Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tavasz – Terror rovat

Radikális tanácstalanság (1/8)

Egy konferencia hozzászólásai

Az ELTE Média Tanszéke 2001 decemberében konferenciát rendezett a 2001. szeptember 11-e után kialakult helyzetről. A résztvevők a támadással kapcsolatban felmerülő kérdések közül a média és a terrorizmus viszonyára összpontosítottak, mert úgy vélték: a terroristák nemcsak az épületeket akarták lerombolni, de a média-teret is igyekeztek megszállni. Egyszerre történt tömeggyilkosság és szimbolikus agresszió, a mediális figyelem kisajátítása. Hol ér véget az eseményekről való tudósítás, és hol kezdődik az eseményekbe való mediális beavatkozás, azaz az eseményeknek a médián keresztül való alakítása? Milyen hatással volt a média „katasztrófa-maratonja” a demokráciának mint a kollektív döntéshozatal hasznos víziójának elképzelésére? Fel kell-e áldoznunk a szólásszabadságot? Hogyan látja az Egyesült Államok, az arab világ és a többi érdekelt fél egymást, illetve saját magát a szeptemberi események után? A vita résztvevői ezekre a kérdésekre kerestek választ. Az alábbiakban Monroe Price médiakutató, Csepeli György szociálpszichológus, Hammer Ferenc szociológus, Braun Róbert kommunikációs szakember, Nádori Péter újságíró, György Péter esztéta, Halmai Gábor alkotmányjogász és Sajó András alkotmányjogász hozzászólását közöljük, tömörített formában.

Monroe Price

Szeptember 11-e számos kérdést vet fel, s ezek közül talán az az egyik legfontosabb, hogy az események milyen hatással voltak a globális közbeszédre. Valóban vízválasztó-e a terrortámadás, vagy csak olyan változásokra világít rá, amelyek már hosszabb ideje, körülbelül egy évszázada zajlanak?

Az egyik legkézenfekvőbb és egyben nagyon lényeges probléma a nemzetbiztonság és a szólásszabadság kapcsolata, illetve az, hogy a 20. század során a közbeszédre, a közbeszéd és az állam viszonyára hatással volt-e a háború. Eddig keveset beszéltünk erről: a különböző beszédmódok elemzését akár egyfajta „elfelejtett történelemnek” is nevezhetjük. Ha azonban jobban belegondolunk, az első kereskedelmi rádió az I. világháború idején született, és magára a rádiózásra is óriási hatással volt az állami felügyelet. Az állam és a média kapcsolata a II. világháború alatt világszerte kitüntetett jelentősséggel bírt, és ez a helyzet a hidegháborúban sem változott. Valószínűleg eltérő következtetésre jutunk a szólásszabadság jelentését, eszközeit és módszereit illetően, ha a teljes 20. századot, illetve ha csak egy rövidebb periódust, például az 1990 és 2000 között eltelt évtizedet vizsgáljuk.

A következő kérdés kapcsolódik az eddigiekhez: milyen kapcsolat van egy állam vagy államcsoport, és a másik államba, a „célországba” eljuttatott információ között? Másképpen fogalmazva: hogyan próbálja egy állam vagy államcsoport önmagát mások számára megjeleníteni? Az 1990-es évek legfontosabb jelensége a határon túli megjelenés „privatizációja”. Sokkal inkább erről van szó, mintsem arról, hogy az egyik ország tudatosan törekedett volna más országok médiájának befolyásolására. Az amerikai, illetve a nyugati kormányzatok ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a privát vállalkozások hatékonyan terjesztik az amerikai kultúrát, és ez szükségtelenné teszi a tudatos politikai beavatkozást.

Szeptember 11-e nyomán különös jelentőséget nyert az, hogyan gondolkodnak más nemzetek az Egyesült Államokról, illetve más civilizációk a nyugati civilizációról. A szeptember 11-e után kialakult helyzet világossá tette a szövetségi kormányzat számára: Amerikának tennie kell valamit azért, hogy a világban ismét elfogadják, hogy „visszahódítsa” a szíveket. Az érzelmi befolyásolás elsődleges módja a tudatosan felépített imázs, tehát az Egyesült Államoknak gondoskodnia kell a pozitív Amerika-képről. Az alábbiakban röviden áttekintem, hogy milyen eszközökkel próbált az Egyesült Államok és általában a Nyugat más társadalmak médiájára hatást gyakorolni, és mennyiben változtak a „befolyásolás” módszerei az idő múlásával.

E kérdések kapcsán először a média és a demokratizálódási folyamat közötti kapcsolattal kell foglalkoznunk. A Szovjetunió széthullása utáni átmeneti korszakban a nyugati politika számára lényeges volt, hogy aktívan közreműködjön az új, posztszovjet média kialakításában. A demokratizálódási esélyek növelését, a nyilvánosság működésének javítását szolgálta, hogy amerikai tőkét fektettek a posztkommunista országok médiájának felépítésébe, és tanulási célból fiatal újságírókat hívtak az Egyesült Államokba, Franciaországba és Nagy-Britanniába. Ezek voltak a médiareform legfontosabb elemei az 1990 és 2000 között eltelt tíz esztendőben. Az idő múlásával azonban az eredeti cél némiképp módosult, és a hangsúly ma már a stabilitás megteremtésén van. A stabilitás megteremtése és a demokrácia terjesztése két teljesen különböző dolog. A legfontosabb kérdés tehát: milyen típusú média-szerkezetet kell kialakítania a nemzetközi közösségnek ahhoz, hogy az a stabilitást, azaz a konfliktus megelőzését szolgálja.

A következő szempont, amelyet figyelembe kell vennünk, az országok közötti információ-csere. Úgy kell erre gondolnunk, mint a hajózásban bekövetkezett forradalmi változásokra, amelyek során a konténer-hajók felváltották a korábban használt szállítási eszközöket. Ahhoz azonban, hogy ez bekövetkezhessen, olyan kikötőket kellett építeni, amelyek a világ bármely pontjáról érkező konténereket képesek fogadni. Ez tette lehetővé a globális áruszállítás megszületését. A metaforát alkalmazhatjuk az információra is. Olyan infrastuktúrát kellett létrehozni, amely lehetővé tette az országok közötti zavartalan információ-árarnlást.

Az utóbbi időben tanúi lehetünk egy új jelenségnek, amelyet a propaganda „reneszánszának” nevezhetünk. Ez szorosan összefügg a nemzetközi biztonsággal, pontosabban azzal, hogy a biztonság megteremtésének egyik lehetséges eszköze az adott országhoz tapadó érzelmek javítása. Mennyiben kapcsolódik mindez az első alkotmánymódosításhoz, illetve a szólásszabadság hagyományos értelmezéséhez? Azt hiszem, a jövőben a biztonság megteremtése nem cenzúra kérdése lesz, hanem sokkal inkább a „képekről kötött megállapodásoké”. Ezek a megállapodások részben az egyes országok között létrejövő, többoldalú egyezmények, részben pedig az állam és magánintézmények közötti szerződések. Az tehát, amit mi öncenzúrának nevezünk, gyakran megegyezés kérdése. Ilyen típusú megállapodás volt például a nemzetbiztonsági tanácsadó híres telefonhívása, amelyben arra kérte a nagy tévétársaságok vezetőit, hogy ne mutassanak nézőiknek Osama bin Ladenről készült videofelvételeket. Ezt az eljárást leginkább öncenzúrának nevezhetnénk, de én inkább a megegyezés kifejezést alkalmaznám.

Az első alkotmánymódosítás támogatói és azok között, akiket a leginkább talán az emberi jogok európai konvencióinak követőiként a tizedik cikkely híveinek nevezhetünk, történelmi vita folyik. A tizedik cikkelyre alapozott megközelítés érzékenyebb a közrendi és a nemzetbiztonsági szempontokra. A terrortámadás utáni korszak talán reflektálni fog ezekre a hosszú távú folyamatokra. Talán közelítenek majd egymáshoz a különböző felfogások, az első alkotmánymódosítás és a tizedik cikkely értelmezése.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.