Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 tavasz – Identitás rovat

Papp Z. Attila

Az eltűnt hokimeccs nyomában. Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén (5/9)

A romániai magyar nyilvánosság

Az alábbiakban ismertetésre kerülő romániai magyar sajtónyilvánosság jobb megértése érdekében szeretnénk röviden vázolni az előbb említett lokális nyilvánosság néhány fontosabb elemét.

A székelyföldi jégkorongozásnak több évtizedes hagyománya van, a régión belül pedig Csíkszereda és Gyergyószentmiklós számít ilyen szempontból centrumnak, ezekben a városokban műjégpálya is működik. A két város között egyrészt versengés zajlik, másrészt pedig „mobilitási” csatornák épültek ki: a gyergyói csapat jobb játékosai Csíkszeredába kerülnek (a csíkszeredai csapat bizonyos tagjai pedig fővárosi együttesekbe jutnak, ha máskor nem is, a katonai szolgálat idejére biztosan). Mivel Székelyföldön viszonylag kevés olyan sportágat művelnek, amelyekben országos szintű sikereket lehetne felmutatni, érthető, hogy a drukkerség iránti vágy elsősorban a jégkorong körül éli ki magát.⁴ Csíkszeredában az egyik legtekintélyesebb szobor is történetesen egy jégkorongozót ábrázol. Így nem véletlen, hogy a városban nagyon él az a felfogás, hogy „az nem szeredai, aki nem hokizik”, vagy legalábbis aki nem jár hokimeccsekre.

A hokimeccs egyfajta ünnep, kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve fiatalok, idősek egyaránt részt vesznek egy-egy rangadón, a meccsek után pedig – egyik informátorom szerint – „még vagy három napig lehet elemezni a történteket”. Mindehhez még legalább két elem járul hozzá: az egyik az, amit korábban már említettünk: a hoki itt „magyar ügy”, a szeredai csapatban például nincs egyetlen román nevű játékos sem, jóllehet a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a város lakosságának mintegy 16 százaléka román. A másik, az ünnepi hangulatot erősítő elem az alkoholfogyasztás. Egyik interjúalanyunk szerint egy-egy mérkőzésen a közönség 30-40 százaléka részeg. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a nyilvános-informális mezőben (Bíró–Gagyi 1996) végbemenő jégkorongmérkőzés során megmutatkozik egyfajta strukturális agresszív őszinteség: ha a helyzetnek, mérkőzésnek nagy tétje van, illetve ha a szereplők (játékosok, nézők) eképpen élik meg, máris kibuggyannak az előítéletek, a verbális elutasítástól a lincselésig bármi megtörténhet. Tudományos hangnemben így fogalmazhatnánk: a játékosok, a nézők, a bírók között többféle kombinációban agresszív interakciók jöhetnek létre. És általában történik is valami, hiszen, ahogy egy volt csíkszeredai hokis bevallotta: „minden hokisnak az a vágya, hogy egyszer egy bírót elverjen”.

Az itt leírt mechanizmus természetesen nemcsak csíkszeredai sajátosság, és nemcsak a jégkorongra vonatkoztatható. A mi esetünkben most az a fontos, hogy a lokális nyilvánosságban a hoki a maga rítusaival együtt az etnikai identifikáció szerves része: a „csíki fiúk”, a „szeredaiak”, dacára az egész testüket eltakaró hokifelszerelésnek, etnikai jegyeket is viselnek. Ám ezek a jegyek kontextuálisan változnak: a csíkszeredai hokis otthon székely, Bukarestben magyar vagy „bozgor” (értsd: hazátlan), Budapesten pedig román. Ez a kívülről rájuk kényszerített kaméleonszerű állapot talán leírható egyfajta székely létnek (és ne feledjük el, hogy a Budapesten játszó román válogatottban úgynevezett székely sorok is voltak), amelynek fő karakterisztikuma az ellentmondás, az ellentétes irányú tendenciák valamilyen sajátos belső szintézise. A székely létet egyrészt kettős elzárkózás, másrészt kettős integráció jellemzi. A kettős elzárkózás azt jelenti, hogy a székely se nem magyar, se nem román, a kettős integráció ugyanakkor azt jelenti, hogy a székely magyar is és román is. Mindezek, mint említettük, kontextuális meghatározottságú állapotok.

Ezután jogosan merülhet fel a kérdés, hogy a lokális informális nyilvánosság hogyan viszonyult az általunk célba vett mérkőzéshez. Informális beszélgetések alapján az előbbiekben vázolt paradox székely lét emberközeli megnyilvánulásait értük tetten. Két jellemző példát szeretnék ismertetni.

Megkérdeztük egyik alanyunkat, hogy kinek drukkolt a magyar–román meccsen. Spontán válasza így hangzott: „A románoknak, hát logikus, nem?”. „És amikor nem a szeredaiak játszottak a román csapatban, hanem a román sor, akkor kinek drukkoltál?” – kérdeztem vissza. Rövid csend és habozás után a válasz így hangzott: „Kinek is dolgozol te?”. E párbeszédből levezethető, hogy amíg a kontextus ismerete nyilvánvaló (hiszen a beszélgetés Csíkszeredában zajlott „székelyek” között), addig acsapatkötődés logikus: egy szeredai valójában a szeredaiaknak drukkol, ám ha a szeredaiak történetesen a román válogatottban játszanak, akkor logikus, hogy a románoknak kell szurkolni. Azonban a „tiszta”, azaz a csak román etnikumú játékosokat felvonultató román válogatottnak drukkolni „józan szeredai ésszel” is nehezen elképzelhető. Ebben a momentumban az ismertnek hitt kontextus megkérdőjeleződik, beszélgetőpartnerem pedig a visszakérdezéssel tisztázni akarta, hogy „székely énjének” melyik elemét domborítsa ki. Látható, hogy a csapatkötődés sem egyértelmű, ilyen helyzetekben a paradoxonokkal megáldott székely létben leledző egyén valójában féldrukker: az egész csapattal csak a részcsapat által képes azonosulni. Ha a részcsapat hiányzik, akkor az egésszel való identifikáció megkérdőjeleződik.

A féldrukkerség további árnyalatait tárja fel egy másik beszélgetésünk. Ebben az esetben is azt kérdeztük interjúalanyunktól, hogy kivel tartott a Románia–Magyarország mérkőzés közben. A válasz így hangzott: „A meccs elején, amíg a románok vezettek, addig nekik drukkoltam. Azonban amikor már kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a román csapat nem jut tovább, akkor én is a magyaroknak drukkoltam, gondoltam, mégiscsak jobb lesz a mérkőzés végén a magyar himnuszt hallani”. A féldrukker stratégiája ebben az esetben úgy nyilvánul meg, hogy amikor bizonytalanná válik az eredeti kontextus, akkor székely énjének magyar elemével azonosulva végül is fenntartja etnikai önintegritását, a mérkőzés kimenetele nem okozhat csalódást.

Ahogy a magyar nyilvánosság szintjén földrajzi értelemben távolodunk a Székelyföldtől, úgy a csapatkötődés látens vagy nyílt módon egyre inkább átbillen a magyarországi válogatott oldalára. Míg egy kolozsvári magyar esetében egyértelmű, hogy a magyar válogatottnak „kell” drukkolnia, addig egy csíkszeredai esetében, mint a fenti példákban is láttuk, ez korántsem nyilvánvaló.
Az informális magyar nyilvánosság rövid ismertetése érthetővé teszi a magyar nyelvű sajtóban körvonalazódó szcenáriók etnikai jegyekkel való túlterhelését. Ebben a vonatkozásban egyfajta párhuzam állapítható meg a formális és az informális nyilvánosság között.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

• Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén
• Sport és identitás
• Politika és sport a nyilvánosságban
• A román szcenáriók
• A romániai magyar nyilvánosság
• A romániai magyar szcenáriók
• Hasonlóságok és különbségek
• Összegzés helyett
• Irodalom

Kisebbség

Bernáth Gábor – Messing Vera:

Roma szereplő a „Barátok közt”-ben: Az első fecske

Identitás

Papp Z. Attila:

Az eltűnt hokimeccs nyomában. Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén

Kovács Melinda:

A rendkívüli megismerése. A politikus diszkurzív konstrukciója a magyar sajtóban

Politika

Hegedűs István:

Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén

Bajomi-Lázár Péter:

Média, hatalom. A Médiaimperializmus tézise

Jog

Cseh Gabriella – Sükösd Miklós:

A törvény ereje. A médiatörvény értékelése felé

Kertész Krisztina:

A média szabályozása az Európai Unióban és Magyarországon. A jogharmonizáció folyamata az audiovizuális szektorban

Térkép

Beata Ociepka:

A lengyel média átalakulása

Kritika

Csőke Zoltán:

Amerikai álom, amerikai valóság. Csillag András „Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó” című könyvéről