalmi
tevékenységhez kapcsolódó lapszerkesztés (az irodalmi lap
szerkesztése) jellegzetesen
más természetű, mint a hírlapírás, televíziózás, köztájékoztatás.
Nos, a tradicionálisan
erős irodalmári befolyás ezt a különbséget elmossa. A literátori
körök befolyása
olykor jellegzetesen nem pragmatikus, a piaci viszonyokat
alulbecsülő, a kulturális
rétegződést fel nem ismerő „médiapolitikát” eredményez.
Az irodalmári jelenlét,
a magaskulturális tradíció érvényesülése a sajtóban önmagában nem
rossz, de
a sajtó többi részében sokszor terméketlen. Van a romániai magyar
elit-diskurzusnak
egy nagyon gyakran, nagy érzelmi és elégedettségi töltettel használt
közhely-kifejezése:
a „műhely”. Egy-egy szerkesztőség körül megannyi szolíd
kis teremben „Valóságos
Műhelyek” (így illik említeni!) működnek. A kifejezés az
irodalmi önképzőkörök,
alkotóközösségek háza tájáról ered az erősen literátori befolyás
alatt álló
romániai magyar újságírói szakmai tudatban. A „műhely”
bármit jelenthet, és
szakterületeken felüli érvényessége van: innen is ered
közhely-természete. A
konkrétumnak az a hiánya, amely általában a közhelyeket jellemzi,
illetve az
az elégedettségi töltet, amelyet hordoz, távol (vagy a periférián)
tartja a
pragmatikus médiagazdasági, médiaszakmai kérdéseket, olykor
helyettesíti vagy
elrelativizálja azokat. A már elemzett aprofesszionalizmus részben
erre az elitizmusra
vezethető vissza.
A modern elitek jellemzője mindenhol, hogy esetükben kevés vagy
esetleges az,
amit „tömegempátiának” is szoktunk nevezni: az elitnek az
a készsége, hogy realisztikusan
fogja fel, hogyan viszonyul, él, gondolkodik a társadalomnak az
eliten kívüli
része, a tömeg, a „nép”. A romániai magyar elitnek
(politikai, irodalmi, általában
értelmiségi, sőt médiaszereplői elitnek) szembetűnően csekély a
„tömegempátiája”.
Ez az elit (és a rá figyelő, rá hivatkozó magyarországi elit is) e
nagy lélekszámú
kisebbségi közösséget hajlamos nem társadalomnak tekinteni, hanem
valamilyen
elit kulturális kollektívumnak – ám a kultúráról alkotott
elképzelése a magaskultúráról
(a művelt rétegek kultúrájáról) szól, hiszen ő maga ebben mozog. Így
ebben a
szemléletben a romániai magyarok talán több mint másfélmilliós
közössége a magasan
művelt vagy legalábbis könnyen művelhető és művelendő emberek
közösségeként
jelenik meg, amely tömegesen (tízezres nagyságrendben) olvassa a
bevett szépirodalmi
alkotásokat, érti meg a bonyolult politikai fejtegetéseket. E
tévedésnek nemcsak
elit-lélektani, elit-szociológiai alapja van, hanem történelmi
háttere is. Ennek
a háttérnek két elemét említhetjük. Az egyik a két világháború
közötti időszakhoz
kapcsolódik. A másik a kommunizmus idejéhez.
A két világháború között a szépirodalom, a politika és a sajtó
sajátos körülmények
között fonódott össze az erdélyi magyar kultúrában. Jelenleg a
romániai magyar
újságírás szakmai hangadói számára kivételes értéket jelent a két
világháború
közötti irodalmi élet, az ehhez kapcsolódó szerkesztői, lapkiadói
munka mintája
(lásd még Magyari 1996b:45-46). Erre utal a különböző megemlékező
rendezvények
és kiadványok sokasága, valamint az a nézet, hogy a hajdani újságírás
ismerete
(voltaképpen sokszor irodalmi publicisztika, irodalomkritika,
irodalmi levelezés,
esszéírás) alapvető része volna a mostani újságírójelöltek szakmai
képzésének.
Újságírás-szakos egyetemi hallgatók arról számoltak be, hogy a
„Modern információgyűjtő
módszerek” című tantárgy keretében „irodalmi
nagyjainkra” szoktak emlékezni,
miközben a párhuzamos román tancsoportok ugyanebben a tantárgyban
internetezni
tanulnak.
A másik történelmi elem az, hogy a kommunizmus idején sokáig a
magyar sajtótermékek
létét (hasonlóan a magyar nyelvű színházakéhoz) csak részben
veszélyeztette
a hatalom, miközben például a magyar nyelvű oktatás szükségét
tagadta, és végül
sok iskolát meg is szüntetett. Természetesen teljes körben
ellenőrizte a kiadványokat,
olyannyira, hogy 1989. őszén már a legártatlanabbnak vélt dolgokat
sem merték
megírni az akkori újságírók. Viszont – amint már említettük
– a hivatalos román
propaganda azzal dicsekedet, hogy működik magyar nyelvű sajtó, és
sokszor erre
mutatott, cáfolandó, hogy beolvasztási politikát folytat. Akkoriban
lehetett,
sőt kellett is a magyar kiadványoknak előfizetőket toborozni
vállalatoknál,
iskoláknál, és az akkori pártállami gazdálkodás jegyében olcsón
kínálni a sajtótermékeket
– s ezzel nagyobb példányszámot értek el, mint amilyenre
természetes módon juthatnak
az elitkultúrai kiadványok. Ugyanakkor a magyar lakosság létszáma is
magasabb
volt. Az akkori példányszámokhoz képest valóban alacsonyak a
mostaniak, de az
akkoriakat mesterségesen érték el. (Távolról hasonlóan működik ma az
egyik egyház
egyik kiadványa.
Egy vezető beosztású szerkesztő közlése szerint is a lap majdnem
kizárólagosan
elméleti, teológiai fejtegetéseket tartalmaz, amit még a laikus
értelmiség is
nehezen érthet meg. Mégis nagy számban kel el a mindössze négy
osztályt végzett,
másféle tudással boldoguló emberek körében. Kiderült, hogy a
templomban a lelkészek
hirdetik a lapot, és a hívek az egyházhoz való hűség okán
rendszeresen megvásárolják
a templomból kijövet, az ára pedig különben sem magas.)
A magyar közösség társadalomként nyilvánul meg abban az értelemben
is, hogy
gazdaságilag és kulturálisan rétegzett, így – bizonyos
szempontból – „elitje”
és „tömege” is van. Létezik tehát egy majdnem kizárólag
népi, illetve tömegkultúra,
amely valóban „tömeges” méretű. Az elitista szemlélet
– és számos újságíró ezen
alapuló szakmai tudata és „közönségérzéke” –
azonban ritkán fedezi fel ezeket
a tényeket.
Az elitizmus egyik következménye, hogy a romániai magyar sajtó
viszonylag kevésbé
tölt be szórakoztató funkciót. Ez azt is jelenti, hogy csekély
mértékben ér
el egyes, jelentős létszámú közönségrészeket. A tömegközönség
jelenlétére több
piaci adat utal. Ilyen például a magazinsajtó iránti kereslet. Az
Európai Idő
című (a sajtó hangadói körében vitatott esztétikai kivitelezésű,
hírmagazin-szerű)
lap egy időben sikeres kiadvány volt, csúcsidőszakában 25 ezer
példányban kelt
el (Horváth 1997); a Magyarországról importált Nők Lapja pedig vezeti
a népszerűségi
listát. Saját szórakoztató sajtó híján a romániai magyar a román
nyelvű vagy
a magyarországi magyar sajtóhoz fordul. Azok piaci rést töltenek be.
Az akommerciális,
sőt aprofesszionális beállítódásra jellemző az a gesztus, amellyel a
romániai
magyar sajtó hangadói a MÚRE több értekezletén szorgalmazták, hogy
„valakik”
(kik?) korlátozzák (hogyan?) a magyarországi magazinsajtó
behozatalát. Jelenleg
bárhol, ahol Erdélyben magyarok laknak, kaphatók a sikeres
magyarországi magazinok,
különösen a nőknek szóló újságok, mint az említett Nők Lapja, a Tina
vagy a
Kiskegyed, sőt az olyan, Romániában drágának számító lapok is, mint a
Burda,
az Otthon, a Lakáskultúra vagy egyes számítástechnikai kiadványok.
Hasonló a
helyzet a televíziózás területén: a székelyföldi városokban helyi
kábeltelevíziósok
személyes közlése szerint a magyarországi kereskedelmi TV3 nézettsége
meghaladta
a régiónak célzott Duna Televízió nézettségét; a román kereskedelmi
csatorna,
a PRO TV műsorát többen nézik a kolozsvári magyarok közül napi
rendszerességgel,
mint a közszolgálati magyar Duna Televíziót (Magyari 2000).
A probléma voltaképpen az elitkultúra és a tömegkultúra egymáshoz
való arányában
rejlik, azaz a szórakozás versus művelődés és tájékozódás
problémájában. (A
kereskedelmi tévék piacnyerése Erdélyben is kényes téma volt, s e
sorok írója
is tapasztalta azt a kételkedést és ellenérzést, amellyel ezeket az
adatokat
fogadták a közszolgálatiságban érdekeltek.) 2000. áprilisában
kormányzati égisz
alatt „Magyarság a médiában” címmel vitafórumot rendeztek
Budapesten, ahol politikai
áttörésnek számított az, hogy a magyar kormány külügyi államtitkára
kimondta:
a határon túli magyaroknak célzott médiában az anyanyelvi
szórakoztatás irányában
is nyitni kell, különben – és ezt már e sorok szerzője teszi
hozzá – a határon
túli magyarság már nem az anyanyelvét fogja használni, amikor
szórakoztató médiatartalmat
keres. A tömegkultúra iránti igény szociológiai tényként való
elfogadása újítana
a romániai magyar (és az anyaországi) kisebbségpolitikán, legalábbis
annak médiapolitikai
részén: a tömegkultúra igényesebb médiatartalmai (vetélkedők, sport,
szappanoperák
stb.) magyar nyelven kerülnének a romániai magyar „tömeg”
elé. Bár a „magaskultúra”
elítéli és a kultúrpolitika nem támogatja az ilyen médiatartalmakat,
ezek mégis
magyar nyelvűek volnának, és az anyanyelvet művelnék.
Az akommercializmus, az üzleti szellem hiánya nagyrészt az
előbbiekben tárgyalt
elimizmushoz kapcsolódik. Az üzleti beállítódáson a médiaintézmény
(piac)gazdasági
szereplőként való felfogását értjük, az ennek megfelelő
döntéshozatalt, szerkesztési
koncepciót, marketing-stratégiát, és nem feltétlenül azt, amit okkal
vagy ok
nélkül pejoratív értelemben „kommersznek” bélyegeznek. A
romániai magyar sajtóban
kevés az üzleti szellem, a vállalkozószellem, a profitorientáltság: a
modern
racionalitás. Ez alól persze vannak kivételek: ilyenek azok a
székelyföldi televíziózáshoz
kötődő vállalkozások, amelyek üzleti szemlélet nélkül megszűnnének,
és törvényszerűen
üzleti szellemű a külföldi befektetők jelenléte miatt az egyik
„országos” (összerdélyi
terjesztésű) magyar napilap is. Jellemző, hogy éppen a gazdaságilag
jól érvényesülő
magazin-jellegű kiadványokra vagy műsorokra nincs vállalkozó.
Magyarországi
média-szakos egyetemi oktatók hitetlenkedve tapasztalták kolozsvári
látogatásukkor,
hogy a helyiek, a fiatalabb sajtószereplők ebben nem látnak
„üzleti fantáziát”,
miközben a néhány százas példányszámú elitkultúrai kiadványokat
dicshimnuszokkal
zengik körül, mint az „igazi” zsurnalizmus példáit.
Ez a beállítódás visszaköszön a sajtóintézmények szociológiai
jegyeiben is.
Egy tipikus sajtóvállalkozás a megfigyelő számára nem annyira
gazdasági vállalat
képét nyújtja, mint egy agitatív civil szervezetét. Ez pedig olyan,
mintha része
volna annak a három-négyszáz civil szervezetnek, amely így vagy úgy a
magyar
kisebbségi érdekeket képviseli és védi. A szerkesztőségek vezetői
mintha egyfajta
alapítványt vagy nonprofit szervezetet menedzselnének (és ezt sok
esetben sikeresen
teszik); a magyar sajtó működtetése az elsődleges, a gazdasági
szempontok ennek
alárendeltek – legalábbis a retorika szintjén. A főszerkesztők
hatalma gyakran
korlátozott, előfordul, hogy a beosztottak választanak maguk közül
főszerkesztőt.
Említettük, hogy egyes vezető beosztású szerkesztőknek nem áll
módjukban (nem
tudják vagy éppen nem is akarják) fegyelmezni vagy elbocsátani
beosztottjaikat.
A civil szervezeteket idéző magatartás azt is jelenti, hogy
– retorikájuk szerint
– az újságírók a kisebbségi közösség szolgálatának tekintik
munkájukat, anyaországi
támogatást igényelnek, valamint az RMDSZ támogatását kérik (politikai
támogatásában
részesülnek is). Az újságírók és a kisebbségi politikusok közötti
intézményes
határ elmosódott. RMDSZ-politikus, sőt magyarországi diplomata is
bizalmasan
beszél „mikrofonon kívül” a romániai magyar újságírónak,
és számíthat arra,
hogy amiről azt kéri, ne írják meg, azt nem is írják meg – a
kivételek ritkák.
Ez a helyzet változott ugyan valamit az utóbbi években, amióta a
romániai magyar
politizáló közvélemény megoszlik az RMDSZ politikájának
megítélésében. Viszont
továbbra is az a gyakorlat, hogy ha politikai nézetkülönbségek
vannak, az újságírók
rendszerint megvárják, amíg kialakulnak és világosan elkülönülnek a
szekértáborok,
és csak ekkor nyúlnak a témához (vö. Horváth 1996:39-43; Magyari
1996b:43-47).
Ebben a civil szervezeti éthoszban gyakori, hogy a különböző
szövegekben keveredik
a politikusi, az újságírói és a közemberi szerep, jóllehet e
szereplők helyzete
a közéletben nyilvánvalóan különböző. Az egyik helyi magyar politikai
napilap
tudósítója például elment a megyei RMDSZ-szervezet egyik fontos
gyűlésére, amelyen
egy vezető RMDSZ-politikus felszólalásában bírálta a szerinte rossz
irányt követő
lapot. Az újságíró a másnapi lapban „tudósításának”
legnagyobb részében ezzel
az RMDSZ-politikussal polemizált, támadott, ellenérvelt, ítélt. De
hozhatunk
más példát is a különböző szerepek keveredésére: az RMDSZ-en belüli
két politikai
irányzat (az ellenzékiség hívei és a kormány-részvétel hívei) közül
inkább az
egyik hangadójává vált egy helyi magyar napilap. Közelebbről
megvizsgálva kiderült,
hogy ez inkább spontán, esetleges, mintsem tudatosan vállalt
beállítódás, és
azzal áll összefüggésben, hogy a lap szerkesztőin, az újságírókon
kívül mások
is (voltaképpen az olvasók) fő helyen, gyakorlatilag majdnem
szabadon, kevés
átszerkesztéssel írhatnak bármit, és cikkeik az újságírókéi mellett
jelennek
meg. Ezek a cikkek pedig nagyrészt olyanoktól származtak, akik az
egyik politikai
irányzatot támogatták, a másikat támadták.
Az akommerciális magatartásnak kedvez, hogy a piac nem
szankcionálja az amatőr
köztájékoztatást: a modern, a tömeg-szintű köztájékoztatás
megjelenése óta csak
ilyen típusú sajtója volt a romániai magyarságnak, erre
szocializálódott (s
csak kevesek számára meghökkentő, hogy a reggeli lapban az újságíró
úgy tudósít
az előző napi RMDSZ-gyűlésről, hogy visszafelesel az egyik ottani
felszólalónak).
Ugyanakkor a regionális napilapok olvasása stabil része egyes rétegek
életmódjának,
s ráadásul ezek a lapok a maguk nemében és régiójában
monopolhelyzetben vannak,
az olvasóknak nincs más választásuk.
A civil szervezetként menedzselt szerkesztőség ilyen éthoszban
különösen érzékeny
a külső nyomásra. Annak ellenére, hogy voltaképpen tőkés
vállalkozásról van
szó, gyakori, hogy a romániai magyar lapok menedzselése során a
gazdasági racionalitást
normatív meggondolásokkal (a közösség domináns politikai, érzelmi,
szemléleti
jegyeivel) vetik össze. Az egyik szerkesztőségben például hosszan
gondolkodtak
azon: közöljék-e azt a reklámot, amelynek alkotója ragaszkodott
ahhoz, hogy
a reklám tárgyához csatolt jelmondat románul jelenjék meg, vagy azon,
hogy a
közismert „Plussz” vitamin-tabletta reklámjában a termék
neve megjelenhet-e
kettős vagy hármas „sz”-szel, tehát helytelenül. Kérdés
volt az is, hogy betegyék-e
a lapba a szextelefonként ismert szolgáltatás reklámját: a
kiadóvállalat előnyös
juttatásokban részesült volna a telefonvállalattól, ám egy pap
kifogásolta a
hirdetést.
Ennek a viszonyulásnak – legalábbis egy bizonyos médiapolitikai
szempontból
– előnye, hogy gyakran egy spontán, esetleges, de a piaci
szempontok egyeduralmát
el nem ismerő „közszolgálatiságot” eredményez a romániai
magyar sajtóban. Valóban:
a médiaszereplők és az értelmiségi elit körében tapasztalható
közhangulat inkább
a konzervatív (értsd: elitista, akommerciális, globalizáció-ellenes)
médiapolitikának
kedvez.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. ::
Főoldal ::
Impresszum ::
Szerzőinkhez ::
Beköszöntő
