Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 nyár – Újságírás rovat

Michael Kunczik

A demokratikus újságírás (3/10)

Média és demokrácia: normatív elméletek

Siebert, Schramm és Peterson nagy hatású könyvében, a Four Theories of the Pressben leírták a különböző társadalmakban működő médiához kapcsolódó normatív elméleteket. A szerzők abból a feltevésből indultak ki, hogy a sajtó mindig magán viseli a működését övező társadalmi és politikai struktúrák formáját és színét. A legrégibbnek tekintett autoritárius elmélet a 16. századból ered, gyökerei az abszolutizmus filozófiájához nyúlnak vissza. Ebben a korban a kiadókat szabadalmi, engedélyeztetési megkötések és cenzúra korlátozták. Siebert és társai szerint (1956: 3) „ez a koncepció alapozta meg a legtöbb nemzeti sajtórendszer eredeti szerkezetét, és mindmáig fennmaradt”. A 19. században a liberális sajtóelmélet volt a meghatározó. Ez a sajtót „negyedik hatalmi ágnak” – azaz a kormány befolyásától és ellenőrzésétől mentesnek – tekintette. John Milton fogalmai, az „önkorrekciós folyamat” (self-rightening process) és a „gondolatok szabad piactere” (free marketplace of ideas), központi szerepet játszanak ebben az elméletben, amely legvilágosabban az amerikai alkotmány első kiegészítésében fogalmazódik meg.
Az amerikai Sajtószabadság Bizottság 1947-es jelentése fogalmazta meg a harmadik elméletet, amely a sajtó társadalmi felelősségét fejti ki (Hutchins 1947). Ez az elmélet arra a felismerésre reflektál, hogy tévesnek bizonyultak a médiapiac önszabályozásával és önkorlátozásával kapcsolatos várakozások. A magántulajdonban álló kereskedelmi média csak az egyik oldalát valósította meg kettős szerepének: nem volt képes arra, hogy nyereséget termeljen és kiszolgálja hirdetőit, miközben a közönséget is szolgálja. Rendszerint a közönség járt rosszabbul. A jelentés bírálta a sajtót, amiért az nem ad megfelelő teret azoknak, akik nem tagjai a kis létszámú, de nagy hatalmú elitnek. Siebert és társai így írnak: „A társadalmi felelősség-elmélet szerint a kormánynak nemcsak engedélyeznie kell a szabadságot; aktívan elő is kell segítenie… Ezért, amikor szükséges, a kormánynak cselekednie kell polgárai szabadságának védelmében” (1956: 95). William Hocking, a Sajtószabadság Bizottság tagja (1947: 169) így fogalmazott: „a sajtó szabadsághoz való joga elválaszthatatlan az emberek szabad sajtóhoz fűződő jogától”. A Bizottság úgy vélte: a privilegizált helyzetben lévő sajtó felelős a táradalomért, be kell töltenie a társadalom számára fontos funkciókat (Siebert et al. 1956: 74). Hat ilyen funkciót határoztak meg, közöttük a következőket:

(1) a sajtó azzal szolgálja a politikai rendszert, hogy általánosan hozzáférhetővé teszi a közügyekkel kapcsolatos információkat, vitákat és szempontokat;
(2) a sajtó tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy képessé tegye az embereket a saját érdekükben való cselekvésre;
(3) a sajtó megvédi az egyén jogait azáltal, hogy szemmel tartja a kormányt.⁴

Az elképzelés szerint a médiumoknak a gondolatok szabad piacterén kell versenyre kelniük egymással, és így az emberek ellentmondó nézeteket olvashatnak (hallhatnak) a politikáról és más vitatott kérdésekről. Ezzel összhangban meg kell akadályozni azt, hogy a médiában monopólium alakuljon ki. Az embereknek lehetőséget kell teremteni arra, hogy választhassanak a különböző nézőpontok közül, és maguk döntsenek. Az a sajtó, amely felelőtlenül viselkedik, nem lehet szabad. Ezért a szakmai etika kérdéseit, illetve az ezzel összefüggő, az újságíró munkájának hatását firtató önreflexiót központi szerep illeti meg az újságíróképzésben (az újságírás etikai kérdéseiről lásd Kunczik 1999).
Denis McQuail (1983) még egy normatív elméletet javasol,⁵ mivel a létező médiával szembeni elégedetlenség a tömegkommunikáció új formáinak kialakulásához vezetett. A demokratikus-participatív elmélet azt is figyelembe veszi, hogy számos gondolat az alternatív, civil médiában jut kifejezésre. Példa erre az elméletre – amely megkérdőjelezi a központosított, kereskedelmi vagy állami média dominanciáját – a helyi és közösségi rádiók térhódítása a hatvanas és hetvenes években. Ez az elmélet a sokszínűséget, a kis méretet, a helyi jelleget, az intézményesültség leépítését, valamint a küldő-befogadó szerepének felválthatóságát, a kommunikációs kapcsolatok horizontális voltát preferálja.⁶ Fogalmazhatunk úgy is, hogy az elmélet Bertolt Brecht (1932) rádió-utópiáját éleszti újra, amely szerint a tájékoztatási eszközként szolgáló rádiót a kommunikáció eszközévé kell tenni. A rádiónak nem elszigetelnie kell a hallgatókat, hanem össze kell kötnie őket.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

• Elöl járóban
• Mi a demokrácia?
• Média és demokrácia: normatív elméletek
• Az oligarchia vastörvénye
• Etikai megfontolások és az újságírás fő feladatai
• PR és újságírás
• A kereskedelmi szempontok előtörése
• Média és politika
• Kilátások
• Irodalom

Újságírás

Michael Kunczik:

A demokratikus újságírás

Politika

Jenei Ágnes:

Miből lesz a hír?

Kultúra

Kádár Judit:

A pusztába (sem) kiáltott szó

Sorozatok

Antalóczy Tímea:

A szappanoperák genezise és analízise I.

Jog

Hargitai Lilla:

Gondolatok a médiatörvény reklámszabályainak lehetséges módosításáról

Oktatás

Bényei Judit:

Az Alkonyzónától a Simpson családig

Újságírás

Ószabó Attila – Vajda Éva:

A valóság nyomában

Közszolgálat

Rácz Zsuzsa:

Egy fejezet a BBC történetéből