Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 nyár – Újságírás rovat

Michael Kunczik

A demokratikus újságírás (8/10)

Média és politika

A média a politikai információk legfőbb forrása. A médiának hatalmában áll tematizálni a közbeszédet; e hatalom része az is, hogy meghatározhatja: mi a fontos a politikában. Ennek az a következménye, hogy a politikai pártoknak és a politikusoknak kell reagálniuk a közbeszédet tematizálni képes médiára. Edward L. Bernays, a PR szakma egyik alapító atyja pontosan tudta, hogyan választják ki a híreket az újságírók.¹³ Sok szerző úgy véli, hogy a politikai hatalmat csökkenti a média. A médiában megjelenő információ alanyi jogú valósággá válik. Németországban Kepplinger (1983) utalt a média szerepének megváltozására. A kormány és a parlament egyre jobban függ a médiától, ha hozzá akar férni a nyilvánossághoz, ezért a média kulcsszerepet játszik a politikában. A média nemcsak bírálja és kommentálja a meghozott politikai döntéseket, hanem tudósításaival elő is készíti a fontosabbakat: meghatározza, hogy mi alapján ítélje a közvélemény elfogadhatónak, konszenzus-késznek azokat. A hatalom egy része a politikai intézményekről arra a médiára szállt, amelynek ugyanakkor nincs legitimációja az együtt-kormányzásra. Azzal, hogy egyes témákkal (környezetvédelemmel, fegyverkezéssel) kiemelten foglalkozott, a média egyenesen előkészítette a talajt egyes új politikai csoportosulások (például Németországban a zöldek) megjelenéséhez. Minél kevésbé tartották be a kialakult politikai szabályokat az új csoportosulások, annál nagyobb volt a hírértékük.

Hasonlóképpen változott a pártokon belüli véleményformálás folyamata, amikor a pártok vezetői elkezdték használni a médiát. A pártokon belüli véleményformálás immár nem az egyszerű küldöttektől kiindulva halad felfelé, hanem fentről indul és lefelé tart. Kepplinger arra a következtetésre jut, hogy az eredetileg a politikai rendszeren kívül álló média a rendszer részévé vált: „olyan politikai erő lett, amely már nemcsak reagál, hanem cselekszik is, és közvetett módon együtt kormányoz a kormányokkal azáltal, hogy önálló hatalmi tényezőként határozza meg, politikailag mi lehetséges” (Kepplinger 1983: 61). E gondolatmenet szerint az újságírók nemcsak ellenőrzik a politikusokat, hanem versenyeznek is velük a politikai hatalomért. Az újságíróknak megvan az az előnyük, hogy az ő kezükben van a média-nyilvánosság eszköze, amelynek használata a politikai siker előfeltétele. Az újságírók hatalma különösen problematikussá válik akkor, ha az újságírók véleménye nem esik egybe a közvéleménnyel.

Németországban élénk vita folyik a média és a politika viszonyáról. Heinrich Oberreuter (1989) azt hangsúlyozza, hogy a politika „mediatizációjával” állunk szemben. Ez azt jelenti, hogy a politika alárendelődik a médiának. Oberreuter szerint a politika egyre inkább látványossággá válik. Mivel a televízió a legtöbb embert elérő médium, előnyt élveznek a vizualizálható és perszonalizálható információk. A média elkapkodott állásfoglalásokra és cselekedetekre kényszeríti a politikusokat. Mindez azt eredményezi, hogy szakadék tátong a politikusok tettei és televíziós szerepléseik között. A politikai tervezés kommunikációs tervezéssé válik. Patricia Karl (1982) mondását parafrazálva: az államügyekből (statecraft) színpadi mesterkedés (stagecraft) válik. A politikai cselekvés meghatározó indítéka immár nem a politikai javaslatok minősége, hanem a hírszámba menő események létrehozása. A politika szórakoztatóiparrá degradálódik. A stílus fontosabb, mint a tartalom. A kampányban fontosabb a személyiség, mint a politikai gondolatok, különösen akkor, ha a gondolatok túlságosan összetettek, és így nem könnyű tudósítani róluk. Az értelmiség megundorodik a politikától, és hátat fordít a közéletnek, ráhagyja a politikát a professzionális politikusokra. Ez pedig – legalábbis szerintem – veszélybe sodorhatja a demokráciát.

A televízió hatására megváltoztak a politikáról alkotott vélemények is. Egy 1966–67-es terepvizsgálat során Noelle-Neumann (1977) kimutatta, hogy a keveset olvasó emberek az első tévékészülékük megvásárlása után a korábbitól eltérő képet alakítottak ki magukban a politikáról. Úgy vélték, hogy a politika könnyebb mesterség, mint azt korábban gondolták, és erősen emlékeztet a házastársak közötti „kutya-macska viszonyt” viccesen ábrázoló „Punch and Judy Show”-ra. A vonatkozó kutatási eredmények összefoglalásaként azt mondhatjuk, hogy a televízió hatására a személyiség fontosabb lett, mint a gondolatok (McQuail 2000: 471f). Az emberek figyelme a helyi és regionális felől az országos felé fordult. Ritkább lett a személyes találkozókon alapuló politikai kampányolás, nőtt a közvélemény-kutatások befolyása. A politikai pártok alkalmazkodnak a hírérték szempontjaihoz, hogy biztosítsák maguknak a média figyelmét. A média kulcspozícióiban ülő embereknek, a kapuőröknek hatalmukban áll meghatározni, hogy ki férhet hozzá a nyilvánossághoz. A híreket a spin doctor, a gondolatok vagy személyiségek nyilvános megjelenítését befolyásolni hivatott kommunikációs tanácsadó manipulálja. Ne feledkezzünk meg a bulvárosodásról, azaz a szenzációhajhász lapok befolyásának növekedéséről sem, ez a tendencia ugyanis egyre fontosabb lesz.

Napjainkban világszerte heves vita folyik arról, hogy milyen szerepet játszik az újságírás a demokráciában. Schudson (1998) szerint az újságírónak az olyan információkat hordozó híreket kell közölniük, amelyeket szakmai meggyőződése szerint az állampolgároknak ismerniük kell. Az Amerikai Egyesült Államokban a kommunitáriánus, azaz a kollektív érdekeket az egyéni érdekek fölé helyező eszmék hatására kezdődött vita a „civil” vagy „közösségi” újságírásról. James Carey (1999: 17) elítéli az újságírás jelenlegi tendenciáit. Szerinte az újságíróknak meg kell védeniük a demokráciában betöltött szerepüket, mert „a demokrácia intézményei vagy szelleme nélkül az újságíró nem több, mint propagandista vagy népmulattató”. Carey hangsúlyozza, hogy az újságírásra nemcsak a totalitárius állam jelenthet halálos veszélyt, hanem a szórakoztató, népmulattató állam is. Ugyanis nincs apolitikus szórakoztatás. A szórakoztatás, a népmulattatás megerősíti a létező hatalmi struktúrákat, mert az emberek az ilyen műsorokra „pazarolják” drága idejüket, amelyet arra is fordíthatnának, hogy elemezzék azokat a társadalmi állapotokat, amelyek a világ elől való menekülést jelentő médiahasználatért felelnek, és megtegyék a helyzet megváltoztatásához szükséges lépéseket (vö. Kunczik 1994: 176ff). Harold Israel, W.R. Simmons és John P. Robinson például rendkívül cinikusan szólt arról, hogy a televíziós erőszak mennyire fontos az amerikai társadalom stabilitása szempontjából: „az, hogy az erőszak jóval nagyobb népszerűségnek örvend, mint a képernyőn futó egyéb műsorok, arra utal, hogy jelentősen csökkent az apátia és unalom érzete a televíziónéző közönségben” (Israel et al. 1972: 100). A szerzők szerint ez „pozitív társadalmi következmény”. Ám a pozitív következmény valójában az, hogy a szegényekre és a kizsákmányoltakra ráerőltetnek egy hamis tudatot, amely olyan passzívvá teszi őket, hogy semmilyen erőfeszítést nem tesznek társadalmi helyzetük megváltoztatására.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

• Elöl járóban
• Mi a demokrácia?
• Média és demokrácia: normatív elméletek
• Az oligarchia vastörvénye
• Etikai megfontolások és az újságírás fő feladatai
• PR és újságírás
• A kereskedelmi szempontok előtörése
• Média és politika
• Kilátások
• Irodalom

Újságírás

Michael Kunczik:

A demokratikus újságírás

Politika

Jenei Ágnes:

Miből lesz a hír?

Kultúra

Kádár Judit:

A pusztába (sem) kiáltott szó

Sorozatok

Antalóczy Tímea:

A szappanoperák genezise és analízise I.

Jog

Hargitai Lilla:

Gondolatok a médiatörvény reklámszabályainak lehetséges módosításáról

Oktatás

Bényei Judit:

Az Alkonyzónától a Simpson családig

Újságírás

Ószabó Attila – Vajda Éva:

A valóság nyomában

Közszolgálat

Rácz Zsuzsa:

Egy fejezet a BBC történetéből