Médiakutató 2002 tavasz

Jog

Gálik Mihály:

A leggyengébb láncszem

HOZZÁSZÓLÁS SZENTE PÉTER „MÉDIAPOLITIKAI” VÁZLAT CÍMŰ TANULMÁNYÁHOZ

A közszolgálati rádiózás és televíziózás mintaintézményének számító BBC 2000-ben elindította a „Leggyengébb láncszem” című vetélkedő show-műsorát, amely néhány hónap leforgása alatt átütő sikert aratott: az eredetileg a BBC2-n délután menő műsorszám őszre már a BBC1-ra került át a főműsoridőre, s nézettségben az elsők között szerepel. A „Leggyengébb láncszem” magyar változatával kisvártatva, 2001nyár végétől a hazai nézők is megismerkedhettek a TV2 országos kereskedelmi csatornán.

Akárhogy is vesszük, az az egyébként önmagában rutin jellegű döntés, hogy egy új műsorszezon beindulását új műsorszámok megjelenése is fémjelzi, most bizonyos értelemben korszakosnak bizonyult: a magára oly sokat adó BBC is csatlakozott a főáramlathoz, s a kereskedelmi televíziózás világához igazítva normáit messze kitolta az általa még vállalhatónak tartott ízlés határt. A világszerte nagy tekintélynek örvendő BBC, úgy tűnik, többé már nem tekinti tabunak egy olyan műsorszám készítését és sugárzást, amelyben a civil szereplők saját emberi méltóságuk feladásával, áruba bocsátásával fizetnek a híressé válásért, s küzdenek meg az egyébként a vetélkedők világában meglehetősen szerénynek számító nyereményért. Mintha csak Andy Warhol híres megállapításának illusztrációját látnánk: a negyed órányi, a televízió teremtette talmi hírnévnek a szereplők képtelenek ellenállni.

A show-műsor magyar változata is jókora szakmai visszhangot váltott ki, de még ha a közszolgálatinak nevezett televízióban menne is, akkor sem jelentene semmiféle határkövet a magyar közszolgálati televíziózásban. Annál is kevésbé, mert a szó szoros értelmében véve ilyen valójában nem is létezik. Én is azok közé tartozom, akik ezt nem csupán sajnálatos ténynek tartják, hanem ezen túlmenően a magyar társadalom demokratikus intézményrendszeréhez szervesen hozzátartozónak vélik a funkcionálisan működő közmédiát, s ez késztet hozzászólásra.

A lehetetlen legyűrésének kísértése

Szente Péter tanulmánya (2001) kitűnő írás, melynek tárgya a rádiózás és televíziózás hazai rendszere. Az írás tehát nem a média egészéről szól, hanem „csupán” legnagyobb hatású ágazatairól – igaz, éppen azokról, amelyek szabályozását tekintve a legsúlyosabbak a problémák.

Minden ilyeri írás hátterében ott az a ki nem mondott hipotézis, hogy úgymond „a csillagok szerencsés állása”, egy kedvező választási eredmény esetén a két ágazat szabályozása hatékonyan keresztülvihető, s bizonyos liberális ideálkép átültethető a gyakorlatba. Én ezt kétlem, s egyébként az 1994-1998-as választási ciklus alatt a szabályozásban történtek sem ezt bizonyítják.

Ha elfogadjuk azt a médiaelméleti tételt, hogy a médiarendszer igazodik a mindenkori társadalmi-gazdasági berendezkedéshez, fő vonásait tekintve annak függvénye, akkor ezen aligha van mit csodálkozni. A tekintélyelvűség szívós továbbélése a magyar társadalomban és a politikai hatalmat birtoklók körében a rendszerváltozást követően nem kedvezett és nem kedvez a médiarendszer olyan típusú átalakulásának, amelynek során mintegy idővel kialakul a nemcsak nevében közszolgálati rádiózás és televíziózás. Ráadásul az az intézményi ethosz, amely ennek a fokozatos átalakulásnak az elengedhetetlen belső feltétele – és ezt a tényezőt Szente is kiemeli (2001: 69-70) – sem alakult ki az elmúlt évek során, sőt véleményem szerint kifejezetten a hanyatlásának lehetünk tanúi, ennek következményeit nap mint nap tapasztaljuk a hír- és aktuális műsorokban.

Tévedés lenne azt hinni, hogy itt és most egy sajátos magyar jelenség-együttesről van szó. Ma már általánosan elfogadott vélemény a téma kutatói körében, hogy a médiapiac talán legfontosabb korrekciós mechanizmusának és intézményrendszerének számító közszolgálati rádiók és televíziók nem jöttek létre a posztkommunista átalakulás országaiban (s most hagyjuk annak vizsgálatát, hogy mennyire alakultak ki a különböző nyugat-európai országokban, hisz a kép náluk is igencsak tarka, lásd a közkeletű RAI vagy BBC szembeállítást, amely Szenténél is megjelenik). Továbbmenve abban is egyetértés látszik kialakulni, hogy a közszolgálati médiaintézmények nem is jöhettek létre, azaz itt nem valamiféle összeesküvésrőt „hatalomtechnikai melléfogásról”, elhibázott törvénykezésről van szó, amely azután felvilágosult módon kiiktatható és úgymond a jó megoldással helyettesíthető.

A négy visegrádi ország, Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia kilencvenes években végbement médiafejlődését áttekintve állapítja meg az angol médiakutató, Sparks a következőket:

„Azt a következtetést vonhatjuk le, hogy mondjanak bármit is a törvények, Közép- és Kelet-Európában nem állanak fenn azok a politikai és gazdasági feltételek, amelyek között virágozhatnék a közszolgálati média. Naivnak bizonyult az az elképzelés, hogy amennyiben megszületik a jogállam, a szabadon választott parlament és a független bíróság, akkor majd létrejön az az állapot is, amelyben demokratikusan kifejeződik a közakarat, és ennek megfelelően születnek a döntések. Az egész térségben, tekintet nélkül a jogi szabályozásra, az a politikai realitás, hogy a rádiózás és televíziózás feletti ellenőrzést mélyen átitatja a politika” (Sparks 1998: 171).

A kelet-közép-európai televíziók sikertelen reformjait elemezve a román Mungiu-Pippidi (2001) rámutat, hogy a médiatörvények által létrehozott intézményes keretekbe nem tudtak „belenőni” a közszolgálati televíziók az intézményes keretek – sokak várakozásával ellentétben – nem tudtak hozzájárulni a megfelelő tartalmak létrehozásához.1 Az általános tapasztalat szerint az átalakuló országokban – a civil szféra gyengeségét kihasználva – a pártok ki tudták és ki tudják sajátítani a közszolgálati médiát a törvények keretein belül lavírozva. Az már csak a dolgok iróniája, hogy a pártok esetenként azt sem bánják, ha a közszolgálati média marginalizálódik, pedig ez már olyan ár, amelyet – legalábbis hosszú távon – nemigen érdemes vállalni.

Az átalakuló országokban a nagy társadalmi kérdések mindegyike – a magánosítást a politikai okokból sérelmet szenvedett emberek erkölcsi és anyagi jóvátétele, az egyházi jóvátétet a személyi felelősségre vonás, az ügynöklisták nyilvánossága, a közhivatalt viselők átvilágítása stb. – mélyen át volt itatva politikávat s ezek a kérdések erősen megosztották a társadalmat (Gálik 1999). Az instabil politikai és pártrendszer körülményei között minden kormányzat szükségszerűen potenciális ellenfelet lát(ott) a tőle független közszolgálati intézményrendszer működésében, s hiú ábránd volt azt várni, hogy majd maga segédkezik ilyenek létrejöttében és megerősödésében. Amint a lengyel példáról írja Jakubowicz:

„A résztvevő kommunikáció fogalmát, amelyet egykor a nemes eszményektől fűtött ellenzékiek dédelgettek, újradefiniálták, s mára a kormánytisztviselők és politikusok részvételével folyó kommunikáció lett belőle” (Jakubowicz 1996: 181).

Ami bennünket illet, az a politikai közeg, amely az átmenet, a rendszerváltozás Magyarországát jellemezte és jellemzi az első három parlamenti ciklus tizenkét évében, a médiaeseményeket illetően jószerivel csak posztmodern tárgyalást tesz lehetővé. Megkísérelve mégis a lehetetlent, néhány kritikai észrevételhez hadd hívjuk segítségül a politikai kultúra fogalmát. A politikai kultúra tartalmát illetően

„[o]lyan attitűdökről, magatartás jellegű keretekről van szó, amelyek között a politikai viselkedés bekövetkezik. [...] A politikai kultúra [...] nem örök és változatlan, nem eleve elrendelt, hanem a politikai élet intézményes gyakorlatának eredménye. Eredménye azonban olyképpen, hogy a kollektív tapasztalatok, közös beidegződöttségek pályáján halad, amely pálya évtizedes, vagy akár évszázados tapasztalati hatások összege” (Gombár 1989: 63-64).

Bizonyított tényként kezelhető, hogy a médiatörvény végrehajtásában fontos szerepet játszó kormány 1996-ban maga is akadályozta a médiarendszer átalakítási menetrendjének betartását, amiért egyébként értelemszerűen felelősséget viselt. Ezt persze akár bocsánatos bűnnek is tekinthetnők a későbbiek fényében, hisz úgyszintén bizonyított tényként kezelhető, hogy az Orbán-kormány négyéves mandátuma egésze alatt a médiatörvényen belüli kiskapukat tudatosan kihasználva – és egyáltalán nem mellesleg: az adófizetők pénzét nem kímélve, súlyos tízmilliárdokat elherdálva – de facto állami tévévé és állami rádióvá változtatta vissza a törvény szerint közszolgálati médiaintézményeket, a Magyar Televízió Rt-tés Magyar Rádió Rt-t.2

Meg kell mondani – tetszik, nem tetszik, ez is bizonyított tényként kezelhető –, hogy a legközvetlenebbül érintettek is hozzájárultak a bekövetkezett kudarchoz. A közszolgálati intézményekben dolgozók a legmasszívabban ellenálltak a kapun belüli munkanélküliség megszüntetését célzó minden ésszerű törekvésnek, s a maguk érdekvédelmi szervezetein kívül szövetségesül hívták nemcsak a sajtót, hanem az ügyben a saját érdekeiket felismerni vélő politikusokat is. A Magyar Televízió Rt. vezetése 1996-1997 során a folyó kiadásokra elherdált súlyos milliárdokkal, az intézményi szerkezetátalakítás, a radikális létszámcsökkentés, a korábban felgyülemlett adósságok visszafizetésének elodázásával, a jövőt szolgáló beruházások (sugárzási jogok megszerzése, technológiai fejlesztés stb.) negligálásával szinte jóvátehetetlen károkat okozott az intézménynek, hisz a gazdasági összeomlás előidézéséveI az intézményi autonómia legfontosabb tartópillérét döntötte ki.

Semmilyen szabályozási technika nem fog rövid távon jól működő közszolgálati szektorhoz vezetni Magyarországon, ezt az elmúlt évek tapasztalatai alapján különösebb kockázat nélkül ki lehet jelenteni. A közmédia természetesen másutt is küzd a maga problémáival, keresi a helyét a radikálisan átalakuló médiatér, a média digitális forradalma és a társadalmi változások sodrásában (Padovani & Tracey & Lustyik 2001). Ugyanakkor ez nem menthet fel bennünket az alól, hogy legalább szembenézzünk a feladattal, amelynek elfogadható megoldását illetően – úgy tűnik – meglehetősen általános a kételkedés a téma érintettjeinek széles körében (BBC vagy RAI? 2001). Én is tele vagyok kételyekkel, hasonlóan mindazokhoz, akikre eddig hivatkoztam.

Mit tehet a médiapolitika?

Szente Péter a maga írásában egy, a politikai gyakorlat számára is értelmezhető, koherens médiapolitikai intézkedés-sorozatot is felvázol, nem elégedve meg a meglévő szabályozás elvi alapú bírálatával. Javaslatainak persze akár minden egyes eleme vitatható, amivel nyilván ő is tisztában van, de ez már úgymond a választott műfaj sajátja: aki erre adja a fejét, annak vállalnia kell a kritikát.

Amit Szente javaslataiból feltétel nélkül támogatni tudok, az a közszolgálati szektor megtartása, működési mechanizmusának és intézményeinek radikális átalakítása, a kereskedelmi televíziók tehermentesítése a pályázatukban vállalt – és ma már látható: finanszírozhatatlan – közszolgálati feladatok zömétől, az „előfizetői díj”, azaz a készülék üzemben tartási díj eltörlése, a törvényszöveg hozzáigazítás a az EU direktívákhoz (és az 1998. évi XLIX. törvénnyel már nálunk is kihirdetett, a határokat átlépő televíziózásról szóló Európa Tanács egyezményhez), a műsorokat érintő tartalomszabályozás és az infrastruktúra-szabályozás szétválasztása (és az utóbbi kivétele a médiatörvényből) – hogy röviden összefoglaljam az egyetértési felületet. Úgy vélem, hogy ez az a szükséges minimum, amelynél alább nem szabad adni a médiatörvény változtatásának tervezésekor. Előre bocsátom, hogy tisztán pragmatikus okok miatt pillanatnyilag nem tartom célszerűnek – Szentével ellentétben – a kereskedelmi rádiózás és televíziózás szabályozása fő vonásainak és intézményrendszerének (nevesítve: ORTT) – alapokat érintő változtatását.

Ugyanakkor látnivaló, hogy a szükségest a lehetségestől ma egy világ választja el, hisz már ez a változtatás-sorozat is – amelynél persze Szente médiapolitikai vázlata sokkal radikálisabb – túl sok ahhoz, aminek megvalósítására a politikai pártok képesek az adott parlamentáris viszonyok, a mai3 (és a holnapi) feltételek között. Ezért a továbbiakban – immár Szentével is vitatkozva, de ami ennél talán fontosabb, koncepcionális keretbe ágyazva – összefoglalom a magam médiapolitikai elképzeléseinek lényegét. A tézisszerű kifejtésnél, egy részelemet leszámítva, most nem tudok többre vállalkozni, ezért előre is megértést kérek. Pontokba szedve javaslataim a következők:

(1) A politikai pártok kinyilvánítják, hogy a közszolgálati rádiózás és televíziózás, mint olyan, számukra is védendő társadalmi érték, amely iránti elkötelezettek, és napi médiapolitikai vitáikat alárendelik ennek a jogalkotás (a médiatörvény módosítása) és a jogalkalmazás során (ez a nyilatkozat, ha úgy tetszik, az 1997-es „Amszterdami jegyzőkönyv” nemzeti értelmezése).

(2) A médiatörvényt az egyszerű többséget igénylő törvények közé kell átsorolni, miután úgyszólván kizárt, hogy a mai törvényi tartalom (az 1996. évi I. tv. a rádiózásról és a televíziózásról), valamint szabályozási kör mellett a demokrácia normatív médiapolitikai követelményeinek megfelelő kétharmados törvényt lehessen róla megalkotni: a mai „változtatási patthelyzet” feloldásához ezt mindenképpen meg kell tenni.

Ez a javaslat egyúttal alkotmánymódosítással is jár, amelynek tárgyalása során a politikai kezelhetőség kedvéért mérlegelhető, hogy fenn kell-e tartani átmenetileg a kétharmados szabályozást a közszolgálati szektorra. Ezt a változatot hadd hagyjam nyitva, hisz lehet, hogy ez az a „legnagyobb közös osztó”, amely mentén a törvényhozásban helyet foglaló pártok készek a kompromisszumokra. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a kétharmados méricskéléssel létrejövő kompromisszumok többnyire életképtelenek, vagy legalábbis diszfunkcionális an működő intézményrendszerhez vezetnek a közmédiában és általában a médiaszabályozásban.

(3) A közszolgálati szektor működésének kiindulópontja lehet a Szente Péter által ismertetett társadalmi megrendelés intézményes megfogalmazása, ami gyakorlatilag az 1997-es Amszterdami jegyzőkönyv konkrét értelmezése abban a tekintetben, hogy miben is áll a közműsorszolgáltatás tartalma. Ezt a testületet egyben meg kell bízni a közmédia felügyeletével is ugyanarra az időszakra (első nekifutásra ezt mintegy négy-öt évben lenne célszerű meghatározni), amelyre a megrendelés vonatkozik.

Miután ma nálunk nincs olyan, legitimnek tekinthető intézmény, szervezet, egyesület vagy érdekcsoport, amelyre rá lehetne bízni e társadalmi megrendelés „feladását”, illetve a közmédia felügyeletét, ezt a feladatot egy erre a célra létrehozott és ezzel a mandátummal felruházott testületre kell testálni. Nem szeretném homályban hagyni, hogy e testület felállítása a legnehezebb politikai feladat, amelyet sokféleképpen lehet csinálni. Egy lehetséges eljárási rend a következő:

Szándékosan nem foglalkozom a jogtechnikai részletekkel, ezek kimunkálása ugyanis nem egy ilyen írás dolga, hanem szakértői csoportoké.

(4) A közmédia intézményein belül folyamatosan elemzik, hogya hír- és információs műsorok mennyire felelnek meg a szakszerűség, az objektivitás és a pártatlanság követelményeinek. Ennek mechanizmusát, támaszkodva a Magyar Rádió Rt. elnöki tisztje elnyerésére a 2000. év nyarán beadott pályamunkámban kifejtettekre, hadd illusztráljam részleteiben is.

A közszolgálati rádióban és televízióban a leginkább kényes – a legfontosabb, a legnagyobb hallgatottságú, a házon belül és kívül ismételt vitákat kiváltó – hír- és információs műsorokat rendszeres műsorelemzésnek kell alávetni. A hasonló szórakoztató és művészeti műsorokat elég ritkábban, akár esetileg vizsgálni, erre a továbbiakban már nem térek ki.

A javasolt műsorelemzés szintje többrétegű, ebbe a (fő)szerkesztőségeken belüli, a normál munkamenethez tartozó folyamat is beleértendő, de annál messze túlmutatóbb. Beletartoznak a külső szakmai műhelyektől rendelt, a házon kívül készülő tartalomelemzések, amelyeket a szakmai hierarchia különböző szintjein (elnökség, adófőszerkesztőségek stb.) megtárgyalnak, de nem ez a végállomás. A további elemző munka modellje a munka-tanulás összekapcsolásán alapuló (learning by doing) módszer.

Ami elkészült, az elemezhető, ami fontos, az elemzendő. A rituális „nagy konferencia, nagyemberekkel, nagy általánosságokkal, csekély érdeklődés mellett” továbbképzési rendszer hatékonysága annyira alacsony, hogy fel kell váltani a rendszeres, az intézmény továbbképzési tervébe felvett, célirányos, elsősorban esettanulmány-feldolgozás jellegű, kiscsoportos munkával. A rádiós-televíziós szakmai szervezetek a maguk képviselőivel, a dolog természetéből adódóan, szerepet kapnának a folyamatban, s maguk is kezdeményezhetnek ilyen szakmai műhelyeket.

Úgymond hivatalból fel kellene dolgozni a fajsúlyos panaszbizottsági eseteket, felhasználva a belső információs eszközöket ezek alapos ismertetésére. Szakértőként meg lehet hívni egyes esetekben az eljáró tanács egyik tagját vagy elnökét, valamint külső szakértőt is, illetve összefoglalókat kellene adni a rádiós-televíziós közvéleménynek ezekről a műhelyvitákról. Ebben a folyamatban a legmesszebbmenőkig igénybe kell venni a külső szakemberek munkáját is: hihető avagy sem, most már nemcsak néhány emberről van szó. Napjainkban számos egyetem, mint a Szegedi, a Pécsi, a Pázmány, vagy a budapestiek közül az ELTE, a BKÁE, a Károli kínál médiakurzusokat, foglalkoztat országosan elismert oktatókat, akik ezzel a részvétellel a maguk tanmenetét, foglalkozásait is gazdagíthatják. Alkalmilag a szakma művelésétől már visszavonult, ám széles körben elismert „nagy öregek” bevonása a folyamatba szintén kívánatos lenne, akárcsak a külföldön élő, nyelvünket beszélő, helyzetünket ismerő kollégák és/vagy társadalomkutatók meghívása a műhelyekbe.

A módszer idő- és munkaigényes, miközben túl vagyunk terhelve; a módszerrel akár vissza is lehet élni, vélem hallani a lehetséges ellenvetéseket. Azt, hogy a módszer idő- és munkaigényes, nem vitatom, a kérdés az, megéri-e alkalmazni. (Szerintem igen, különben miért javasolnám?) A visszaélés lehetőségét csökkenti, hogy házon belüli szakmai vitákra gondolok, s nem szakmai vita címen kreált nyilvános, diszfunkcionális médiaeseményekre.

Egyébként meggyőződésem, hogy a Magyar Rádió Rt. és a Magyar Televízió Rt. vezető és nem-vezető munkatársai sem mehetnek el szó nélkül azon hivatalos értékelések mellett, amelyeket az ORTT hoz nyilvánosságra, és amelyek egyébként összegezve megtalálhatóak a Testület nyilvános jelentéseiben. Nos, magam ezekből4 azt olvasom ki, hogy a hírműsorok tájékoztatási gyakorlatáról, különös tekintettel a bennük fellelhető nyomasztó kormánytúlsúlyra, érdemes és kell is rendszeres szakmai vitákat tartani az intézményen belül. Életveszélyes, ha netán a hallgatók úgy kezdik érezni, hogy hírek helyett kormánypropagandát hallanak, ez valódi versenyhelyzetben nyomós indíték a konkurenciához, más rádió és televízió csatornákhoz való átpártoláshoz.

Természetesen lehet egy olyan olvasata is a javaslatnak, hogy ezzel az újságírói munka minősítése mintegy kikerül a munkahelyi hierarchiából, de én ezzel nem értek egyet. Az elnök, az adófőszerkesztő, a főszerkesztő, a szerkesztő, a riporter felelőssége ettől még nem csökken, legfeljebb nyíltan szembesíteni kénytelen a maga szakmai véleményét másokéval. A műsorminőség megítéléséhez a zsinórmérték adott, ez a Magyar Rádió Rt. Közszolgálati Műsorszolgáltatási Szabályzata.5 Ezt talán fontos leszögezni, mert nem valami „önagyonülésező” vitaklub, hanem szakmai fórum, egyfajta minőségbiztosítási technika alkalmazására teszek javaslatot, amely egyben a folyamatos szakmai továbbképzés fórumává is válhat.

Epilógus

Hadd emlékeztessek rá, hisz még a legszűkebb szakmai körökben sem közismert, hogy 1994 nyarán nálunk működött egy, az akkori igazságügy-miniszter és kulturális miniszter által hivatalosan felkért nyolcfős szakértői bizottság (írásának elején a BBC példáján Szente egy ilyen szerepét taglalja a szabályozási folyamatban), amely arra kapott megbízást, hogy fogalmazzon meg egy koherens médiatörvény-tervezetet. Miután a Sajó András alkotmány jogász által vezetett szakértői bizottságnak magam is tagja voltam, nem tartanám etikusnak, hogy minősítsem az 1994 október elejére elkészített és a megbízóknak átadott szakértői törvénytervezet, illetve taglaljam utóéletét, de annyit azért megjegyzek, hogy minden előzetes várakozásomat alulmúlta a javaslat hivatalos fogadtatása, amelyet az elhallgatás vagy elfektetés főnevek talán valósághűbben fejeznek ki.

Röviddel a 2002 áprilisában esedékes országgyűlési választások előtt sokak számára öncélú ujjgyakorlatnak tűnhet a közmédia szabályozásának lehetséges vagy kevésbé lehetséges változataival foglalkozni. A Médiakutató szerkesztősége és szerzői gárdája nyilvánvalóan nem tartozik e sokak közé, s remélhetőleg a folyóirat olvasói sem. A parlamenti pártok képviselőinek pedig csak ugyanazt üzenhetem, amit most éppen ők próbálnak belénk sulykolni: tessék választani!

Irodalom

BBC vagy RAI? A közszolgálati média jövője (Győrffy Miklóssal, Pekár Istvánnal és Tímár Jánossal Bajomi-Lázár Péter beszélget, 2001) Médiakutató, 5. sz.

Gálik Mihály (1999) Médiatörvény, jogállam, politikai kultúra. Jel-Kép, 4. sz.

Gombár Csaba (1989) Borítékolt politika. Budapest: Pénzügykutató Rt.

Jakubowicz, Karel (1996) Poland: Prospects for Public and Civic Broadcasting. In: Raboy, M. (ed.) Public Service Broadcasting for the 21st Century. Luton: John Libbey Media.

Mungiu-Pippidi, Alina (2001): Államiból közszolgálati. A kelet-közép-európai televíziók sikertelen reformja. Médiakutató, 5. sz.

Padovani, Cinzia & Tracey, Michael & Lustyik, Katalin (2001) A közszolgálati média helyzete. Nemzetközi kitekintés. Médiakutató, 5. sz.

Sparks, Colin (1998) Communism, Capitalism and the Mass Media. London: Sage Publications.

Szente, Péter (2001): Médiapolitikai vázlat. Médiakutató, 5. sz.

Lábjegyzetek

1
Öt országra terjed ki a tanulmány, Sparks választásával nagy átfedést mutatva. Ezek az országok a következők: Lengyelország, Magyarország, Csehország, Románia és Bulgária.
2
Távol álljon tőlünk azt mondani, hogy a Horn-kormány ideje alatt a két intézmény működése rászolgált volna a törvény szellemét tükröző közszolgálati jelzőre. A lehetőség azonban legalábbis felcsillant előttük, azután hamarosan szertefoszlott.
3
Írásom 2001 legvégén született.
4
Az Országos Rádió és Televízió Testület 1998. évi beszámolója a Magyar Köztársaság Országgyűlésének, Budapest, 1999, valamint a J/2354. jelentés az Országos Rádió és Televízió Testület 1999. évi tevékenységéről, 2000 március.
5
Ilyen, a médiatörvény által nevesített, előírt és a műköséhez szükségesnek tartott dokumentummal a Magyar Televízió Rt. sajnos nem rendelkezik.
Médiakutató podcast
Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink
Facebook