   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2002 ősz – Választás rovat Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája (3/4)Elmarasztalhatók-e a kutatóintézetek? A választási előrejelzéseket természetesen kudarcként könyvelte el a közvélemény. Az egyik intézet egyenesen „A közvélemény-kutatás fekete napja” címen írt elemzést a sorozatos és egyirányú tévedések kapcsán.8 A tanulmány maga is megkísérli elemezni az egyöntetű tévedés hátterét, és megítélésem szerint utólag helyes irányban keresi a kudarc okait, miután úgy fogalmaz, hogy amikor „…az emberek nagyobb csoportjai valamilyen okból nem vállalják nyilvános szereplésüket, akkor a közvélemény-kutatás eredményei csődöt mondanak.” A tanulmány szerzőjének lényegében igaza van, bár hozzá kell fűznünk, hogy ilyen eset akkor áll elő, ha a közvélemény-kutató intézetek munkatársai nem veszik előzetesen észre a látencia szindrómáit, és a közvélemény-kutatás olyan normál helyzetekre kidolgozott eljárásait alkalmazzák, amelyek nem alkalmasak a látens közvélemény észlelésére. Természetesen a választásokkal kapcsolatos közvélemény-kutatás történetében vannak kivételek. T. Kuran például egyik kiváló tanulmányában részletesen elemzi a pártpreferencia leplezésének (preference falsification) jelenségét, amely sok vonatkozásban hasonlít az általam használt látens közvélemény fogalmához, bár terjedelmét tekintve szűkebb annál (vö. Kuran 1955). Az általa említett tanulságos eset az 1990-es nicaraguai választásokhoz kapcsolódik. A különböző közvélemény-kutatások rendre az uralmon lévő sandinista elnökjelöltet, Daniel Ortegát várták győztesnek, aki tíz nappal a választások előtt egyes intézetek szerint 16 százalékkal vezetett az ellenzék jelöltje, Violetta Chamorro előtt. Valamennyi neves közvélemény-kutató cég tévedett, mert a választásokon nagy fölénnyel Chamorro aratott győzelmet. Egyedül az Ann Arbor-i kutatóintézet két invenciózus kutatójának sikerült áttörnie a rejtőzködés falait, és egy rendkívül szellemes módszerrel előrejelezni a meglepetést. K. Bischoping és H. Schuman három egybevethető mintán dolgozott, de a kérdezőbiztosok töltőtollai eltértek egymástól. Az egyik csoportnál Ortega elnök keresztneve volt olvasható a golyóstollon, a másik esetben az ellenzék színei és az UNG felirat volt a szignál, a harmadik csoportnál pedig „semleges” tollakat használtak. A szandinista toll alkalmazása esetében fölényes, a neutrálisnál jelentős Ortega-fölényt mutattak az eredmények, de az ellenzéki szimbólum „bevetésénél” a kutatók jelentős Chamorro-előnyt konstatáltak. Az így kapott 12 százalékos UNG-fölény csaknem pontosan jelezte előre a meglepetésszerű győzelem mértékét. Visszatérve a hazai előrejelzések kudarcához, mindenekelőtt arra a kérdésre keresem a választ, hogy az intézetek miért nem számoltak előre a közvélemény látenciájával. Megítélésem szerint abból indultak ki, hogy a demokratikus rendszerekben a magánvélemény és a nyilvános vélemény lényegében egybeesik. Léteznek ugyan olyan területek – az interetnikai kérdések, a szexuális élet, a drogfogyasztás, a nemek egyenlősége és más kisebb-nagyobb mértékben tabunak számító toposzok –, amelyeknél előfordul a rejtőzködés, a pluralizmus téves becslése (pluralistic ignorance), de a közügyeket érintő kérdésekben a demoszkópiai interjúk során az emberek nyíltan felfedik nézeteiket.9 S miután Magyarországot valamennyien szeretnénk kifogástalanul működő demokratikus rendszerként nyilvántartani, a látens közvélemény jelensége legfeljebb a múlt vonatkozásában merül fel. A közvélemény-kutató intézeteknek a vélemények nagyfokú elrejtése miatt ugyan kétségtelenül nehezebb helyzetük volt a szokásosnál, mégis elmarasztalhatók abban, hogy megbabonázva a modern közvleménykutatások módszertani arzenáljától és a rutinszerűen bevált technikák korábbi sikereitől, egyáltalán nem számoltak a látens közvélemény létrejöttének lehetőségével. A megfelelő veszélyérzetet és a kellő intuíciót valószínűleg csökkentette, hogy az előző választások alkalmával – leszámítva egy-két kisebb tévedést – az intézetek általában jól vizsgáztak. Pedig megítélésem szerint számos körülmény és előjel utalt arra, hogy a tömegesen előforduló véleménytitkosítás, illetve -álcázás korántsem kizárható. Tekintsük át a legfontosabbakat. A rendszerváltozás utáni választások történetében a „kettős véleménynyilvánítás”, a magán- és a nyilvános vélemény szétválása két párt esetében már előfordult. Az egyik nem is túl régen, éppen a megelőző, 1998-as választásokon. A nyolcnapos moratórium előtti utolsó előrejelzések ugyanis kivétel nélkül alulbecsülték a MIÉP várható eredményét. Az eltérések ugyan 0,6-4,6 százalék között ingadoztak, a szóródás azonban mindig egyirányú volt.10 A választásnak és a közvélemény-kutatás eredményeinek ez a szisztematikus eltérése már akkor jelezte, hogy e párt támogatóinak nem elhanyagolható része a közvélemény-kutatók előtt elrejti vagy álcázza pártpreferenciáját, de a szavazófülkében kedvelt pártjára voksol. Az eset óta joggal gondoltak az interpretátorok arra, hogy miután a közvélemény egy jelentős része nem kedveli a MIÉP-et, a párt egyes hívei tartózkodnak a valódi rokonszenvük kimondásától. A másik ominózus eset még 1990-ben történt, amikor a különböző intézetek a választás előtt három-négy százalékkal alulmérték az MSZP szavazóinak arányát. Kézenfekvőnek látszik, hogy a rendszerváltás hangulata és politikai klímája nem kedvezett az MSZP-rokonszenv nyílt vállalásának, és ebből adódott, hogy a párt választási eredménye jobb lett, mint ahogy azt a kutatások mérték. A látens közvéleményre utaltak a közvélemény-kutató intézetek méréseinek jellegzetes eltérései is. Az olyan periódusokban, amikor az egyes intézetek mérései közötti különbség növekszik, a szóródásokban bizonyos tendenciaszerűség érzékelhető. A választások előtti fél évben a Gallupnál viszonylag nagyobb, a Tárkinál kisebb mértékben inkább a Fidesz-MDF-szavazótáborát mérték a többi céghez képest magasnak, míg a Szonda Ipsosnál és a Mediánnál inkább fordított irányú eltérést figyelhettünk meg. Az előbbi mérései nagyobb, az utóbbié kisebb mértékben becsülték szélesnek az MSZP támogatói körét. 2. táblázat. Az MSZP és Fidesz-MDF átlagos támogatottságától való eltérések a különböző közvélemény-kutató intézeteknél (2001. szeptember - 2002. március)
A táblázat egyfelől a négy intézet átlagától való eltéréseket tartalmazza külön-külön az MSZP és a Fidesz-MDF esetében, a jobb oldalon lévő adatok pedig a két mérésből adódó összes torzítást. Az utóbbi kumulált mutatónál a mínusz előjel a Fidesz-MDF, a plusz előjel az MSZP irányában mutatkozó elhajlást jelzi. Nyomatékosan kell hangsúlyozni, hogy az adatok a négy intézet átlagos mérésétől való eltéréseket regisztrálják, és az egyes hónapok mérésének validitásáról – az időpontoknak megfelelő választási eredmények hiányában – semmit sem mondhatunk. Az intézetek méréseinek bizonyos elválása azonban nyilvánvalónak látszik. Az ilyen típusú eltérések az 1998-as választásoknál is mind a négy intézetnél hasonló jellegűek voltak, sőt az eltérések relatív módon a 2002-es választásnál is anynyiban érzékelhetőek, hogy a Gallup és a Tárki nagyobbnak, a Szonda Ipsos és a Medián kisebbnek látta a Fidesz-MDF előnyét. Az adatoknak ez a véletlennel nem magyarázható szisztematikus elmérése megint csak a rejtőzködő szavazókkal hozható összefüggésbe. A látens közvéleménynek ugyanis egyik legjellegzetesebb ismérve a fokozott mértékű szelektivitás. Az emberek ilyenkor körültekintően számításba veszik a kommunikációs partner álláspontját, és elsősorban a hasonló beállítódású személyek előtt fedik fel egyértelműen nézeteiket, míg ismeretlen vagy ellenségesnek tartott közegben kitérnek a véleménynyilvánítás elől, titkosítják vagy álcázzák nézeteiket. Az ilyen típusú magatartások eltérő árnyalataira és fokozataira már Francis Bacon zseniális esszéje is felhívta a figyelmet (Bacon 1987: 23-27). Feltételezhető, hogy a kommunikációs partner iránti szelektív magatartás a közvélemény-kutató intézetek irányában is megnyilvánul, és a szavazók egy része inkább elkerüli a kontaktus felvételét azokkal az intézetekkel, amelyekről feltételezi, hogy inkább a szemben álló táborhoz állnak közel. Ez az elkerülő, rejtőzködő vagy színlelő magatartás a véleményklíma jellegétől függően eltérő lehet. Érvényesülése feltételezi, hogy a mintába kerülő személyeknek legalább 10-15 százaléka ismeri az intézetet, sőt valamiféle ítéletet alkot beágyazódásáról is. A szelekció természetesen akkor is működésbe lép, ha a politikai közelség megítélése tévedésen alapul. Egy másik koncepció szerint elképzelhető az is, hogy a megkérdezett személyekben a kérdezőbiztosokkal folytatott kommunikáció során alakul ki egy olyan benyomás, amelynek következtében ösztönösen minősítik az intézetet vagy a kérdezőbiztost.11 A látens közvélemény koncepciója egyrészt feltételezi olyan szenzitív szavazók előfordulását, akikben az intézetről kialakított kép váltja ki a szelektív válaszolói magatartást, másrészt olyan kevéssé tájékozott szavazókat is felételez, akik bármiféle közvélemény-kutatást elkerülnek. Az utóbbiak az intézet ismeretének hiánya esetén és erősen konfliktusos vagy fenyegetőnek észlelt véleményklíma esetén a kedvezőtlen következményektől tartva elleplezik vagy álcázzák pártpreferenciájukat. Egy másik látenciára utaló, bizonyos szempontból árulkodó jel volt azoknak a válaszolói típusoknak az alakulása, amelyek állításuk szerint rendelkeztek ugyan pártpreferenciával, de az ominózus párt nevét nem akarták megnevezni az interjú során. Az ilyen személyek száma a választások első fordulója előtt több intézetnél ugrásszerűen megnőtt, és az utolsó napokban megközelítette a válaszadók számának egyötödét. Határozott választási szándékkal rendelkezni és nem felfedni a szavazás jelöltjét per definitionem rejtőzködést jelent. A rejtőzködés irányultsága sem jelent különösebb rejtélyt, hiszen ilyen esetekben az álcázás mindig erősebb az ellenzéki, mint a kormánypárti oldalon. Ennek a jelenségnek a mértéke és különösen a növekedése mindenképpen igényelte volna olyan jól végiggondolt kontrollmódszerek (például diszkriminancia-analízisek) használatát vagy más, a „hiányzó értékek” (missing values) megállapítására alkalmas módszerek bevetését, amelyek a válaszolók egyéb ismérvei segítségével becsülhetővé teszik a szavazataikat elrejtő válaszolók pártpreferenciájának becslését.12 Ilyen típusú elemzéseket megítélésem szerint sikeresen alkalmazott a Gallup az első forduló kudarca után, de a látencia lehetséges előfordulásával előzetesen egyetlen intézet sem foglalkozott. A szavazni akaró, de a leendő választási irányokat elfedő szavazók növekedése olyan szignál volt, amely feltétlenül jelezte a bizonytalanságot, és amelynek elemzése – más attitűdökkel való összefüggéseinek vizsgálata – idejében jelezte volna a rejtőzködés irányát. A nyilvános kommunikáció jellegzetességei is adtak okot a látencia érzékelésére. A nyilvánosság a fejlett demokratikus országokban is graduális jelenség. Az elmúlt évek magyarországi nyilvánosságáról elmondható: érvényesült ugyan a sajtószabadság, de érzékelhetőek voltak és növekedtek a nyilvánosság korlátai. A korlátozott nyilvánosság talán legfontosabb ismérve a reprezentatív nyilvánosság szimptómáinak visszatérése. Ez utóbbinak fontos ismérve az uralmi kommunikáció egyoldalúsága, ami különbséget tesz az állampolgárok, a témák kimondhatósága és kérdezhetősége tekintetében. Kétségtelen, hogy a reprezentativitás stigmái vetülnek rá a nyilvánosságra, ha a közszolgálati rádióban és televízióban jelentősen sérül a kiegyensúlyozottság, és a riporterek eltérő élességgel kérdezik a kormánypártok és az ellenzéki pártok politikusait. A tabuszemélyek és a tabukérdések rendkívül pregnáns jelei a korlátozott nyilvánosságnak. A reprezentatív, személyes státushoz kötődő, az udvari kommunikáció elemeit is felidéző nyilvános kommunikáció – különösen, ha az a tömegkommunikáció közszolgálati intézményeiben valósul meg – egyértelmű jele a polgári nyilvánosság korlátozásának. Márpedig ha a korlátozott nyilvánosság együtt jár a pluralizmus ignoranciájával, felmerül a látens közvélemény lehetősége, sőt gyanúja. Fokozott mértékben jogosult ez az észrevétel Kelet-Európában, ahol a látens közvélemény évtizedekig a politikai élet ismert kísérőjelensége volt, és ahol a titkosítás és a rejtőzködés reflexei sokkal könnyebben előhívhatók, mint a fejlett demokráciákban. Az ellenzéki válaszok fokozott tanulmányozása irányába ösztönözhetett volna az a mindenkori kormányok ígéreteivel kapcsolatban kialakult ressentiment is, amely a térség országaiban a korábbi választások során mindig a kormányok bukásához vezetett. Összefoglalva e fejtegetések legfontosabb tanulságait, a tévedésekhez sokban hozzájárult a Bandwagon-effektus jelentőségének eltúlzása és leegyszerűsített felfogása. Ha nem is valamiféle Loch Ness-i szörnyről van szó, ahogy egyes kutatók olykor minősítik, az kétségtelen, hogy feltűnése és hatékony érvényesülése rendkívül kétséges. Fontosnak látszik azonban megkülönböztetni az utánfutó-hatás két formáját: azt, amelyik a választási magatartásban, és azt, amelyik csak a véleménynyilvánításban, illetve a közvélemény-kutatásokban érvényesül. A 2002-es választásnál kétségtelenül inkább az utóbbi verzió valósult meg. A közvélemény-kutató intézetek kudarca elsősorban a látens közvélemény jellegével magyarázható, azzal, hogy a közvélemény-kutatók nem számoltak e jelenséggel. A történtek mindenképpen megkérdőjelezik azokat a markáns felfogásokat, amelyek a közvélemény-kutató intézeteknek radikális konstrukciós jelentőséget tulajdonítanak, s amelyek szerint napjainkban elsősorban a kutatások „teremtik meg” a közvéleményt.13 A 2002-es választások inkább azt tanúsítják, hogy a közvélemény létezik. Ám ha a közvélemény-kutatások nem eléggé körültekintőek, nemcsak orientálói, hanem rossz értelemben vett – befolyásolói is lehetnek a közvéleménynek és a politikai erőtérnek.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Új média Flammich Mariann: Terror Rita D. Jacobs: Dessewffy Tibor – Dányi Endre: A beomló idő és a tecnológia szövedéke Választás Angelusz Róbert: Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája Választási kampány a magyar sajtóban Kisebbség Margit Patrícia: Jog Polyák Gábor: Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához Erőszak Szilády Szilvia – Baranyai Eszter: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
