Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 nyár – Újságírás rovat

Ószabó Attila – Vajda Éva

A valóság nyomában (1/12)

Az oknyomozó újságírás eszközei és módszerei

Az alábbi írás röviden áttekinti az oknyomozó újságírás társadalmi-politikai hátterét és a fogalom eredetét. A szerzők bevezetik az olvasót az oknyomozás leggyakoribb nehézségeibe, saját, magyarországi tapasztalataikkal illusztrálva azokat. Végül leírják az oknyomozó újságíró eszköztárát a forrásokkal való bánásmód alapszabályaitól a különböző trükkök alkalmazásáig.

Bevezetés

Amikor Brit Hume-ot¹ 1973 áprilisában egy interjú során megkérdezték, miért választotta hivatásául a tényfeltáró riporterséget, annak higgadt magyarázatával kezdte, hogy egy demokráciában a nyilvánosságnak joga van megismerni a tényeket. „Az újságírásban az a legfontosabb, hogy a nyilvánossághoz eljuttassuk azokat az információkat, amelyeket a kormányzat el akart titkolni” – mondta. „De hogy kissé lejjebb szálljunk az elmélet magaslatairól: én mindig meg voltam győződve arról, hogy sokkal több a korrupció és a csalás, mint a legtöbben hiszik. És természetesen több, mint a legtöbb riporter hiszi. Ez nyugtalanított engem” – Hume hangja kezdett emelkedni –, „és gyűlölöm ezt. Én egyszerűen gyűlölöm az ilyen dolgokat. A csalás és a korrupció egyszerűen beteggé tesz. Nyomasztó dolgok… És rendkívül nagy bajnak tartom, hogy ilyenek vannak. Úgy tekintek rájuk, mint olyan rothadásra, olyan mállásra, ami nem intézhető el egyszerűen azzal, hogy ocsmányságnak nevezzük, vagy azt mondjuk, hogy ez a demokrácia ára, vagy valami hasonlót. Én ezeket rendkívül veszélyes dolognak tartom.” Hume rövid szünetet tartott, mélyet lélegzett, hogy megnyugodjék. „A rothadást felszínre kell hozni, meg kell mutatni” – mondta csendesen. „Ezt diktálja az ember érdeke” (Rivers – Mathews 1993: 138).

Magyarországon már több mint tíz éve demokrácia van, ám az újságírás – és azon belül is a tényfeltáró újságírás – megítélése távolról sem egyértelmű. Még a szakma művelői között sincs egyetértés és főként érdemi vita arról, hogy pontosan mi ennek a műfajnak a funkciója egy átmeneti országban. Sokakban élnek azok a reflexek, amelyek szerint a média a mindenkori hatalom eszköze és kiszolgálója, ahelyett hogy kontrollja lenne. Ez pedig azt jelenti, hogy csak azokról a történésekről ad hírt, amiket a hatalom tudatni akar, és nem azokról, amiket el akar titkolni. Jól mutatja ezt a beidegződést az, amit a magyar újságíróképzés egyik fellegvárának számító MÚOSZ Bálint György újságíró-iskola hivatalos tankönyve ír a műfajról. „Érdemes megfigyelni, mit tartanak riportnak az angolszász nyelvterületen. Nagyrészt mást, mint nálunk: taláncsak az általuk tényfeltáró riportnak nevezett műfaj mutat hasonlóságot a mi riportunkkal. Az interjú, a tudósítás, a kommentár értelmezésében nincs vagy alig van különbség, a riport azonban más – és ez természetes. Fejlődésében, változatainak létrejöttében sokkal inkább magán viseli azokat a társadalmi-politikai körülményeket, amelyek közt megjelent, azokat a szükségleteket, amelyek kielégítésének szándéka a világra hozta és formálta. Még művelői körének műveltsége, társadalmi helyzete is számít. (Utóbbinál hangsúlyozandó, hogy Magyarországon a riport írók által is szívesen művelt műfaj volt, s ez a tény, illetve gyakorlat nemcsak a sajtóra, hanem az irodalomra is hatott.) Nálunk – több szerző állítása szerint – többnyire forradalmi szituációk hívták életre a riportot” (Bernáth 1995: 62–63).

Bár Magyarországon nincsen forradalomi helyzet, az újságírók egymástól elszigetelt csoportjai a Hume-éhoz hasonló felháborodástól vezéreltetve elszakadtak ettől a gondolkodásmódtól, és az elmúlt években számos, tényfeltárónak minősülő publikációt jelentettek meg különféle fórumokon. A publikációk jelentős része a hatalomban lévők viselt dolgairól igyekezett képet adni, több-kevesebb sikerrel.² Ezek az ellenőrzési kísérletek egyelőre nem nagyon tetszenek a hatalom mindenkori birtokosainak, akik napjainkban a média politikai és gazdasági megregulázásával igyekeznek gátolni a korszerű újságírói módszerek meghonosítására tett kísérleteket. Éppen ezért a magyar újságírókra jóval nagyobb felelősség hárul, mint külföldi kollégáikra: egy kisebb hiba nemcsak a szerző szakmai hitelét, de ad absurdum még a publikációt leközlő orgánum létezését is megkérdőjelezheti.³ Nehezíti a helyzetet, hogy a külföldi helyzettel szemben nálunk a tényfeltáró műfajnak még nincsen bevett gyakorlata, egységes módszertana és kiforrott etikai szabályai. Ezt az írást saját, az Élet és Irodalom című hetilapnál szerzett tapasztalatainkra építve iránytűnek szánjuk mindazok számára, akik valaha tényfeltárásra adják a fejüket, és „forradalmat” akarnak csinálni, vagy csak véletlenül felszínre hozzák a rothadást.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

• Bevezetés
• Zárt ajtók és zárt ajkak
• A riporter személyisége
• Az írott források feldolgozása
• Az emberi források
• A forráskezelés szabályai
• Az újságíró és a forrás viszonya
• Trükkök és blöffök
• Etikai szabályok
• Írástechnika
• Utóélet
• Irodalom

Újságírás

Michael Kunczik:

A demokratikus újságírás

Politika

Jenei Ágnes:

Miből lesz a hír?

Kultúra

Kádár Judit:

A pusztába (sem) kiáltott szó

Sorozatok

Antalóczy Tímea:

A szappanoperák genezise és analízise I.

Jog

Hargitai Lilla:

Gondolatok a médiatörvény reklámszabályainak lehetséges módosításáról

Oktatás

Bényei Judit:

Az Alkonyzónától a Simpson családig

Újságírás

Ószabó Attila – Vajda Éva:

A valóság nyomában

Közszolgálat

Rácz Zsuzsa:

Egy fejezet a BBC történetéből