Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 nyár – Közszolgálat rovat

Bajomi-Lázár Péter

Közszolgálati televíziózás Közép- Kelet- Európában (6/8)

2.4. Politikai függetlenség

A BBC politikai függetlensége főként azon az íratlan hagyományon alapul, hogy a mindenkori kormány nem avatkozik be a tévétársaság belügyeibe. A közép-kelet-európai állami televíziók reformjának egyik kulcskérdése az, hogy a függetlenség hagyománya megteremthető-e intézményes eszközökkel.

Közép-Kelet-Európa médiapolitikusai a politikai függetlenség megteremtése érdekében olyan kuratóriumokat neveztek ki a köztévék élére, amelyeknek egyfajta pufferként kellett volna működniük a politikai elitek és az újságírók között. E testületek tagjait mind a négy vizsgált országban politikai szempontok alapján válogatják meg. Csehországban a képviselők választják meg őket különböző nem-politikai szervezetek jelölése alapján (Czech Television Yearbook 2000: 91), a 2001-es törvénymódosítás óta szakmai és társadalmi szervezetek is delegálhatnak tagokat a testületbe. Lengyelországban a kuratórium tagjait az Országos Műsorszolgáltatási Tanács nevezi ki – ám a Tanács tagjait már a Szejm, a Szenátus és a köztársasági elnök nevezi ki (Sawisz & Mikulowski-Pomorski 1995: 87; Jakubowicz 1995: 142-143).7 Romániában a kuratórium tagjait a parlament, a köztársasági elnök, a kormány és az újságíró-szervezetek választják (Mungiu-Pippidi 2001: 81). Magyarországon az országgyűlés mellett különböző nem-kormányzati szervezetek is delegálhatnak tagokat a kuratóriumba (ám az utóbbiak által delegált tagok jogköre kisebb, mint a parlament által választottaké).

A köztévék működését felügyelő kuratóriumok létrehozása azon a megfontoláson alapult, hogy e testületek kiegyenlítik a kormánypárt és az ellenzék nyomásgyakorlási törekvéseit, így felszabadítják a köztévét a politikai nyomás alól. A gyakorlat azonban nem igazolta a várakozásokat: csupán az történt, hogy a köztévé ellenőrzéséért folytatott konfliktus immár nem a parlamentben, hanem a kuratóriumokban zajlott (Gellért Kis 1997: 65). Az elmúlt évtizedben számos példát láthattunk arra, hogy a régió legkülönbözőbb kormányai beavatkoznak a köztévék működésébe. A politikai konfliktusok általában a kuratórium tagsága és a tévéelnök személye körüllángoltak fel. Lengyelországban 1996-ban Lech Walesa feloszlatta az Országos Műsorszolgáltatási Tanácsot. Romániában 1998 októberében tört ki válság, amikor a kuratórium tagjainak kinevezésére jogosult különböző szervezetek nem tudtak megegyezni a testület tagságában. Magyarországon a csonka kuratóriumok kinevezése mélyítette el a köztévék válságát: az országgyűlés 1999 februárjában a Magyar Televízió, egy évvel később a Duna Televízió tulajdonosi testületébe csak a kormánypártok jelöltjeit választotta be.8 Csehországban 2000 decemberében Dusan Chmelicek tévéelnök elbocsátása és az új elnök, Jiri Hodac kinevezése vezetett utcai .tüntetések kirobbanásához és végül a médiatörvény módosításához.

A médiában megkezdett rendszerváltáshoz fűzött egyik legfontosabb várakozás bizonyult illúziónak. Bár a médiatörvények elfogadásától sokan azt várták, hogy jogbiztonságot teremt a médiában, és véget vet a „kézivezérlés” évtizedes hagyományainak, a tapasztalat azt mutatja: a politikusok továbbra is nyomást gyakorolnak az újságírókra. Az állami televíziók intézményes reformjának nem sikerült kivívnia az intézmények politikai függetlenségét. A reform kudarcának okai talán a régióban honos politikai kultúrában keresendők. A politikai elitek – sem a jobb-, sem a baloldalon – nem érdekeltek a köztévé függetlenségében (KIvana 2001: 10; Mungiu-Pippidi 2001: 79).9 Mindaddig, amíg a pártrendszer nem konszolidálódik, azaz a politikai elitek viszonylag gyorsan váltják egymást, a politikusoknak nem áll érdekükben, hogy hosszú távú megoldásokban gondolkodjanak. Sosem tudhatják biztosan: a következő választások után is a parlamentben maradnak-e. Ezért nem abban érdekeltek, hogy a közmédia kritikus legyen a mindenkori kormánnyal szemben, aminek ellenzékben vennék hasznát. Ehelyett mindent egy lapra tesznek fel, és nyomást gyakorolnak a közmédiára, hogy az lojális legyen hozzájuk.

Tovább élnek az autoritárius médiapolitikai hagyományok. A régió politikusai idejétmúlt módon gondolkodnak a médiáról. A szovjet mintát követő agitációs és propaganda-modell – amely az újságírókban „a Párt katonáját” és „a lélek mérnökét” látja – ma is követőkre talál politikusaink körében. Közülük sokan ma is úgy vélik: a média nagy hatást gyakorol a közvéleményre, ezért a szavazatok maximálásának legbiztosabb módja a kedvező médiavisszhang kierőszakolása. E nézet népszerűségének az sem árt, hogy mind az empirikus vizsgálatok, mind a hétköznapi tapasztalatok meggyőzően cáfolták.10 Sokan ma is úgy gondolják: a média azáltal legitimálja a hatalom képviselőit, hogy népszerűsíti politikájukat – noha a néphatalom elvéból éppen az következik, hogy a média a hatalom gyakorló it azzal legitimálja, hogy beszámoltatja őket.

Közép-Kelet-Európa országaiban többen úgy érveltek: az újságíróknak az a feladatuk, hogy támogássák a kormányokat a demokrácia építésében, ahelyett, hogy bírálatukkal akadályoznák tevékenységét. E megközelítés elveti azt a Nyugat-Európában bevett nézetet, amely szerint az újságíró a demokrácia „őrkutyája”. Az úgynevezett többségi érvre támaszkodik, amely szerint az újságíróknak (különösen a közmédia újságíróinak) támogatniuk kell a többség által demokratikusan megválasztott kormányt. Egy konzervatív magyar újságíró így fogalmazott:

lojális újságírás melletti legfőbb érv szerint a demokrácia a szabad választásokban testesül meg (és nem a többé-kevésbé kontraszelektált újságíró-társadalom saját szabadságában), ezért a választások útján létrejött kormány a népakaratot tükrözi, a közjó letéteményese, tehát joga van a sajtó (nem választásokon nyert) hatalmának korlátozására, illetve saját megszólalási lehetőségeinek (közszolgálati) megteremtésére, politikájának és törekvéseinek a nyilvánossághoz való eljuttatására. A lojális újságíró – elfogadva ezt az alapállást – a kormány érdekei szerint látja el kapuőri szerepét, a kormány szemszögéből tudósít az eseményekről, és védi a kormány álláspontját.” (Varga 2001: 205).

A többségi érvet sokszor felhasználták arra, hogy igazolják a közmédiára gyakorolt politikai nyomást. Kritikus szakírók persze úgy gondolják: ez a megközelítés ellentmond annak a megfontolásnak, hogy a demokrácia „fékek és ellensúlyok” rendszere. Úgy vélik: az újságírónak mindig résen kell lennie, mert a választott politikusok is hajlamosak arra, hogy visszaéljenek a rájuk bízott hatalommal (Kunczik 2001: 12).

A hatalommegosztás elvéből és a „negyedik hatalmi ág” elméletéből éppen az következik, hogy a közszolgálati televízió működésébe mindenki beleszólhat – kivéve a kormányt. A köztévé egyik legfontosabb feladata a hatalom gyakorlóinak felügyelete. A mostani megoldásnál – amely szerint kormány és ellenzék nagyjából fele-fele arányban ellenőrzi a közszolgálati televíziót – még az is jobb megoldás volna, ha teljes egészében a mindenkori ellenzék felügyelné a köztévét.11 Persze nem túl valószínű, hogy hatalomra kerülve bármely politikai erő elfogadná ezt az érvet, és közreműködne a köztévé felügyeleti rendszerének átalakításában.

A többségi érv mellett a köztévé kormányfelügyeletének igazolására azt az érvet is fel szokták hozni, hogy az továbbra is az egykori kommunista szerkesztők kezében van, így a társadalmi igazságosság érdekében a kormány feladata a média „megtisztítása”.12 A második világháború után Közép-Kelet-Európa országaiban vagy egyáltalán nem volt felsőfokú újságíró-képzés (mint például Magyarországon), vagy a képzést közvetlenül a Párt felügyelte (mint Romániában). A politikai lojalitás fontosabb volt, mint a szakmai hozzáértés. Az újságíró-társadalom ezért nagymértékben kontraszelektált volt (Splichal 1994: 66-72). A rendszerváltás után az újságírók zömét a politikusok egyszerűen kommunista kollaborátornak bélyegezték, ami igen sebezhetővé tette őket, valahányszor konfliktusba kerültek az új politikai elitekkel. Ha a politikusok által ellenőrzött köztévében meg akarták őrizni állásukat, nemigen volt más választásuk, minthogy biztosítsák őket lojalitásukról.

Az újságírók kommunista kollaboránsként való ábrázolása legalábbis az itt vizsgált országok egy részében sommás és indokolatlan megközelítés. Az 1980-as évek elejétől – különösen Magyarországon és Lengyelországban – az állampárt mind kevésbé volt képes az ellenőrzése alatt tartani a sajtót és a médiát. Az újságírók egyre realistábban ábrázolhatták a valóságot (Jakubowicz 1995: 130). Fokozatosan leleplezték a politikai ideológia és a társadalmi valóság közti ellentmondásokat, megsértették a korábbi tabukat, és megkérdőjelezték a status quot. Bevezették a közbeszédbe a demokrácia eszméit, így szerepet vállaltak az emberek politikai reszocializációjában (Sükösd 1997/98: 13-17). Röviden: egyes újságírók fontos szerepet játszottak az államszocialista rendszerek lebontásában.

Bár az egymást követő kormányok az itt tanulmányozott országok mindegyikében megpróbálták befolyásuk alá vonni a közszolgálati televíziót, félrevezető volna azt sugallni, hogy a köztévé munkatársai teljes mértékben kiszolgáltatottá váltak volna. A korlátlan ellenőrzésükre tett kísérletek soha nem jártak teljes sikerrel, és minden alkalommal komoly ellenállásba ütköztek. Az ellenállás intenzitását jól mutatja, hogy az 1990-es évek első felének nyomtatott sajtója a köztévé befolyásolására tett kísérleteket Lengyelországban a „televíziós háborúként”, Magyarországon „médiaháborúként” jellemezte, és a katonai nyelvből kölcsönzött szókinccsel írta le, „szekértáborokról”, „frontokról”, „fegyverekről” beszélve (Ociepka 2001; Bajomi-Lázár 2001).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.