Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 ősz – Kisebbség rovat

Margit Patrícia

A nők reprezentációja (5/7)

4.6. A szerkesztőség férfiuralmi terület

Az újságírás hagyományosan férfi dominanciájú szakmának számít, a férfiak vannak többségben, és ők foglalják el a legmeghatározóbb pozíciók at. A munkahelyi légkört tehát elsősorban a férfiak alakítják, és a beilleszkedésre vágyó nőket „fiúsítják”. Ez azt jelenti, hogy az újságírónők is átveszik a férfias viselkedést, öltözködést, gondolkodást. Emellett toleránsabbá válnak a szexista viselkedéssel szemben is, mert a nőiességükkel konfliktusban álló szerepre szocializálódnak. Az előzőekben láthattuk, hogy a nők többsége kevesebb önbizalommal rendelkezik, mint férfikollégái, mert interiorizálja a nőkkel kapcsolatos előítéletes attitűdöket. Ilyen munkahelyi környezetben a nők nem mernek feminista, de még csak nőkkel kapcsolatos témákkal sem előrukkolni, és ha ezt mégis megteszik, elutasításban lesz részük. A férfiuralmi szerkesztési elvekből ered az is, hogy a nőkről szóló cikkek és a nőkkel készített interjúk nem kapnak súlyt a lapokban. Ezért most kizárólag az újságírónőkkel készített interjúimra hagyatkozom: a női témák feldolgozása hagyományosan az újságírónőkhöz, és nem a férfiakhoz kapcsolódik. A fenti hipotézis mentén magyarázhatóvá válik az a nemzetközi Mediawatch-kutatásban kimutatott tendencia, amely szerint az újságírónők sem idéznek vagy említenek nagyobb arányban nőket, mint férfi kollégáik.

Beszélgetéseink során az újságíró- és szerkesztőnők – kevés kivételtől eltekintve – beszámoltak arról, hogy nemcsak interjúalanyaik, hanem a kollégáik szexuális zaklatásait is el kell szenvedniük.¹⁴ A férfiak kifejezetten jópofának tartják az ilyesfajta viselkedést, és nincsenek tekintettel a következményekre.

„Zaklatott egy gusztustalan, öreg szerkesztő, aki külföldi tudósítói állást kapott, mikor a lapnál gyakornokként dolgoztam [...] Felajánlotta nekem, hogy lehetnék én a házvezetőnője, és a velem közel egyidős lányát is nevelhetném. Néha küldhetnék a lap egyik mellékletének egy-egy cikket az ottani szépségkirálynő-választásokról vagy valami ilyesmiről. Nem vagyok egy ideges típus, de a mindennapos zaklatásoktól remegtem [...] nem tudtam dolgozni miatta [...] A szerkesztőségben egyszerűen nem tudod a kollégáknak elmagyarázni, hogy valami baj van a felfogásukkal.”

„Ez egy főleg fiú társaság itt fönn, s amint mondani szokták, fiúsítottak. Ez nálunk nem úgy működik, hogy ezt én zokon venném, hanem vannak célzások, vannak utalgatások, de ezt nem nevezném zaklatásnak semmiféleképpen.”

A nők többsége eltűri a zaklatást, ami sokszor nem bántó szándékú, de mégis megalázó. Előfordul, hogy a szerkesztők „cica”, „bébi” vagy „szép magyar asszony” megszólítással illetik munkatársaikat. Ez a fajta bensőséges, ám lekezelő, degradáló személyeskedés természetesen zavarja az újságírónőket, de nem vesznek tudomást róla, esetleg humoros hangnemben válaszolnak. Mindenesetre bármit elkövetnek annak érdekében, hogy elkerüljék a konfliktusokat.

„Na most, amikor xy szerkesztő azzal jön be a szobámba, hogy »Cica«, na most ettől egyszerűen kihányok az ablakon [...] Szóval én tudom, hogy Amerikában egy ilyenért felfüggesztenék, meg elküldenék […] Nekem azért magasabb a tűrésküszöböm, mert nem kezelem ezt sértésként, hanem lepereg.”

„A rádióban együtt dolgoztam x-el [...] mindig azzal jött, hogy »így bébi, meg úgy bébi« [...] Mondtam neki, hogy én nem vagyok bébi, erre ő: »dehogynem, csak nem tudsz róla«.”

A szexuális zaklatás az újságíró-társadalomban ugyanúgy előfordul, mint más közösségekben. Sokan képtelenek elintézni a dolgot egy vállrándítással. A zaklatás következtében ugyanis csorbul a tekintélyük, és ennek következtében csökken a teljesítményük. Áttételesen tehát a zaklató nemcsak kolléganójét, hanem az egész céget megkárosítja. A Munka törvénykönyvének 5. paragrafusa egyébként tiltja a munkahelyi diszkriminációt, a 102. és 103. paragrafus pedig a munkáltatóra bízza a biztonságos és egészséges munkahelyi környezet megteremtését. A törvény értelmében a zaklatót akár el is lehet bocsátani munkahelyéről. Ezzel a lehetőséggel azonban az újságírónók nem számolnak, nem indítanak eljárást az őket megsértőkkel szemben. Passzívan reagálnak, megváltoztathatatlannak tekintik a játékszabályokat, és megpróbálnak alkalmazkodni a „férfiuralomhoz”. A fiúsítás egyik óriási hátulütője éppen az, hogya nők egyre toleránsabban kezelik a férfidominanciát. Sokan cinkosokká válnak, interiorizálják a nőellenes, nőgyűlölő, vagy egyszerűen a nőket lenéző attitúdöket: aki „egy a fiúk közül”, nem lesz szolidáris nótársaival.

„Női témákkal kapcsolatos cikkek csak elvétve fordulnak elő a lapban. Ez gázos, de én sem írtam még ilyeneket, és nem is tartom magam alkalmasnak erre, mert előítéletes vagyok a nőkkel.”

„A lapnál van egy szerkesztő nő: őt nem is nevezném igazán nőnek, mert súlyos személyiségzavarokkal küzd. Ő egy beteg ember, a nemi identitása abszolút nincs rendben.”

„Szerk. x-ben volt egy ilyen vonás, tehát ő kifejezetten törekedett arra, hogy női beosztottai is legyenek. Én nem.”

A munkahelyi légkör által teremtett férfiuralmi értékek elsajátítása miatt az újságírónók sem választanak gyakrabban női interjú alanyokat, mint férfi kollégáik (Mediawatch 1995). Ugyanakkor a női témák, a női sorsok foglalkoztatják őket. A fiúsítás tehát ambivalens viszonyulást eredményez: az újságírók nőként egy kicsit lebecsülik önmagukat és munkatársnóiket, de néhányan, ha nem is idéznek nőket nagyobb arányban, mint férfiakat, fontosnak tartják, hogy női témákról is írjanak. Az újságírónók kivétel nélkül arról számoltak be, hogy nagy nehézségekbe ütközött ezeknek a cikkeknek a publikálása, azonban ezt nehéz tetten érni. Apró jelek sorozatából következtettek arra, hogy nem veszik jó néven a szerkesztők, ha ilyen témákkal foglalkoznak. Angelusz szerint az izolálódás tól való félelem igazi átütő erővel csak a közmegítélések és a társadalmi konszenzusok megsértése esetén működik: nyilvánvaló, hogy egy szerkesztőségben a közmegegyezés cseppet sem a feminista értékek figyelembevételével jött létre. A szerkesztők, kollégák negatív visszajelzései vagy hallgatása miatt megszűnik az a lehetőség, hogya kommunikátor – ha akar – az észlelt reakciók hatására korrekcióval éljen. Ez, a „közönség láthatatlanságából” származó magány növeli bizonytalanságát, a nyilvános szereplés kockázatát (Angelusz 1996).

A nőkkel kapcsolatos témájú, illetve feminista cikkeket tehát a férfi újságírók többsége vagy „közröhej” tárgyává teszi, kapásból hazugságnak nevezi, vagy néma tüntetéssei fogadja. A szerzőket pedig egyöntetűen feministáknak bélyegzik, még akkor is, ha nem politikai indíttatásból, hanem egyszerű érdeklődésből foglakoznak az adott témával.

„Egy szimpatikus, rendszeres telefonáló feminista fiú kivételével az úgynevezett „liberális hallgatók” csupa disznóságokat vágtak a fejemhez: »Nem vagy megbaszva?« – kérdezték rendszeresen [...] A kollégáim kicsit távolságtartóak voltak velem: azt gondolták, hogy gázos vagyok, amiért feminista műsort készítek.”

Természetesen senki sem szereti, ha kiröhögik, ha üvöltöznek vele, vagy ha hazugsággal vádolják. A nőkkel foglalkozó írások publikációja azonban egyértelműen ilyesfajta reakciókat vált ki a férfi kollégákból. Agresszívakká válnak, amivel a nőkben növelik az inkompetencia érzését és a megszégyenüléstől való félelmet.

„A nők elleni erőszakról írtam 95-ben. A szerkesztővel késhegyig, üvöltözésig fajuló vitát folytattunk, azt mondta, hogy nem igazat írok! Olyan nincs, hogy egy nő évekig eltűrje azt, hogy a férje évekig verje, meg-megalázza, meg-megerőszakolja [...] Három-négy dolgot szoktak mondani: nincs hírértéke, túl gyakran szerepel ez a téma – akkor is ezt mondják, ha az ember már nem is tudja felidézni, hogy mióta nem írt róla – a legcsúnyább pedig, hogy biztos irígykedsz. Hozzá is vágtam a hamutartót.”

„Volt olyan, hogy a házasságon belüli nemi erőszakról írtam cikket: ez közröhej tárgya volt.”

Azt, hogy ezek a témák mennyire mellékesek, jól mutatja, hogy vagy egyáltalán nem jelenhetnek meg a róluk írott beszámolók (mondván, hogy „hülyeségek” vagy „hazugságok”), vagy akkor kerülhetnek csak be a lapba, ha nincs elég anyag, és röviden, 15 soros, úgynevezett mínuszos hírként vagy marginális helyen kapnak teret. A nők tehát többnyire alulmaradnak a szerkesztőkkel vívott párviadalban.

Annak ellenére, hogy elsősorban a vezető pozícióban lévő nőket „fiúsítják” a szerkesztőségekben, ők mégsem azonosulnak a férfias gondolkodásmóddal. A Magyar Hírlapban két újságírónő foglalkozik rendszeresen női témákkal, egyikük a MÚOSZ Nőtagozatának titkára. Az újságnak ugyan nincs kidolgozott koncepciója a női tematikára vonatkozóan, de alkalmanként mégis publikálnak ilyen cikkeket. Elgondolkodtató a főszerkesztő asszony szóhasználata, amikor azt mondja: „időnként elő kell vennünk a témát”, „két ilyen újságíró [...] talán elég is”. Érzékeli ugyan, hogy a nőkkel kapcsolatos problémák sokakat foglalkoztatnak, mégis inkább „szükséges rossznak”, kötelezettségnek tekinti a híradást. Az interjúkból az is kiderült, hogy míg a Világgazdaságban fontosnak tartják ezt a témát, a Népszaváról és a Népszabadságról ez nem mondható el.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Bevezetés
• Reprezentáció
• Fogyasztás és identitás
• Gyártás és szabályozás
• A szerkesztőség férfiuralmi terület
• Összegzés
• Felhasznált irodalom

Rovatok

Archívum

Új média

Flammich Mariann:

Hackerek

Terror

Rita D. Jacobs:

Szüntelen zaj

Dessewffy Tibor – Dányi Endre:

A beomló idő és a tecnológia szövedéke

Választás

Angelusz Róbert:

Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája

Választási kampány a magyar sajtóban

Kisebbség

Margit Patrícia:

A nők reprezentációja

Jog

Polyák Gábor:

Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához

Erőszak

Szilády Szilvia – Baranyai Eszter:

A kiskorúak védelme és a televízió

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink