Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2001 tél – Politika rovat

Szente Péter

Médiapolitikai vázlat (5/5)

Javaslatok a média struktúrájára, finanszírozására és felügyeletére

Kíséreljük meg tehát összeállítani az ellátandó feladatok listáját. A közszolgálattal kezdve:

• el kell dönteni, hogy milyen közszolgálati adók legyenek, hány csatornán, milyen frekvenciákon stb.;
• a fenti döntésekkel párhuzamosan s azok részeként meg kell fogalmazni a hosszú távú társadalmi elvárást, valamint a közszolgálat finanszírozásának módját, s kiszámítani (1) a felállításához és (2) az éves működtetéséhez (a) szükséges és (b) rendelkezésre álló összeget. Ha a célok és a rendelkezésre álló pénz nincsenek összhangban, mindaddig módosítani kell az egyiken vagy a másikon, amíg összeegyeztethetőkké nem válnak;
• miután az elvárások és a finanszírozás módja és mértéke ismertté vált, pályázatot kell hirdetni a két intézmény vezetésére, kiválasztani a vezetőket, és velük együtt megfogalmazni az Egyezményt, amelyet
• egy politikai felhatalmazással rendelkező testület fogad el. Ez Angliában a kormány, de Magyarországon, különösen az egyoldalú kuratóriumok után, nem lehet a média felügyelete kormányfeladat;
• ezután, és a későbbiekben évente, meg kell határozni a következő évre vonatkozó műsorpolitikai prioritásokat;
• végül az intézményeket felügyelni kell (1) a műsorpolitikai elvárások teljesítését illetően, ami természetesen magában foglalja a műsorok pártatlanságát is, és (2) a gazdálkodás és a szervezeti struktúra kialakítása tekintetében, aminek persze a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok is részét alkotják.

Hogyan lehetne mindezt megvalósítani? Először is egyetlen közszolgálati televízióra van szükség, amely nem az MTV és nem a Duna Televízió, hanem egy – mindkettő humán és tárgyi erőforrásait szükség szerint felhasználó – új intézmény. Az, hogy a Magyar Rádió esetében hány csatorna és milyen műsorstruktúra volna optimális, hosszú, a jelen dolgozat keretein túlmutató kifejtést igényelne. Az új közszolgálati televíziónak két csatornán kellene működnie – az okokat már korábban részleteztem. Fontos lenne, hogy mind a két csatorna földfelszíni sugárzással (a társadalom jelentős része) és műholdon (a határon túli magyarrok) egyaránt elérhető legyen.

A közmédia finanszírozása

A közszolgálati média finanszírozásának jelen rendszere nemcsak gyakorlati, hanem elméleti-elvi szempontból is megbukott. A három legfontosabb cél közül – hogy kiszámítható legyen, elégséges legyen, és ne adjon lehetőséget a külső beavatkozásra – egyiket sem valósítja meg. Az előfizetési díj vagy „készülék üzemben tartási díj” jó módszer a közszolgálat finanszírozására, ha az ebből befolyó pénz elég az intézmények célszerű és racionális működtetéséhez. Ez esetben a bevétel a beszedési ráta kisebb-nagyobb változásaitól eltekintve kiszámítható és nem ad lehetőséget külső beavatkozásra – különösen akkor, ha – mint Angliában – több évre előre meghatározott.

Ha viszont az üzemben tartási díj önmagában elégtelen, és ezért – mint nálunk – a több lábon álló finanszírozási rendszernek csak az egyik összetevőjét képezi, a működés akkor megbízható, ha a rendszer többi eleme stabil és kiszámítható bevételt produkál, és a díjjal együtt az összbevétel elég a közszolgálati intézmények működtetéséhez. Ha ez nem valósul meg, például azért, mert a reklámbevétel túlságosan széles határok között mozog és nem tervezhető pontosan, akkor az érintett intézmény kénytelen költségvetési pénzt kéregetni. Ez esetben az üzemben tartási díj sem a műsorpolitika pénzügyi tervezhetőségét, sem az intézmény függetlenségét nem képes biztosítani, és csupán egy meglehetősen alacsony hatékonyságú és népszerűtlen adóként működik. Ráadásul a mai magyarországi helyzetben igazságtalan is: azoknak is fizetniük kell, akik sem az m2-t, sem a Duna Televíziót nem tudják fogni, s persze azoknak is, akik egyik „közszolgálati” adót sem nézik, márpedig ők jelentik a népesség nagy többségét. Az üzemben tartási díjat tehát el kell törölni.

Nehezebb kérdés, hogy mi legyen a másik fő bevételi forrás, a reklám- és szponzorációs bevétel sorsa. A reklámbevétel előnye egyrészt az, hogy folyamatosan emlékezteti a szerkesztőket műsoraik népszerűségére, másrészt az, hogy kiegészíti a szűkre szabott állami dotációt. Ugyanakkor a hátránya az, hogy kommersz prioritás-rendszert produkál, másrészt pedig éppen a kiszámíthatatlansága miatt nem teszi lehetővé, hogy az éves műsorterv a rendelkezésre álló összeg ismeretében szülessen meg. (Ráadásul a reklámból elérhető bevétel gondolata a pénzügyet még inkább a bőkezűség ellen hangolja.) Mindent összevetve, úgy gondolom, jobb lenne, ha a közszolgálati média (legalábbis a televízió) nem sugározna reklámot. Előnyös volna továbbá, ha meg lehetne állapodni a két nagy kereskedelmi televízióval valamilyen quid pro quo-ról, esetleg egy olyan csomag keretében, amely – tiszta profilokat teremtve – a közszolgálati kötelezettségeket is levenné a vállukról.
Ebben az esetben természetesen a közmédia finanszírozása a költségvetés felelősségévé válna. Nem hiszem, hogy ez a közszolgálati médiát kiszolgáltatná az államnak, feltéve, hogy az itt javasoltak szerint a társadalmi megrendelés ismeretében előre felmérik a racionális működés anyagi feltételeit, s ha ennek biztosítását (a média-infláció rátájával évente emelve) a költségvetés több évre előre biztosítja.

Mindenesetre kevesebb beavatkozási felületet látok az így megvalósuló állami kötelezettségvállalásban, mint a több lábon álló modell esetében, amelyben a díjbevétel a fizetési hajlandóság, a reklámbevétel a nézettségi mutatók és a kereskedelmi tevékenység, míg a közvetlen költségvetési támogatás (például az ÁPV Rt. vagy a leépítések finanszírozása útján) a politikai számítások függvényében változik. Ráadásul az általam javasolt módon a hallgatottság-nézettség fontossága nemcsak a reklám révén tudatosítható a szerkesztőkben. A műsorpolitika és a műsorstruktúra kialakításánál helyes megszabni, hogy az egyes műsortípusoknál mi a célközönség. Azt, hogy a műsor valóban elérte-e a megfelelő nézőket, folyamatosan ellenőrizni kell, és a műsorok kiértékelésekor számításba kell venni. Előnyös, ha egy közszolgálati csatorna nincs olyan nyomás alatt, amely arra ösztönzi, hogy – főleg főműsoridőben – mindig a legnagyobb közönséget vonzó műsortípust sugározza. A reklámbevétel kényszere azonban pontosan ezt a helyzetet eredményezi. Ráadásul az MTV jelenlegi éves reklámbevétele a kétmilliárd forintot sem éri el: így a reklámokból befolyó összeg nem járul olyan mértékben hozzá a költségek finanszírozásához, hogy a reklám fenntartása megérné a vele együtt járó hátrányokat.
A reklámsugárzásra vonatkozó döntés majd csak az átalakulási és működtetési költségek és az ezek fedezésére a pénzügyi tárcából kicsikarható legnagyobb összeg ismeretében hozható meg. Ez egy olyan egyenlet azonban, amelynek jelenleg egyik oldalát sem ismerjük. Mivel a finanszírozási szükséglet egyes változatainak felmérése komoly előtanulmányokat igényel, ezeket már jóval a majdani rendezés előtt el kell kezdeni.

Végül érdemes néhány szót szólni arról, hogy miért nem a Channel 4 modell adaptációjában gondolkodunk. Mint ismeretes, a Channel 4 kitűnő televíziós csatorna, amely kevesebb mint ezer alkalmazottat foglalkoztat. Főleg közszolgálati műsorokat sugároz és megél a reklámbevételekből. A válasz igen egyszerű: egyrészt a Channel 4 rétegműsoraival elsősorban az angol intellektuális középosztályt célozza, másrészt, de ettől nem függetlenül, annak dacára képes a működési költségeit fedező reklámbevételt elérni, hogy a nézettsége sohasem haladta meg jelentősebben a tíz százalékot. Ez nem jelenthet megoldást a magyar közmédia számára.

A felügyeleti rendszer kérdései

A fentiekben azzal foglalkoztunk, hogy milyen közszolgálati adókra lenne szükség, és ezeket hogyan kellene finanszírozni. Most ahhoz a ponthoz érkeztünk, ahol szembe kell néznünk a felügyeleti rendszer problematikájával. A jelenlegi struktúra diszfunkcionális; ez nem szorul különösebb bizonyításra. Sem a frekvenciaelosztásban, sem a közmédiumok felügyeletében nem jeleskedett. A megoldást nem a reform, hanem csakis egy jobb rendszer kidolgozása jelenthetné.A szabályozás és a felügyelet
• ne legyen fékje az új technológiák magyarországi bevezetésének, s az ehhez szükséges tőkekoncentrációnak, vagyis ne legyen sem alul-, sem túlszabályozott, s ne tartalmazzon diszfunkcionális összehangolatlanságokat;
• biztosítsa, hogy ott, ahol kívánatos – tehát a műsorprioritások (társadalmi megrendelés) és a kiegyensúlyozott és civilizált (tehát úgy a rasszizmust, mint az erőszak és a pornográfia legdurvább formáit kiszűrő és az enyhébbeket korlátok közé szorító) működés biztosításában – a szabályozás és az ellenőrzés hatékonyan működjön,
• anélkül, hogy a rendszer teret engedne a külső – állami, pártpolitikai vagy üzleti – beavatkozásnak.
Az alábbi javaslatok azt feltételezik, hogy a most kialakítandó médiapolitika csak öt-hét éves távlatra készül, s hogy az új eszközök tömeges hazai térhódítása legfeljebb ennek a periódusnak a végére várható. Elgondolásom szerint a jelenlegi felügyeleti rendszert – az ORTT-t, az ahhoz tartozó Panaszbizottságot, valamint az egyes közszolgálati intézmények élén álló kuratóriumokat – három új testület váltaná fel:

(1) A frekvenciákat – a jövőben a digitális frekvenciákat is – elosztó testület, amelynek felügyeleti tevékenysége a frekvenciaelosztáson túl kizárólag azok szerződés szerinti felhasználásának az ellenőrzéséből állna. Ide tartozna a sugárzási idő, a hirdetési időkorlátozások és a frekvenciadíj szabályszerű fizetésének betartatása, s általában a pusztán technikai jellegű ellenőrzés. Ennek a testületnek tartalmi kérdésekre nem terjedne ki a hatásköre.
(2) Egy, a közszolgálati média szervezeti és gazdasági felügyeletét ellátó testület, amelynek hatásköre a hatékony működés ellenőrzésén túl kiterjedne a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok (megfelelő szabályzat, képzés, ellenőrzés és szankciók) működtetésének ellenőrzésére is. Ez a testület sem lenne feljogosítva arra, hogy tartalmi kérdésekkel foglalkozzon. Ha olyan döntés születik, hogy a közszolgálati televízió működtetését a legjobb egy kereskedelmi cégre bízni, akkor a fenti testület tevékenysége csak a rádióra korlátozódna – de még ebben az esetben sem kvázi-rádiókuratóriumként, hanem a távolból működő felügyeleti rendszer részeként működne.
(3) Egy kizárólag tartalmi felügyelettel, azaz műsorellenőrzéssel és panaszokkal foglalkozó testület, amelynek hatásköre a tartalomközvetítők teljes területére kiterjedne. Ez utóbbi testület egy szakmai és egy nézői-hallgatói tanács vagy panel segítségével működne.
A frekvenciaelosztás elkülönítésének egyik célja annak az elkerülése, hogy a hírközlés, az informatika és a szórakoztatóelektronikai eszközök technikai-gazdasági szabályozása konvergáljon a média technikai-gazdasági szabályozásával. Ugyanakkor az új rendszeren belül meg kell gátolni egy túlzottan nagy hatalommal rendelkező felügyeleti szerv létrejöttét. Mint minden megoldásnak, természetesen ennek is vannak hátrányai: könnyen kialakulhatnak diszfunkcionális összehangolatlanságok. Ezeknek a kiküszöbölése érdekében koordinálni kell a különböző szabályozási területeket.
További problémát jelenthet, hogy a már kiadott frekvenciaengedélyek tartalmi követelményeket, illetve vállalásokat is tartalmaznak. A két nagy kereskedelmi televízióval kapcsolatban érdemes lenne megvizsgálni egy olyan egyezség lehetőségét, amely megszabadítaná őket ezektől a kötelezettségektől, s ugyanakkor a közszolgálati televíziót reklámmentes övezetté tenné valamilyen quid pro quo ellenében. Ez utóbbi hozzájárulás lehetne a továbbra is szükséges Műsorszolgáltatási Alaphoz.

A kereskedelmi tévéknek a közszolgálati műsorkötelezettségtől való megszabadítását azért tartom – legalábbis megfelelő egyezség esetén – indokoltnak, mert biztos vagyok abban, hogy ez az alapvető szolgáltatásokat, így elsősorban a híradót nem befolyásolná. Ami a többi műsort illeti, azok úgyis olyan idősávokban, s jórészt olyan minőségben jelennek meg, hogy elvesztésük nem jelentene tragédiát. A tiszta profilok kialakulása pedig valószínűleg inkább segítene, mint ártana a közszolgálati szférának.

A kuratóriumi rendszert meg kell szüntetni. Távolságot kell teremteni a felügyelő testületek és a felügyelt intézmények között. El kell választani a szervezeti-gazdasági felügyeletet a tartalmi felügyelettől; mindkét téren pontosan meg kell határozni a feladatokat, hogy meg lehessen húzni a legitim és az illegitim beavatkozás közötti határvonalat.

A szervezeti és gazdasági felügyelet egyik feladata azt biztosítani, hogy a vezetés megtegye azokat a lépéseket, amelyek a hatékony és racionális működéshez szükségesek. Ennek a testületnek a dolga az is, hogy ellenőrizze, hogyan működnek a pártatlanság biztosítását szolgáló mechanizmusok. Tehát nem az, hogy működtesse ezeket vagy beleszóljon a működésükbe, hanem csak az, hogy ellenőrizze: a célnak megfelelően működnek-e. A különbséget talán úgy a legegyszerűbb megragadni, hogy ennek a testületnek nincs tartalom-felügyeleti jogköre. Ha azonban a tartalom felügyelettel megbízott testület megkeresi a szervezeti és gazdasági felügyeletet gyakorló szervet azzal, hogy megsértették a szabályokat, akkor ez a testület kéri fel az intézmény vezetőjét annak kivizsgálására, hogyan történhetett ez meg. Emellett az igazgatót arra is felszólíthatja a testület, hogy ismertesse, milyen lépéseket tett a hasonló esetek kiküszöbölésére. A hangsúly persze nemcsak az ellenőrzésen van. Ugyanilyen fontos az Irányelvekhez hasonló, részletes szakmai szabályzat és ennek elméleti és gyakorlati oktatása; a testületnek ugyanakkor meg kell győződnie ezek rendeltetésszerű működéséről is.

A tartalom-felügyeletnek minden fórumra ki kell terjednie – még akkor is, ha amúgy erős érveket lehet felhozni amellett, hogy az internetet például ne szabályozzuk. Nemrég beszélgettem az angol médiát (is) felügyelő minisztérium egyik magas rangú tisztségviselőjével, aki arra a kérdésemre, hogy a Fehér Könyvben miért változtattak egyes jól bevált mechanizmusokon, mosolyogva válaszolt: nem hagyhatjuk Brüsszelt figyelmen kívül. Lévén, hogy ez ránk nem lehet kevésbé igaz, nem érdemes azon vitatkozni, hogy ez szükséges-e vagy sem. Azt ellenben fontosnak tartom, hogy a konvergáló területek tartalomszabályozásánál figyelembe kell venni az azokhoz fűződő eltérő nézői-hallgatói elvárásokat. (Ez különbözik Körmendy-Ékes Judit ORTT-elnök megközelítésétől, aki azt hangsúlyozza, hogy meg kell határozni a jog által védendő értékeket, és azokat a tartalomszolgáltatás minden területén alkalmazni kell.) Az internet szabályozásánál elsősorban – de nem kizárólagosan – a tartalomszolgáltatók önszabályozására kell építeni.

A tartalomszabályozásnak és felügyeletnek hangsúlyosabban kell érvényesülnie a közszolgálat területén. A fenti testület az, amelyik az adók menedzsmentjével és a szakmai, valamint nézői-hallgatói panelekkel együttműködve kialakítja az éves műsorpolitikai elvárásokat és ellenőrzi azok teljesülését. Ugyancsak ez a testület ellenőrzi a törvényben vagy a működési engedély részét képező Egyezményben lefektetett, a tartalomra vonatkozó szabályok betartását, úgy a rendszeres monitoring, mint egy – nem a maihoz hasonló! – panaszeljárás működtetésével. Munkájának fontos részét képezné, hogy szakértőkkel gyűjtesse egybe és elemeztesse az erőszak, a szexualitás stb. megjelenítésével és egyéb fontos témákkal kapcsolatos nemzetközi kutatások eredményeit. Ennek alapján adjon szakmai tréninget saját munkatársainak és útmutatást a médiának. A testület tagjai természetesen nem avatkozhatnak be a szervezeti struktúra kérdéseibe.

Minden, a fentieket érintő kritikát és ellenvetést kész vagyok nagyon komolyan venni, kivéve azt, hogy nincs szükség külső szabályozásra és ellenőrzésre – elég kinevezni a megfelelő embert, biztosítani számára pénzt, paripát, fegyvert, s a többit bízzuk rá. Ez a stratégia a politikában sem szokott beválni. Az más kérdés, hogy az igazi garanciát végül is nem a szabályozás és az ellenőrzés, hanem az ethosz jelenti.Olyan intézményeket kell kiépíteni, amelyekben az emberek büszkék a saját munkájukra és büszkék magára az intézményre is. Az ethosz azonban csak akkor alakulhat ki, ha a szabályok már internalizálódtak. Hogy ne mindig csak a BBC-re hivatkozzam, szeretném idézni Karl Huebsert, az Audi magyarországi főnökét, aki a Népszabadságban közölt interjújában a korrupcióval kapcsolatban ezt mondta: „A konszernnél alkalmazott beszerzési eljárások önmagukban garanciát jelentettek számunkra a korrupció ellen. […] Lassan épültek fel a belső erkölcsi korlátok.” Ez a dolog lényege: a megfelelő mechanizmusok – amelyek nemcsak az ellenőrzésre, hanem például a belső kommunikáció csatornáinak megteremtésére is alkalmasak – vezetnek a helyes működéshez, azután annak internalizálásához, s végül ahhoz a bizonyos ethoszhoz.

A megvalósítás metodikája

Egy új médiatörvény nélkül hozzá sem lehet kezdeni a megvalósításhoz; ettől azonban még nagyon fontos a koncepció kidolgozása annak érdekében, hogy készen legyen, amikor egy új médiatörvény megalkotására lehetőség nyílik. Nem vagyok túlságosan pesszimista. A választások után – ha azok kimenetele a reményeim szerint alakul –, talán azok is érdekeltek lesznek egy átlátható és tisztességes rendszer megteremtésében, akik eddig nem lelkesedtek az ötletért. Ők tudják a legjobban, hogy milyen egyszerű egy kormányzatnak, ha úgy akarja, „kiegyensúlyozni” a közszolgálatot.

Az új médiatörvény megalkotásának részeként a parlament egy külön erre a célra felállított bizottsága kétharmados alapon kiválasztja és létrehozza a különböző szakmai és társadalmi szervezetek által javasoltak közül azt a szakértői csoportot, amely megfogalmazza a hosszú távú társadalmi elvárásokat, a megrendelést. Ennek a költségét ki kell számítani, a pénzügyi tárcával egyeztetni, s addig dolgozni, míg a célok és a rendelkezésre álló pénz összhangba nem kerülnek egymással. Ezután a fenti csoport meghirdeti a két intézmény vezetői posztjait, egyeztet a jelöltekkel a célok és az eszközök tekintetében, és azt a két embert, aki a legmeggyőzőbb szervezeti és műsorstruktúrát javasolja, felterjeszti. Ugyancsak elküldi a bizottságnak az Egyezmény szövegét. A parlamenti bizottság vagy elfogadja – kétharmados többséggel –, vagy visszaküldi, de nem módosíthatja a tervezetet. A jelölteket szintén támogathatja vagy elutasíthatja, de nem tehet javaslatot más személyekre. A kétharmados követelmény remélhetőleg úgy a szakértői csoport kiválasztásakor, mint később segít a kompromisszumos, tehát a politikai paletta extrémitásait kiszűrő megoldások megtalálásában. Ha a bizottság elutasítja – akár többszöri felterjesztés után – a csoport jelöltjeit vagy az Egyezményt, akkor kénytelen új szakértői csoportot kinevezni. Amikor végül megvan a kétharmados többséggel elfogadott elnök, az elvárásrendszer és a megfelelő pénzügyi garancia, akkor el kell kezdeni az MTV és Duna Televízió lebontásának és az új tévé megteremtésének több hónapos munkáját, méghozzá úgy, hogy az új televízió beindulásáig biztosítani kell a régiek működését. A rádiónál természetesen az új vezető az átszervezést működés közben oldja meg.

A három felügyeleti testület tagjait – a szakmai vagy társadalmi testületek jelöltjei közül – kétharmados többséggel szintén a parlamenti bizottság választaná ki. Alternatív lehetőségként ezek a szakértői posztok is meghirdethetők; ebben az esetben a pályázatok alapján kell választani a jelöltek közül. Annak sincs akadálya, hogy valaki először a szakértői csoportban, majd később az egyik felügyeleti szervezetben tevékenykedjen.
Ami a kereskedelmi oldalt illeti: a már sugárzó adóknak jónéhány évre érvényes szerződésük van, és ez a dolgozat nem foglalkozik hosszabb időtávval. Ugyanakkor megfontolandónak tartom a jelenlegi szerződések felülvizsgálatát. Természetesen feltételezem, hogy az erre a célra létrehozott testület digitális sugárzási engedélyeket is kiad majd, de ennek körülményeit nem lehet elég pontosan előre látni még. Annyit azért érdemes megjegyezni: európai elvárás – az erre vonatkozó 1994-es prágai deklarációt Magyarország is elfogadta –, hogy a közmédiának is meg kell adni a digitális sugárzás lehetőségét.
Végül egy gondolat a 400 éve vágott fű paradoxonjáról: valóban, 400 év után sűrűbb és selymesebb, de ha gondozzák, a gyep minősége többet javul az első öt-tíz évben, mint a tizedik évtől a négyszázadikig.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Bevezetés
• A feladat
• A médiapolitika kontextusa: globalizáció, konvergencia, európai szabályozás
• Az új médiapolitika vázlata: problémák és megoldások
• Javaslatok a média struktúrájára, finanszírozására és felügyeletére

Rovatok

Archívum

Terror

Katona Éva:

Metafizikai mutáció és a magyar újságírás. Mi történt a hazai szerkesztoségekben szeptember 11-én?

Politika

Svennik Hoyer:

Média a harmadik évezred küszöbén

Bajomi-Lázár Péter – Bajomi-Lázár Dávid:

Újságírók és újságolvasók

Szente Péter:

Médiapolitikai vázlat

Közszolgálat

Alina Mungiu-Pippidi:

Államiból közszolgálatit

Cinzia Padovani – Michael Tracey – Lustyik Katalin:

A közszolgálati média helyzete

Bajomi-Lázár Péter:

BBC vagy RAI? A közszolgálati média jövője

Oktatás

Szíjártó Imre:

A média tantárgy a magyar közoktatásban

Új média

Kumin Ferenc:

Az online Baja

Térkép

Zöldi László:

A glokális sajtó

Marius Dragomir:

Jogi szájkosár a román sajtón

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

A kommunikáció mint az eltérő igények etikája

Jenei Ágnes:

Ellentmondások az olasz médiában: a törékeny rendszer

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink