Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 nyár – Politika rovat

Szabad-e a magyar sajtó? (7/7)

Haraszti Miklós: Gyakorlatiasnak kell lenni abban, hogy mi az, amitől meg kell, és mi az, amitől meg lehet szabadítani a sajtót. Hiszen itt három különböző nem-akarás okoz szabadsághiányt. Az egyik a politika nem-akarása, ez Vásárhelyi Mária előadásából vált világossá. Vincze Mátyás előadásából a jogalkalmazás reticenciája derült ki, Sipos Balázséból az újságírók nem-akarására is kaptunk bizonyítékot... Lehetséges, hogy a szabadsághiány, amelyet észlelünk, tulajdonképpen az általános nem-akarásnak a lenyomata. Talán ebben a három nem-akarásban, a politikáéban, az igazságszolgáltatáséban és a sajtóéban maga a társadalom nyilvánul meg. Talán a 13 évvel ezelőtti politikai megegyezés és az általa kialakított jogrend kissé megelőzte a szabadság iránti tudatosságot...

Mégis hol van áttörési pont? Szerintem a szabadságot elsősorban ott kellene a lehető legnagyobbra növelni, ahol a társadalmi kényszerekre és partnerekre való mutogatás nélkül önálló cselekvésre van mód. Szerencsére van itt néhány olyan hardverszerű pont, ahol például a politika bebizonyíthatja, hogy akar változtatni. Vegyük például azt a két bírósági ítéletet, amelyeket Vince Mátyás felhozott. Az előrelépés érdekében kettéválasztanám azt, hogy mi a rossz bennük.

Az egyik az, hogy változatlanul a pártállami sajtótörvény egyik paragrafusát alkalmazzák, amely szerint az újság „kötelessége igazat mondani”. Gyakorlatilag megszüntette Magyarországon az idézés jogát az a két legfelsőbb bírósági határozat, amelyben két Fidesz-politikus, Schmidt Mária és Demeter Ervin perindítása nyomán az újságot kötelezték bizonyításra, holott az csupán közszereplők nyilvános állításairól tudósított, elismerten tényszerűen. Ha ez így maradhat, akkor a szabad sajtó első lépésénél sem vagyunk még, hiszen a szabad tájékozódás a tudósítás jogával kezdődik. Szinte parodisztikus, hogy a Demeter indította perben megbüntették a parlamentben elhangzott Keller-felszólalás Magyar Hírlap-beli közlését is, hiszen ezzel a precedenssel gyakorlatilag ma már a parlamenti tévéközvetítés is illegális Magyarországon, csak még nem aktualizálták a tiltását. A feladat nagyon egyszerű: egyszerűen ki kell iktatni az 1986-os sajtótörvénynek azt a pontját, amely a mások állításáról tudósító újságot kötelezi az állítások ellenőrzésére.

A másik eleme ugyanennek a két ítéletnek, és sajnos még számos másiknak az, hogy bennük köznapi személyiségi jogi kérdésként kezeltek köz szereplőkről szóló színtisztán politikai állításokat (Schmidt beavatkozik a tévében, Demeter édesapja kedvéért nem indítottak vizsgálatot). Vagyis nem ment még át a jogrendszeren az, amit a szabad szólás garanciái közé a New York Times kontra Sullivan-ügyben hozott amerikai legfelsőbb bírósági ítélet iktatott be: a közszereplők magasabb bírálhatósága. Elképesztő, hogy hiába dolgozta ki ennek magyar megfelelőjét 1992-ben a Sólyom-féle Alkotmánybíróság. A jogállam csődje, hogy nem megy keresztül sem a magyar Parlamenten, sem a jogalkalmazáson, sem a bíróságokon, holott elismerten ez az alapja annak, hogy meg tudjunk különböztetni egy többségista, autoritáriánus, csupán technikai értelemben vett demokráciát egy liberális demokráciától. Nincs liberális demokrácia, szabad közéleti szólás ott, ahol a közszereplők erősebb bírálhatósága nincs keresztülvezetve a jogrendszeren.

Az áttörési pontokat keresve utoljára, de nem utolsósorban említeném a sajtó mint önálló aktív elem lehetséges szerepét. A kezdeményező minőségnek és a jogok tudatosítójának a szerepét a nem-akarásokkal szemben leginkább az újságírók játszhatják el. Ezt Kossuth már művelte és Petőfi megénekelte, és, ha szabad hazabeszélnem, az én élettapasztalatom is azt mondja, hogy minden valahai demokratikus előrelépésnek ebben az országban a szabad sajtó volt az élcsapata, a politikára való várakozás nélkül.

Ezt a Bermuda-háromszöget, a politika, az igazságszolgáltatás és a sajtó nem-akarását tehát nemcsak bátor politikusok, hanem bátor újságírók is segíthetnek megtörni. Először a meglevő törvények alkalmazását kellene elérni, a szabad tudósítást megvédeni, a politikusok bírálhatóságát kikényszeríteni, akár az újságok, szerkesztőségek jogi akciójával, akár olyan módon, hogy valamelyik újságíró-szervezet tervezi, kezdeményezi és szervezi a sajtójogokért folytatott küzdelmet. Megdöbbentő például, hogy Majtényi ombudsman szerint a felvilágosítási jogokkal nem éltek az újságírók, és nem is fordultak hozzá, pedig ez az egyetlen, amelyben intézkedési joga volt.

Tímár János: Többen beszéltek a sajtó felelősségéről. Azt gondolom, nagyon jó lenne, ha tudnánk kezelni a közszolgálat és nem közszolgálat közötti különbséget. A felelős sajtó a maga logikájávalott jelenik meg, ahol a közszolgálat működik És másfajta szabadság az, amikor a szólásszabadság mint személyiségi jog jelenik meg, azaz valaki el akarja mondani, hogy mit gondol a világról.

Hammer Ferenc: Elmondok egy rövid történetet, egy barátommal esett meg, analitikus filozófus, és a szakterülete az agy a tartályban. Azt kutatja, hogy működik a tudat, milyen módon jön létre a tudatunkban az, amit valóságnak nevezünk Kapott egy telefont egy rádiós kolleginától, hogy menjen már be a Magyar Rádióba egy műsorba, ahol az ő szakterületéről lesz szó. A folyosón összetalálkozik Vizi E. Szilveszter agykutatóval. Maga is? – mondták. Utána jön a kollegina, és mondja, hogy hát az agyelszívásról lesz a műsor. (Derültség.) És mindenki néz a másikra, hogy itt most mi a bánat van? Amikor azon siránkozunk, hogy az újságírók 20 forintért elvágják egymás torkát, annak tulajdonképpen az egyik oka az, hogy szakmailag nem állnak a helyzet magaslatán. A kérdés az, hogy kinek lenne a feladata ezt megoldani? Az újságíró-szövetségnek vagy a szerkesztőségeknek kellene házi tréningeket csinálniuk?

Zöldi László: Újra és újra szóba került ebben a vitában, hogy az oknyomozó újságírás hiánya jelentős mértékben gátolja a sajtószabadság kibontakozását Magyarországon. Ez így van. Elég nehéz azonban elvárni egy baloldali újságírótól, hogy feltárja az MSZP körüli disznóságokat. Elég nehéz elvárni egy liberális újságírótól, hogy feltárja az SZDSZ körüli disznóságokat. Elég nehéz elvárni Lakatos Páltól, hogy föltárja a Kisgazdapárt körüli disznóságokat. Elég nehéz elvárni Franka Tibortól, hogy feltárja a MIÉP körüli disznóságokat. „Keresztben” azért mégis föl lehet tárni a pártok körüli disznóságokat.

Hadd emlékeztessek arra a szinte napra pontosan százéves anekdotára, hogy Molnár Ferenc lement a „mélyvízbe”, a New York-kávéház alagsorába, és helyet foglalt egy akkori konzervatív újságíró asztalánál. Az akkori liberális újságírók egyik vezérképviselője ezzel fordult konzervatív kollégájához: „Öregem, egyezzünk meg! Ti ütitek Károlyi Miskát, mi ütjük Tisza Pistát, de azért egymást ne üssük” Na, ez a szakmai szolidaritás bomlott föl a legutóbbi évtizedben; a törzsi háborúskodás megosztja a magyar újságíró társadalmat. Azért, persze, mégsem annyira rossz a helyzet. A szakmai igénytelenség ugyanis újra egyesíti a magyar újságíró-társadalmat.

A beszélgetést hangfelvételről Bankó Ágnes jegyezte le

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.