Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 ősz – Sorozatok rovat

Antalóczy Tímea

A szappanoperák genezise és analízise II. (4/5)

Az irreális mese, amely nevelni akar2

Talán különösnek hat, de a továbbiakban amellett szeretnék érvelni, hogy a „Szomszédok” és a „Barátok közt” nem is különböznek annyira indíttatásukban, mint gondolnánk. Mindkettőnek fontos eleme ugyanis a nevelési szándék, noha a két sorozat indulása között alaposan megváltozott a világ Magyarországon, ami nagy nyomot hagy a két szappanopera képi és gondolatvilágán. A változást most egyetlen, nem politikai szempontból kívánom érzékeltetni: a fogyasztói és populáris kultúra által preferált „test-problematikán” keresztül.

A test, illetve az egyéneknek a saját testükhöz való viszonya szembeötlő változásokon ment keresztül a fogyasztói kultúrában, amely a rendszerváltást követően vált teljes jogú társadalmi és kulturális tényezővé Magyarországon. Ahogyan Mike Featherstone (1997) fogalmaz, a test „az öröm forrása” lett. De talán még annál több is: maga az ego, az érvényesülés és az önkifejezés eszköze. Az egyén akaratától függetlenül belső értékei és irányultsága lenyomatának tekintik, s a közösség számára információt hordoz arról, hogy mennyire életképes a fogyasztói társadalomban érvényes normák és elvárások között. Mindez a „megméretés” persze nem tudatos a társadalom részéről, a fogyasztói kultúra által közvetített értékek azonban általánosan elfogadottá váltak, s törvényszerűen ezek alapján ítéltetik meg mindenki.

A test a fogyasztói kultúra áldozata lett. A testalkattól független kötelessége mindenkinek, hogy legalább próbálja megközelíteni a fogyasztói kultúra által ontott vizuális képek sugallta ideált. A test a társadalmi sikeresség mércéjévé vált, amit a szépség- és fitnessipar felvirágzása is bizonyít. A rengeteg diétás étel, a – Featherstone kifejezésével élve – „testkarbantartó” és kozmetikai termékek mind-mind arról tanúskodnak, hogy a jó megjelenés, a testi erőnlét megőrzése fontos értéket képvisel.

A fogyasztói kultúra olyan közvetítői, mint a televízió, a reklámok, a filmek és a magazinok ideálisnak – így kívánatosnak és elérendőnek – kikiáltott testek képeivel bombáznak bennünket. Közben a test karbantartásának pozitív következményeit hangsúlyozzák. Teszik ezt egyrészt közvetlenül, a kozmetikai előnyökre hívva fel a figyelmet, másrészt viszont közvetetten is, életstílus-előnyök felmutatásával.

Theodore Zeldin (Featherstone et al. 1997) szerint a 20. század egyik legjellemzőbb vonása a sovány női test győzelme a kövér felett. A karcsúság kultuszára korunk megszülte a maga racionális magyarázatait is. A preventív orvoslás és az egészségnevelés – az állami egészségügyi ellátás megtakarítási szándékával megtámogatva – azt hirdeti, hogy a szigorú étrend, a testmozgás a hosszú, fiatalos élet és a jó közérzet záloga. Featherstone ezzel kapcsolatban megjegyzi: míg a tendenciának valóban célja, hogy elmélyítse az egyénekben a testükért és egészségükért való személyes felelősségvállalást, addig az egészségnevelési célokat a mai fogyasztói társadalmak nem tudják kivonni a fogyasztói kultúrában propagált szép test- és fiatalságeszmény hatása alól. A racionális érvek mellett azonban talán még nagyobb súllyal esnek latba azok a jelenségek, amelyek a jó külső elérésével izgalmasabb életstílust, újonnan feltáruló lehetőségeket ígérnek.

A fenti szempontból különösen fontos a reklám szerepe, hiszen kreált életstílusait különböző árukhoz kapcsolja, így akarván azokat vonzóbbá tenni a fogyasztók számára. Állandó, többféleképpen kombinált témái a már idézett Featherstone nyomán a következők: fiatalság, szépség, egészség, mozgás, fényűzés, élvezet, szórakozás. Már e felsorolásból sejthető, mi a reklám célja: arra törekszik, hogy az emberek folytonosan kritikusan szemléljék „testüket, énjüket, életstílusukat”, s azt vizsgálják, hogyan illeszkedik mindez a fogyasztói kultúra által megalkotott ideálishoz. Felvetődik a kérdés, hogy miért van a reklámnak akkora hatása. Többféle válasszal szolgálhatunk. Az egyik az, hogy voltaképpen valódi testi szükségleteket és vágyakat tár fel, bár ezt olyan formában teszi, amely megvalósíthatatlan. A másik: az általa kínált értékek vonzóak, mert nyomukban minden családtag független fogyasztóként jelenhet meg a piacon – ez pedig a fogyasztói szabadság illúziójában ringat. Valójában azonban újabb és újabb szükségleteket indukál, s a személyes fogyasztás által felépített kis „magánvilág” csak ezek mentén az újonnan támasztott szükségletek mentén bővül.

Nem titok, hogy az egyéneknek az sem megfelelő, ha a jobb megjelenésnek ára van: eléréséhez ugyanis komoly erőfeszítésekre (testápolás és -karbantartás) és lemondásra (diéta), vagyis egyfajta aszkézisre van szükség. Több szerző is kiemeli, hogy az aszketizmus és a hedonizmus között napjainkra egyfajta speciális viszony alakult ki. A korábbiaktól eltérően már nem összeegyeztethetetlen fogalmak: az aszketizmus a hedonizmus ígéretét hordozza magában, azonban szigorúan előfeltétele is annak, mondhatni ontológiai elsőbbséget élvez vele szemben. Ráadásul ez a modern kori aszkézis rejtőzködő, hiszen a médiában a diéta, a testedzés és a test karbantartásának egyéb eszközei úgy jelennek meg, mint „élvezetes életesemények” (Featherstone et al. 1997 ).

Featherstone arra figyelmeztet, hogy a fogyasztói kultúra térhódítása nyomán megváltozott az a társadalmi tér, amelyben az emberi interakciók zajlanak: a test bemutatását elősegítő környezetet hozott létre. És valóban, elég csak az újonnan épülő bevásárló- és szórakoztatóközpontokra gondolni, amelyek legalább annyira az én-prezentáció terepei, mint a fogyasztáséi. A társadalmi tér ilyen átalakulásának hátterében az áll, hogy az egyénről egyre inkább a külső megjelenés hordoz információt.

A szavak által közvetített kultúrát fokozatosan egy vizualitásra építő kultúra váltotta fel, s ezáltal az elvontat a konkrét – ezért helyeződött át a hangsúly a külsőre. Testünk észlelését a kulturális képek uralják. Ennek eredményeképpen az ezeken megjelenő test válik a szemünkben ideálissá, azaz a filmszínészeké, fotómodelleké és manökeneké. Korábban retusált felvételek jelentek meg a sztárokról, mára azonban e kegyes csalás szükségtelenné vált, mert többségük a valóságban is olyan, mint amilyennek a képeken látszik, hiszen nem a felvételek kegyes csalása teszi széppé testi megjelenésüket. Maga a retusált test az, amely a természetes tökély látszatát kelti a nézőben. Azt mondhatnánk, hogy „abszolút ideálokká” váltak. Egyrészt ugyanis természetes-mesterséges megjelenésük önmagában is megfelel az elvártnak. Másrészt életmódjuk, a retusálás folyamata, amivel tökéletessé váltak, szintén a fogyasztói kultúra által sulykolt – tehát nagyfokú aszketizmus jellemzi őket, és élnek minden rendelkezésre álló (például kozmetikai) lehetőséggel. Végül, de nem utolsósorban életstílusuk az eszményit mintázza: fiatalok, szépek, gazdagok, sikeresek.

Felvetődik a kérdés, hogy ők játszottak-e döntő szerepet a testhez való viszony megváltozásában, vagy épp ellenkezőleg: pusztán csak a legjellegzetesebb szimbólumai a jelenségnek. Oliviero Toscaninak (1999), a Benetton reklámfotósának véleménye inkább ez utóbbira enged következtetni. Így nyilatkozik ugyanis a manökenekről: „Ezek a lányok mind elveszítik az egyéniségüket. Még ha ugrálnak, futnak, nevetnek, akkor is hamis, mesterkélt rajtuk minden. Robottá váltak.” Retusált kirakatbabák, amelyek nemhogy a test esztétikus voltát hordozzák (ami végül is céljuk), hanem éppen az ellenkezőjét, az aszexualitást.3

Nem a természetesnek álcázott mesterkéltség az egyetlen probléma a vizuális kultúrában megjelenített testek esetében. Az a legmegdöbbentőbb, hogy azok, akiket a fogyasztói kultúra ideálisnak tart, egyre aszexuálisabbak, megfoghatatlanabbak, s az utóbbi időben már a nemek közti különbségek összemosódásának is szemtanúi lehetünk. Ezzel párhuzamosan egyre többször jelenik meg a meztelenség, amely – tekintve, hogy eszközként alkalmazva alapvetően szexuális tartalommal bír – így gyakorlatilag elveszti funkcióját. Érdekes véleményt fogalmaz meg a reklámokban és hirdetésekben ábrázolt világról Oliviero Toscani nagy vihart kavart könyvében. Ő a náci és a kommunista propaganda-hadjáratok által közvetített képhez hasonlítja azt. Ezekben is fiatal, erős és izmos, és (aszexuális) meztelen testek jelentek meg, „fiúk és lányok falkái futkostak a derűs réteken és a makulátlan városokban”. Toscani szerint mindkettőben az „egyszerű, nagy érzelmek” és a „természetes és hiteles dolgok kultusza” jelenik meg.

A „testkarbantartás” a fogyasztói életstílus részévé vált a média hatására. Maga a kifejezés is elég informatív, hiszen az egyéb árukkal szembeni magatartás analógiájára született. A fogyasztói kultúra által teremtett szükségletek nyomán a szabadidő egyre nagyobb részét karbantartással töltjük, s a fogyasztási cikkekről lassacskán a testre is kiterjedt ez a tevékenység. (Ennek oka talán az a folyamat, amelyben az emberi test – s különösen a női test – áruk értékesítésére szolgáló eszközzé vált.) Mindezek a Featherstone által „instrumentálisnak” nevezett stratégiák megkövetelik az egyéntől, hogy megjelenését állandóan ellenőrizze, továbbá kialakít egyfajta „számító hedonizmust” (Jacoby in Featherstone et al. 1997).

Azok a fent említett szerepek, amelyeket a test ma betölt, egyúttal azt is jelentik, hogy az én megőrzése megköveteli a testtel való állandó foglalkozást. Ez pedig a társadalmi kapcsolatok beszűkülését, sőt eltűnését vonja maga után, s a test és az én között egy újfajta viszony alakul ki: megjelenik a narcisztikus személyiségtípus.
E személyiségtípust Featherstone szerint a következőkkel jellemzik: „túlságosan öntudatos; állandóan az egészsége miatt aggódik; fél az öregedéstől és a haláltól; folyton szépséghibákat és a hanyatlás jeleit kutatja magán; ég a vágytól, hogy jól kijöjjön másokkal, de képtelen valódi barátságokat kötni; megpróbálja eladni magát, mintha személyisége egy árucikk lenne; érzelmi élményekre szomjazik; a mindenhatóság és az örök fiatalság látomásai kísértik”. Az önimádat és az önmegvalósítás „nemes” céljai közé nem fér igazán sem a család, sem a gyerek. Az önkiteljesítés ma elfogadott modellje az egyén életének minden egyes mozzanatára kiterjed, s mind a munka, mind a szabadidő területén olyan eszményeket mutat fel, amelyek megvalósítása teljes embert kíván.

A 19. században érvényes hagyományos értékeket tehát újabbak váltották fel, s ebben a reklám – mint a fogyasztóteremtés hatékony eszköze – komoly szerepet játszott. A puritán eszmények: a takarékosság, a türelem, az önmegtartóztatás és a mértékletesség meghaladottá váltak. Ma a hangsúly a megfelelő hangnemen és gesztusokon, a testmozgáson, az egészséges táplálkozáson, az ápolt és fiatalos külsőn van, az erkölcsök kérdése azonban háttérbe szorult. A személyiség és a megjelenés ilyen fontossá válását az interakciókban Featherstone két okkal magyarázza. Egyrészt a modern bürokrácia személytelensége váltja ki, másrészt az, hogy „az egyén teljesítményének egyetemes kritériumok szerinti precíz értékelése” lehetetlenné vált. Ha racionális ismérvek többé már nem nyújtanak fogódzót, más szempontokra van szükség az egyén megítéléséhez.

A narcisztikus személyiségtípus jellemzői között említettem az előbb az öregségtől és az ezzel járó testi változásoktól való félelmet. E félelem hívta életre Mike Hepworth és a már sokat idézett Mike Featherstone szerint a „középgenerációsság” fogalmát. Ez azt sugallja, hogy a média által népszerűsített életmód kialakításával az egyén viszonylag sokáig, akár a hatvanas éveiig is megőrizheti fiatalos külsejét és vitalitását. Az öregedés negatív hatásainak elkerüléséhez elengedhetetlen a pozitív hozzáállás, az optimizmus, a folytonos megújulásra való képesség. Valójában ez a fogyasztói társadalom céljait szolgálja, hiszen az embereket hosszú távra a tagjaivá teszi azáltal, hogy ilyen irreális követelményekhez való alkalmazkodást vár el tőlük. Az a tény, hogy az öregkor – amely a tehetetlenséggel és a testünkkel folytatott harc feladásával köszönt ránk – a társadalomból való kirekesztettséget is magával hozza, a fogyasztói kultúra korában talán még hatványozottabban érvényesül.
A „Barátok közt” ahhoz szolgál mintául, hogy hogyan is éljünk a fogyasztói kultúrában. Mintha boldog, gondtalan, sikeres élet várna ránk, ha sikerül beletanulnunk mindabba, ami körbevesz bennünket. „Új élet vár/felejts el mindent, mindent, ami fáj” – így vezeti be minden este a sorozat újabb epizódjait az énekesnő. Azután még azt is hozzáteszi: „boldog élet rád csak barátok közt vár”.

A „Barátok közt” esetében nem is maguk a szereplők a fontosak, hanem azok a karakterek, amelyeket megtestesítenek. A cselekmény is azért olyan esetlen sokszor, mert csak abból a szempontból fontos, hogy az egyes karakterek miként reagálnak a történésekre, hogyan foglalnak állást, kinek az oldalára állnak.
Az események a valóságtól elrugaszkodottnak tűnnek, még akkor is, amikor a napi aktualitásokra reflektálnak. Pedig az égető társadalmi problémák sem hiányoznak a „Barátok köztből”; a fogyasztói kultúrára való nevelés mellett szinte „direkt népnevelés” folyik a sorozatban, amely toleranciát hirdet meleg- és cigányügyben, vagy például az abortusz kapcsán.4 Ezek a nagy horderejű kérdések teljesen felforgatják a szereplők életét, és az adott probléma által érintett korosztály minden egyes tagja többször is előadja a maga álláspontját. A sorozat készítői igyekeznek minden lehetséges nézőpontot felmutatni, persze az ahhoz legközelebb álló karakter segítségével. Az előbb felvetett gondolatra tehát az a megoldás, hogy talán a válaszoknak, életstílusoknak, elsajátítandó személyiségtípusoknak ez a jól-rosszul titkolt sulykolása teszi „életszerűtlenné” a „Barátok köztöt”.

A cselekmény és a párbeszédek mellett érdemes megvizsgálni a sorozatbeli díszleteket is: az otthonokat és azt a tárgyi környezetet, amelyben a karakterek mozognak. Általánosságban elmondható, hogy ezek rendkívül elnagyoltak, vázlatosak, odavetettek, leginkább csak jelzésértékűek. Mindennek ellenére fontos információkat közvetítenek a nézőknek. Érezhető az az alkotói törekvés, hogy az egyes karaktereket az életstílusukkal kapcsolatban széles körben elterjedt sztereotípiákkal analóg élettérbe helyezzék, nem tévesztve azonban szem elől a sorozat célját, a „népnevelést”. Ennek nyomán, ha a társadalomban a csak nem olyan régen feltűnt „emberfajta” a szereplő, akkor a sztereotípiák megszületésének elősegítése a cél.

A háromgyerekes Berényi család otthona például olyan, mintha a Házi Praktika című havilap számára készült volna. A polcokon, különösen a konyhában hemzsegnek azok a tárgyak, amelyek a fent említett lap és a mostanában gombamód szaporodó, sajátos lakberendezési cikkeket kínáló üzletek nyomán jöttek divatba a magukra valamit is adó háziasszonyok körében. Míg Berényiék otthona a középosztálybeli lakások iskolapéldája kíván lenni, addig például Hofferék vagy Kertészék lakókörnyezete a tisztes kispolgári szegénység benyomását kelti. A kopott bútorok, a régi háztartási eszközök, a viaszosvászon asztalterítők vagy a hímzett falvédő egy egészen másfajta miliőt közvetítenek. Megint más légkört áraszt Berényi Klaudia és Balogh Nóra lakása. Ez az egyetlen olyan otthon, amelynek bútorai, tárgyai közé a néző akár valódi személyt is elképzelhet. Bármilyen valódi személyt, kivéve azt a karaktert, amelyet az ügyvédnő megtestesít. Végül, de nem utolsósorban figyelmet érdemel a fiatal, törekvő, törtető, és sikeres vállalkozónak, Berényi Miklósnak és élettársának hipermodernnek és dizájnosnak szánt, éppen ezért semmitmondóra, élettelenre sikerült otthona.

A tárgyi környezetet elég kevés tárgy képviseli. Ezúttal csak a gyerekeket körülvevő tárgyakból emelnék ki valamit, mégpedig a posztereket. A zenei paletta kiszélesedésével a poszter napjainkban az egyes stílusok és előadók iránti elkötelezettség az én-prezentáció fontos elemévé vált – különösen a fiatalok körében. Véleményünk szerint azonban a „Barátok közt” esetében egyáltalán nem vették a fáradtságot, hogy a gyerekek karakterével összhangban lévő vagy azt a legcsekélyebb mértékben is tükröző előadóművészek képeit tegyék ki a falra. Még különösebbé teszik az ellentmondást azok a jelenetek, amelyekben a gyerekek bizonyos epizódokban zenét hallgatnak. A háttérben felcsendülő dzsesszmuzsikát „Milyen szuper!” felkiáltással üdvözlik. Nem mintha a dzsesszt nem szerethetné egy középiskolás, de a sorozatbeli fiatalok ilyesmit csak sznobizmusból tehetnek, egyszerűen karakterük miatt. Ami a tárgyakat illeti, említést érdemel még a könyvek feltűnően kis száma, s a számítógép gyakori jelenléte.

Különféle értékeket mutat fel a sorozat, és a szereplőknek – pontosabban a karaktereknek – az ezekhez való érzelmi viszonyulása segíti a nézőt annak eldöntésében, hogy az adott értéket elfogadja-e vagy sem. A cselekvés és a cselekmény a legtöbb esetben ezért elnagyolt, amihez illik a szűkre szabott és sivár tér, amelyben a szereplők mozognak.

A gyerekekre kivetítve a fentieket a következőt állapíthatjuk meg: előttünk csak az érzelmi életük bonyolódik, s csupán beszélgetéseiknek, a többi szereplőhöz fűződő kapcsolatuk alakulásának lehetünk szemtanúi. Közben azonban rendszerint utalás történik arra, hogy voltaképpen mindannyian jól tanulnak, s közülük többen is a társadalom szemében szép jövővel kecsegtető felsőoktatási intézmények felé kacsintgatnak (noha az élettérnek nem részei a könyvek).
Általában is elmondható azonban, hogy néhány, elnagyoltan ábrázolt üzleti tárgyalástól eltekintve a szereplőket munka közben nemigen láthatjuk. Annál inkább a nap bármely szakában beszélgetésbe merülve, vagy a Rózsa Bisztróban üldögélve. Az ott folyó rendszeres, intenzív társadalmi élet csak nehézkesen illeszthető be a mai magyar valóság kereteibe. A figurák ettől függetlenül mindig a karakterüknek megfelelően rendelnek: Klaudia például pezsgőt, míg Hoffer Józsi sört.

Érdekes, hogy a szereplők közötti anyagi különbségeknek inkább csak a tárgyi környezetben, s kifejezetten a lakásábrázolásokban van jelük, ott is sztereotipizálva. A figurák öltözködése például a karakter kihangsúlyozását szolgálja, s szintén sztereotipikus jellegű, nem pedig az adott személy anyagi lehetőségeit tükrözi. A gyerekek esetében a cél az uniformizálás, mintha azt kívánnák hangsúlyozni, hogy átlagos magyar fiatalokról van szó. Magdi nénivel sem a szegénység hordatja a gombos nejlon otthonkát, sokkal inkább az, hogy ő a ház takarítónője, ezért neki ez dukál. Lánya, Mónika például már a legutolsó divat szerint öltözködik. Ugyancsak a szereplőtípus hangsúlyosabbá tételének vágya érhető tetten a kőműves Hoffer Józsi viseletében, akit állandóan lezser vászonnadrágban és kockás ingben láthatunk. A sorozat készítői így képzelik el a kőművest, aki – mint említettem – természetesen sört iszik. Külön szót érdemel a sorozat nőalakjainak ruhatára. A már ugyancsak említett Kertészné és a sportosan öltözködő Novák Éva üdítő kivételével ugyanis minden női szereplő ugyanannak az öltözködési stílusnak esett áldozatul. Valamilyen, a középosztályra jellemző mérsékelt jómód vonul fel előttünk nap mint nap a képernyőn. A ruhák bármelyik, a bóvlinál kicsivel jobbat kínáló üzletben elérhetők az erre a szűk rétegre szabott árakon. Ez az egyformaság már csak azért sem lehet véletlen, mert a szereplők társadalmi helyzete, foglalkozása mégiscsak különbségekre adna okot. Itt is annak a bizonyos „direkt népnevelésnek” az egyik megnyilvánulásával állunk szemben, amely a középosztálybeli fogyasztói életstílus felmutatását és elterjesztését tűzte zászlajára. Ez nyilvánvalóan csak úgy lehetséges, ha a „közép” valóságos, nem idealizált ízlésvilágára, emlékeire építkezik, mellőzve a legkíméletesebb esztétikai kritikákat is.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.