Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 nyár – Sorozatok rovat

Antalóczy Tímea

A szappanoperák genezise és analízise I. (2/12)

A műfaj eredete

A szappanoperák társadalmi, kulturális és pszichológiai szerepe egyaránt óriási, hiszen azzal, hogy a televíziót befogadtuk a lakásunkba, lakótársat, barátot – időnként ellenséget – szereztünk magunknak. A legtöbb érzelmet keltő, vitát indító, beszédtémával szolgáló, életünkre a leginkább ható televízióműsorok a sorozatok, s ezek között is a szappanoperák. Állandó jelenlétükkel és álomvilágukkal hívogatóak, csábítóak. Elsősorban persze szórakoztatnak, de ez az a műfaj, amely kilép a képernyőről és a kikapcsolás után is tovább él. Sok nézőnek egyenesen mintát jelent az életben való viselkedéséhez. És nemcsak azokra van hatással, akik állandó nézői a sorozatoknak. Sorozatsztárok szerepelnek a reklámokban, a jótékonysági felhívásokban, rendezvényeken. Életük minden apró titkát elolvashatjuk a pletykalapokban, a műsorújságok pedig időről időre tematikus különszámokat adnak ki, amelyeket teljes egészében egy sorozatnak szentelnek. De vajon a fent elmondottakon kívül mi lehet hallatlan népszerűségük oka? Mi az, ami a legszélesebb rétegek számára olyan vonzóvá teszi őket?

Newcomb és Hirsch (1984) amerikai médiaszakértők szerint a sorozatműfajokon belül a televízió lényegének legjobban megfelelő esztétikai forma a szappanopera. Maga a kifejezés műfaji meghatározása hazánkban kissé idegenül hangzik. Nálunk a meghittség és a folyamatosság kifejezéssel fémjelzett szappanopera irodalmi előképének sokan elsősorban a 19. századi sorozatregényeket tartják. Az általában női szerzők tollából származó regényekben a dialógusok domináltak, és főként a női szereplők vívódtak a „szerelem és szenvedély” árjában. Ezekre épültek a folytatásos filmtörténetek – így a sajtó és a mozi együttesen az olvasók és a nézők érdeklődésének ébrentartásával fejlődtek komoly iparággá. A megoldatlan konfliktusok, az epizód befejezetlensége miatt az olvasók és a nézők türelmetlenül várják a következő részt. Ez a dramaturgiai fogás az alapja az angol-amerikai szappanoperák előzményének tekinthető rádiós szappanoperáknak is, amelyek az Egyesült Államok kereskedelmi rádióiban tűntek fel a harmincas években.

A szappanopera az amerikai kereskedelmi rádiózás terméke. Az Amos és Andy című műsor két fekete déli férfi kalandozásait mutatta be. A Pepsodent cég marketingszakemberei felfigyeltek a műsorra. Úgy gondolták, hogy Amos és Andy használhatná fogkrémjüket, és ezt a nézőknek is elmondhatnák. Az ötlet annyira bevált, hogy hamarosan a Procter & Gamble is így kívánta népszerűsíteni szappanát.
A reklámokat teljesen egyszerű, mindennapi élethelyzetekbe építették be, s egyúttal 1930-ban útjára indult az első valódi rádiós szappanopera, a Painted Dreams. Elkezdődött az az időszak, amelyet az amerikai rádiózásban „szappanopera-korszaknak” neveztek el. Ebben az időben a szappanoperák egyszerű közhelytémákat (magányos nők, házassági problémák vagy a kisvárosi családok élete) dolgoztak fel. A negyvenes években a rádiós szappanoperák meghatározott közönséghez szóltak. Témájukat tekintve elsősorban a háziasszonyok, feleségek érdeklődésére számíthattak. Nem elhanyagolható persze az a tény sem, hogy a szappanoperákat a délelőtti órákban sugározták, amikor csak a háztartást vezető háziasszonyok tartózkodtak otthon. A műsorok azonnal és könnyen elérhetők voltak. Egy gombnyomás a készüléken, és miközben a mit sem sejtő háziasszony a délelőtti takarítás közben izgatottan hallgatta kedvenc hőse újabb kalandjait, a reklámok özöne árasztotta el. Természetes, hogy ő is ugyanazt a mosóport akarta használni, mint kedvenc hősnője. A rádiós szappanoperák a hétköznapok intimitását jelentették a hallgatóknak. Elég volt néhány részt figyelemmel kísérni, és a délelőttjeit egyedül töltő, magányos háziasszony „otthonába fogadta”, barátjának, családtagjának tartotta a sorozatok hőseit. Az egyes epizódokban bemutatott egyszerű élethelyzetek a hitelesség erejével hatottak a nézőkre. A hősök és hősnők ugyanolyan életet éltek, ugyanazok az apró, mindennapi gondok és problémák jellemezték őket, mint az egyszerű háziasszonyokat.

A hetvenes években egy nap 12 szappanoperát hallgathattak meg az amerikai rádióhallgatók. A műsoroknak két céljuk volt: a fogyasztásra való felszólítás és a kikapcsolódás biztosítása. A szappanopera a rádiós sikereket követően a televízióban a hatvanas években jelent meg. A televíziós szappanoperák már sokoldalúbbak, többszintűek voltak, a hősök differenciáltabbá, motiváltabbá váltak. Elkanyarodtak a hétköznapi, elsősorban háztartási problémáktól, és új témákat kerestek. Így jelentek meg a képernyőn az orvosok és az ügyvédek is, bár a családok, közösségek életének bemutatása továbbra is központi téma maradt. Esti főműsoridőben sugározták ezeket – elsöprő sikerrel. Előfordult például, hogy amikor Amerikában egy szappanoperát abba akartak hagyni, 75 ezer reklamáló levél érkezett a stúdióhoz, így kénytelenek voltak a sorozatot folytatni. A nézők nemcsak magát a sorozatot, de a főhősöket is hamar a szívükbe zárták. A színészek gyakran nem tudtak elszakadni szerepüktől, illetve filmbéli identitásuktól.

Az idő múlásával az amerikai sorozatok a többi kontinensre is eljutottak, napjainkban pedig megannyi ország készít saját nemzeti kultúrájához igazított szappanoperát. Megjelentek az úgynevezett teleregények is, amelyek végre nem végtelenítettek, és a költségeik is kisebbek, hiszen alig néhány, stúdióban berendezett helyszínen játszódnak. Ebben a műfajban a dél-amerikai régió jár az élen, amely a világ legnagyobb „teleregény-gyárává” nőtte ki magát.

A nagy mosószer, illatszer stb. vállalatok csökkenteni próbálták reklámköltségeiket, ezért támogatták a rádiós sorozatokat, amelyeket teletűzdeltek a cégeket népszerűsítő reklámokkal. A Procter & Gamble mosószer- és étolajgyártó cég 1939-ben 22 sorozatot támogatott. Maga a szappanopera gúnynév is a Procter & Gamble céggel való együttműködés nyomán született. A cég által elsőként támogatott szappanopera, a Ma Perkins (1939) az Oxydol mosószer reklámjaként jelent meg.
A műfaj megjelenését széles körű piackutatás előzte meg, amelynek során kiderült, hogy a háztartási cikkek reklámozásával megcélzott réteg – a háziasszonyok népes tábora – az otthoni munka közben szívesen hallgatja a rádiót. A siker így nem maradt el. A nagy cégek a sorozatok cselekményébe beleszóltak, az epizódokat ők állították össze. A közelmúlt eseményeire reagáló rádiójátékok párbeszédekre épültek. A helyszín mindig a család háztartása volt, a középpontban az anya figurája állt. Az így még mindig unalmas cselekménysort tették érdekessé különféle testi-lelki bonyodalmakkal.

Az ötvenes évekre azonban a televízió térhódítása miatt a rádió veszített reklámhordozó szerepéből. Amerikában például 1950 és 1960 között 41 televíziós szappanopera készült. A forma azóta szinte semmit sem változott, nem véletlen, hogy a szappanoperák ma is jobban hasonlítanak a megfilmesített rádióműsorokhoz, mint a játékfilmekhez. A történet alapja mindig a „nyitott elbeszélő struktúra”, amely általában egy család hétköznapjait ábrázolja. Domináns elemként megmaradt a párbeszéd, a megjelenítésnek, a látványnak azonban nincs szerepe. Az alaptéma a személyes kapcsolatok világa: a rokonsági, szerelmi és társadalmi kapcsolatok sokasága, amelynek középpontjában a női főszereplő áll.

A korai szappanoperák többsége „természetesen” a szerelemről, s ehhez kapcsolódva a családi életről, annak számos konfliktusáról, a főhősök én- és kiútkereséséről szól. A célközönség: a háziasszony és a gyerek. A sorozatok főhősei „természetesen” a férfiak, a nőknek ezúttal is jószerével csak a konvencionális szerepek jutnak.
Igazi áttörés csak a hetvenes években következett be, amikor a nagy cégek a női nézőközönségen túl szélesebb rétegekhez is szólni akartak. A szereplőket megfiatalították, és a krimikből több feszültségkeltő elemet is beemeltek a szappanoperába. A filmeket az esti főműsoridőben vetítették. Furcsa módon a férfi szereplők lettek a meghatározók. A középosztálybeli család helyett megjelent az amerikai pénzarisztokrácia mint főszereplő (Dallas, Dinasztia stb.), bár a legfőbb műfaji jellemző továbbra is a nyitott folytatás, a végtelenségig tágítható történet. A fő cél azonban nem az, hogy a történet soha ne fejeződjék be.

Ahhoz, hogy a szappanoperát mint bonyolult jelenséget jobban megérthessük, el kell helyeznünk abban az átalakulási folyamatban, amely által – szóbeli kultúrájuk elhagyása nélkül – a városi tömegek magukévá tehették a modernitás eszméjét (Martín-Barbero 1995). A szappanopera egyfajta „másodlagos szóbeliség” (secondary orality) kifejeződése, amelyben a hosszú, primitív történetek egybeolvadnak a filmek, a reklámok és a televízió képeivel. A kapcsolat az orális kultúrával lehetővé tette, hogy a szappanopera kihasználja az olyan legendák, rémtörténetek, misztikus mesék világát, amelyek a brazil cordel irodalom, a mexikói corridos vagy a kolumbiai vallenatos formájában vidékről kerültek be a városba, és a lakók városiasodásával párhuzamosan vidékiesedtek.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

• Bevezetés
• A műfaj eredete
• A műfaj lehetséges változatai
• A szappanoperai kellékek
• Terhesség – anyaság – abortusz
• Az „apasági cselekmény”
• A ház mint végállomás
• Az eredet
• Valóság kontra fikció
• Szappan-sztárok
• Összegzés
• Irodalom

Újságírás

Michael Kunczik:

A demokratikus újságírás

Politika

Jenei Ágnes:

Miből lesz a hír?

Kultúra

Kádár Judit:

A pusztába (sem) kiáltott szó

Sorozatok

Antalóczy Tímea:

A szappanoperák genezise és analízise I.

Jog

Hargitai Lilla:

Gondolatok a médiatörvény reklámszabályainak lehetséges módosításáról

Oktatás

Bényei Judit:

Az Alkonyzónától a Simpson családig

Újságírás

Ószabó Attila – Vajda Éva:

A valóság nyomában

Közszolgálat

Rácz Zsuzsa:

Egy fejezet a BBC történetéből