Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 nyár – Közszolgálat rovat

Bajomi-Lázár Péter

Közszolgálati televíziózás Közép- Kelet- Európában (3/8)

2.1. Műsorpolitika

Közép-Kelet-Európa országai a rendszerváltás után az Európa Tanács ajánlásait követve deregulálták a médiát, azaz véget vetettek az állami televízió monopóliumának, és engedélyezték a magántulajdonban álló kereskedelemi tévék működését (Mungiu-Pippidi 2001: 76). Az 1990-es évek elején és közepén hozott médiatörvények legfontosabb feladata a duális médiarendszerek megteremtése volt. Ez a következőképpen történt az itt vizsgált négy országban.

Az egykori Csehszlovákia szövetségi médiatörvénye 1991 novemberében született meg. Cseh televízió-törvény néven a jogszabály kisebb módosításokkal az ország kettéválása után is érvényben maradt, utoljára 2001 tavaszán módosították. A Cseh Televízió két csatornája, a ČT1 (hírek és vegyes műsorszerkezet), illetve a ČT2 (kulturális és kisebbségi műsorok) mellett a jogszabály engedélyezte egy harmadik, magántulajdonú csatorna felállítását is. A TV Nova, a régió első országos vételkörzetű kereskedelmi csatornája 1994 februárja óta működik; a Central European Media Enterprises és cseh befektetők tulajdonában van, nézettsége meghaladta az 50 százalékot. Egy másik kereskedelmi csatorna, a Prima TV regionális adások hálózataként ugyancsak közel országos lefedettséggel bír, nézettsége tíz százalék körüli (Köpplova & Jirák 1995: 120; Stefek 1999; Metykova 2001). 2000-ben a ČT1 és a ČT2 műsorait a közönség 32 százaléka nézte (Czech Television Yearbook 2000: 42-43).

Lengyelország médiatörvényét 1992 decemberében fogadták el, majd 1995-ben módosították. Az országban három közszolgálati csatorna működik; kettő földfelszíni, a harmadik műholdas technológiával terjeszti műsorait. A TVP1 vegyes műsorszerkezetű, a TVP2 kulturális és kisebbségi műsorokat sugároz, a TV Polonia pedig a külföldön élő lengyeleknek szól. Az első két kereskedelmi csatorna – az olasz Nicola Grauso tulajdonában álló Polonia 1 és az emigráns lengyel Zygmund Solorz által működtetett POLSAT - 1994-ben kezdte sugározni műsorát. Mellettük további magántulajdonban álló csatornák is működnek, műholdon vagy majdnem az ország egész területét lefedő hálózatokon keresztül terjesztve műsoraikat. 2000-ben a TVP1 és a TVP2 48 százalékos közönségrészesedést ért el, így olyan népszerűnek bizonyult, mint a nyugat-európai köztévék. Ugyanakkor közönségsikerében szerepet játszott a műsorok kommercializálódása is, valamint az, hogy a konkurens kereskedelmi csatornák vételkörzete kisebb, mint a közszolgálatiaké (Splichal 1994: 51-53; Jakubowicz 1995: 142-143; Guide to Polish Television 2000: 42; Ociepka 2001: 114-118).

Románia 1992 tavaszán fogadta el audiovizuális törvényét és 1994-ben közszolgálati rádió- és televízió-törvényét; az utóbbit 1998-ban módosították. Az országban három közszolgálati csatorna működik, kettő földfelszíni, a harmadik műholdas technológiával sugározza műsorait. A TVR1 vegyes műsorszerkezetű, a TVR2 kulturális műsorokat kínál, a Romania International pedig a külföldön élő románoknak szól. A legnagyobb kereskedelmi csatornák közé tartozik a Pro TV (SBS Broadcasting), az Antena1 (különböző külföldi befektetők) és a Prima TV (SBS Broadcasting) (Splichal 1994: 62-63; Mungiu-Pippidi 2001: 82-85). Az AGB Data Research adatai szerint 2000-ben a TVR1 és a TVR2 40 százalékos nézettséget ért el, ám közönségük egyenlőtlenül oszlott meg: az emberek 37,7 százaléka a TVR1 műsorait nézte, és mindössze 2,5 százalékuk követte figyelemmel a TVR2 adását. A harmadik közszolgálati csatorna, a Romania International műsorainak nézettsége az ország határain belül elhanyagolható volt. A közszolgálati televíziók viszonylag magas nézettségét az is magyarázza, hogy a rivális kereskedelmi csatornák műsorai egyes vidékeken nem foghatóak.

Magyarország médiatörténete több ponton eltér a régió más országaiétól: itt egészen az 1990-es évek közepéig nem született meg a médiatörvény. A demokratikus konszolidáció éveit végigkísérte az a médiaháború, amelyet a jobboldali és konzervatív politikai erők vívtak a baloldali és liberális politikai erőkkel az ország médiapolitikájának irányításáért. Az előbbiek úgy vélték: a médiának a nemzet hagyományos értékeit kell kifejeznie (amely értékek szerintük azonosak saját politikájuk értékeivel), és ezért szükségesnek tartották az államnak a média irányításában és ellenőrzésében való aktív szerepvállalását. Az utóbbiak – különösen a liberálisok azonban úgy gondolták: az államnak értéksemleges médiapolitikát kell folytatnia, azaz csak módjával szabad beavatkoznia a médiapiac működésébe, és a közönségre kell bíznia a műsorválasztást. A két tábor megegyezését az akadályozta, hogy szemben a régió más országaival – a magyarországi médiatörvény a kétharmados többséget igénylő törvények közé tartozott (Bajomi-Lázár 2001: 85-94). A hosszú éveken át húzódó konfliktust az 1995 decemberében konszenzussal elfogadott rádió és televízió törvény zárta le – legalábbis egy időre. Magyarországnak ma három közszolgálati csatornája van: a földfelszínen sugárzó m1 hírműsorokat szolgáltat és vegyes műsorszerkezetű, a műholdas m2 kulturális és rétegműsorokra szakosodott, míg az ugyancsak műholdas Duna Televízió az ország határain túl élő magyaroknak szól. A földfelszínen sugárzó és magántulajdonban álló kereskedelmi csatornák, az RTL Klub (CLT-UFA) és a tv2 (MTM-SBS) 1997 októbere óta sugároz. 2000-ben az m1 műsorait a közönség 12 százaléka nézte, míg a másik két közszolgálati csatorna nézettsége elhanyagolható volt (bár a Duna műsorait feltehetően sok határon túli magyar követte figyelemmel). Az m1 részesedése a kereskedelmi szempontból legértékesebb 18-49 éves korosztályból kevesebb mint nyolc százalékos volt (Jakus 2000/2001: 622; Televízió a szakadék szélén 2001).

Közép-Kelet-Európa médiatörvényei a közszolgálati műsorszolgáltatást olyan fogalmakkal írják körül, mint a pártatlan és objektív hírszolgáltatás, a nemzeti kultúra, a lakosság különböző csoportjainak egyenlő kiszolgálása és a vélemények sokszínűsége (Sparks & Reading 1998: 148-151; Mungiu-Pippidi 2001: 85). A Lengyel Televízió utoljára 1998-ban újrafogalmazott chartája például a „politikailag semleges”, „nem kereskedelmi” és „minőségi” műsorokban határozza meg a közszolgálatiság lényegét. Ugyanakkor – a régió más országainak médiatörvényeivel összevetve szokatlan módon – a lengyel jogszabály azt is előírja, hogy a médiának népszerűsítenie kell a keresztény értékeket (Ociepka 2001: 115). A Cseh Televíziónak egyebek mellett „objektív, nyitott, összességében kiegyensúlyozott és sokszínű tájékoztatást” kell nyújtania (Czech Television Yearbook 2000: 90).6 A magyar médiatörvény szerint közszolgálati műsor „az egyetemes, a magyar és a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját, valamint a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségek életét, a kisebbségi álláspontokat bemutató közlés”, az oktatási és tudományos témát feldolgozó műsor, a gyermek- és ifjúsági műsor és – a tételes felsorolás utolsó elemeként – a hírszolgáltatás.

A közszolgálati műsorszolgáltatás Közép-Kelet-Európában használt definíciói az 1. fejezetben ortodoxként jellemzett megközelítés hatását tükrözik. Lényeges különbség azonban a közszolgálatiság hagyományos modelljével szemben, hogy a régió közszolgálati csatornái sugározhatnak kereskedelmi reklámokat. A reklámsugárzás természetesen nemcsak finanszírozási kérdés, mert a reklámok hatást gyakorolnak a műsorpolitikára is. A hirdetés strukturálja a műsorszerkezetet, és arra készteti a műsorszolgáltatót, hogy inkább szórakoztató, mintsem hagyományos közszolgálati műsorokat sugározzon.

Közép-Kelet-Európa médiatörvényei lassan elévülnek. Azelőtt alkották őket, hogy a kereskedelmi csatornák megkezdték volna működésüket, és műsorpolitikájuk ismertté vált volna. Azelőtt, hogy az internet a (tömeg)kommunikáció mindennapos eszközévé vált volna. És azelőtt, hogy a digitális technológia megjelent és a kábeles műsor továbbítás általánossá vált volna. Különösen a kereskedelmi televíziók megjelenése rengette meg a közszolgálati csatornák pozícióját. A magántelevíziók átalakították a műsorszolgáltatást: új és költséges gyártási módszereket, modern audiovizuális eljárásokat és marketingfogásokat vezettek be, fiatal médiaszemélyiségeket fedeztek fel, és interaktív technológiákat honosítottak meg. A közszolgálati televíziók hatalmas, bürokratikus intézményei lassan reagáltak a változásokra. Mindez azzal járt, hogy megváltoztak a nézők szokásai is: az emberek elfordultak a közszolgálati csatornáktól. Különösen a fiatalabb és a hirdetők számára értékesebb nézők kapcsoltak a kereskedelmi tévék frekvenciájára, miközben az idősebb és alacsonyabb jövedelműek zöme továbbra is a közszolgálati televíziók műsorát nézte. A kereskedelmi csatornák megjelenése megingatta a közszolgálati televízió mint közintézmény legitimitását és csökkentette reklámbevételeit.

A kereskedelmi tévék megjelenése mellett az új technológia megjelenése is megkérdőjelezte a közszolgálati televíziók bevett műsorpolitikáját. A mai médiapiac sokcsatornás kínálatot nyújt. Megjelentek a többnyelvű és szakosodott csatornák például az olyan, a nap 24 órájában tudományos és oktatóműsorokat sugárzó televíziók, mint a National Geographic és a Spektrum. Az oktatóműsorok sugárzása hagyományosan fontos érv volt a közszolgálati csatornák fenntartása és közpénzekből való finanszírozása mellett. Ám kérdés: a közönség miért fizessen előfizetési díjat az ilyen műsorokat sugárzó köztévének, ha a kereskedelmi csatornáktól is megkapja őket, mégpedig ingyen? Ráadásul az interaktív technológiák megjelenése azt ígéri, hogy a nézők már a közeli jövőben maguk állíthatják össze a kedvükre való műsorfolyamot. Ha a közönség rétegigényekhez igazított csatornákat néz, vagy az interneten keresztül maga válogat a műsorok között, a vegyes műsorszerkezetű csatornák működtetése értelmét veszti.

A kérdés úgy is megfogalmazható, hogy vajon továbbra is a közszolgálati televízió marad-e a legmegfelelőbb csatorna arra, hogy a hagyományos közszolgálati tartalmak eljussanak az emberekhez. Egyes elemzők szerint e tartalmakat más csatornákon – különösen az interneten – keresztül hatékonyabban lehetne továbbítani (Kováts Ildikó in BBC vagy RAI? 2001: 108-109). Mások ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy a közszolgálati televízió pótolhatatlan, mert egyfajta integratív szerepet játszik: olyan fórumot teremt, amelyen a különböző érdekeket képviselő és különböző ízlésű emberek egyszerre vehetnek részt. E fórum megszűnése a (politikai) közösség hanyatlását vonná maga után (Vajda 1999: 60).

Természetesen még nyitott kérdés, hogy mi lesz a közszolgálati televízió szerepe a jövőben. Az azonban nem kétséges, hogy Közép-Kelet-Európa hatályban lévő médiatörvényeit hamarosan újra kell írni annak érdekében, hogy összhangban legyenek a változó technológiai környezettel és nézői szokásokkal. A médiatörvények első generációja utat nyitott a kereskedelmi csatornák előtt. A második generáció egyik legfontosabb feladata az lesz, hogy az új közeghez alkalmazkodva újradefiniálja a közszolgálati média műsorpolitikáját.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.