Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 tavasz – Identitás rovat

Papp Z. Attila

Az eltűnt hokimeccs nyomában. Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén (7/9)

Hasonlóságok és különbségek

Összehasonlítva a különböző tömbökbe tartozó szcenáriókat megállapíthatjuk, hogy a román nyilvánosságban jóformán nem szerepel az etnikum mint magyarázó elem. A magyar újságokban azonban ez a dimenzió végigkíséri a mérkőzés utólagos ismertetését: egyrészt a román válogatotton belüli látens konfliktus ismertetése során, másrészt pedig a magyar válogatott győzelmének interpretálása közben. Egy másik fontos, az előbbivel szoros kapcsolatot mutató különbség, hogy a magyar lapokban nem körvonalazódnak a fentiekben ismertetett bűnbakkereső, konspirációs jellegű forgatókönyvek, sőt, száraz tényközléssel sem találkozhatunk. A magyar nyilvánosságot áthatja a részletező emocionalitás, amelyet a kisebbségi lét permanens ünnepkereső beállítódásaként értelmezhetünk.

A román és magyar nyilvánosság természetrajzát befolyásolja az is, hogy a szóhoz jutó, az eseményt elmesélő, értékelő személyt milyen mikrokörnyezet veszi körül, illetve az, hogy a győztes vagy a vesztes pártján áll-e. A román nyelvű sajtónak a vesztest kellett védenie, azonban a csapaton belüli interetnikus konfliktust nem lovagolhatta meg, hiszen az együttes székely tagjai is pont annyira vesztesek voltak, mint a bukarestiek. Ezért érthetővé válik, hogy a csapatelkötelezésre épülő beszédmódok valójában bifurkálódtak, és a racionalitás és irracionalitás tengelyén helyezkedtek el. A racionalitás – azaz ésszerű helyzetértékelés – úgy lehetséges, ha az értékelő szembefordul önmagával és kezdeti csapatkötődéséből származó dicsőségét dekonstruálva belátja hibáit – innen származott a technicista-oknyomozó szcenárió. Az önmagunkkal való szembefordulás képtelensége megfoghatatlan, sejtelmes okok keresése felé taszít. Amikor az ésszerűség csődöt mond, életre kel a mindent megmagyarázó konspirációs történet. A két véglet között helyezkedik el a körültekintő semlegesség.

Az etnikai tehetetlenségi erő következtében a romániai magyar sajtó inkább a győztes pártján állt. Igaz, hogy a román válogatott fele magyar, de végülis a magyarok nyertek. A hoki szempontjából mindenképp jó magyarnak lenni, mert ha netán a román válogatott nyert volna, akkor is tudjuk, hogy azoknak a fele valójában szintén magyar. Ezért van az, hogy a fentebb vázolt pro-magyar szcenárióknak kettős élük van: ha úgy adódik, akkor a romániai magyarok érdemeit emelik ki, ha pedig ez nem aktuális, akkor Magyarország pozitívumait hozzák előtérbe. A módszer teljesen összefügg az informális nyilvánosságban leírt féldrukker attitűddel. E kétirányú odafigyelésnek egyenes következménye az etnikai szcenáriók elburjánzása: a saját etnikai csoport kiterjeszthetősége, kontextuális változtathatósága lehetővé teszi az ugyan etnikumközpontú, ám többirányban végigfuttatható értelmezéseket (lásd a pro-magyar és románellenes szcenáriókat).

A két nyilvánosság között – igaz, kis mértékben – egybecsengéseket is kihallhatunk. Ezek a hasonló értelmezési keretek az objektivitásra, a részletező technicitásra törekvő leírásokban tapasztalhatók. Másképp fogalmazva azt is mondhatjuk, hogy a két etnikai csoport minél inkább eltávolodik saját pszichikai, érzelmi dimenzióitól, annál inkább közeledik egymáshoz.

A látszólag politikamentes övezet, a sport valójában politikai, etnikai előítéleteknek van kitéve, illetve ezeknek a beállítódásoknak a hordozója. A sport jelenléte a nyilvánosságban azért is tekinthető politikainak, mert ezen a területen is bizonyos érdekek jutnak kifejezésre, és ezek az érdekek behatárolható célközönség felé irányítottak. A sportról való nyilvános beszédet így akár egyfajta szimbolikus úton történő meggyőzési vagy befolyásolási módnak is tekinthetjük, ez pedig par excellence a politika területe (Síklaki 1994). Ha emellett azt is figyelembe vesszük, hogy a bemutatott elbeszélési módok különböző többség-kisebbségi etnikai csoportok sajátjai, akkor nyilvánvaló, hogy ezekben a szcenáriókban a szimbolikus érdekérvényesítés kísérleteit kell látnunk. Egy országos, illetve országok között lezajló sportesemény mintegy magától kínálja azt a pszichikai dimenziót, amelyre ezek a politikai diskurzusok ráakaszkodhatnak (mint láttuk, ez be is következett). A sportesemény ürügyén megjelenő rivalizáló nyilvános beszédek a modern politika meghatározó és konstitutív tényezői, hiszen a „diszkurzivitás konstitutív tényezővé válása után nincs meg többé a lehetőségünk a politikai előzetes vagy utólagos, kívülről vagy felülről történő rögzítésére és kijelölésére” (Szabó 1997).

Az eseményeknek nyilvánosságban való utólagos ismertetése a politika szimbolikus jelenségként történő értelmezésébe ágyazódik. A leírások tényszerűek, de nem tények. Akárcsak a politikai diskurzusokat, ezeket is egy adag homályosság, bizonytalanság kíséri végig, ugyanakkor pedig érdekek, értékelések, identitások megfogalmazása révén jönnek létre (Kiss 1998). Az ismertetett szcenáriók valójában különböző társadalmi csoportok identitáspolikájának részét képezik, a használt szimbólumrendszerek pedig a megcélzott (és több szempontból rétegzett) csoportok elképzelt értékkészletére próbálnak ráhangolódni. Ezért tapasztalhattunk pszichológiai párhuzamot az informális és a formális (sajtó)nyilvánosság között.

Természetesen a sport átpolitizálásának veszélyei is vannak, hiszen ezáltal a sport gyarmatosítja a sporton kívüli világ viszonyait. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy egy nem politikai szféra is hozzájárul az etnikumok, illetve a többség és kisebbség közötti határok megerősítéséhez: a Mi–Ők reláció kötőjele pszichikai tartalékok igénybevételével feszültségforrásként hosszúra nyúlik, azaz a társadalmi csoportok közötti távolságok megnőnek. A sportról való beszéd így könnyen a politikai ideológiák prédájává válhat, azaz a világról alkotott tudás és a valóság észlelésének olyan módozataivá alakulhat, amelyek egyrészt pszichikai szükségletet elégítenek ki, másrészt pedig már létező hiedelemrendszereket éltetnek tovább. Az utóbbi tulajdonsága továbbá az idő strukturálódását, illetve a múlt és a jelen pszichikai dimenziókba rögzített észlelését segíti elő (Gyekiczky 1989).

Miután láttuk, hogy a sportesemény körüli nyilvános beszéd beleillik a politika diszkurzív értelmezésébe, nézzük meg közelebbről, hogy ez a diszkurzivitás hogyan működik a mi esetünkben. Szabó Márton fentebb idézett tanulmányában a politikai határvita témáját három dimenzió mentén fejti ki, nevezetesen a politikai szerep, a téma és a stílus dimenziójában. A politikai szerep mentén négy alapvető típust tematizálnak: az idegent, az ellenséget, az ellenfélt és a szövetségest. A politikai vitatémák határait a rend és a közügy, illetve a titok és a minimálkonszenzus témakörei szabják meg. A stílus a tényszerűség-absztraktság, jelenidejűség-időtlenség, illetve a személyesség-személytelenség ellentétpárok köré szerveződő beszédmódok.

A nagyon vázlatosan ismertetett előbbi dimenziókat figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a román és a magyar diszkurzivitás szinte teljes mértékben ellentétesen épül fel. A nyilvánosság szimbolikus terében a különböző nyelvek mentén szerveződő beszédmódok között kölcsönös meg nem felelés tapasztalható. A román nyelvű nyilvánosságban a szereplő (vagy a szereplőnek beállított beszélő) a vesztes román csapat, amely számára a magyarok vagy a politikai ellenség, vagy a külső idegen formájában jelennek meg. A magyar nyelvű szcenáriókban a főszereplő a „nem vesztes magyar” (e kétes fogalmazás azért jogos, mert a „magyar” ebben az esetben jelentheti a győztes magyarországi válogatottat, de jelentheti a vesztes csapat magyar etnikumú tagjait is), aki számára a románok vagy ellenfelekként vagy szövetségesekként jelentkeznek. A szóban forgó sportesemény tematizálása is másképp történik: a román nyilvánosságban nemzeti, illetve országos ügyként, míg a magyar médiában „csak” etnikai ügyként. Ezzel szorosan összefügg az alkalmazott stílus is. A többségi médiában – mivel országos ügyről van szó – a kognitív szociálpszichológiai magyarázat társul a személytelenséggel és az időtlenséggel (például a magyarok mint „örök ellenség”), ezzel szemben a kisebbségi magyar nyilvánosság a személyes hangvétel és jelen idejű pragmatizmus mezsgyéjén mozog.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

• Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén
• Sport és identitás
• Politika és sport a nyilvánosságban
• A román szcenáriók
• A romániai magyar nyilvánosság
• A romániai magyar szcenáriók
• Hasonlóságok és különbségek
• Összegzés helyett
• Irodalom

Kisebbség

Bernáth Gábor – Messing Vera:

Roma szereplő a „Barátok közt”-ben: Az első fecske

Identitás

Papp Z. Attila:

Az eltűnt hokimeccs nyomában. Diskurzuselemzés egy sportesemény ürügyén

Kovács Melinda:

A rendkívüli megismerése. A politikus diszkurzív konstrukciója a magyar sajtóban

Politika

Hegedűs István:

Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén

Bajomi-Lázár Péter:

Média, hatalom. A Médiaimperializmus tézise

Jog

Cseh Gabriella – Sükösd Miklós:

A törvény ereje. A médiatörvény értékelése felé

Kertész Krisztina:

A média szabályozása az Európai Unióban és Magyarországon. A jogharmonizáció folyamata az audiovizuális szektorban

Térkép

Beata Ociepka:

A lengyel média átalakulása

Kritika

Csőke Zoltán:

Amerikai álom, amerikai valóság. Csillag András „Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó” című könyvéről