Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tavasz – Jog rovat

Gálik Mihály

A leggyengébb láncszem (3/5)

Mit tehet a médiapolitika?

Szente Péter a maga írásában egy, a politikai gyakorlat számára is értelmezhető, koherens médiapolitikai intézkedés-sorozatot is felvázol, nem elégedve meg a meglévő szabályozás elvi alapú bírálatával. Javaslatainak persze akár minden egyes eleme vitatható, amivel nyilván ő is tisztában van, de ez már úgymond a választott műfaj sajátja: aki erre adja a fejét, annak vállalnia kell a kritikát.

Amit Szente javaslataiból feltétel nélkül támogatni tudok, az a közszolgálati szektor megtartása, működési mechanizmusának és intézményeinek radikális átalakítása, a kereskedelmi televíziók tehermentesítése a pályázatukban vállalt – és ma már látható: finanszírozhatatlan – közszolgálati feladatok zömétől, az „előfizetői díj”, azaz a készülék üzemben tartási díj eltörlése, a törvényszöveg hozzáigazítás a az EU direktívákhoz (és az 1998. évi XLIX. törvénnyel már nálunk is kihirdetett, a határokat átlépő televíziózásról szóló Európa Tanács egyezményhez), a műsorokat érintő tartalomszabályozás és az infrastruktúra-szabályozás szétválasztása (és az utóbbi kivétele a médiatörvényből) – hogy röviden összefoglaljam az egyetértési felületet. Úgy vélem, hogy ez az a szükséges minimum, amelynél alább nem szabad adni a médiatörvény változtatásának tervezésekor. Előre bocsátom, hogy tisztán pragmatikus okok miatt pillanatnyilag nem tartom célszerűnek – Szentével ellentétben – a kereskedelmi rádiózás és televíziózás szabályozása fő vonásainak és intézményrendszerének (nevesítve: ORTT) – alapokat érintő változtatását.

Ugyanakkor látnivaló, hogy a szükségest a lehetségestől ma egy világ választja el, hisz már ez a változtatás-sorozat is – amelynél persze Szente médiapolitikai vázlata sokkal radikálisabb – túl sok ahhoz, aminek megvalósítására a politikai pártok képesek az adott parlamentáris viszonyok, a mai3 (és a holnapi) feltételek között. Ezért a továbbiakban – immár Szentével is vitatkozva, de ami ennél talán fontosabb, koncepcionális keretbe ágyazva – összefoglalom a magam médiapolitikai elképzeléseinek lényegét. A tézisszerű kifejtésnél, egy részelemet leszámítva, most nem tudok többre vállalkozni, ezért előre is megértést kérek. Pontokba szedve javaslataim a következők:

(1) A politikai pártok kinyilvánítják, hogy a közszolgálati rádiózás és televíziózás, mint olyan, számukra is védendő társadalmi érték, amely iránti elkötelezettek, és napi médiapolitikai vitáikat alárendelik ennek a jogalkotás (a médiatörvény módosítása) és a jogalkalmazás során (ez a nyilatkozat, ha úgy tetszik, az 1997-es „Amszterdami jegyzőkönyv” nemzeti értelmezése).

(2) A médiatörvényt az egyszerű többséget igénylő törvények közé kell átsorolni, miután úgyszólván kizárt, hogy a mai törvényi tartalom (az 1996. évi I. tv. a rádiózásról és a televíziózásról), valamint szabályozási kör mellett a demokrácia normatív médiapolitikai követelményeinek megfelelő kétharmados törvényt lehessen róla megalkotni: a mai „változtatási patthelyzet” feloldásához ezt mindenképpen meg kell tenni.

Ez a javaslat egyúttal alkotmánymódosítással is jár, amelynek tárgyalása során a politikai kezelhetőség kedvéért mérlegelhető, hogy fenn kell-e tartani átmenetileg a kétharmados szabályozást a közszolgálati szektorra. Ezt a változatot hadd hagyjam nyitva, hisz lehet, hogy ez az a „legnagyobb közös osztó”, amely mentén a törvényhozásban helyet foglaló pártok készek a kompromisszumokra. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy a kétharmados méricskéléssel létrejövő kompromisszumok többnyire életképtelenek, vagy legalábbis diszfunkcionális an működő intézményrendszerhez vezetnek a közmédiában és általában a médiaszabályozásban.

(3) A közszolgálati szektor működésének kiindulópontja lehet a Szente Péter által ismertetett társadalmi megrendelés intézményes megfogalmazása, ami gyakorlatilag az 1997-es Amszterdami jegyzőkönyv konkrét értelmezése abban a tekintetben, hogy miben is áll a közműsorszolgáltatás tartalma. Ezt a testületet egyben meg kell bízni a közmédia felügyeletével is ugyanarra az időszakra (első nekifutásra ezt mintegy négy-öt évben lenne célszerű meghatározni), amelyre a megrendelés vonatkozik.

Miután ma nálunk nincs olyan, legitimnek tekinthető intézmény, szervezet, egyesület vagy érdekcsoport, amelyre rá lehetne bízni e társadalmi megrendelés „feladását”, illetve a közmédia felügyeletét, ezt a feladatot egy erre a célra létrehozott és ezzel a mandátummal felruházott testületre kell testálni. Nem szeretném homályban hagyni, hogy e testület felállítása a legnehezebb politikai feladat, amelyet sokféleképpen lehet csinálni. Egy lehetséges eljárási rend a következő:

  • javaslatot tehetnek a médiatörvényben megnevezett civil és érdekképviseleti szervezetek, egyházak, de akár más érdekcsoportok is a közmédia-testület tagjaira;
  • egy ad hoc paritásos parlamenti bizottság tagjai végzik a szűrést, és legalább kétszer, de legfeljebb háromszor annyi személyt javasolnak meghallgatni, amennyi a testület létszáma;
  • a javasolt személyeket az Országgyűlés illetékes (kulturális, média, vagy legyen akármi más a neve) bizottsága meghallgatja. A meghallgatás nyilvános, amelynek eredményeként az illetékes parlamenti bizottság javaslatot tesz az Országgyűlésnek arra, hogy kiket javasol a társadalmi megrendelést feladó és a közszolgálati intézmények működése felett egy meghatározott ideig felügyeletet gyakorló testületbe;
  • a köztársasági elnök kinevezi az országgyűlési szavazás során kétharmados többséget kapott jelölteket a testületbe (a pártok-felettiség szimbolikus megjelenítése);
  • a közmédia intézményeinek vezetőit (a rendeltetés szerű működésért felelős menedzsmentet) a kormány nevezi ki;
  • a kormány gondoskodik arról, hogy olyan költségvetési törvényjavaslat kerüljön az Országgyűlés elé, amely annyi forrást irányoz elő a közmédiának, amennyi elegendő – az elvárható gazdálkodási gondosság mellett – a társadalmi megrendelésben megfogalmazott feladatok teljesítéséhez;
  • a közmédia működését a közmédia-testület évenként értékeli, jelentését a parlament megtárgyalja.

Szándékosan nem foglalkozom a jogtechnikai részletekkel, ezek kimunkálása ugyanis nem egy ilyen írás dolga, hanem szakértői csoportoké.

(4) A közmédia intézményein belül folyamatosan elemzik, hogya hír- és információs műsorok mennyire felelnek meg a szakszerűség, az objektivitás és a pártatlanság követelményeinek. Ennek mechanizmusát, támaszkodva a Magyar Rádió Rt. elnöki tisztje elnyerésére a 2000. év nyarán beadott pályamunkámban kifejtettekre, hadd illusztráljam részleteiben is.

A közszolgálati rádióban és televízióban a leginkább kényes – a legfontosabb, a legnagyobb hallgatottságú, a házon belül és kívül ismételt vitákat kiváltó – hír- és információs műsorokat rendszeres műsorelemzésnek kell alávetni. A hasonló szórakoztató és művészeti műsorokat elég ritkábban, akár esetileg vizsgálni, erre a továbbiakban már nem térek ki.

A javasolt műsorelemzés szintje többrétegű, ebbe a (fő)szerkesztőségeken belüli, a normál munkamenethez tartozó folyamat is beleértendő, de annál messze túlmutatóbb. Beletartoznak a külső szakmai műhelyektől rendelt, a házon kívül készülő tartalomelemzések, amelyeket a szakmai hierarchia különböző szintjein (elnökség, adófőszerkesztőségek stb.) megtárgyalnak, de nem ez a végállomás. A további elemző munka modellje a munka-tanulás összekapcsolásán alapuló (learning by doing) módszer.

Ami elkészült, az elemezhető, ami fontos, az elemzendő. A rituális „nagy konferencia, nagyemberekkel, nagy általánosságokkal, csekély érdeklődés mellett” továbbképzési rendszer hatékonysága annyira alacsony, hogy fel kell váltani a rendszeres, az intézmény továbbképzési tervébe felvett, célirányos, elsősorban esettanulmány-feldolgozás jellegű, kiscsoportos munkával. A rádiós-televíziós szakmai szervezetek a maguk képviselőivel, a dolog természetéből adódóan, szerepet kapnának a folyamatban, s maguk is kezdeményezhetnek ilyen szakmai műhelyeket.

Úgymond hivatalból fel kellene dolgozni a fajsúlyos panaszbizottsági eseteket, felhasználva a belső információs eszközöket ezek alapos ismertetésére. Szakértőként meg lehet hívni egyes esetekben az eljáró tanács egyik tagját vagy elnökét, valamint külső szakértőt is, illetve összefoglalókat kellene adni a rádiós-televíziós közvéleménynek ezekről a műhelyvitákról. Ebben a folyamatban a legmesszebbmenőkig igénybe kell venni a külső szakemberek munkáját is: hihető avagy sem, most már nemcsak néhány emberről van szó. Napjainkban számos egyetem, mint a Szegedi, a Pécsi, a Pázmány, vagy a budapestiek közül az ELTE, a BKÁE, a Károli kínál médiakurzusokat, foglalkoztat országosan elismert oktatókat, akik ezzel a részvétellel a maguk tanmenetét, foglalkozásait is gazdagíthatják. Alkalmilag a szakma művelésétől már visszavonult, ám széles körben elismert „nagy öregek” bevonása a folyamatba szintén kívánatos lenne, akárcsak a külföldön élő, nyelvünket beszélő, helyzetünket ismerő kollégák és/vagy társadalomkutatók meghívása a műhelyekbe.

A módszer idő- és munkaigényes, miközben túl vagyunk terhelve; a módszerrel akár vissza is lehet élni, vélem hallani a lehetséges ellenvetéseket. Azt, hogy a módszer idő- és munkaigényes, nem vitatom, a kérdés az, megéri-e alkalmazni. (Szerintem igen, különben miért javasolnám?) A visszaélés lehetőségét csökkenti, hogy házon belüli szakmai vitákra gondolok, s nem szakmai vita címen kreált nyilvános, diszfunkcionális médiaeseményekre.

Egyébként meggyőződésem, hogy a Magyar Rádió Rt. és a Magyar Televízió Rt. vezető és nem-vezető munkatársai sem mehetnek el szó nélkül azon hivatalos értékelések mellett, amelyeket az ORTT hoz nyilvánosságra, és amelyek egyébként összegezve megtalálhatóak a Testület nyilvános jelentéseiben. Nos, magam ezekből4 azt olvasom ki, hogy a hírműsorok tájékoztatási gyakorlatáról, különös tekintettel a bennük fellelhető nyomasztó kormánytúlsúlyra, érdemes és kell is rendszeres szakmai vitákat tartani az intézményen belül. Életveszélyes, ha netán a hallgatók úgy kezdik érezni, hogy hírek helyett kormánypropagandát hallanak, ez valódi versenyhelyzetben nyomós indíték a konkurenciához, más rádió és televízió csatornákhoz való átpártoláshoz.

Természetesen lehet egy olyan olvasata is a javaslatnak, hogy ezzel az újságírói munka minősítése mintegy kikerül a munkahelyi hierarchiából, de én ezzel nem értek egyet. Az elnök, az adófőszerkesztő, a főszerkesztő, a szerkesztő, a riporter felelőssége ettől még nem csökken, legfeljebb nyíltan szembesíteni kénytelen a maga szakmai véleményét másokéval. A műsorminőség megítéléséhez a zsinórmérték adott, ez a Magyar Rádió Rt. Közszolgálati Műsorszolgáltatási Szabályzata.5 Ezt talán fontos leszögezni, mert nem valami „önagyonülésező” vitaklub, hanem szakmai fórum, egyfajta minőségbiztosítási technika alkalmazására teszek javaslatot, amely egyben a folyamatos szakmai továbbképzés fórumává is válhat.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.