Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 ősz – Jog rovat

Új médiatörvény előtt?

Ma már valamennyi politikai párt egyetért abban, hogy szükség van a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény módosítására. A Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont nyilvános beszélgetést rendezett, amelyen a moderátor Bayer Judit médiajogász arról faggatta a meghívott szakembereket, hogy ők hogyan módosítanák a jogszabályt. A 2001. június 28-án rendezett beszélgetésen részt vett Cseh Gabriella médiajogász, a Squire, Sanders & Dempsey munkatársa, Kaposi Ildikó, a Médiakutató szerkesztője, Szente Péter, az Európa Tanács Médiabizottságának volt tagja, a BBC Magyar Osztályának nyugalmazott vezetője és Wisinger István, a MÚOSZ elnöke. A vitához hozzászólt még Bajomi-Lázár Péter, a Kodolányi János Főiskola oktatója, Gellért Kis Gábor médiaszakértő, dr. Sarkady Ildikó médiajogász, dr. Orosz Erzsébet, a MÚOSZ jogtanácsosa és Tímár János, az ORTT SZDSZ által delegált tagja.

Bayer Judit: A mai témánk egyrészről igen aktuális, mivel általános egyetértés tapasztalható abban a kérdésben, hogy a médiatörvény reformjára szükség van. A törvény hibái, hiányosságai az elmúlt években nyilvánvalóvá váltak, és több oka is van annak, hogy a médiatörvény újításra szorul. Másrészt viszont ezt az aktualitást kérdésessé teszi, hogy a belátható jövőben van-e valami remény a módosítások, illetve az új törvény elfogadására. Kissé pesszimista módon párhuzamot érzek az 1996-os alkotmánymódosítási kísérlettel, amikor elkészült egy alkotmánytervezet, de az alkotmányozás végül kudarcba fúlt, azóta pedig már el is felejtették. Természetesen nem ezt kell alapul venni, és nem is túl hízelgő az Alkotmányt a médiatörvényhez hasonlítani, azonban ezt a lehetőséget is érdemes szem előtt tartani. Azt remélem, hogy a küszöbön álló jogalkotás kényszerének hiánya könnyebbé teszi a dolgunkat, mert így alkalom nyílik egy kötetlen beszélgetésre, amely során nem muszáj egyetértésre jutni. Még nincs rajtunk az a teher, hogy a vélemények ütköztetésének konzekvenciái lennének. Az a célunk, hogy a szakértők kicserélhessék véleményeiket, különféle alternatívákat lehessen felvetni és megtárgyalni.
Felkérem a meghívott vendégeket, hogy tegyék meg rövid expozéjukat, utána pedig elsősorban a kérdéseké lesz a főszerep. A beszélgetésről hangfelvétel készül, és szövege szerkesztett változatban megjelenik a Médiakutató című folyóiratban. Körülbelül egy óra múlva szünet lesz – tekintettel a komoly fizikai igénybevételt jelentő hőségre.

Cseh Gabriella: Több szempontból is zavarban vagyok, amikor a médiatörvény módosításáról kell beszélnem. Ennek egyik oka, hogy szakmailag minden lehetséges rossz elhangzott már a médiatörvényről. Kezdettől fogva, amióta hatályba lépett,

1996 februárja óta szinte naponta érték támadások mind a jogalkalmazók, mind az elméleti szakemberek részéről, és maga az újságíró szakma is rendkívül kritikusan viszonyult hozzá. Egyrészt itt a bőség zavara, hogy vajon milyen törvényi előírásokat érdemes kiemelni, amelyeknek mindenképpen meg kell változniuk. Zavarom másik oka pedig az, hogy tulajdonképpen már minden el lett mondva. Ennek ellenére én egy kis rózsaszín papírosra felírtam néhány szempontot, általános szempontokat, amelyeket egy jogalkotónak mindenképpen tekintetbe kell vennie akár a törvény módosításakor, akár új törvény alkotásakor. Mert ez is egy alapkérdés, hogy úgynevezett novelláris módosítás legyen-e, vagy pedig mondjuk azt, hogy például a 147. szakasz helyébe ez és ez lép; azaz hogy egy teljesen egységes, új törvényterv szükséges-e – hogy áttérjek a jogi mandarinnyelvről a rendes, hétköznapi nyelvre –, vagy pedig a különböző törvénycikkelyek helyébe írjunk más törvénycikkelyeket, de egyébként tartsunk meg néhányat.
Szerintem fontos kihívást jelent, hogy az egész tömegkommunikációs ipar és a tömegkommunikációs kultúra főleg az Amerikai Egyesült Államokból, illetve a Távol-Keletről jön. Tehát a tömegkommunikációs ipart szabályozó jogszabályok Magyarországon esetleg még nem is léteznek, már pedig ez kihívást jelent a jogalkotó számára. Az angolszász típusú jogszabály-fogalmazványokat kell átültetni és újrafogalmazni a magunk számára. A másik fontos pont, hogy amikor Magyarországon, sőt egész Európában a tömegkommunikációs iparágat, elektronikus médiát próbáljuk szabályozni, akkor hagyományosan erős közjogi szemlélettel találkozunk. A véleménynyilvánítás szabadsága és az emberi jogok felől közelítjük meg, de emellett ott az üzleti, ipari jelleg is, tehát a magánjogi szféra. Hiszen ez üzlet, és az ebből adódó ellentmondásokat, amelyek által a magyar médiatörvény is sok helyütt vérzik, fel kell oldani.
Egyrészt arra gondolok itt, hogy milyen furcsa szervezeti hibrid keletkezett a jelenlegi magyar közszolgálati televíziózás és rádiózás terén, a közjogi és magánjogi elemek ötvözésével, mivel ezek a médiatörvény előírása alapján részvénytársasági formában működnek. Hogy a jelenséget modellszerűen ábrázoljam, a jelenlegi rendszer lehetővé teszi, hogy a közmédiumok hol felvegyék a kereskedő tógáját, és azt mondják: „én most üzletelek, eladok, veszek”, hol pedig levessék ezt a tógát, és többletjogokat követelnek maguknak a közre hivatkozva. Holott már körülbelül száz évvel ezelőtt is kimondta egy angliai bíróság, hogyha a királynő felveszi a kereskedő tógáját, attól kezdve ő nem királynő, hanem kereskedő.
A következő a túlpolitizáltság problémája, amely mindenképpen kiküszöbölendő a következő médiatörvényben, mivel a média a politikának talán az egyik legfontosabb megjelenítési eszköze. A modern kormányokat másképpen marketingkormányoknak, a modern politikai pártokat pedig marketingpártoknak nevezzük, és bizony sokszor előfordul – nálunk is volt már erre példa –, hogy a politikusok sajnos inkább eszköznek, semmint célnak tekintik a médiumokat.
Sokat lehetne arról beszélni, hogy miért túlpolitizált a médiatörvény, és valószínű, hogy erről majd a részletesebb vita folyamán külön beszélhetünk. Egy biztos, nem volt eddig hagyománya a médiumok jelenlegi intézményrendszerének, ezért már önmagában nehéz volt a törvény vonatkozó előírásait a gyakorlatba átültetni. Ugyanakkor a médiatörvényben kodifikált túlpolitizáltság véleményem szerint jogalkalmazási hisztériát okozott, és ez is az egyik oka annak, hogy a jelenlegi intézményrendszer nagyrészt tarthatatlan.
A jogharmonizációval kapcsolatban hangsúlyoznom kell: aki csak egy kicsit is olvasgatja az újságokat vagy a szaklapokat, az tudja, hogy szinte pontokba szedve le vannak írva azok a passzusok a médiatörvényben, amelyek nem felelnek meg az európai uniós elvárásoknak. Mivel ez kétharmados törvény és – mint már említettem – erősen átpolitizált, nem az a kérdés, hogy min kell változtatni, hanem az hogy mikor tudunk változtatni. A médiatörvény ugyanis jelentős, kétharmados parlamenti konszenzust kíván, és jelenleg sem tudható, hogy mikor lesz belőle valami.
Ezek voltak a főbb pontok, de említhetném még a törvény versenyjogi vonatkozásait is, amelyek a már általam említett magánjog-közjog konfliktushoz kapcsolódnak, mint például a monopóliumokra vonatkozó szabályok. Mivel az egész gazdaság, a médiagazdaságot is beleértve, a globalizáció felé halad úgy, ahogy az egyes nemzeti társadalmak is, a korábbi agrár-, szolgáltató-ipari, ipari-agrár országok egyre inkább átalakulnak egyfajta kommunikációs, globális gazdasággá. Itt két érdek ütközik, egyrészről az üzleti érdek, amelynek logikája szerint nem elég tizenkét helyi rádiót birtokolni, hanem tizennyolc kell, mert akkor nagyobb lesz a profit, másrészről pedig a szólásszabadság problémája, mivel így szólásmonopóliumok keletkeznek. A hosszú távú alapkérdés valószínűleg az lesz, hogy egy-egy ilyen monopóliumon belül hogyan lehet megoldani a szólás- és az információszabadság biztosítását.

Szente Péter: Lehet, hogy már minden elhangzott, de – talán ezt még csak én mondom és nem túl széles körben – ma Magyarországon nemcsak a médiajog működéséhez hiányoznak a feltételek, hanem a médiatörvény-alkotáshoz is. Mit értek ezen? Röviden elmesélem, hogyan módosítanak vagy alkotnak médiatörvényt Nagy-Britanniában. Egy többéves folyamatról van szó, amikor tipikus módon a kormány fölállít egy royal comissiont, egy magas szintű bizottságot, amelynek a tagjai nem médiaszakemberek és nem is politikusok, hanem nagyvállalatok vezetői, közgazdászok, jogászok stb. Miután ezek az emberek megbeszélik, hogy tulajdonképpen milyen kérdésekre kellene választ kapniuk, megbíznak független médiajogászokat, független médiakutatókat és -intézeteket, hogy igen széles körű vizsgálatokat végezzenek, amilyeneket Magyarországon azt hiszem utoljára a hetvenes, nyolcvanas években csináltak. Például szabadidő-vizsgálatot, információigény-vizsgálatot, a médiát illető technológiai fejlődés várható irányainak vizsgálatát, a gazdasági tendenciákat, a szervezési lehetőségek újabb formáit stb. Ezek a kutatások 18 hónaptól több évig tartanak. Mivel a BBC-t egy ilyen vizsgálat mindig érinti, időközben létrehozza a saját hasonló bizottságát belső emberekből, akik ugyancsak megbíznak kutatókat, intézeteket, hogy párhuzamos tanulmányokat végezzenek. Amikor mind a két részről befejeződtek ezek a tudományos kutatások, akkor a BBC megjelenteti a saját javaslatait, a kormány által kinevezett bizottság megjelenteti a saját jelentését, amelyből aztán a kormány kiad egy úgynevezett zöld könyvet. Ekkor elkezdődik egy országos vita, amelynek a résztvevői a különböző pártok médiapolitikusai, a médiapiac egyéb résztvevői, a nézői-hallgatói szervezetek és a szakújságírók. A vita eredményeképpen a kormányálláspont mindig módosul valamennyit, megjelenik egy fehér könyv, ezt követi egy újabb vita, és ennek alapján a kormány beadja végül a saját törvényjavaslatát.
Most kérem szépen, tessék megmondani, hogy Magyarországon hol vannak ehhez a feltételek? Elképzelhető-e a jelenlegi kormányról, hogy kinevez egy olyan emberekből álló „royal commissiont”, akiknek a függetlensége mindenki számára nyilvánvaló, megkérdőjelezhetetlen tény? Például Angliában a falklandi háború után, amelyben a BBC ugyanolyan hangsúlyt adott a háború ellenzőinek, mint a háború támogatóinak, Thatcher kinevezett egy royal commissiont, a Peacock Commissiont, kimondottan arra a célra, hogy vizsgálják felül a BBC finanszírozását, abban a nem is titkolt reményben, hogy a BBC privatizálását, vagy legalábbis a hirdetési bevételre való áttérést fogják javasolni. A Peacock Commission tehát vizsgálta a BBC működését, de végül nem javasolta a privatizálást, sem a finanszírozás megváltoztatását, ennélfogva a kormány kénytelen volt belenyugodni, hogy a BBC változatlanul működjön tovább. Hol lehet egy ilyen bizottságot Magyarországon fölállítani? Ez a dolog egyik oldala. Hogyan lehetne a műsorszóróktól, a Magyar Televíziótól és a Magyar Rádiótól elvárni, hogy olyan jelentést készítsenek arról, hogy hogyan kellene a saját jövőjüket

megalapozni, amelynek a tartalmát azután komolyan lehetne venni? Hol vannak azok a médiakutatásra specializált intézetek, amelyek a tudományos munkát képesek lennének ellátni, és amelyeknek mind a szakértelmét, mind a pártatlanságát komolyan lehetne venni? Hol vannak azok a médiára specializálódott újságírók, akik ezeket a javaslatokat közvetíteni és elemezni tudnák? Hát kérem szépen, a probléma az, hogy még a médiatörvény módosításához vagy egy új médiatörvény elkészítéséhez szükséges alapvető feltételek sincsenek meg. Azon kellene elgondolkodni, hogy ezek hogyan lennének megteremthetőek.
Elismerem, hogy a médiatörvény rossz. Itt ül közöttünk Gellért Kis Gábor, aki annak idején azt mondta: „Tisztelt hatpárti urak, tűzzék a kalapjuk mellé”. De szeretném azért elmondani, hogy a saját tapasztalataim alapján – mint a televízió akkori kuratóriumi elnökségének a tagja –, a dolog működtethető lett volna a médiatörvény keretein belül is, ha a politikai pártok hozzáértő személyeket neveztek volna ki a kuratóriumokba. Laikus személyektől, például egy operetténekestől nem lehetett elvárni, hogy átlássa a televízió problémáit, és azokról, akiket az akkori ellenzék nevezett ki, sajnos az volt a tapasztalatom, hogy a politikai befolyáson túl semmi másra nem voltak figyelemmel. Ha a kuratóriumokba befolyásolhatatlan és intellektuálisan magas szinten álló embereket neveztek volna ki, szerintem a Magyar Televízió nem lenne ott, ahol ma van.
Harmadik dologként szeretném megemlíteni azt, ami a BBC-nél töltött időmből a legfontosabb tanulság, összehasonlítva azzal, amit Magyarországon láttam. Bár a törvény is számít, nem a törvényen múlik elsősorban, hanem az ethoszon. Talán Magyarországon is lehetne nagyon jó törvényt alkotni, bár mint mondom, szerintem jelenleg nincsenek meg a feltételek hozzá, de először nem médiatörvényt kellene készíteni, hanem médiapolitikát. A médiatörvény csak jogi formába önti azt, amit már eldöntöttünk, például azt, hogy legyen-e közszolgálati televízió és közszolgálati rádió, vagy a közszolgálati célokat valami más módon kellene megoldani. Ezek tehát a médiapolitikai kérdések. Hogy azután ez részvénytársasági formában legyen vagy közalapítvány formában, ez jogi kérdés. Ezeket akkor kell majd eldönteni, amikor már tudjuk, hogy egyáltalán legyen-e Magyar Televízió.

Wisinger István: Nagy tisztelője vagyok a BBC történelmi hagyományainak, de az az érzésem, hogy a magyar médiahelyzet megoldását keresők egyik nagy zsákutcája, hogy még mindig a BBC ethoszát tekintik valamilyenfajta kályhának, ahonnan el kellene indulni. A közszolgálatiság világszerte válságban szenved, ezért nem lenne szabad a témát úgy kezelni, mintha csak Magyarország problémája lenne. Az, hogy a közszolgálatiságnak van-e jövője, hogy milyen jövője van, és hogy mitől kellene megszabadítani ahhoz, hogy az lehessen, aminek lennie kell, világszerte foglalkoztatja az újságírókat, és azokat a szervezeteket, amelyeknek hátteret kellene adniuk a probléma a megoldásához. Ezért is hoztak létre egy munkacsoportot a hazai újságíró-szervezetek (Magyar Újságírók Közössége, Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, Sajtószakszervezet, Magyar Újságírók Országos Szövetsége) az MTA Szociológiai Intézetének támogatásával, hogy a nyár folyamán elkészítsük a szakma leglényegesebb javaslatait a médiatörvény újrafogalmazásához.
Itt a teremben a MÚOSZ hirtelen nagy fölénybe került, mert a tárgyaló delegációnk két jogász tagja, dr. Orosz Erzsébet és dr. Sarkady Ildikó is jelen van. A Nemzetközi Újságíró Szövetség februári jelentése nyomán az MTA Szociológiai Intézete kezdeményezésére négy magyar újságíró-szervezet rendezett már egy „Kiút-1” konferenciát, amelyen közületek sokan ott voltak. Az a szándékunk, hogy politikus résztvevőktől mentesen próbáljunk megfogalmazni egy olyan szakanyagot, amely a későbbi törvénynek magja lehet. Politikusoktól, és nem politikától mentesen, hiszen a törvényhozás a politika dolga, ezt a szerepet nem vállalhatjuk fel. Legfeljebb az ellenőrző funkcióban játszunk valamifajta szerepet. Tehát miközben én voltam az élharcosa annak az üzenetnek, hogy a politikusok távozzanak a médiumokból, most azt kell mondanom, hogy bár fönntartom ezt mint jelszót, de abban, hogy ez a gyakorlatban keresztülvihető lenne, magam sem nagyon hiszek.
Amikor azt mondjuk, hogy új médiatörvény, illetve bármilyen szabályrendszer kell, akkor lényegében három feladatot kellene megoldani. Az egyik a hatalomgyakorlás problémája, amelyet szeretnék külön is hangsúlyozni. Általában szívesen hangoztatják ebben a témában, hogy a demokrácia önszabályozást jelent, és majd ha törvényeket hozunk, amelyeket betartunk, akkor rend lesz. Tessék szíves lenni megnézni, hogy még a parkolás ügyében sem tudunk olyan törvényeket hozni, amelyeket az emberek komolyan vennének. Tehát valljuk be, hogy hatalomgyakorlásról van szó, arról, hogy kié a közszolgálati rádió, kié a közszolgálati televízió, ki az, aki megmondja, hogy hány tagú legyen az MTI-kuratórium. Ha ezzel szembenézünk, és végiggondoljuk mint központi problémát, esetleg rájövünk, hogy ez az a pont, amihez nekünk semmi közünk nincs.
A másik a finanszírozás problémája, a harmadik pedig a szakmai és társadalmi képviseleté. Hiszen ezeknek az intézményeknek mégiscsak az a dolguk, hogy bizonyos értékeket képviseljenek, bizonyos tartalmak hordozói legyenek, bizonyos képviseleti formát jelenítsenek meg, amelyben a politikus is, a néző is, az újságíró is azt érzi, hogy ez az az agóra, ahol a közügyeket el lehet intézni. Tehát annak a tárgyaló testületnek, amely a MÚOSZ-ból, a MÚK-ból, a MAKÚSZ-ból, a Sajtószakszervezetből és a Tudományos Akadémiából áll – az én megítélésem szerint – ebben a három kérdésben kell megfogalmaznia azokat a legfontosabb részkérdéseket, amelyeknek be kell épülniük a törvénybe. Ha valóban lesz egy következő törvényalkotási folyamat és nem csak hatalomfitogtatás zajlik, amelyhez az összes médiarabszolgát előállítják, és kiszorítják azokat, akik nem hajlandók ezt az elvárást teljesíteni, akkor – úgy gondolom – ezt kell valamilyen formában képviselni. Ha nem ebbe az irányba megy a dolog, akkor itt a televíziózásban minden megtörténhet.
A BBC egész történetében két olyan epizód van, amely nekem rettenetesen tetszett. Az egyik, hogy az első vezérigazgatóját, John Reith-et újsághirdetéssel keresték. Ez egy szellemiséget tükröz. Lehet föladni egy hirdetést, nevezzük pályázatnak, amelyet nem egy „kuratóriumnak” csúfolt politikai szerveződésű csoport bírál el, és aki alkalmas, az legyen a BBC elnöke, nem pedig az, aki tartja a mikrofont a miniszterelnöknek. A másik epizód pedig, hogy a királynő chartájában benne van, hogy ha a BBC nem látja el a feladatát, akkor föloszlatható. És lehet egy másik BBC-t szervezni! Én harminchét évet töltöttem a Magyar Televízió falai között. Volt egy híres úgynevezett Sík Igor-törvény. Sík Igor azt mondta, hogy nem akar se főrendező lenni, se elnök, hanem 24 órára szeretne portás lenni és megmondani, hogy „te bejöhetsz, te nem jöhetsz be”. A Magyar Televíziónál is ez a probléma, hogy mindenki pontosan tudja, hogy ebből már nem lesz énekes halott, de odahordjuk a Szabadság térre azokat a rekvizitumokat, amiktől úgy néz ki, mintha ebből televíziót lehetne csinálni. Én azt szeretném majd mondani azoknak, akik – lehet, hogy az unokáink lesznek – végül meghozzák a következő médiatörvényt, hogy ne csak a szólás- és információ-szabadságot vegyék bele, hanem azt is, hogy ha egy intézmény nem működik, akkor haza lehet zavarni mindenkit, és teremteni lehet egy újabb intézményt.
Végül hadd említsek meg egy számomra érdekes és új vonást. Eddig az újságírás története mindig az újságíró mobilitásának a története volt. Adva volt egy lap, annak volt egy munkatársa, és ahhoz, hogy ennek a lapnak tartalma legyen, ennek a munkatársnak valahova el kellett mennie. Elment a Parlamentbe, a kínai nagyfalhoz stb., beszerezte az információt, megformálta, és az újságolvasó kezébe nyomta. Ezzel szemben ma az információ mobilitását éljük, tehát bárki bárhol van, utoléri az információ. Magyarán mondva, nincs a világnak egyetlen pontja sem, ahol a teljes információtö

meghez ne tudnék hozzáférni. Úgy gondolom, azzal a gondolkodásmóddal kell az új törvényt megalkotni, hogy az információ önállósította magát, és nekünk ehhez az új szituációhoz kell alkalmazkodnunk. Szerintem csak egyfajta keretet kell csinálni, amit mindenütt kitöltenek.

Kaposi Ildikó: Két kérdést szerettem volna eredetileg megfogalmazni. Az egyik kérdés kapcsolódik ahhoz, amiről Szente Péter és Wisinger István is beszélt, de ezt hagynám későbbre. A másik jóval általánosabb kérdés, és érdekelne, hogy a gyakorló jogászok mit gondolnak erről. Kérdés, hogy hogyan lehet egyáltalán médiatörvényt fogalmazni egy olyan környezetben, amelyben a média szerkezete és működési feltételei radikálisan megváltoztak azokhoz az időkhöz képest, amikor először e törvények születtek. Eredetileg nem csupán közszolgálatiság volt, hanem (Európában) a média állami monopólium volt. Akkor a frekvencia-szűkösségre hivatkozva nem tűnt túlpolitizált gondolatnak, hogy – mivel csak egy vagy két frekvenciája van egy országnak – lehetőleg arra kell törekedni, hogy minden jelentősebb társadalmi érdek vagy csoport megjelenhessen ezeken a frekvenciákon. De már létrejöttek a duális médiarendszerek, a kereskedelmi és a közszolgálati televíziózás, illetve rádiózás békés egymás mellett élése, és egy ilyen környezetben az államnak előtérbe kerülhet egy olyan szerepe, hogy próbálja „védeni” az állampolgárokat a médiapiac gazdasági szereplőinek esetleges visszaéléseitől. Vannak hatalmas médiabirodalmak, személyek, mint Berlusconi, vagy cégek, mint a Bertelsmann, akiknek az ereje felülmúlhatja az államét, különösen egy kisebb nemzetállamét, mint például Magyarország. Azt hiszem, hogy ennek a piaci és ipari struktúrának a szabályozásáról is szól a versenyszabályozás és a tartalmi szabályozások, mint az erőszak, a pornográfia szabályozása, a közszolgálati funkciókat, a hírműsorok kiegyensúlyozottságát ösztönző passzusok. Tehát ezek, valamint a reklámszabályok és a fogyasztóvédelem mind felfoghatók úgy, hogy az állam, amely tulajdonosa marad, de nem használója ezeknek a földi frekvenciáknak, védelemben részesíti a polgárait. Remek kérdés, hogy mit tehet egy globális világrendben, az információ végtelen mobilitása közepette a nemzetállam, ha a territoriális alapon szerveződő politikai közösségek jelentősége és szerepe egyre kisebb. Mi az, amit megtehet az állam? Részben technikai szempontból, hiszen például az internet szabályozására még senkinek nem sikerült tökéletes megoldást találnia, másrészt viszont kérdés, hogy mi legitimálja még mindig azt, hogy ami az államhatalom fennhatósága alá tartozik, avagy az állam területén található, azt szabályozni lehet? Lehet-e ez a szabályozás egyáltalán hatékony, hiszen a földi sugárzású csatornákkal ellentétben ma már teljesen nemzetek feletti a műsorsugárzás. Ugyanaz a tartalom, ami egy hazai földi csatornán tiltva van, más úton akadály nélkül eljuthat hozzánk.
Ezenkívül a médiának tulajdonítanak egy olyan szerepet is, hogy a nemzeti összetartozást erősíti, segédkezik a nemzeti identitás kialakításában. Ez kivételesen nem angolszász hagyomány, hanem az izraeli köztévé egyik régi elnökének az ötlete volt, hogy a nagy médiaesemények nemzeti összetartozás-érzést képesek kelteni. Klasszikusan ilyen volt például Diana hercegnő temetése, összehozta egy jó sírásra az angol nemzetet. De ilyen kísérlet volt Magyarországon a napfogyatkozás egyenesben történő közvetítése is. Vagy például Nagy Imre temetése, ami azt az érzést keltette, hogy a miénk, rólunk szól. Azonban a globalizáció ezt a szerepet is anakronisztikussá teheti, és kérdés, hogy a médiatörvényben szabályozott hagyományos médiumok képesek-e ezt a funkciójukat betölteni, amikor számtalan más információ és egyéb forrás is az emberek rendelkezésére áll. Ennek önmagában is lehet egy közösség-fragmentáló hatása.
A második kérdésemre pedig Szente Péter tulajdonképpen válaszolt. Mennyiben függ a helyzet csak a médiatörvénytől? A magyar újságírás nem jó újságírás, sem az elektronikus, sem a nyomtatott. Hiányzik a szakmaiság feltétlen tisztelete, sőt, a konszenzus arról, hogy mi az, hogy szakmaiság, és hiányzik az ethosz. Kérdés, hogy ha egy jól működő törvényünk lenne, mire tudnánk használni.

Wisinger István: Ez hivatalból is megütötte a fülemet, hogyha van jó törvény, akkor mit csinálunk a jó újságírók nélkül. Tessék szíves nekem megmondani, hogy mi nem jó a magyar újságírásban?

Kaposi Ildikó: A magyar újságírás nem felel meg a tájékoztatás funkciójának.

Wisinger István: A tájékoztatás nem az újságírók feladata, hanem azoké, akik az információt kibocsátják. A törvényhozók, a törvényalkalmazók, a hatalom képviselőinek. Az információ megfogalmazása és eljuttatása a tömegekhez, ez az újságíró feladata.

Kaposi Ildikó: Nem a primer információkról történő tudósításra gondolok, hanem arra, hogy amikor valaki kinyit egy újságot és elolvas egy cikket, értse, hogy mi történik, és miért fontos ez neki vagy miért nem.

Wisinger István: A világon mindenütt az újságírást a hetilapok mentették meg. Tessék szíves lenni tudomásul venni, hogy – szerintem például – nincs önálló internetes újságírás. Az internetre rávisznek mindenféle tartalmat, amelyet gyorsan el lehet juttatni különböző emberekhez. Az újságírás megmaradt azokon a területeken, ahol valóban az újságírást művelik. Tehát ahol kukoricát termelnek, ott termelik a kukoricát, és ahol pótkukoricát termelnek, ott konzervet termelnek. Úgy gondolom, hogy nem kellene összekeverni az elvárásokat. Tehát létezik az újságírás, a 2000 csatornából én föl tudom sorolni azt a nyolcat, amelyre ha a nap 24 órájában bármikor odakapcsolok, mindig méltó nézni való van. Népszerű változata ezeknek a National Geographic, Animal Planet vagy a CNN és a Sky News. Szokták mondani, hogy minden társadalomnak olyan politikusai vannak, amilyeneket megérdemel. E társadalomnak olyan újságírói vannak, amilyeneket megérdemel.
Másik észrevételem, hogy szerintem becsapás az együttes média-élmény, tehát hogy a nemzeti érzést össze lehetne fogni a televízión keresztül. Diana temetéséhez a többségnek az égvilágon semmi köze nem volt. Egy cirkuszt akartak végignézni, és ezt a cirkuszt a televízió szolgáltatta. Egy labdarúgó világbajnokság abban a pillanatban, ha a magyar csapat nem indul, a magyaroknak nem érdekes. A legutolsó olimpián az Egyesült Államok összes televíziója egyetlenegy másodperc élő adást sem közvetített, mert náluk minden esemény késő éjszakára esett, azt pedig senki nem támogatta reklámokkal élőben. El tudtuk volna ezt valaha is képzelni? Nem. Itt éppen hogy arról van szó, hogy – most ki fogom mondani az eretnek dolgot – Wisinger szerint pusztán csak szakmailag szabályozott médiatörvény kell. Foglalkozzon mindenki a maga szakmájával, és ne hagyjuk, hogy a politikusok rajtunk keresztül gyakorolják a hatalmat!

Bayer Judit: Kizárja-e egymást az identitásteremtő élmény és a cirkusz?

Wisinger István: Mérei Ferencék például alaposan vizsgálták annak idején, hogy az együttes élmény mit jelent. Én nem hiszem, hogy az elektronikus médiumok elterjedése, a globalizáció megváltoztatta a közösségi élményt, mert azért az emberek mégis csak összejönnek dumálni, és a „Heti hetes” is akkor érdekes, ha rögtön reagálni tudnak rá. Tehát azt hiszem, hogy a tartalom, a személyiség és a közösség össze van keverve. Diana halálában az lehetett érdekes, hogy a két kis herceg hogyan viseli el, nekem az volt az érdekes, hogy hány tévéállomás közvetíti. De ezek a világesemények egyéb

ként azok számára fontosak, akiknek a sorsa ott eldől. Én azt hiszem, hogy fölcseréltük a dolgokat, és már a Diana temetése az érdekes, nem pedig egy valóban fontos nemzetközi esemény. Nem fontos, de fontossá lehetett tenni, mert a BBC úgy döntött, hogy az egész világnak közvetíteni fogják. Ha a BBC úgy döntött volna, hogy nem közvetítik, akkor ez egy háromperces hivatalos hír lett volna. Ha akarom, bekapcsolom a monitort, és az interneten azt olvasom el, hogy éppen mi történik Szöulban vagy Washingtonban, tehát én összeállítom a magam híreit. Nem hagyom, hogy a központi hatalom meghatározza. Hát akkor mi a csudának hagyjuk, hogy ők csináljanak nekünk törvényt?

Kaposi Ildikó: A Diana-temetés lehet, hogy nem volt szerencsés példa, mert nehezen tudjuk megítélni, hogy ez a brit nemzeti identitás szempontjából mennyire volt fontos. A miniszterelnök határozottan azt kommunikálta, hogy fontos.

Wisinger István: Nekem szent meggyőződésem, hogy ezt nem lehet szabályozni, és hogy már nem érdemes ilyen típusú ókonzervatív szabályozó rendszerrel bajlódni, hanem vannak bizonyos problémák és feladatok, amelyeket menet közben a rohanó vonaton meg kell oldani. Ezek pedig a valóságban nem politikai, hanem szakmai kérdések.

Cseh Gabriella: Annak idején már lehetett látni, hogy ez már a vég. Hála istennek, ez még a médiatörvény előtt volt, úgyhogy akkor még működött a televízió. Ma azt mondom, hogy lehetséges, hogy nincsenek meg a médiatörvény újragondolásának és újraszerkesztésének a politikai feltételei, de azért szükség van a médiatörvényre. Amit Wisinger úr mond, az nagyon fontos, és a szabályozást ilyen szempontból is át kell gondolnunk. Mindenki belátja, hogy jó lenne egy közösségi cél érdekében dolgozni, és jogászként sem mondhatom azt, hogy ezt teljeséggel az önszabályozásra lehetne bízni. Tehát kérdés, hogy mit vállaljon föl ez az új médiatörvény? Én szeretek tiszta vizet önteni a pohárba, és természetesen nagyon jó lenne, ha a politika ebben partner lenne. Tehát szerintem a feladat egy új törvény alkotása, ami egy olyan rugalmas, keret jellegű szabály lenne, amely a gyors technikai változásokhoz rugalmasan tud igazodni. Kérdés például az is, hogy fel kell-e vállalnia ennek a médiatörvénynek a törvényalkotás óta eltelt időszakban keletkezett technikai változásokat, és képes-e azokat egy médiatörvény keretei között szabályozni. Gondoljunk bele, hogy az 1996-os törvény egy alapvetően fontos része a frekvenciák elosztásáról és annak feltételeiről rendelkezik. Kell-e olyan szabályozás, ami a hatalmi viszonyokat rendezi, amilyenről Wisinger István beszélt, vagy pedig elég egy olyan keretszabályozás, amely csak utal például a versenyszabályokra. Kérdés továbbá, hogy szükséges-e, hogy az újságírók helyzete egy olyan törvényben nyerjen szabályozást, amelynek közvetett köze van a médiumok működéséhez. Így, szerintem helyesen, a jelenlegi médiatörvény sem szabályozza az újságírók helyzetét, jogait, kötelezettségeit. Tudjuk, hogy az 1986. évi II. törvény szót ejt az újságírók státusáról, továbbá jogairól és kötelezettségeiről. És azt is tudjuk, hogy a gyakorlatban sok újságíró nem aszerint végzi a dolgát. Hiszen a rádió- és tévészabályozás miatt különböző bt-k, kft-k és egyebek keretében kénytelenek újságot írni.
Tehát szerintem szükség van médiatörvényre, de egy markáns, mégis keretjellegű szabályozásra van szükség, amely hosszabb távon meghatározó lehet.
A Kaposi Ildikó által felvetett nemzeti identitás kérdésére szerintem a közszolgálatiság ad választ, és véleményem szerint a mai napig szükség van közszolgálatiságra.

Sarkady Ildikó: A technológiai robbanás eredményeképpen a földi frekvenciás rádiózás, televíziózás zárójelbe fog kerülni, és ehhez képest kell átgondolni a törvényalkotónak az állam szerepét. Ennek kapcsán sok, talán radikálisnak tűnő gondolat fogalmazható meg. Például, hogyha a piaci, illetve a technológiai logikából indulunk ki, akkor el kell azon gondolkodni, hogy a médiatörvény egyáltalán törődjön-e a kereskedelmi médiumokkal. Hiszen a közszolgálati média lehet, hogy a közt szolgálja, meghatározott pénzügyi konstrukciók által kap állami támogatást, a készülék-üzembentartási díját mi fizetjük, tehát közünk van hozzá. Ehhez képest pedig ott vannak a kereskedelmi médiumok, amelyek gyakorlatilag a piacnak vannak kitéve, állami támogatást nem kapnak. Szükség van-e arra, hogy megállapítsunk bárminemű szabályokat, amelyek a kereskedelmi médiumokra is vonatkoznak. Hiszen ha az adott rádió vagy tévé nem tájékoztat objektíven, akkor egyszerűen átkapcsolok. És onnantól kezdve hosszú-, középtávon nem élnek meg a piacon. Hogyha – teszem azt – valamilyen jogszabályt sért, akkor arra az adott jogszabályok vonatkoznak, versenyjog, büntetőjog, polgári jog. Tehát alaposan végig kell gondolni, hogy mi legyen a szabályozás tárgya az állami szerepvállalás szempontjából és médiapiaci szempontból.

Gellért Kis Gábor: Itt a teremben hárman ülünk azok közül, akik 1991–92-től, a hajdan volt médiaháború kezdetétől hivatalból foglalkoztunk különböző pozíciókban médiaügyekkel, mert 1992-ben dolgozta ki az akkori kormány az első médiatörvény-tervezetet. Ez a törvény túlhordott koraszülött volt, és ennek nyomait ma is magán viseli. Azért túlhordott, mert már a születése pillanatában tudható volt, hogy nélkülözni fogja mindazokat az elemeket, amelyek nélkül a korszerű információs társadalom követelményeinek nem tud megfelelni. A jogalkotó akarata sem terjedt erre ki. Ennyiben túlhordott, és koraszülött azért, mert a viszonyok alkalmatlanok voltak arra, hogy a törvény betölthesse azt a funkciót, amelyet szántunk neki. Olyan feltételezésekkel éltünk, amelyekről a feltételezés pillanatában tudható volt, hogy alaptalanok, mint például az, hogy ha a parlamentből, a politikai pártok közvetlen marakodásából kivesszük a törvényt, és a pártok delegálhatnak embereket a kuratóriumokba, az ORTT-be stb., akkor ezek az intézmény érdekeit tekintve fogják a munkájukat végezni. Nem így történt. Ezt lehetett volna tudni előre, hogy azok bizony pártkomisszárok módjára viselkednek – tisztelet a kivételnek. A politika megragadta a lehetőséget arra, hogy sokszor megtapasztalt álszerénységét bizonyítsa, ugyanis a nagy nyilvánosság elől eldugva delegálta a saját konfliktusait az intézményekbe. A kuratórium erről szólt a születése pillanatában, és ez máig így van. Az, hogy ez most csonka-kuratórium formájában manifesztálódik, ebből a szempontból teljesen másodlagos.
A törvény további gyengesége, hogy bár intézkedik a monopóliumellenes szabályok révén arról, hogy ne alakulhassanak ki a véleményszabadságot korlátozó monopóliumok, intézkedik a kereskedelmi rádiókról, televíziókról, de mindezt a piac ismerete nélkül teszi: akkoriban csupán feltételezések voltak. De alapvetően politikai szempontból született meg ez a törvény. A mentség, hogy még mindig jobb, hogy megszületett a törvény, mint ha nem született volna meg. Nekem efelől visszamenőleg is vannak kétségeim. Ebben az országban született külön távközlési törvény, külön egy hírközlésről szóló törvény, külön sajtótörvény és külön médiatörvény, miközben ezek a területek számtalan ponton érintkeznek. Az egyes szakterületek szabályozása azonban köszönő viszonyban sincs a másikkal. És a politika kísérletet sem tett arra, hogy ezeket a képtelenségeket valami módon feloldja. Szeretném figyelmükbe ajánlani, hogy a jog általában sem mindenható, ezen a területen pedig végképp nem az. Jelenleg pedig nem a jogharmonizációról szól a vita, hanem arról, hogy ki lesz a felelős azért, hogy nem lesz jogharmonizáció.
Hajlok arra, amit Wisinger Pista mond, hogy nem médiatörvényt kell alkotni, hanem próbáljuk összefüggésében áttekinteni a sajtó, média, hírközlés, távközlés egész területét, együtt.

Kaposi Ildikó: Én nem állítom, hogy jó politikusaink vannak, még azt sem mondanám, hogy olyanok, amilyet megérdemlünk. De talán abban, hogy a politikusok és a médiában dolgozó újságírók viszonya olyan, amilyen, nem elhanyagolható szerepe van annak, hogy – ismétlem – a magyar újságírók nem tudják, hogy hogyan kell végezni a munkájukat.

Gellért Kis Gábor: Ez kapitális tévedés. Vannak rossz újságok és az újságokban rossz cikkek. Egy kereszténydemokrata lapot csinálni nem ideológiai kérdés, hanem szakmai. Hogyha kettőnket a Wisingerrel megbíznának egy ilyen feladattal, meg tudnánk csinálni.

Wisinger István: Én nem. (derültség)

Gellért Kis Gábor: Egy valamilyen irányultságú lapot megcsinálni, egy műsort elkészíteni szakmai kérdés. És ebben az országban igenis vannak jó szakemberek. Az egy másik kérdés, hogy a nyilvánosság általánosságban nem tölti be maradéktalanul a társadalmi megbízatását.

Tímár János: Mivel kezdettől fogva részt vettem és ma is részt veszek a médiatörvény körüli munkában, természetesen nem tudok teljesen elfogulatlanul nyilatkozni. Mindazonáltal azt gondolom, hogy akik a médiatörvényt csinálták, beleértve mind a szakértőket, mind a politikusokat, nem voltak hülyék. Előre lehetett látni a médiatörvényt később érő kritikákat, és véleményem szerint ezek végiggondolásával döntötték el, hogy mi valósuljon meg. Ezért a médiatörvényt érdemes abból a szempontból vizsgálni, hogy mennyire volt képes egy adott helyzetnek megfelelni. Tudatában voltak annak, hogy nem képesek foglalkozni a technikai kihívásokkal. Csak azt akarták megoldani, amire a politika előtte hat évig nem volt képes: a Magyar Televízió monopolhelyzetét megváltoztatni. A szabályok alapvetően erre készültek. Egy törvény esetén kulcskérdés, hogy mire terjed ki az állami irányítás, és ez benne van a jelenlegi törvényben is. Ahol a technika könnyen hozzáférhető, ott csupán törvényességi feltételeket ír elő, semmi mást. És láthatjuk, hogy milyen felháborodást szül az, ami a kereskedelmi médiában történik, holott ez azt a gyönyörű elvet realizálja, mely szerint az állam nem szól bele.
Véleményem szerint szét kellene választani a médiahelyzetről, a szabályozás általános lehetőségeiről szóló töprengéseket és a médiatörvény módosítását. Én úgy képzelem, hogy a médiatörvény jogtechnikai hibáit kellene kijavítani, és az EU-harmonizáció érdekében szükséges változtatásokat kellene végrehajtani. Alapvető kérdésnek gondolom, hogy a közszolgálati médiának mi a helye, szerepe ebben a világban. Szerte Európában a közszolgálati média felértékelődik. Ahol én megfordulok, ott ez mindenhol központi kérdés, miközben a kereskedelmi média szabályozása érdektelen.

Szente Péter: Tételezzük föl, igaz, hogy a közszolgálati média világválságban van: nos, Angliában nincsen. A BBC rádió- és televízió együttesének a hallgatottsága-nézettsége több mint 40 százalék, ami fantasztikusan magas. A digitális szolgáltatásai beindultak, az interneten a BBC honlapja a leglátogatottabb website egész Angliában, tehát köszöni szépen, jól van. Nekem úgy tűnik, hogy itt van egy bizonyos tapasztalat, ami működtetővé teszi ezt a szisztémát, és nem tudom, hogy miért ne lehetne ebből valamit átvenni. De ennyit a BBC-ről, és többet igyekszem nem megemlíteni.
Tulajdonképpen érthetetlennek tartom, hogy a médiatörvény módosításáról beszélünk, miközben ki az ördög tudja megmondani, hogy pár év múlva televízión fogjuk nézni a filmeket, az interneten, vagy a mobiltelefon képernyőjén.
Wisinger István: Ki az a dilettáns, aki a Jancsó játékfilmjeit mobiltelefonon akarja megnézni?

Szente Péter: Ha nem is Jancsó-filmeket, de azt a kínálatot, amit ma általában néznek, lehetséges, hogy a mobiltelefonnak egy módosított és technikailag tökéletesebb formájában fogják nézni. Tehát egyáltalán nem lehetünk abban biztosak, hogy öt év múlva még televízióról fogunk beszélni, de abban biztosak lehetünk, hogy lesznek olyan technikai eszközök, amelyek a tartalmat közvetítik. Léteznek tanulmányok arról, hogy melyik eszköz fogja a domináns szerepet betölteni tíz év múlva, de választ egyelőre egyik szerző sem tud adni. Tehát ha a médiatörvény reformjáról beszélünk, akkor szerintem nem a jelenlegi médiatörvényből kell kiindulni, mert az szerepét betöltötte, és már a múlté.
Én is úgy látom, hogy háromféle dologról érdemes beszélni. Az első az euro-konformitás, de nem arról az egy bizonyos Határokon Átnyúló Televíziózás-egyezményről van szó. Az EU jelenleg öt különféle, médiát érintő egyezményen dolgozik. Külön kell választani a technikai és tartalmi szabályozást, mivel a technikai szabályozásnak rendkívül flexibilisnek kell lennie. A másik dolog a közszolgálat finanszírozása. Én hiszek a közszolgálat fontosságában, mert anélkül nem létezik az agóra, nem létezik az a kulturális input, amire szükség van. De a megoldás módját komolyan felül kellene vizsgálni, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Magyar Televízióból lehetne még igazi közszolgálati televíziót csinálni. Abszurditás elvárni a népességtől, hogy egy öt-tíz százalékos nézettségű televízióért előfizetői vagy készülékhasználati díjat fizessenek.
Sokat beszélünk manapság a kuratórium politikusmentesítéséről. Ez a konstrukció, ami nem működött és tönkretette a televíziót, azért volt, mert azt gondolták, hogy ha hat kéz fogja a gyeplőt, akkor legalább nem tud egy akarat érvényesülni. Szamárság volt. Csakhogy a társadalmi szervezetek nem kevésbé átpolitizáltak. Mindazonáltal szükséges lenne tovább foglalkozni azzal, hogy a pártatlanságot garantálni lehessen a kuratóriumokban.

Orosz Erzsébet: Nagyon fontosnak tartom, hogy a közszolgálati televízió megfelelő gazdasági formában működjön. Tarthatatlan a jelenlegi egyveleg megoldás, amelyben létezik egy közalapítvány, annak van egy kuratóriuma, ugyanakkor ennek tulajdonában áll egy részvénytársaság, amelynek van elnöke, felügyelő bizottsága és alelnökei, akiknek a hatáskörei nincsenek pontosan meghatározva, sem pedig a felelősségük. Emiatt alakulhatott ki ilyen érdekes helyzet, hogy a televízió elkerülje az adósságokat, és nem érhető tetten, hogy ki a felelős. Ezért az új szabályozásban egy szabályos gazdasági formációban kellene működtetni a köztelevíziót ahhoz, hogy a hasonló anomáliákat el lehessen kerülni. A Televíziónak részvénytársasági formában kellene működnie, amelyre a gazdasági társaságokról szóló törvény szabályai vonatkoznak, és amely gazdaságilag felelős.

Cseh Gabriella: Egyetértek azzal, hogy a médiatörvény helyenként túlságosan is részletes. Például a második paragrafus, azaz a fogalom-meghatározások esetében, ahol negyvennyolc definíció nagyon sok, különösen a vonatkozó Európai Irányelvhez képest, amelyben hat ilyen van.
A technikai megoldásoknak, illetve a médiakonvergencia szabályozásának szerintem külön törvénybe kellene tartozniuk, mint a műsortartalom szabályozásának. A konvergencia miatt, ami azt fogja jelenteni, hogy egy képernyős készülék előtt ülve behívhatom arra a tévét, a rádiót, az internetet, a készülékek és technikai eszközök gyártói eddig nem ismert hatalomra fognak hamarosan szert tenni. Hiszen vegyük például digitális televíziózást: Londonban lehet 120 csatornám, és így különböző

menük alapján választhatom ki az általam kedvelt műsortípusokat számomra előre megadott kategóriák szerint. Így tehát, ha a természetfilmeket szeretem, onnantól kezdve a kábelszolgáltató fogja eldönteni helyettem, hogy például csak a National Geographicet kapom, vagy hozzáadják még a rendelkezésemre álló kínálathoz az Animal Planetet is, illetve kapok-e még további opciókat.

Bajomi-Lázár Péter: Ha a konvergenciát problémának tekintjük, ami miatt mindig módosítani kell a törvényeket, akkor oda lyukadunk ki, hogy a tartalmat kell szabályozni. Akár úgy, hogy korlátozzuk bizonyos tartalmak hozzáférhetőségét, akár úgy, hogy kvótákat írunk elő, amelyek megszabják, hogy az egyes műsorszolgáltatóknak milyen műsorokat kell sugározniuk. A mostani médiatörvénynek is ez a szemlélete.
Ezt a szemléletet meg kellene változtatni, és a médiatörvénynek nem a létező technológiákon elérhető tartalmakat kellene szabályoznia, hanem a választék bőségéről gondoskodnia. Olyan feltételeket kellene teremtenie, amelyek között az egyébként kereskedelmileg nem kifizetődő tartalom, mint a politikai tájékoztatás, egyes kulturális termékek és gyermekműsorok is hozzáférhetőek lesznek az emberek számára. Szerencsés fordulat lenne, ha egy új törvény ezt tűzné ki céljának, és nem azt, hogy a működő tartalomszolgáltatókat bármilyen módon a politika ellenőrzése alá vonja. Ebben az esetben a konvergencia sem jelent valóságos problémát, hiszen a hagyományos csatornákon keresztül lehetne ezeket a tartalmakat biztosítani.

Wisinger István: Lehetséges, hogy ezután a nyugat-európai folyamatokhoz hasonlóan piacorientálttá alakul majd a magyar közszolgálati televízió. Én remélem, hogy az új médiatörvény elsősorban arra fog koncentrálni, hogy hogyan lehet az új közszolgálati televíziót kedvező helyzetbe hozni, versenyképessé tenni, a legjobb újságírókat odacsábítani, és akkor kiderül, hogy mégiscsak vannak jó újságírók. Rendelkezésére kell bocsátani mindazokat az attribútumokat, amitől nézhetővé válik egy műsor. Azt senki sem mondta, hogy a BBC válságban van, hiszen épp ez az érdekes, hogy a BBC végigjárta azt az utat, amelyre senki nem volt hajlandó rátérni, ma már ezért nem lehet etalon. Megőrizte magát, és neki lett igaza. Emlékszem arra a levélre, amit John Reith írt Churchillnek. Mikor Churchill kevesellte, hogy csak a parlamentben beszélhetett, elhatározta, hogy vásárol egy kis műsoridőt. John Reith visszaírt neki, hogy ne haragudjon, de ezekkel az amerikai trükkökkel Angliában nem lehet operálni, és nem adott műsoridőt. A magyar köztelevízió intézményei azonban sajnos nem ezt a pártatlanságot tükrözik. A probléma az lesz, hogy a magyar közönség nem fogja elfogadni a visszaéléseket, és ahelyett, hogy nézné azt az öt százalékos csatornát és elkezdődne az öt százalék fölépítése 15 százalékra, inkább kikeresi, hogy hol lehet az Animal Planethez hozzájutni, és csak a zsiráfokról szóló műsort fogja nézni.
Végezetül azt szeretném hangsúlyozni, hogy mindig, amikor megjelent egy új tartalomhordozó, elkezdtünk aggódni, hogy mi lesz a régivel. Arthur Millertől „Az ügynök halálát” Kern Andrással mindig is csak a színházban fogom tudni megnézni. A napfogyatkozásról készült fotó nem maga a napfogyatkozás. Ahhoz meg kell nézni a napfogyatkozást. A néző nem hagyja magát, hanem szépen kiválogatja, hogy mi tetszik neki és mi nem.

Gellért Kis Gábor: Az európai film nem tud versenyezni az amerikai szappanoperák olcsó áraival. Állami közreműködés, szubvenció nélkül életképtelen. Ha az államnak van egyáltalán szerepe a médiában, akkor itt van szerepe.

Tímár János: Az elmúlt időszak arról szólt, hogy az állami beavatkozás helyett a piac irányítsa a média tartalmát. Ez egy kísérlet volt, és én sok szempontból másképpen minősítem, mint egyesek. De most itt az ideje annak, hogy a kísérlet eredményeit feldolgozzuk. Fel kell tárni az okokat, és elemezni a következményeket. Számomra az egyik tanulság az, hogy az államnak lesz szerepe benne, és felelősséget kell vállalnia.
A tartalomszabályozás bizonyos elemei az alkotmányos szabadságjogok szempontjából igen nehezen kezelhetőek. Másrészt pedig a szabályozás lehetősége és mikéntje függ a hordozó eszköztől. Bizonyos eszközök lehetővé teszik, hogy a tartalomszabályozás alkotmányos keretek között maradjon, mások viszont nem adnak erre lehetőséget.

Bajomi-Lázár Péter: Szerintem kevésbé kellene szabályozni a tartalmat, mert a jelenlegi korlátok, például a televízió számára előírt kvóták nem hatékonyak. A kereskedelmi tévék híradója nem valódi híradó. Egyes műsoraik nem valódi közszolgálati műsorok, hiába vannak úgy feltüntetve.

Tímár János: Mégis nagy különbség van például a ViaSat televízió, amelyik egyáltalán nem sugároz hírműsort, és az országos kereskedelmi csatornák között. Vagy vegyük például az Animal Planetet meg a National Geographicot, amit mindenki annyira szeret, mert semmiről nem szól, ami a mindennapokra emlékeztetné a kedves nézőt. Csak szép dolgokról: boldogság gombnyomásra.

A beszélgetést Bankó Ágnes jegyezte le

Rovatok

Archívum

Politika

Pippa Norris:

Angyali kör? A politikai kommunikáció hatása a poszt-indusztriális demokráciákra

Kaposi Ildikó:

Napi Magyar Nemzet

Jog

Halmai Gábor:

A kommunikációs jogokról