Publikációs versenyt hirdet a médiakutató. Színvonalas tanulmányokat várunk, elsősorban az új média, migráció, médiajog témában.Az első helyezett díja: 50 000 Ft. A második díj: 30000 Ft, a harmadik díj: 20 000 Ft. Beküldési határidő: 2017. szeptember 30.

Médiakutató 2002 nyár

Történelem

Szabó Krisztina:

A személyzet bosszúja: Mailáth országbíró meggyilkolása

„Nincs toll, mely a budai rémtett hatását híven rajzolhatná. Nincs szó, mely a borzasztó gyilkosság által okozott szenzációt kifejezhetné.” Ezekkel a szavakkal kezdi címlapon közölt beszámolóját a Pesti Hírlap 1883. március 30-án. Március 29-én Magyarország egyik első zászlós urát, a főrendiház elnökét, a legfelső bíróság fejét, gróf székhelyi Mailáth Györgyöt aljas nyereségvágyból, brutálisan meggyilkolták Dísz téri otthonában. Az eset felkavarta a közvéleményt, amiben szerepet játszott az áldozat személye, a bűnözés elterjedése a metropolisszá váló Budapesten és a szenzációt vadászó sajtó, amely valós és álhíreket kombinálva tájékoztatta a friss információra éhes újságolvasót. Az alábbi tanulmány a hírhedt Mailáth-gyilkosság kultúr- és társadalomtörténeti elemzésére vállalkozik. Arra keresi a választ, milyen közegben történt a bűntény, hogyan működött a rendőrség, majd a leleplezés után az igazságszolgáltatás.

A közember

Gróf Székhelyi Mailáth György életéről még nem született összefoglaló munka.1 1818-ban született Pozsonyban, ahol az édesapja, idősebb Mailáth György alispán volt. Tanulmányai befejezése után, 1838-ban Baranya vármegyei aljegyző, majd főjegyző lett. 1839-ben, 21 éves korában a megye országgyűlési követté választotta, és részt vett az 1839-40-es diétán. Az országgyűlés után alispánként rendkívüli lendülettel vetette bele magát a munkába, újításokat vezetett be a közigazgatás terén, emellett politikai és társadalmi reformokat indítványozott, noha egész életében konzervatív politikusnak számított. Az ő javaslatára határozta el Baranya vármegye, hogy megszűnteti a nemesi adómentességet. Mailáth a megyegyűlésen elhangzott beszédében kifejtette, hogy a nemesi kiváltságok felett eljárt az idő, s az arisztokráciának nem szabad megvárnia, míg erőszak söpri el az igazságtalan előjogokat.

Az 1843-44. évi országgyűlés után elfogadta a megyei adminisztrátori tisztséget, de mindössze hat hónapig töltötte be ezt a pozíciót. 1844 őszén tanulmányútra indult, hogy megismerje a nyugat-európai államok közéleti viszonyait. Az angol berendezkedés volt rá igazán nagy hatással, behatóan tanulmányozta a brit közigazgatást, a törvénykezési eljárást és az alkotmányt. Külföldön szerzett tapasztalatait itthon is igyekezett beépíteni tevékenységébe, először csak szűkebb környezetében, Baranyában, majd országbíróként az országos ügyek intézésénél is.

Az 1840-es évek közepén már főispán megyéjében. Az 1847-48-as országgyűlésen nyíltan állást foglalt Kossuth és a forradalom ellen. Egyetértett Széchenyivel, s osztozott abbéli félelmében, hogy a haladás útjára lépett ország egy esetleges forradalom következtében visszasüllyed oda, ahonnan

„Széchenyi csak a legnagyobb erőfeszítéssel volt képes lassan, de biztosan egy jövendő boldogabb élet felé vezetni” (Baracs 1906: 4).

Széchenyi és Kossuth ellentétes véleményükkel két táborra szakították a közvéleményt: a többség Kossuth mellé állt, a kisebbség Széchenyit támogatta. Mailáth György a kisebbik párt egyik legelőkelőbb tagja volt.

A szabadságharc bukása után Mailáth visszavonult az aktív politizálástól, kizárólag birtokainak irányításával foglalkozott: a megfelelő alkalomra várt, hogy viszszatérhessen a közéletbe. Az 1850-es években Bach többször felszólította, hogy álljon az abszolutizmus szolgálatába, a legelőkelőbb hivatalokat ajánlotta fel neki, de ő a felkéréseket következetesen elutasította. Az önkényuralom idején nem volt hajlandó tisztséget vállalni, de az 1850-es évek elején az ókonzervatívok táborában ismét elkezdett politizálni. 1857-ben csatlakozott ahhoz a 140 közméltósághoz, akik az alkotmány visszaállítását kérelmezték az uralkodótól. 1860-ban más konzervatív politikusokkal együtt Mailáthot is meghívták az úgynevezett „megerősített Reichsratba”.2 A liberálisok hazaárulással vádolták Apponyi Györgyöt, Szécsen Antalt, Andrássy Györgyöt, s természetesen Mailáth Györgyöt is, amiért csatlakoztak a birodalmi tanácshoz. A konzervatívok azonban úgy gondolkodtak, hogy ha lehetőségük lesz a felszólalásra, személyesen képviselhetik hazájuk érdekeit, azzal sokkal többet használnak Magyarországnak, mintha önkéntes tétlenségre kárhoztatnák magukat. Mailáth a Reichsratban visszautasított a kormány által indítványozott számos törvényt, mondván:

„A törvény - ezt nálunk minden egyes [ember] tudja - az, mit az országgyűlés hozott s a törvényesen megkoronázott király szentesített.” 3

A konzervatív politikusoknak nagy szerepük volt az Októberi Diploma létrejöttének előkészítésében, amelyet a magyarok ugyan nem fogadtak el, de az uralkodó részéről mindenképp az engedményekre hajlás első jele volt.4 Mailáth politikai pályája felfelé ívelt: november elsejétől a Helytartótanács elnöke. 1861-ben, amikor az országgyűlés feloszlott, tárnokmesteri tisztséget töltött be, és nem sokkal később udvari kancellárrá nevezték ki. Az 1861 és 1865 közötti időszakban az ókonzervatívokkal együtt tevékeny részt vállalt a politikai állapotok átalakításában, a kiegyezés előkészítésében. 1866-ban ő tanácsolta Ferenc Józsefnek, hogy a kiegyezés érdekében hívja Deákot Bécsbe. 1867 után elnyerte az országbírói méltóságot, a főrendiház elnökévé is kinevezték, s ezt a tisztségeket haláláig viselte.

Mailáth György nagy műveltségű ember volt, pártolta a tudományokat és művészeteket. A Képzőművészeti Társaság palotájának felépítéséhez 250 000 koronával járult hozzá, s Arany János szobrának elkészítéséhez is nagyobb összeget adományozott. Az Akadémia igazgatósági és tiszteletbeli tagja volt, rendszeresen megjelent annak ülésein. Gyakori vendége volt a Kisfaludy Társaság felolvasó estjeinek. Mélyen vallásos ember lévén a Szent István Társulat elnöki tisztét is betöltötte, emellett viselte az aranygyapjas rend és a Szent István jelesrend nagykeresztes vitéze rangot.

A Mailáth-életrajz teljességéhez azonban hozzátartozik az is, hogy az országbíró a magánéletben nem volt könnyű természetű ember.

„Mint ember büszke volt és igazán méltóságos. Szigorú arczáról le lehetett olvasni, mennyire érzi saját becsét, s mennyire tudja, hogy azt mások is elismerni kötelesek. [...] Önbecsének e tudata tartózkodóvá, begombolttá is tette azok iránt, kiket [...] nem tartott magával egyenranguaknak.” 5

Merevsége, tartózkodó magatartása saját szolgaszemélyzetével szemben is megnyilvánult. Az ellene elkövetett bűntény nyomozása során kiderült, hogy sok olyan személyes szolgálója volt, aki néhány hónap után felmondott, vagy Mailáth mondott fel neki. Valószínűleg ugyanúgy viselkedett otthon, mint a tárgyalóteremben. Ahogy munkájában a feddhetetlenség és az igazságos szigorúság a „védjegye” volt, magánéletében ezek a tulajdonságok főúri önkénynek tűntek.

A megrettent közvélemény

Március 29-én este és másnap reggel minden napilap a címoldalon hozta a szörnyű tragédia hírét, és ettől kezdve fél éven át a legapróbb részletekig beszámolt az újabb és újabb fejleményekről.

„Lehetetlennek tartottuk, hogy az ország első bíráját, az igazságszolgáltatás fejét a főváros kellős közepén saját palotájában rablógyilkosok fosszák meg életétől és vagyonától; éppen olyan őrült gondolatnak véltük ezt, mintha valaki azt mondaná, hogy a pénzügyminiszter az ország kincstárával megszökött Amerikába... Ami történt, annak megtörténtét megtörténte előtt képtelenségnek gondolta volna minden okos ember.” 6

A nyomozás megindulásától kezdve a korabeli lapok mindegyike kifejtette véleményét, megosztotta az olvasóközönséggel új, saját tudósítóitól származó információit, „segítő szövetségesként” 7 kívánt együtt nyomozni a rendőrséggel. Természetesen a bírálat sem maradt el, az ellenzéki lapok már első tudósításaikba beépítették a bűnüldöző szervek kritikáját. Különösen a Népszava, a Pesti Hírlap, a Budapest és a Függetlenség fogalmazott élesen, de egyúttal reményüket fejezték ki, hogy a Mailáth-eset kivétel lesz, s nem a fiaskók sorát gyarapítja majd.

A budapesti közvéleményt mélyen felháborította a gyilkosság, és a tettesek mielőbbi elfogását követelte. Óriási, már-már hisztérikus érdeklődés kísérte az eseményeket:

„Az Athenaeum társaság boltjai előtt déli 12 órától kezdve egész két óráig folytonos volt a csődület, s a gépek alig győzték szolgáltatni a példányokat, melyeket a közönség az utcán a kihordóknak felfogadott hordároktól az eredeti árnak tizszeresén is elkapkodott.” 8

Az újságírók megdöbbentek, találgattak, bíráltak. Ugyanakkor a „szörnyű bűntény” jelentős üzleti haszonnal kecsegtetett, amit a kiadóvállalatok igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben kiaknázni.

Az emberek eleinte nem hitték el, hogy közönséges rablógyilkosság történt. Családi bosszúról suttogtak. Szárnyra keltek olyan híresztelések, amelyek szerint az országbíró elszegényedett rokonai állhatnak a gyilkosság hátterében. A tudósítók megvizsgáltak minden feltevést, mendemondát. A Mailáth család múltját felidézve a Nemzet újságírója rábukkant egy, az elhunytra nézve nem éppen hízelgő történetre. Mailáth György közeli rokona, Mailáth János az 1840-es években íróként próbált nevet szerezni magának. Műveit rajongásig szeretett lányának ajánlotta. Vagyona azonban nem volt, idővel teljesen eladósodott. A drága Bécsből Münchenbe költözött át, ahol arisztokrata ismerősei anyagilag is támogatták, de a rendszeres jövedelem hiánya egyre nagyobb nyomorba süllyesztette a családját. A pénzügyi kilátástalanság nyomasztó szorításában öngyilkosságra szánta el magát. Szeretett lánya vele akart halni. 1855. január 5-én az akkor 70 éves Mailáth János és gyermeke együtt ölték magukat a starnbergi tóba. A halottak egy nagy kendővel voltak összekötve. Az esetről megjelent tudósítás szerint az áldozat fia, Mailáth Kálmán gróf előzőleg megpróbált 5000 forintot kölcsönkérni dúsgazdag pesti rokonától, az országbírótól, de Mailáth elzárkózott a segítségnyújtás elől.9 Most, az újabb tragédia kapcsán a hírlapíró felvetette, hogy akár Mailáth Kálmán magánbosszúja is húzódhat a gyilkosság hátterében.

A megrágalmazott gróf azonban felháborodott hangú közleményt jelentetett meg az 1883. április elsejei napilapokban:

„A legmélyebb megbotránkozással olvastam néhány lapban az ellenem irányzott gyanusitást, annak az alkalmából, hogy Mailáth György országbirót olyan gyalázatos orgyilkossággal kivégezték. E gyanusitás szerint én volnék a morális szerző vagy büntárs e rettentő gyilkosságban, s erre boszu érzete birt volna engem. [...] Gyalázat, hogy a szegénységet ily gyanu érheti! [...] Titkok nincsenek a családunkban. Apám és nővérem tragikus halála, s ennek oka épen nem titok. Megfejtése az, hogy attól a családtól, melynek vagyona milliókra rúgott, nem eszközölhettem ki megmentésükre 5000 frt-ot.” 10

A lapok azt is tudni vélték, hogy az elhunyt, gőgös természetű lévén, nagyon rosszul bánt alkalmazottaival, s e feltételezés újabb találgatásokra adott okot. Beszélték, hogy az országbíró szívtelen kényúr volt, aki cselédjeiben nem ismerte el az embert, s úgy bánt velük, mint az oktalan állatokkal. Készen állt tehát az elképzelt megoldás, hogy egyik, önérzetében vérig sértett szolgálója – megelégelve a megaláztatásokat – fellázadt az úr ellen, s hidegvérrel meggyilkolta. Ez utóbbi változat már csak azért is vonzónak tűnt, mert így a gyilkos is erkölcsi felmentést kaphatott volna.

A budapesti közönség minden apró részletről tudni akart. A napilapok egymástól vették át a híreket, azonban mindegyik újság igyekezett exkluzív történetekkel is kielégíteni olvasói kíváncsiságát. A Pesti Hírlap szerint Mailáth Györggyel fiatal korában már megpróbált egy szolgálója végezni: 1839-ben az akkor még alig 20 éves ifjú hivatalos szemleutat tett Baranyában, hogy a rossz aratás és tűzvészek által károsult falusi lakosságnak segélyt osszon ki. Vele ment Molnár Kálmán nevű inasa, egy kiszolgált altiszt, akit az úrnál lévő pár ezer forint arra indított, hogy Mailáthot megölje. Mikor az erdő sűrűjébe jutottak, Molnár megpróbálta végrehajtani tervét. Előre lovagló urát hátulról meglőtte, kirabolta, majd a vérében fetrengő sebesültet a sorsára hagyta. Csak másnap találták meg az ifjút, s egy parasztházba szállították. A lövés nem volt halálos, nemsokára felgyógyult. Tíz év múlva Mailáth levelet kapott Amerikából, amelyben ott lapult a rabolt pénz. A levelet Molnár, az egykori inas küldte, aki halálos ágyán megbánta bűnét, s urának bocsánatáért esedezett. Mailáth a váratlanul visszakapott összeget jótékony célra fordította.11

A gyilkosság körülményeit az egyes lapok hasonlóan beszélték el. A hírlapírókat beengedték az áldozat szobájába, hogy alapos leírást készíthessenek a helyszínen látottakról, hallottakról. A közönségigénynek megfelelően igen naturális képet festettek az elhunyt országbíróról.

„A látvány, melyet a holttest nyújt, iszonyú és megdöbbentő egyszerre. Ott fekszik a padozaton, összezsugorodva, háló ruhájában, s kezei a halálmerevsége folytán még akkor is ugy egymásra téve, amint összekötözve voltak, mert a kötélzsineget levették róla, – a lábai szintén ez okból ugy fektetve egymásra, mint azt a kötél összezsugoritotta, ugyancsak megszabaditva kötelékeitől. Ajka véres, szájába egy finom törülköző kendő erőltetve, – az erőltetés következtében nyomták a torkára nyelvét, s vérezték össze ajkait, – az arcza csupa szederjes vörös a megfulladás erőszakosságától, gömbölyű, magas homloka, s kopasz feje az aláfutó vértől egészen szederjes kék. Leírni e látvány iszonyát alig lehet, mert a szemlélő tekintetét elönti a könyű, szivét megdermeszti a rémület.” 12

A holttest

A boncolást a gyilkosságot követő napon, március 30-án dr. Glück Ignác és dr. Belky János törvényszéki orvosszakértők végezték. A vizsgálat 32 külsérelmi nyomot sorolt fel, s komoly belső sérüléseket is megállapítottak. Az orvosi szakvéleményt a Pesti Hírlap teljes egészében leközölte:

„A boncvizsgálat adatai amellett szólnak, hogy vizsgált egyén fulladás következtében halt meg. Ezen fulladási halál egyrészt a szájüregbe betömeszölt kendő, másrészt a légutaknak zsineggel való erős körülhurkolása által okoztatott. Hogy ezen körülhurkolás mily erővel történt, azt a gége körül, sőt a garat mögött létrejött vérömleny bizonyítja. Mindkét alkaron úgyszintén a jobb kézen talált sérülés arra enged következtetni, hogy a halált ellenszegülés vezérelte küzdelem előzte meg. A jobb tenyéren és a középujjon leírt éles szélű folytonosság hiány pedig valamely éles metsző eszköz megmarkolása folytán keletkezhetett. ” 13

A boncolás eredménye nagy segítséget nyújtott a nyomozás megindításához. Kiderült belőle, hogy a hajlott kora ellenére jó fizikai állapotban lévő Mailáth Györggyel nem egy ember végzett, hisz a testen talált külső nyomok arra engedtek következtetni, hogy az országbíró megpróbálta lefegyverezni gyilkosát, s ellenállt a támadásnak.

Tanácstalan nyomozók

A bűnüldözés a korban még minden tudományos alapot nélkülözött. A nyomozati módszer csupán a nyilvánvaló bűnjelek összegyűjtését, tanúkihallgatásokat, a részinformációk logikus rendezését jelentette. Az 1880-as években Magyarországon még nem állt a nyomozó szervek rendelkezésére az a modern technika, amely a századfordulóra egész Európában forradalmasította a bűnüldözést. Magyarország nem volt különösebben elmaradott e téren, hiszen Nyugaton is csak ekkoriban kísérleteztek a szakemberek a bűnüldözés technikáinak korszerűsítésével, illetve ebben az időszakban kezdtek használni már korábban felfedezett módszereket.14

A bűncselekmények felderítését elősegítő kriminalisztikáról-kriminológiáról tehát a Mailáth-gyilkosság kapcsán még nem lehet beszélni. A nyugat-európai kutatási eredmények csak az 1910-es években épültek be a magyar bűnüldöző szervek eszköztárába. 1908-ig még bűnügyi nyilvántartó hivatal sem működött, noha már az 1897. évi 34. törvénycikk előírta felállítását. Nyilvántartásként a bíróságok segédkönyvei, letartóztatási intézetek jegyzékei és statisztikai kimutatások szolgáltak. Ezek azonban nem voltak egyszerre és elég gyorsan hozzáférhetőek. A bűnözők személyi azonosítása is alacsony színvonalon állt, gyakorta visszatérő probléma volt, hogy a bíróságok álnevek és hamis személyi adatok alapján ítélkeztek, s a visszaesők könnyedén kibújtak a büntetés alól.

Ezért érthető, hogy az 1883-as bűnügy kapcsán még csak a hagyományos, a lehető legszélesebb körű tanúkihallgatások sikerében bízhatott a rendőrség. A nyomozás fő irányítója Tóth Gerő vizsgálóbíró volt; Zsarnay Győző vezette a fővárosi nyomozócsoportokat. Az egész ország, sőt a Monarchia területén is mozgósították a rendőri szerveket, hatalmas apparátus végezte a felderítést.

Mailáth György lakosztálya öt helyiségből állt. Dolgozószobából, melyből az Albrecht útra néző erkély nyílott; a dolgozószoba melletti szalonból; a szalonból nyíló hálószobából, ahol a gyilkosság történt; a hálószobából egy vékony tapétaajtó vezetett a fürdőszobába; a fürdőszoba mellett Berecz János, Mailáth szolgájának szobája volt, ugyancsak tapétaajtóval leválasztva a mosdóhelyiségtől. Csak a szalonból, a fürdőszobából és Berecz szobájából lehetett kilépni a folyosóra, ezért az elkövetőknek mindenképp találkozniuk kellett a szolgával.

A hálószobában álló mosdótál véres vízzel volt tele. A gyilkosok tehát tettük elkövetése után alaposan megmosakodtak. Vizes kezeiket az ágyról kétfelől lelógó lepedőbe törölték. Az áldozat mellett vasdarab feküdt, mely a kerítések tetején lévő pálcákhoz hasonlított. Valószínűleg ezzel gyömöszölték be a törülközőt Mailáth szájába. Az ágy körül néhány kisebb kötéldarabot találtak a nyomozók. A szalonban egy kiürített szivardobozt, s egy fél pár kilences méretű, csatos, barna, szarvasbőr kesztyűt hagytak hátra a tettesek. A dolgozószoba erkélyéről kötél lógott le az Albrecht útra néző bástyára, melyet frissen hegesztett, „S” alakú vaskapocssal fogattak az erkély korlátjához. A bástya aljában, a háztól körülbelül 100-150 méterre egy Merkur vésetű, új, fényes pengéjű konyhakés hevert, melyen vérnyomok sötétlettek. A palotától a kés megtalálási helyéig végig véres volt a föld, ami arra utalt, hogy a tettes is megsebesült. Az Albrecht úton megtalálták az erkélyajtó két kulcsát. A bástyazugban két lábnyomot is megőrzött a sáros talaj.

A nyomozók lefoglalták a bizonyítékokat. A fenti bűnjelek természetéből látszik, hogy a rendőrségnek tényleg nem álltak rendelkezésére laboratóriumi vizsgálati módszerek. Ujjlenyomat, vérnyom bőségesen maradt a tetthelyen; ezek néhány évtizeddel később már önmagukban is bizonyító erejűek lettek volna. A gyilkosok tisztában voltak a vizsgálati módszerek „kezdetlegességévei”, jól tudták, hogy a véres vízből és lepedőből semmilyen terhelő bizonyítékot sem nyerhet a rendőrség. Csupán a lábnyomok gipszbe öntését alkalmazta a nyomozóapparátus, de ezt sem hatósági szakértő végezte, hanem

„Máté Domonkos udvari fogorvos, ki a gipszöntéshez is ért, levette a nyomok negatívját, s a nyomokat gipszbe öntötte.” 15

A gyilkosságot felfedező Berecz Jánost Zsarnay kapitány és Jenny ügyész március 29-én reggel tanúként hallgatta ki. Személye rögtön gyanússá vált, mert a holttest megtalálásának történetét két változatban adta elő. Először úgy vallott, hogy reggel, mikor ébreszteni indult gazdáját, benyitott a szobába, s erős huzatot észlelt. Leszaladt a portáshoz azzal, hogy szerinte valami rendkívüli történt az úr szobájában. Tette ezt anélkül, hogy bement volna a hálóba, és megnézte volna, mi is a probléma. A légáramra ugyanis fel kellett volna figyelnie, hisz az egészségére kényes országbíró mindig zárt ablaknál aludt. Néhány órával később már azt mondta: amikor ébreszteni indult Mailáthot, a szobába pillantva észrevette, hogy gazdája az ágy előtt fekszik, keze és lába össze van kötözve. Ekkor lerohant a portáshoz, felszólította, menjen vele, s nézzék meg együtt, mi történt. A rendőröknek feltűnt, hogy a szolgáló meglehetősen zaklatott, és beszéd közben folyamatosan a kezeit nézi.

Berecz – vallomása szerint – este 11 órakor vetkőztette le az országbírót, aztán kiment, s rövid idő múlva visszatért egy pohár vízzel, amelyet az asztalra tett. Jó éjszakát kívánt lefekvő urának és ő maga is visszavonult a szobájába. Arra a kérdésre, az este folyamán nem hallott-e valami gyanús zajt az országbíró szobájából, nemmel felelt, ami azért különös, mert az ő lakrésze Mailáthé mellett volt, s csak egy vékony ajtókkal elszeparált fürdő választotta el a helyiségeket egymástól. Berecz azzal védekezett, hogy ő nagyon mély alvó, semmi sem tudja megzavarni.

A rendőrség a vallomásból és a szoba berendezési tárgyainak helyzetéből próbálta rekonstruálni, hogyan is történhetett a bűntény: az elhunyt ágya, az éjjeliszekrényen álló pohár és az esti újság érintetlen volt, amiből a nyomozók arra következtettek, hogy a támadás még az országbíró lefekvése előtt történt. E feltevést erősítette, hogy a petróleumlámpa kanóca reggelre csonkig égett, tehát azt nem oltották el.

A testen lévő sérülések arra utaltak, hogy a gyilkosok elölről és hátulról hirtelen rohantak rá Mailáthra, és a támadás rövid ideig tartott. Az országbíró nem tudta meghúzni az ágya felett lévő csengőzsinórt, amellyel Bereczet hívta volna. Ez újabb bizonyíték arra, hogy Mailáth nem volt az ágya közelében a támadás pillanatában.

A körülmények Berecz ellen szóltak. Részt kellett vennie a gyilkosságban, hisz ha a levetkőztetés után történt volna a bűntény, Mailáth minden bizonnyal már lefeküdt volna. Tovább fokozta a huszár elleni gyanút Mailáthné vallomása. Az aszszony elmondta: férjének rossz szokása volt, hogy reggelente, az ágyból kibújva, mezítláb az ablakhoz ment. Orvosa figyelmeztette is, hogy könnyen felfázhat, így felesége egy pár nemezcipőt vett neki. A szolgáló kötelessége volt a házicipőt minden este Mailáth ágya elé tenni. A gyilkosságot követő reggel azonban a papucs nem volt az ágy előtt, hanem nappali helyén állt. Tehát az országbíró megrohanása hamarabb következett be, mint ahogy a lefekvési előkészületek befejeződtek volna.

A gyilkosoknak vagy legalábbis egyiküknek jó helyismerettel kellett rendelkezni. A szobák nem voltak feldúlva, kapkodó kutatásnak a legkisebb jele sem mutatkozott. A tettesek tudták, hogy Mailáth mindig a nyakában hordja éjjeliszekrénye kulcsát. Azt elvették tőle, az éjjeliszekrény fiókjából kivették a dolgozószobában álló íróasztal, abból pedig a páncélozott Wertheim-szekrény kulcsát. Eltűnt a főúr órája, lánca a rajta lévő kékköves gyűrűvel, tárcája 600-800 forinttal, továbbá Szent István-rendjele. Mindezeket csak olyan ember ismerhette, aki bejáratos volt az országbíró lakosztályába. Berecz ezek szerint bűnrészes. Tóth Gerő vizsgálóbíró őrizetbe vetette a huszárt. A korai nyomozás nem tudta megállapítani, vajon a páncélszekrényből hiányzik-e valami, mert a tettesek magukkal vitték annak kulcsait.

Szabó Ferenc portás kihallgatása során elmondta, hogy a kaput minden este tíz órakor zárja be. Így történt ez a gyilkosság estéjén is. Semmi gyanús mozgolódást nem észlelt egész nap, számára idegenek nem járkáltak a palota közelében. Azonban Pallavicini Ede őrgróf, Mailáth György veje, aki a ház második emeletén lakott, a kapus állításait megcáfolva elmondta, hogy aznap este a kapu még 11 óra után is nyitva volt, s Szabó Ferenc részegen aludt a fülkéjében. Elmondása szerint kevéssel 11 előtt ment el tőle esti vendége, s akkor ébresztette fel a portást, mikor látogatóját lekísérte. Eszerint Szabónak sejtelme sem lehetett arról, vajon belépette valaki este a palotába vagy sem. Az őrgróf szorgalmazására a rendőrség a felelőtlen kapust is őrizetbe vette.

A cselédség minden tagját kihallgatta a vizsgálóbíró. A személyzeti szobák a földszinten, a palota hátsó szárnyában helyezkedtek el. A gyilkosság éjszakáján hatalmas vihar tombolt, így senki nem hallhatta meg Mailáth esetleges jajkiáltásait. Azonban a francia kisasszony és egy szobalány elmondta, hogy 11 óra körül zuhanásféle hangot véltek hallani az országbíró lakosztálya felől, amelyről akkor azt hitték, szélzúgás, pedig nem lehetetlen, hogy az orvul meggyilkolt országbíró lakosztályában dúló küzdelem zaja volt. Olyan információval azonban senki nem tudott szolgálni, amely fogódzót nyújthatott volna a rendőrségnek a tettesek személyét illetően. A cselédek többsége még Bereczet sem ismerte, csak a korábban elbocsátott szolga, Lubiczky János nevére emlékeztek.

Követelőző közvélemény

A nyomozók tehát biztos támpont nélkül álltak. Lakossági bejelentés alapján körözés alá helyeztek egy cseh és egy olasz vendégmunkást, akik a gyilkosság hajnalán sietve elhagyták a fővárost. Később azonban bebizonyosodott, hogy a napszámosok csupán néhány napos idénymunka reményében utaztak a határszélre, és ártatlanok.

A nyomozásnak azonban új lendületet adott a Mailáth-palotával szemben lévő kocsma tulajdonosának vallomása, aki március 31-én elmondta, hogy néhány héttel a tragédia előtt Berecz János két másik urasági szolgával nála iszogatott. Igen bizalmas beszélgetést folytathattak, mert ahányszor odament kicserélni az üres boroskancsókat, mindig elhallgattak, s szemrehányóan néztek rá. A kocsmáros megnevezte Spanga Pált és Pitély Mihályt mint Berecz ivócimboráit. Az inasok iránt érdeklődő nyomozóknak többen megerősítették, hogy Bereczet március 27-én délután látták Spangával beszélgetni a bástya alatt. A társalgókra azért figyeltek fel, mert a szeles, hűvös időjárás ellenére Berecz egy szál ingben, kalap nélkül állt az úton.

A rendőrségnek valódi kihívást jelentett, hogy a háborgó közvéleményt lecsendesítse. Ez csak úgy volt lehetséges, ha elfogják Berecz János pajtásait. A Spanga utáni nyomozás néhány nap alatt valóságos hajtóvadászattá vált. A rendőrség sikertelenül próbált az urasági szolga nyomára bukkanni. A lapok megalapozatlanul leírtak mindent, ami a birtokukba jutott, a kósza hírekkel megzavarva, akadályozva a nyomozás menetét. Így Thaisz Elek budapesti főkapitány már március 31-én rendeletet adott ki az újságírók korlátozása céljából, s ezzel a lépéssel végérvényesen felborította azt az egyébként is törékeny együttműködést, amely a rendőrség és a sajtó között fennállt. Az újságok többsége méltatlankodással vette tudomásul a rendelkezést:

„A Belügyminisztérium leiratban közölte, azon rendőrtisztek, kiknek szobájában hírlapírót látnak, azonnal felfüggesztetnek állásukból. Így nagyon nehéz a hírek gyors és hiteles közlése. A tilalom modora ellen fel kell szólaini. A hírlapírók a közérdeket szolgálják, azt, hogy faragatlan modorban kiátkozzák őket, semmi esetre sem érdemlik meg. A hírek elnyomása minden más esetben kivánatos lehet, de ebben az egyben nem. A körülmények ismertetése a lapokban, ép a vizsgálat javát szolgálja.” 16

A kormánypárti Nemzet azonban üdvözölte a határozatot:

„ ...ez intézkedésre egyes lapok kiméletet nem ismerő eljárása szolgáltat okot, melynek az lett a következménye, hogy a legkalandosabb hirek kerültek a közönség közé.” 17

Valóban, a Pesti Hírlap és a Budapest mindent elkövetett, hogy a rendőrség felkészületlenségét, a rendőrtisztek alkalmatlanságát és sikertelenségét alátámasztó eseményekről számolhasson be. A nyomozati szervekre április első napjaiban egyre nagyobb nyomás nehezedett. Berecz mindent tagadott, semmire nem válaszolt. Éjt nappallá téve kutattak Spanga Pál után, de nem sikerült a nyomára bukkanniuk. Az időközben szinte „ellenséggé” váló sajtó pedig nem késlekedett a rendőri sikertelenséget nyilvánosságra hozni, s a „baklövéseket” jelentősen felnagyítva negatív irányban befolyásolta a közhangulatot.

A rendőrségi kudarc háttere

A Rendőri Közlöny 1898. évi 50. számában „Az állami rendőrség huszonöt éve” címmel elemző cikk jelent meg, amely 1848-tól a század végéig áttekintette a magyar rendőrség történetét. A szerző arra a kérdésre kereste a választ, miért népszerűtlen a 19. századi Magyarországon a hatóság.18 A válasz szerinte abban rejlik, hogy ugyan a politikai rendőrség megszűnt, az emberek mégis féltek és ellenséget láttak a rendőrökben.

Emellett a rendőrség alkalmatlan volt feladata betöltésére. Thaisz Elek az 1860-70-es évek központi figurája, 1861-től pesti városi, 1873-tól 1885-ig budapesti főkapitány. Vitathatatlanul sokat tett a fővárosi rendőrség modernizálásáért, de azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a budapesti bűnöző társadalommal is igen jó kapcsolatokat ápolt. A főkapitány bírálói sokszor a szemére vetették, hogy a prostitúcióval és a bordélyházakkal szemben nem lép fel kellő eréllyel. Thaisz a támadások ellenére 1885-ig élvezte a kormányzat bizalmát.

A főkapitányi hivatalon belül működött a központi törvényszéki rendőri osztály, amelynek feladatköre a város területén előforduló bűntény, vétség és kihágás tárgyában folytatott nyomozás, elővizsgálat volt. A megnövekedett feladatokhoz képest azonban alacsonynak bizonyult az apparátus létszáma, nem volt tanult szakértőgárda sem. 1881-ben született meg az újabb rendőrségi törvény, amely kibővítette a rendórség hatáskörét. A rendőrség feladatai között első helyen a személyi és vagyoni biztonság megőrzését, a béke és a közrend fenntartását mondta ki.

Az 1881-es szabályozás, noha a korábbihoz képest mérföldkőnek tekinthető, az évtized közepéig nemigen éreztette a hatását. Az állomány létszáma alacsony maradt, körülbelül 600 fővárosi lakosra mindössze egyetlen rendőr jutott. A bűnüldözés terén a nyomozóapparátus ugyanolyan eredménytelen maradt, mint amilyen a törvény megalkotása előtt volt. Időközben megváltozott a bűncselekmények természete is. Az 1880-as években minden korábbinál nagyobb arányban fordultak elő vagyon és személy elleni támadások, a rendőrség pedig épp ezen a téren volt a legkevésbé hatékony. A Thaisz-éra végére ráadásul bebizonyosodott, amit a rendőrségről korábban is feltételeztek: a tisztek korrumpálhatók. Számos rendőrről kiderült, hogy „üzleti kapcsolatban” áll a kor hírhedt bűnözőivel. 1882-83-ban öngyilkossági hullám söpört végig a tisztek körében, így próbálták elkerülni a bírósági felelősségre vonást.

Nem lehet azonban kizárólag a rendőri szervezetet okolni a hibákért, hiányosságokért. A dualizmus kori Magyarországon az igazságszolgáltatás, a bírói rendszer is reformokra szorult. A büntetések mértéke nem állt arányban az elkövetett bűncselekmények súlyosságával. 1882-ben bevezették ugyan az úgynevezett Csemegi-kódexet, amely a korábbinál jóval szigorúbb büntetési tételeket szabott ki az elkövetőkre, de 1883-ra még nem vált általános, bevett gyakorlattá az új büntető perrendtartás használata. Az igazságszolgáltatás gyengekezűségét a sajtó kíméletlen kíváncsisága és határozott véleményalkotása ellensúlyozta. A lapok előtt semmi nem maradhatott titokban, ami közérdeklődésre tarthatott számot.

A „démonizált” gyilkos

A hosszú napok óta tartó rendőri sikertelenség, a feltételezett tettes utáni hiábavaló nyomozás fokozta az emberek rémületét. Annak ellenére, hogy bizonytalan hipotéziseken és néhány vallomáson kívül semmilyen terhelő adat sem volt a rendőrség kezében, a Spanga név mégis a mumussá vált a közbeszédben. Spanga a „gonosz”, Spanga a „kegyetlen”, Spanga a „kíméletlen”. S ami a legfélelmetesebb: nem lehet tudni, hol van. Bárhol felbukkanhat, bárkire lecsaphat. Megölte az országbírót, tehát erkölcsi gátlása nincs, akármikor megtámadhat egy egyszerű polgárt.

Nem tudhatjuk, vajon a magyar újságírók ismerték-e a korabeli nyugati kriminológiai kutatásokat, amelyek azt a hipotézist próbálták igazolni, hogy a gonosztevő már génjeiben hordozza a devianciára való hajlamot (vö. Gould 2000). Mindenesetre az 1870-80-as évek magyar közgondolkodásában is élő toposz volt, hogy a bűnöző sajátságos „állatfaj”, akit-amit el kell különíteni az egészséges társadalomtól. Aki erőszakoskodik vagy öl, az a bensőjében lakó vad ösztönlényt nem képes kordában tartani, tehát állatias. S mivel állatias, egyszerre megvetendő és veszélyes (vö. Mátay 2000).

1883. április 1-én az országos napilapok közzétették Spanga Pál fényképét és személyleírását. Ezek szerint Spanga 168 centiméter magas, közepes testalkatú, gömbölyű arcú, szőke hajú és szemöldökű, kék szemű. Szakállt és bajuszt hord. Ez azonban nem irányadó, hisz azóta már megborotválkozhatott. Utolsó ruházata félhosszú, sötétkék kabát, fekete pörge kalap. Lábmérete nyolcas katonai mérték. Különös ismertető jegye a bal arcán húzódó, hosszú sebhegedés. Spanga Pál tehát egy minden tekintetben átlagos külsejű férfi. Ez a tény csak tovább fokozta az emberek közötti pánikot. Nem egy két méter magas, 150 kilós, sebhelyes arcú gazembert kellett keresniük, aki már megjelenésével is feltűnést kelt, így könnyen azonosítható, hanem egy teljesen hétköznapi fiatalembert, aki akár a fűszeresnél is mögöttük állhat a sorban, anélkül, hogy bárki is észrevenné.

A rendőrség ezer forint jutalmat ajánlott fel a főgyanúsított nyomravezetőjének. A hisztéria, s persze a pénzjutalom reménye „megélénkítette” az emberek fantáziáját. Mindenhol látni vélték Spangát. Óránként érkeztek a bejelentések a rendőrségre. Március 31-én este egy ceglédi borbély állította, hogy néhány órája ő borotválta meg a gyilkost. Ugyanabban az időben egy kőszegi kávéházból érkezett a hír, miszerint Spanga egész délután ott mulatott. A nyomozók a bejelentéseket komolyan vették, de mindegyikről bebizonyosodott, hogy vaklárma.

Ugyan nem bukkantak a gyanúsított nyomára, de a bűnjelek folyamatosan gyűltek. Kinyomozták korábbi lakhelyeit. Legutolsó szállásadója, László Józsefné, akihez 1883. március 9-én költözött Pesten a Molnár utca 17. szám alá, elmondta, hogy lakója jó ideje nem dolgozott, de mindig volt pénze, ékszerei. Ismerősei „Gyémántos Palinak” hívták. Spangát rendszeresen látogatta egy „finánc öltözékű” fiatalember. Mikor az asszonyt szembesítették Berecczel, felismerte benne albérlője cimboráját. A rendőrök a bujkáló gyanúsított lakásán végzett házkutatás során annak egyik öltönyében rábukkantak az Albrecht úton talált véres kesztyű párjára.

A gyilkos személyét még bizonyosabbá tette Berczely cipészmester bejelentése, aki elmondta, hogy a bűntényt követő este régi törzsvevője, Spanga Pál egy pár új cipőt vásárolt nála. Mivel nem volt megfelelő méretű lábbeli raktáron, egy számmal kisebbet vett. Ez korábban elképzelhetetlen lett volna, hisz Spanga a megjelenésére nagyon kényes volt. Zaklatottan és mogorván viselkedett. Ráadásul jobb kezén kesztyűt viselt, amit még fizetéskor sem vett le. Nagyon sok pénz volt nála. A rendőrség lefoglalta Spanga boltban hagyott régi, sáros cipőjét. Belepróbálták a gipsznyomba. Beleillett.

A gyanúsított elleni körözést elküldték a bécsi rendőrségnek is, de az osztrák nyomozók tehetetlenül álltak, mert április 7-ig többszöri kérésre sem érkezett meg Spanga arcképe és személyleírása. Pedig nagy szükség lett volna az adatokra, hisz a gyilkosság után nyolc-tíz nappal már kevés volt az esélye annak, hogy az üldözött tettes még a magyar fővárosban tartózkodik.

A bécsi nyomozók naponta kapták a bejelentéseket az éjszakai szórakozóhelyekről: egy szőke, sebhelyes arcú, fiatal férfi mulat el nagyobb összegeket, akit korábban még sosem láttak. Szabó Mihályként mutatkozik be, felvidéki kereskedőnek adja ki magát, aki átutazóban van Bécsben, s néhány napig jól akar szórakozni. A bécsi rendőrség azonban nyomát vesztette, mert a budapesti kollégák nem küldték el az arcképét.

1883. április 6-án az MTI is hírül adta, hogy Bécsben egy Holzer Teréz nevű prostituált s a Wieden vendégfogadó alkalmazottai határozottan kijelentették, hogy az az utas, aki Szabó néven Zentáról érkezett és a fogadóban megszállva, Holzerrel két napig Bécsben mulatott, nagyon hasonlít Spanga arcképére. Szabó (Spanga) azt állítva, hogy Triesztbe utazik, de néhány nap múlva visszatér, bőröndjét a fogadóban hagyta. A hatóság fölnyittatta a bőröndöt s abban három „P. S.” betűkkel jelzett inget, egy pesti cégjelzésű kalapot és egy zsebkendőt talált, mely őrzi egy egykor belehímzett grófi korona nyomait.

Bűnbanda a fővárosban

A budapesti nyomozók közben letartóztatták Pitély Oláh Mihályt, Spanga és Berecz cimboráját, s Jávor Jánost, Pitély lakótársát. Pitélyt többször látták Berecczel és Spangával, a gyilkosság előtti napokban is. A kihallgatások során egyre több érdekes dologra derült fény. Például arra, hogy ezek az urasági inasok főleg lopásokból, rablásokból tartották fenn magukat. Vagy saját gazdáikat rövidítették meg, vagy idegen házakba törtek be. Kezdett kirajzolódni az összefüggés a korábbi, fel nem derített bűncselekmények és a botrányos gyilkosság között. 1882 augusztusában ismeretlen tettesek kifosztották gróf Andrássy Gyula palotáját.

Az országbíró elleni merénylet, noha önmagában is skandalum volt a korban, sokkal szélesebb összefüggéseket tárt fel a nyomozóhatóságok előtt, mint ahogy azt korábban gondolták. Egy egész bűnszövetkezet felderítésére nyílt lehetősége a rendőrségnek, mert a Spangával és Pitélyvel kapcsolatba hozható emberek újabb és újabb bűnügyeket, lopásokat, csalásokat lepleztek le. Kiderült, hogy a dr. Schwartzer vezette tébolyda kirablása is az urasági szolgák által alkotott bűnbanda számlájára írható. Pitély és Spanga mindenképpen részt vettek a bűncselekményben. Pitély vallomása alapján letartóztatták Kállay József Szentesen élő és Szautner József homoki szolgálókat is.

A közvélemény újra és újra megbotránkozott a rendőrség tehetetlenségén. Budapesten garázdálkodott egy jól szervezett, kiterjedt bűnbanda, valószínűleg Spanga Pál irányítása alatt, s a rendőrök még csak nem is gyanították a különböző bűncselekmények közötti összefüggéseket. Ezt az új információt felhasználva a lapok tovább gerjesztették az indulatokat.

A tömeghisztéria hatására a valóság, vagy legalábbis a vágyott valóság és a képzelet határai összemosódtak. A Nemzet hasábjain április 7-én megjelent egy hitelesnek tűnő beszámoló, miszerint Berecz, az elfogott huszár és társai, Pitély és Jávor, letartóztatott inasok, ismételt kihallgatásuk után végre valahára vallottak. Állítólag beismerték, hogy a gyilkosságot ők követték el, s hogy barátjuk, Spanga Pál csak segédkezett nekik, noha a terv Spangától származott.19

A hír már első olvasatra is nagyon valószínűtlennek tűnt. Ha Spanga valóban csak bűnrészes volt, miért hagyta el a fővárost, miért bujkál napok óta különféle álneveken? Az újság által felvázolt tényállás nem is győzött meg senkit, így nem okozott meglepetést a másnapi számban közzétett cáfolat sem.

Spanga Pál a rendőrség kezén

Április 13-án az újságírók végre beszámolhattak a szenzációs, már két hete vágyott rendőri sikerről: Spanga Pált Pozsonyban elfogták. Pozsony már a harmadik helyszín volt, ahol az országbíró gyilkosa rejtőzködött. Mindegyik rejtekhelyén ugyanazt az életvitelt folytatta. Nappal meghúzódott az utcákon, éjjel pedig bordélyokban szórakozott. Utolsó búvóhelye is egy nyilvános ház volt, amelynek egyik „alkalmazottja” gyanúsnak találta a napok óta náluk időző férfit. Spanga április 13-án reggel eltávozott, de felöltőjét és esernyőjét hátrahagyta, mondván, este visszatér. A lány riasztotta a rendőrséget és egy Schwingenschlögl nevű tiszt és társa nyomára is bukkantak a menekülő gyilkosnak. Mikor a Duna-parton megállították, Spanga előbb a hídról a vízbe akart ugrani, majd előrántotta revolverét és háromszor saját arcába lőtt. Két golyó mellé ment, de a harmadik a szájában megsebesítette. A rendőrorvos gyors operáció után megállapította, hogy a gonosztevő sebe nem súlyos, néhány napon belül szállítható és kihallgatható állapotba kerül.

A közönségnek óriási megkönnyebbülést jelentett Spanga elfogatásának híre. A visszanyert biztonságérzet tudatában csak a csillapíthatatlan kíváncsiság okozott újabb izgalmakat. A letartóztatást követően szinte követelték az újságoktól a „percre pontos” beszámolót: Hogy néz ki valójában a Spanga nevű szörnyeteg? Mit eszik? Mit csinál egész nap a fogdában? Vallott-e már?

Az újságírók, a közvélemény korábbi aggodalmának és pánikhangulatának jogosságát igazolandó, az elfogott gyanúsított külsejét ekkor már úgy írják le, hogy az beleilleszkedhessen a bűnözőkről alkotott elképzelésbe:

„Spanga különben erőteljes termetű, kifejezéstelen arczu ember, tágra nyitott vizenyős szemekkel, erős pofa-csontokkal, dudoros állal, kurta, vastag, szőke bajusszal, piczi barkóval, melyet apró sebhelye eltakarására növesztett meg.” 20

Spanga napokig nem vallott a Mailáth-gyilkosságról és az ügyben betöltött szerepéről. Arra a kérdésre, miért akart öngyilkos lenni Pozsonyban, ha ártatlan a bűntényben, azt válaszolta, hogy a Schwartzer-féle betörésben való részvétele miatti lelkiismeret-furdalás késztette ezen elhamarkodott tettre. Berecz János és Pitély Mihály is folyamatosan tagadták az ellenük felhozott vádakat, így a nyomozók a tettesek letartóztatása ellenére sem jutottak közelebb a megoldáshoz.

1883 áprilisa a bizonyítékok további vizsgálatával, a gyanúsítottak szembesítésével telt. Tóth Gerő kitartóan próbálta Spangát sarokba szorítani, s a legkülönfélébb eszközökkel rábizonyítani a gyilkosságot. Május elején a nyomozást irányító bíró két tornatanárt kért fel, hogy vizsgálják meg a Mailáth-palota erkélyéről lecsüngő kötelet, s Spanga Pál fizikai képességeit. A két testnevelő előbb Spangát vizsgálta meg, vajon elég erősek-e az izmai ahhoz, hogy kötélen fel-le mászhasson. A szakértői kísérlet megerősítette, hogy Spanga a legjobb egészségnek örvend. Az atléták maguk is hasonló csomókkal ellátott kötélen mászási próbákat végeztek, s arról győződtek meg, hogy a kötélről való lecsúszás éppen olyan nyomokat hagy hátra a kézen, mint amilyenek a gyanúsított kezein láthatók.

„Spanga mialatt megvizsgálták, fölötte együgyű arczot mutatott s azt mondá, hogy ő nem képes kötélen mászni mert nem tud tornázni.” 21

E tagadása azonban visszahullott rá, mert a Schwartzer-betörésnél, amelyet korábban bevallott, a villámhárítón felkúszva hatolt be a házba. A vizsgált kötél nem szakadt le az emberi test súlya alatt, s ez bebizonyította, hogy a gyilkosok valóban az erkélyen át távoztak a tett színhelyéről.

A bűnös vallomása

1883. május 19-én fordulat történt a bizonyítási eljárás menetében. A rendőrök szembesítették egymással a „betörőbanda” tagjaként számon tartott Jávor János urasági inast és Spanga Pált. Jávor Spanga láttán teljesen elbizonytalanodott. Bevallotta, hogy a kést, amelyet az Albrecht úton megtaláltak a nyomozók, ő vette Spanga kérésére a gyilkosság előtt néhány nappal. Spanga Pál akkor omlott össze, amikor Tóth Gerő felmutatta előtte a gyilkos kést. Leírta a gyilkosság előzményeit, megnevezte tettestársait, Bereczet és Pitélyt. Részletesen vallott a bűntett végrehajtásának előkészületeiről, módjáról, Berecz és Pitély szerepéről. Mindenre kiterjedő beismerése értelmetlenné tette a másik két urasági szolga megrögzött tagadását.

A bíróság elmeorvosi szakvéleményt kért a három gyilkosról. Az orvosi vizsgálat során Berecz Spangáéval egybehangzó vallomást tett, csak Pitély tagadott makacsul. A gyilkosokat az október elején kezdődő főtárgyalásig a Fortuna utcai börtönben tartották fogva,

„...magáncellákban [...] elhelyezve, oly módon, hogy e fogdában a rabok által kieszelt »fal-telegrafirozás« utján sem érintkezhetnek. Mindegyik cella előtt szuronyos börtönőr.” 22

A főtárgyalás

Berecz Jánost mint rablásra és gyilkosságra felbujtót, Spanga Pált és Pitély Oláh Mihályt mint a gyilkosság elkövetésére irányzott szövetségben bűnrészest helyezte vád alá a budapesti törvényszék. A bírósági tárgyalást óriási érdeklődés kísérte. A Fortuna tárgyalóterem zsúfolásig megtelt, sokakat a rossz idő sem tántorított el. Az épület előtt is százak álltak, hogy a hírlapírók és informátorok elbeszélései alapján első kézből értesüljenek a tárgyalás történéseiről.

Az Egyetértés tudósítója meglepődött, amikor szemtől szemben láthatta a közönség szemében korábban emberevőkként élő vádlottakat, akik a tárgyaláson inkább szánalmasnak, mint félelmetesnek tűntek.

„Berecz János arca a börtön halaványságával és a rémület sápadtságával födött, mely deli magyar typus lehetett egykor, de most minden vonását ferdére huzta a nagy lelki gyötrelem. [...] Spanga, a pör fővádlottja alacsony, tejképű legényke, ki csaknem egész eltünik az idomtalan rabruha kemény vászna közt. [...] Hiuzszerü apró szemeit lesüti és egész testében remeg [...] Az egész szánandó alak a megtestesült ijedtség. Szinte pityereg.” 23

Berecz János a kihallgatási jegyzőkönyv szerint 28 éves; Fejér megyében, Velegen született; nős, de nem él nejével; két gyermeke van, hét és öt évesek; vagyontalan; írni, olvasni tud. Tizenkét éves koráig Velegen élt gazdatiszt apja házában, majd Pesten szabónak tanult, de abbahagyta, mert megromlott a látása: urasági szolga lett. 1882. szeptember elején állt Mailáth György szolgálatába, korábban Zavaron és Pesten volt alkalmazásban.

Berecz még a kihallgatása előtti napon jelentkezett a királyi ügyészségnél, s előadta, hogy az ő vallomásairól készült jegyzőkönyvek semmit nem érnek, mert az azokban felvázoltakat nem ő mondta, hanem a vizsgálóbíró maga írta. Azt állította, neki tudomása sem volt Mailáth meggyilkolásáról, s rablási szándékról sem beszélt soha sem Spangával, sem Pitélyvel. Ő ártatlan az egész dologban. Kihallgatása során csak annyit volt hajlandó elismerni, hogy Mailáth rendkívül szigorúan bánt vele, ő pedig, mint szolga, kénytelen volt ezt eltűrni, de nagyon sokszor panaszkodott az édesanyjának és ismerőseinek is. A tárgyalás alatt végig következetesen tagadott, ettől még a Spangával és Pitélyvel való szembesítés sem tántorította el.

Spanga Pál 30 éves; Nyitra megyében, Ribeken született; nőtlen; korán árva lett, ács apját nem ismerte; édesanyja nagynénjéhez adta nevelésre, aki viszont egy könyvkötőre bízta, hogy tanítsa ki a mesterségre; a könyvkötőt otthagyta, elszegődött matrózinasnak, míg el nem vitték katonának. Mikor leszerelt, beállt Sztupa György gyógyszertárába laboránsnak. Tizenegy hónapig szolgált ott, majd Hauser gyógyszerésznél lett segéd. Dolgozott a Schwartzer gyógyintézetben, ott ismerkedett meg Kállay Józseffel, akivel később a betörést elkövette. 1874-től urasági szolgaként kereste kenyerét. Szolgálta Almássy grófot, Forgách Antalt, Beniczky Ferencet, Tolnai Lajost, Radvánszky Bélát. Radvánszkytól egy lopási ügy miatt bocsátották el. Több hónapja állásnélküli. Már a katonaságnál is volt büntetve, mert az állománytól és társaitól is lopott.

Spanga vallomásában elmondta, hogy 1883 telén többször beszéltek Berecczel, Pitélyvel és Jávor Jánossal, hogy pénzt kellene szerezniük, mégpedig lopás vagy rablás útján. Berecz erősködött, hogy a Schwartzer-betörés mintájára be kell menni Mailáth-hoz, mert a dolgozószobájában álló pénzszekrény tele van értékekkel. Berecz többször megpróbálta egymaga kinyitni, eredménytelenül. Februárban ezért arra az elhatározásra jutottak, hogy be kell hatolni az országbíróhoz, s megfenyegetve, pénzt kell kérni tőle. Ha nem ad, erőszakkal le kell tépni nyakláncáról a kasszakulcsot, s ki kell rabolni. Berecz azonban inkognitóban akart maradni, ezért kellett egy harmadik személyt keresni, aki vállalja az esetleges lebukás kockázatot. Így egyeztek meg Pitélyvel. Megbeszélték, hogy Berecz mindent előkészít, két társa pedig végrehajtja a rablást. Spanga állította, gyilkosságról szó sem volt, noha váratlan körülményként ezt is mérlegelték. Berecz azonban ragaszkodott ahhoz, hogy az urat makacskodása esetén gúzsba kell kötni, „de ha csak kikerülhető, nem kell bántani az életét. ” 24

Március 28-án kora este Berecz becsempészte őket a palotába, kihasználva azt a kis időt, míg a portás kiment a mellékhelyiségbe. Spangát az ágya alá, Pitélyt pedig a szekrénybe bujtatta. Gondoskodott gyertyákról, s a tettesek arcát eltakaró kendőkről is. A támadás előtt már abban állapodtak meg, hogy leszúrják vagy megfojtják a nagyurat, ha elkerülhetetlen.

Spanga elmondta, hogy éjfél körül a fürdőn keresztül lopóztak be a szobába. Ő egy kést tartott a kezében, amellyel meg akarta félemlíteni Mailáthot. Az országbíró félig „lelógó” helyzetben szundikált az ágy szélén. Spanga felszólította, adjon pénzt. Mikor az úr észrevette őket, „megöllek kutya!” felkiáltással Spangára vetette magát, megmarkolta a rabló kezében lévő kést és dulakodni kezdtek. Ekkor lépett közbe Pitély, aki úgy meglökte őket, hogy mindketten a földre zuhantak. Spanga eldobta a kést, lefogta az országbírót. Pitély a mosdóasztalról egy törülközőthozott, amellyel társa betömte az áldozat száját, majd összekötözték. Míg Pitély ezzel foglalatoskodott, Spanga megmosta véres kezeit és a lepedőbe törölte. Ezt követően átment a szomszédos dolgozószobába, és a Mailáth nyakáról leszakított kulcsokkal nyitogatni próbálta a Wertheim-szekrényt, eredménytelenül. Közben Pitély is megérkezett, kezében az úr bugyellárisával. Menekülni készültek az előzőleg kötelekkel felszerelt erkélyajtón át, mikor Spangának eszébe jutott, hogy a hálószobában hagyta a kalapját. Pitély visszament érte, s Spanga állítása szerint hosszú ideig bent maradt Mailáthnál. Mikor lemásztak az Albrecht útra, Pitély adott neki 650 forintot és egy láncot a rajta lévő kékköves gyűrűvel. A kést és a lemászáshoz használt kesztyűt eldobták a bástya tövében. A tett után egy kávémérésbe mentek. Nyugodtak voltak, mert Berecz előzőleg megígérte, ha valamit véletlenül hátrahagynak, azt ő reggel eltünteti a szobából. Másnap Spanga olvasta a lapokban, miszerint a nyomozók tudják, hogy a tettes keze megsérült, ezért döntött a menekülés mellett. Elment a suszterhez, csináltatott egy pár cipőt és Bécsbe utazott. Szombattól a következő péntekig tartózkodott Bécsben, majd átutazott Pozsonyba, ahol végül elfogták.

A harmadik vádlott, Pitély Mihály 27 éves; Arad megyében, Pankotán született; nőtlen; írni, olvasni tud; hét-nyolc éves koráig élt az atyai háznál, aztán keresztapja vette magához, akitől bognármesterséget tanult. Szakmájához nem volt türelme, beállt katonának, a 33. gyalogezrednél szolgált. A gyilkosság elkövetésekor munkanélküli inas volt. Kihallgatása során az ügyben betöltött saját felelősségét igyekezett kisebbíteni, mindent Bereczre és Spangára hárítva. Pitély nem akart részt venni a rablásban, Berecz erőltette, mondván, Mailáth gyenge ember, nem lesz vele semmi baj, meg „Lássátok el jól a vén kutyáját!”

Az igazságszolgáltatás

A gyanúsítottak vallomásai és a tanúkihallgatások után Bökh János ügyész ismertette a vádat, amely szerint a bűncselekmény eszméje Bereczé és Spangáé volt. Berecz tudta, hogy Spanga követte el a Schwartzer-féle rablást, s rábeszélte a Mailáth-palota kifosztására is. Többször próbálkoztak Mailáth távollétében a kassza felfeszítésével, de nem jártak sikerrel. Céljukat azonban nem adták fel, sőt még egy könyvet is beszereztek, amelyből a kasszafúrás technikáját szerették volna megismerni. Mivel semmilyen módon nem értek el eredményt, elhatározták, hogy legalább azt a néhány ezer forintot megkaparintják, amelyet az országbíró mindig magánál hordott. Ehhez szükségük volt egy harmadik személyre is. Spanga elmondta Berecznek, hogy cimborája, Pitély Mihály is tervez betöréseket, pénzt akar, még ha ölni kell is érte. Spanga és Pitély esetében az előre megfontolás bűntényére, Berecz esetében pedig felbujtásra hivatkozva az ügyész mindhárom vádlottra halálbüntetést kért.25

Az ügyész érveinek elhangzása után a vádlottak védői ismertették a bírósággal saját álláspontjukat. Mindhárom ügyvéd azt próbálta bebizonyítani, hogy az ügyben nem gyilkosság, hanem szándékos emberölés ténye áll fenn. Ez azért volt nagy jelentőségű, mert a szándékos emberölés a büntető törvénykönyv szabályozása értelmében nem járt halálbüntetéssel.26

Gráner Gyula, Spanga Pál védője elöljáróban leszögezte, hogy nincs mentség arra, ahogyan Mailáth Györgyöt meggyilkolták, de ragaszkodott a Mailáth szellemében történő igazságos ítélkezéshez.

„Lopás, rablás, gyilkosság, kötél általi halál! Így hangzott el a közvádló előterjesztése. A társadalom a nagy bűnért nagy boszut követel. De nem így tekintetes törvényszék. A jogszolgáltatás terén, az igazságszolgáltatás apparátusával boszuérzet sohasem fogja magát kielégithetni; ellenben az igazság mindenkor megtalálja az őt megillető elégtételt. A közvéleményre nem lehet és nem szabad hivatkozni; a közvélemény nem kutat, nem vizsgál, nem bírál, nem biráskodik; a közvélemény nem itél sohasem, de elitél mindenkor. Erősebb öntudattal közvádló sohasem lépett birák elé; jogosabban közvádló sohasem vádlott; szigorubb megfenyitést a társadalom sohasem sürgethetett erélyesebben. De ez csak törvényes lehet!” 27

E hatásos felvezetés után tért rá Gráner védő Spanga Pál bűntényben betöltött szerepének ismertetésére. Ismertette a tettes előéletének részleteit, leírta egyéniségét. Korábbi életútjának mozzanatait felidézve hangsúlyozta, hogy egy szülők nélküli, kiszolgáltatott gyermek könnyen eshet a bűnözés által ígért meggazdagodás hamis csapdájába.

Spanga Pál teljesen ismeretlen atyának, előttünk ismeretlen anyának szégyenben szülött, gyermekkorában elhagyott, szélnek eresztett fattyú sarjadéka. A bűn szülötte, a bűn áldozata. A családi kötelék jótéteményeit, a vallási oktatás áldásait soha meg nem ismerte. Katona, inas, szolga, jutalomra érdemesített betegápoló, a jutalomdíj birtokában kéjenc, jutalompénzének elköltése után életunt, öngyilkosságra hajlandó,28 később tolvaj, utóbb rabló és most – gyilkosság vádja alatt.29 Ez Spanga Pál eddigi életútja. Mintha már a bölcsőjébe behelyezték volna leendő sorsát.

Gráner ügyvéd kis társadalmi helyzetelemzéssel ad nyomatékot korábbi állításainak. Spanga Pálé azon élettragédiák egyike, amelyek gazdasági hanyatlás idejében, főleg a nagyvárosokban gyakran megkövetelik a maguk áldozatait. A munkások csekély anyagi és erkölcsi értéke szintén befolyásoló tényező. Rengeteg a hivatás nélkül felnövő ember, akik munkára vannak utalva, de soha nem tanultak. Még azt sem tudják, hogyan kell munkát keresni. Sokan élnek a társadalomban, akik gond és fáradság nélkül részesülhetnek az élet örömeiben. Ezek a privilegizáltak, ők azonban jóval kevesebben vannak, mint azok, akik közéjük szeretnének tartozni. S a legelszántabbak a jog és törvény megsértése árán is igyekeznek bekerülni a szűk körbe. Ez az a vészteljes áramlat, amely a bűnesetek számát szaporítja, s ennek lett vértanúja az országbíró. Való igaz, hogy csak a tettest terheli a büntetőjogi felelősség, a társadalmat nem, de nem szabad megfeledkezni arról a külső környezetről, amelyben a bűntény elkövettetett.

Mivel a vádló nem tudja bizonyítani a gyilkosság szándékát, csak szándékos emberölésről lehet beszélni. Gráner Gyula hangsúlyozta, hogy az egész bizonyítási eljárás Spanga Pál vallomása alapján zajlott, az ő beismerése, elbeszélése tette lehetővé a tények megismerését. Védence vallomásából világosan megállapítható a rablási, s nem az ölési szándék.

Az ítélet

1883. október 6-án, az „aradi tizenhárom” kivégzésének 34. évfordulóján hirdetett ítéletet a budapesti törvényszék a kiegyezés utáni korszak legsúlyosabb bűntényének ügyében. A Kerepesi úti Fortuna tárgyalóteremben több százan tolongtak, hogy saját fülükkel hallhassák az országbíró gyilkosait elítélő döntést.

Az ítéletet felolvasó Laszy Vilmos bíró kijelentette: a bíróság a tett elkövetésénél előre eltökélt szándékot állapított meg, ezért a BTK. 278.§-a értelmében a tettesek gyilkosság vétségében bűnösek. Berecz János szerepét mint felbujtóét állapította meg a törvényszék. Spanga Pál és Pitély Mihály halálra ítéltetnek a BTK. 278. §-a, Berecz János pedig halálra ítéltetik a BTK. 71.§-a alapján.30 A vádlottak enyhítésért fellebbeztek.

A tárgyalás végén, mikor már a bírák is kivonulni készültek, Spanga Pál kért szót. Felállt, feldúlt arcát Pitély felé fordítva kijelentette: „A kötelet Mailáth országbiró nyakára Pitély kötötte.” 31 Ezzel alaposan felkavarta a jogászokat is, tettestársait is, s a jelen levő százakat is.

A sajtó szerepe

Az országbíró meggyilkolását követő eseménysorozat, a nyomozásról, tárgyalásról való tudósítás óriási lehetőségeket kínált a sajtó számára. Ha egy kapitalista laptulajdonos szemszögéből nézzük a tragédiát, azt mondhatjuk, soha jobbkor nem történhetett volna a gyilkosság. Adva volt egy folyamatosan növekvő létszámú, a szenzációra mindig vevő, sőt, kiéhezett közönség, amelyet a Mailáth-tragédia újabb és újabb fejleményeinek lebilincselő tálalásával hosszú időre meg tudott nyerni az üzleti haszonra törekvő kiadó. Ezenkívül az ifjú, addig ismeretlen újságírók jól sikerült tudósításaikkal megalapozhatták karrierjüket. Nem volt olyan lap a piacon, amelyik ne foglalkozott volna az üggyel.

1883-ban a magyar újság-térképen még nem találhatunk a szó hagyományos értelmében vett bulvárlapot. A „szenzációsajtó” első hazai képviselője a millennium évében meginduló Esti Újság volt, amelyet a századfordulón számos hasonló műfajú kiadvány követett.32 A gyilkosság idején a magukat üzleti-politikai meghatározással definiáló lapok stílusa és tartalma állt a legközelebb a későbbi bulvárokéhoz.

A Pesti Hírlap33 és a Budapest34 foglalkozott a legnagyobb terjedelemben a Mailáth-üggyel. Mindkét lap üzleti-politikai sajtókiadványnak számított, mely műfaj az 1870-es évek végén nyert teret a magyar piacon. Majdnem minden nap csatoltak lapszámukhoz a legfrissebb híreket tartalmazó mellékletet. Volt olyan szám, amelyben szinte valamennyi értekező rovat a bűnténnyel foglalkozott. A gyilkosságot követő napokban e lapok mindig a címlapon, kiemelten, vastag szalagcímmel közölték a „budavári tragédia” legújabb részleteit.

A „részleteit” itt valóban szó szerint kell érteni. Március 29-e és 31-e között például felsoroltak minden olyan személyt, akik kifejezték részvétüket a megtört Mailáth családnak. A három oszlopos tördelésű Budapest minden oldalának középső oszlopain a nyomozás aktuális eredményeit ismertették. Ezen kívül a Budapest a napilapok közül egyedüliként – litográfiákkal tette még érzékletesebbé és hangsúlyosabbá beszámolóit. A lapok képekkel is igyekeztek a drámai hatást fokozni. Az ügy szempontjából valóban nagy horderejű eseményeket ábrázolták hatásvadász rajzzal, így az országbíró holttestét, a főgyanúsított elfogatását s egyidejű öngyilkossági kísérletét, illetve Spanga Pál vallatását a betegszobában. Az áldozat lakosztálya gazdagon díszített, főúri pompa sugárzik minden berendezési tárgyból. A nehéz brokátfüggönyökkel borított széles ágy lábánál fekszik a halálmerevségtől eltorzult országbíró, fehér hálóruhájában. Fejéhez lóg le a meggyűrt, vérrel borított lepedő. A rajzoló igen érzékletesen jelenítette meg a tragédiát. Az áldozat arcán a haláltusa nyomai, hálóinge felcsúszva, s megkötözött kezei mintha imára kulcsolódnának. A kép sokkoló, tökéletesen alkalmas az országbíró iránti részvét és a gyilkosokkal szembeni harag felkeltésére.

Az aprólékos közlés és az illusztrációk azonban nem jártak együtt hiteles és megalapozott tényközléssel. A Pesti Hírlap és a Budapest valóban a „gyors információ szolgálatában álltak”, ahogyan azt induló lapszámaikban ígérték, mégpedig a légből kapott gyors információ szolgálatában. Gyakran egy-egy számon belül is ellentmondásba keveredtek saját közléseikkel. A közönségigény legteljesebb kielégítésére törekedve meg sem próbáltak tárgyilagosak maradni.35

A Mailáth-tragédia utóélete

A sajtó a gyilkosok kivégzése után nem foglalkozott tovább az üggyel. Annál inkább foglalkoztak vele a ponyvaírók, akik az újságok által indukált, s közel egy évig tartó érdeklődést igyekeztek továbbra is életben tartani a bűncselekményről megjelentetett füzetecskékkel. A Mailáth-gyilkosságról az első ponyvakiadvány még 1883-ban napvilágot látott Hármas halálítélet, mely Spanga Pál és két büntársa: Pitély Mihály és Berecz János, mint az országbiró gyilkosai fölött kimondatott 1883. évi október 6-án címmel.36 Az írás hangvétele nevelő, ezzel a szerző a műfaj klasszikus szabályait követte: borzongva mulattatni úgy, hogy közben ne állítsunk követendő mintát az olvasó elé.

A ponyva főhőse, Spanga, megtévedt ember. Ezt az ábrázolást hivatott igazolni a beszámolóhoz csatolt, az érző szívű bűnöző szomorú történetét megéneklő három nóta. A szerző megalkotta a „szerelmes” gyilkost, s ezzel mintegy felmenttette a gonosztevőt. A halálra készülő bűnös is szeret, és viszontszeretik:

„Utána megy barna szeretője; Könytől ázik patyolat-kendője; Az is csak azt, csak azt sohajtozza; Bár csak soha ne szerettél volna...” 37

A gyilkosságról 1919-ben Libériás haramiák címen kiadott ponyva annak bizonyítéka, hogy a Mailáth-ügy a tragédia után majd 40 évvel is élt köztudatban. A szerző a megszokottnál nagyobb terjedelemben, lebilincselően írta meg az egykori tragikus szenzációt. E történet jól szemlélteti, hogyan színezte ki a tényeket a szájhagyomány, hogyan alakította át az idő a valóságot mesévé. Az elbeszélés – a korábbi változatokkal ellentétben –, nem menti fel a bűnösöket:

„Az ország közvéleménye örömmel fogadta az ítélet és kivégzés hírét. A három becstelent nem sajnálta senki, annál inkább gyászolta az országbírót és megtört szívű családját.” 38

A határozott hangvételt indokolja a megjelenés időpontja. A közvetlenül a Tanácsköztársaság bukása után publikált szöveg metaforaként fogható fel, politikai üzenete egyértelmű: a fellázadt szolgáknak bukniuk kell.

Összegzés

Az országbíró ellen elkövetett merénylet több, mint egyszerű gyilkosság. Az áldozat személye már önmagában is kiragadja az esetet a hétköznapi bűntények sorából. A történetben, mint cseppben a tenger, benne foglaltatnak a 19. század végi nagyvárosi társadalom ellentmondásai. A Mailáth-ügy és körülötte kirobbanó sajtókampány pontosan érzékeltették azokat a hiányosságokat és feszültségeket, amelyek feloldása a dualizmuskori Budapest hétköznapjait meghatározta. A gyilkossági ügy szereplői, az áldozat és az elkövetők a polgárosodó társadalom két ellentétes pólusán helyezkedtek el. A dúsgazdag, az élet minden területén elismert, sikeres főúrral a mindennapi megélhetésért küzdő, alárendelt szolga állt szemben. Az urasági inasokat még saját társadalmi osztályuk, az iparos-kereskedő kispolgárság is megvetette, amiért tanult szakmájuk „sutba dobásával”, önállóságukat feladva kiszolgáltatják magukat a „semmivel nem különb, csak gazdagabb” rétegeknek. A kor gazdasági viszonyai közepette azonban az önérzetet sokszor háttérbe szorította a szükség.39 A korabeli statisztikák szerint az 1880-as években a fővárosban minden negyedik felnőtt cseléd vagy napszámos volt.

A másik sajátos ellentmondás a kapitalizmussal együtt járó, Nyugat-Európából „importált” polgárosodás eszmeisége és az új eszmék40 befogadására még fel nem készült nagyvárosi tömeg viszonyában rejlik. Nem lehetett megfelelni a polgárosodás követelte szigorú szabályrendszernek, ha a társadalmi átalakulás alapvető feltételei sem álltak rendelkezésre. A korban a fővárosba özönlő tömegek beilleszkedése nehéz feladatokat rótt magukra a bevándorlókra, de a városirányításra is. Hiányzott az erős, egységes középosztály, amely már létszámánál fogva is megteremthette volna a társadalmi rendet, a jól szervezett közigazgatást, hatékony rendőrséget, jogbiztonságot. A megfelelő szabályozások hiányában virágzott a bűnözés. A nagyvárosban sokkal nehezebbek voltak a létfenntartás lehetőségei, mint vidéken: még a puritán hajlék és a szegényes megélhetés is csak sok és keserves munkával volt biztosítható. A városi életmódnak a vidékitől való gyökeres eltéréséből fakadó kilátástalanság-érzés, elkeseredettség és talajvesztés vezethetett a bűnözői életvitel kialakításához. Az egyes társadalmi rétegek közötti vagyoni különbségek a nagyvárosban élesen megmutatkoztak. Az arisztokrácia gazdagságát és fényűzését igazságtalannak tartották az életben maradásért küzdő társadalmi csoportok, ugyanakkor a jólét a legszegényebbek számára is csábítást jelentett.

A magyar főváros társadalmi viszonyai szervesen illeszkedtek az európai fejlődés kereteibe. Budapest ugyanúgy a szegénység, a nyomor és a bűn központjává vált, mint London, Párizs vagy New York. A nagyváros hatalmas, s monumentalitásában misztikus képződménynek látszott, amelynek minden szeglete titkokat hordozott. A város fejlődése, sorsa iránt fogékony szépírók és zsurnaliszták egyaránt lázas érdeklődéssel vizsgálták az új jelenségeket. Tábori Kornél hírlapíró és Székely Vladimir rendőrfogalmazó egész sorozatban jelentette meg a napközben láthatatlan fővárosról szóló beszámolóit. Ambrus Zoltán41 szintén a városban bóklászó szemtanúként gyűjtötte tapasztalatait és fogalmazta meg kritikáit. A rejtelmek iránti igény maximális kielégítésére törekedtek a korban virágkorukat élő rémregények is. A rémregényírók koronázatlan királya volt Kiss József, akit a magas irodalom képviselői ugyan nem ismertek el, de az olvasók imádták a „Budapesti rejtelmek” címen megjelenő regényfolyamot. A szociális érzékenységéről híres Kóbor Tamás, aki a „Budapest írója” megtisztelő címet kapta az utókortól, betegségekre hajlamos, organikus lénynek látta a fővárost. Minden egyes alkotása egy-egy látlelet az ezer teher alatt rogyadozó, mégis törékeny Budapestről.

A Mailáth György-gyilkosság vonzereje és egyben félelmetessége éppen az volt, hogy a rémregény borzalmai valóban életre keltek. Az országbíró lemészárlói egy szolgákból verbuválódott rablóbanda tagjai voltak, akik „nagyvárosi betyárokként” vettek el a gazdagoktól, hogy jobb életük legyen. Ráadásul a betörések és lopások – az inkompetens rendőrség tehetetlensége miatt – sokáig következmények nélkül maradtak. A felelősségre vonástól egyre kevésbé tartó bűnözők a nagyobb és kockázatosabb bűntények elkövetésével szükségképpen sodródtak a tragédia felé.

Az urasági szolgák különleges helyet foglaltak el a korabeli társadalomban. Ahogy a Vasárnapi Újság cikkírója fogalmaz, az inasok két osztályát ismerik a társadalomnak:

„a melyiket megnagyságolnak, és azt, amelyikkel »per tu« barátságot isznak.” 42

Ez valóban érdekes helyzet, hisz a szolga megveti urát, haragszik rá gazdagsága, hatalma miatt, gyűlöli, amiért hajbókolni kénytelen előtte, de valójában egyetlen vágya, hogy az arisztokrácia egzisztenciális nívóján élhessen. Spanga Pál és bandája az éjszaka ismert figurái voltak. Az előkelőktől ellesték az úrias viselkedés szabályait: a választékos beszédet, az elegáns öltözködést, a könnyelmű pénzszórást. Az „urizálással” saját köreikben tekintélyt tudtak kivívni, a kávéházi „hölgyeket” megszédíthették, de az állandó élvhajhászás sem tudta feledtetni velük azt a szomorú tényt, hogy az életük feloldhatatlan végletességben zajlik: ingázás a nincstelenség és az inkább csak álmodott, pillanatokra élvezhető jólét között. A cseléd kiszolgáltatott, élete állandó bizonytalanságban telik. Ha épp nincs alkalmazásban, hónapos ágyat bérel valahol. Az otthontalanság a cselédélettel együtt járó keserűséget fokozta, hisz

„hónapos ágynak nyomor a párnája, gonosz szándék a lepedője.” 43

Érthető, hogy az eset felkavarta a budapesti, sőt az országos közvéleményt, és az 1870-80-as években üzleti alapokra helyezkedő sajtó mindent elkövetett, hogy a tömeges hisztériát fokozza. A Mailáth-ügy különösen megrettentette a jobb módúakat, akik maguk is cselédekkel körülvéve éltek, hiszen óhatatlanul feltették a kérdést: szolgáink potenciális gyilkosaink? Ugyanakkor rádöbbentette az embereket arra, milyen súlyos következményekkel járhat az a frusztráció, amelytől a privilégizált társadalom peremére szorult, de a gazdagságot áhító szolgaszemélyzet szenved. Így a Mailáth-gyilkosság a Janus-arcú dualizmus korszimbóluma is, amelyben modernség és tradicionalizmus, gazdagság és nyomorúság egymás mellett létezett, és csak a megszépítő emlékezet keresztelte a Monarchia évtizedeit „boldog békeidőkre”.

Irodalom

Ambrus Zoltán (1938) Nagyvárosi képek. Budapest.

Balla Jenő (1909) Bűn és nyomor. Leleplezések Budapest rejtelmeiből. Riportok. Budapest.

Baracs Domokos (1906) Székhelyi Mailáth György országbíró meggyilkolása. Budapest.

Békés István (1966) Magyar ponyva pitaval. A XVIII. század végétől a XX. század kezdetéig. Budapest: Minerva.

Buzinkay Géza (1997) „Bulvárlapok a pesti utcán”, Budapesti Negyed (2-3), 31-44.

Booth, Charles (1888) „The Condition of the People of East London and Hackney”;, Journal of the Royal Statistical Society (51), 276-331.

Cavallo, Guglielmo & Chartier, Roger, szerk (2000) Az olvasás kultúrtörténete a nyugati világban. Budapest: Balassi Kiadó.

Czaga Viktória & Kollár Nóra (1995) A budapesti rendőrség története 1914-ig. Budapest: Budapesti rendőr főkapitányság.

Császtvay Tünde (1997) „A Hét bagoly esete a magyar irodalomban”;, Budapesti Negyed (2-3) 243-264.

Davis, Natalie Zemon (1999) Martin Guerre visszatérése. Budapest: Osiris.

Fábri Alma (1987) Az irodalom magánélete. Budapest: Magvetó Kiadó.

Felkai Gábor (1993) Jürgen Habermas. Budapest: Áron Kiadó.

Gould, J. Stephen (2000) Az elméricskélt ember. Budapest: Osiris.

Gyáni Gábor (1983) Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest: Magvető Kiadó.

Gyáni Gábor (1997) „A kultúra adásvétele”, Budapesti Negyed (2-3), 5-8.

Habermas, Jürgen (1999) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Osiris.

Hármas halálítélet, mely Spanga Pál és két büntársa: Pitély Mihály és Berecz János, mint az országbiró gyilkosai fölött kimondatott 1883. évi október 6-án (1883) Budapest.

Kosáry Domokos & Németh G. Béla, szerk (1985) A magyar sajtó története. II/2., 1867-1892. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Levi, Giovanni (2000) „A mikrotörténelemról”. In: Sebők Marcell (szerk) Történeti antropológia. Budapest: Replika Kör. 127-146. Libériás haramiák (1919) Budapest. Lipták Dorottya (1997) „A családi lapoktól a társasági lapokig. Újságok és újságolvasók a századvégen”, Budapesti Negyed (2-3),45-70.

Mátay Mónika (2000) „Bartha Gergely kontra Zefer Mária. Egy XIx. századi debreceni válóper dilemmái”, In: Bódy Zsombor & Mátay Mónika & Tóth Árpád (szerk): A mesterség iskolája. Tanulmányok Bácskai Vera 70. Születésnapjára. Budapest: Osiris. 244-274.

Mátay Mónika (2002): „A prostituált”. In: Társadalomtörténet 1.

Mátay Mónika (1999): „Történészek Habermasról”, Szociológiai Figyelő (1-2), 162-172.

Mezey Barna, szerk (2000) A magyar jogtörténet forrásai. Budapest: Osiris.

Miklóssy János (1989) A budapesti prostitúció története. Budapest: Népszava Kiadó Vállalat.

Pajkossy Gábor (1991) Polgári átalakulás és nyilvánosság a reformkorban. Budapest: MTA Történettudományi Intézete.

Szécsen Antal (1884) Mailáth György emlékezete. Budapest.

Thorwald, Jürgen (1969) A detektívek évszázada. Budapest.

Vörös Károly (1997) „A nagyvárosi bűnözés kezdetei”, In Vörös Károly (szerk) Hétköznapok a polgári Magyarországon. Budapest: MTA Történettudományi Intézete. 171-179.

Walkowitz, R. Judith (1992) „Urban Spectatorship,” In: Walkowitz, R. Judith (ed.) City of  Dreadful Delight. Narratives of Sexual Danger in Late- Victorian London, Chicago: The University of ChicagoPress. 15-40.

Lábjegyzetek

1
Szécsen Antal az elhunyt országbírót méltató, az Akadémián megtartott búcsúbeszédében találtam néhány utalást Mailáth pályájára. Baracs Domokosnak a gyilkosságról 1906-ban írt munkája tartalmaz egy biográfiát, amely azonban szinte szóról szóra megegyezik a Pesti Hírlapban 1883. március 30-án közzétett életrajzzal. Feltételezem, hogy Baracs a sajtó alapján dolgozott, így én is csak a lapok információira hagyatkozhattam.
2
Az uralkodó 1860. május 31-én megnyitotta az úgynevezett megerősített birodalmi tanácsot, amelybe magyar politikusokat is meghívott.
3
Pesti Hírlap, 1883. március 30.
4
Az Októberi Diploma „konszolidálta” a politikai helyzetet, újraszabályozta a Habsburg Birodalom közjogi viszonyait. Az uralkodó visszaállította az ország- és tartománygyűléseket, és ígéretet tett arra, hogy a törvényhozás folyamatába bevonja az országgyűléseket és a birodalmi tanácsot is. Magyarország szempontjából jelentős volt a Magyar és az Erdélyi Udvari kancellária és a Magyar Helytartótanács visszaállítása.
5
Egyetértés, 1883. március 30.
6
Pesti Hírlap, 1883. március 31.
7
Egyetértés, 1883. március 30.
8
Nemzet, 1883. március 29.
9
Nemzet, 1883. március 30.
10
Nemzet, 1883. április 1.
11
Pesti Hírlap, 1883. április 1.
12
Nemzet, 1883. március 29.
13
Pesti Hírlap, 1883. március 31.
14
A modern kriminológiai módszerek megjelenésérollásd Thornwaid (1969). A szerző ismerteti a legfontosabb tudományos felfedezéseket, illetve azt a folyamatot, melynek során a rendőrség ezeket a nyomozás során alkalmazni kezdte. A legfontosabb ezek közül a személyazonosítást forradalmasító ujjlenyomat volt, azonban a Scotland Yard is csak a Mailáth-gyilkosság után mintegy 20 esztendővel, 1901-ben állította fel az első ujjlenyomat-nyilvántartót. Az emberi és állati vér megkülönböztetése, illetve a vér biztos azonosítása szintén csak évtizedekkel később terjedt el.
15
Egyetértés, 1883. március 30.
16
Pesti Hírlap, 1883. április 3.
17
Nemzet, 1883. április 1.
18
Rendőri Közlöny, 1898/50.
19
Nemzet, 1883. április 7.
20
Nemzet, 1883. április 15.
21
Nemzet, 1883. május 2.
22
Uo.
23
Egyetértés, 1883. október 2.
24
Uo.
25
Egyetértés, 1883.október 5.
26
BTK. 279. §: „Aki embert szándékosan megöl, ha szándékát nem előre fontolta meg: a szándékos emberölés bűntettét követi el, és tíz évtől tizenöt évig terjedhető fegyházzal büntetendő.”
27
Uo.
28
Spanga Pál 1881. május elsején öngyilkosságot akart elkövetni adósságai miatt, de a rendőrök közbeléptek, s még hét forint büntetést is fizetnie kellett csendháborításért.
29
Egyetértés, 1883. október 5.
30
BTK. 71.§: „A tettesek és azok felbujtói az elkövetett búntettre vagy vétségre határozott büntetéssel büntetendők.”
31
Egyetértés, 1883. október 6.
32
1896: Friss Újság; 1904: A Nap; 1910: Az Est.
33
A Pesti Hírlap a Légrády-fivérek vállalkozásaként 1878-ban indult. Az első, üzleti alapon működő magyarországi újság. Kormánypárti (a kaucióhoz Tisza Kálmán is hozzájárult) napilap, amely könnyed hangvételével, aktuális híranyagával és népszerű témákat feldolgozó mellékleteivel próbálta meghódítani az olvasókat.
34
A Budapest című lapot Wodiáner Fülöp alapította 1877-ben. Függetlenségi szlogeneket hangoztató, de a Függetlenségi Párt politikájához képest szélsőségesebb néplap, amelynek célcsoportja a kispolgárság volt. A példányszám növelése érdekében a vezércikk helyett szenzációs bűntényeket, közéleti szereplőket, egzotikus jelenségeket vagy egyéb érdekes eseményeket bemutató lépeket közölt.
35
A fentiekhez képest a Nemzet és az Egyetértés jóval tárgyilagosabban tájékoztatott, információik hitelesek voltak. Ugyanakkor rövidebb terjedelemben és kevesebbet foglalkoztak a bűnténnyel.
36
Hármas halálítélet, mely Spanga Pál és két büntársa: Pitély Mihály és Berecz János, mint az országbiró gyilkosai fölött kimondatott 1883. évi október 6-án. Budapest, 1883.
37
Uo.: 7-8. 1884-ben, kevéssel a kivégzés után jelentette meg Bagó Márton kiadója A három felakasztott. Megható történet két részben s a halálra ítélt szegény bünösök éneke című ponyvafüzetet.
38
Libériás haramiák, Budapest, 1919: 18.
39
A városegyesítés korától az 1880-as évek közepéig súlyos gazdasági recesszió akadályozta a fejlődést, amely az árak folyamatos emelkedésével, a munkanélküli réteg felduzzadásával és a megélhetési bűnözés terjedésével járt együtt.
40
Mély vallásosság; szigorú, puritán erkölcsök; a család szentségének hangsúlyozása; a magántulajdon védelmének fontossága; a nemi eltévelyedés, bűnözés elutasítása.
41
Az Egyetértés publicistája, de szépirodalmi értékű novelláskötetet is megjelentetett Nagyvárosi képek címmel.
42
Vasárnapi Újság, 1883. június 3.
43
Uo.
Állásfoglalás
Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Megrendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink