Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 ősz – Jog rovat

Polyák Gábor

Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához (4/6)

A szabályozás lehetséges módszere

Eredményesebb lehet a jogalkotó, ha a nehézkes kategorizálást elkerülve nem azt akarja meghatározni, hogy a beavatkozás milyen szolgáltatást korlátoz, hanem a beavatkozással elérni kívánt célokat – ki kell jelölnie a digitális kommunikációval szemben védendő értékeket és érdekeket. A törvényi alapelvként rögzített értékkatalógusra differenciált szabályozási rendszer épülhet. Az Oreja-jelentés a jövőbeli szabályozás alapelveként határozza meg a pluralizmust, az értékes, minőségi tartalmak közvetítésének kötelezettségét, a nyelvi és kulturális sokszínűség megőrzését, valamint a gyermekek védelmét. A Bizottság digitális médiával foglalkozó1999-es közleménye hangsúlyozza, hogy a technológiai fejlődés nem kérdőjelezi meg az audiovizuális politika azon feladatát, hogy a releváns társadalmi érdekeket meghatározza és szükség esetén megvédje; a jogi kereteknek garantálniuk kell a véleménynyilvánítás szabadságát, a helyreigazítás jogát, a szerzők és műveik védelmét, a pluralizmust, a fogyasztóvédelmet, a gyermekek védelmét, az emberi méltóság védelmét, valamit a nyelvi és kulturális sokszínűséget. Az ORTT javaslata szerkezetileg szintén a védendő értékek alapján tagolódik, ilyenként határozva meg a véleményszabadságot és a vélemények sokszínűségét, az emberi méltóságot, a gyermekek egészséges szellemi, érzelmi, erkölcsi fejlődését, a fogyasztói érdekeket, valamint a nemzeti nyelv és kultúra továbbfejlődését. Az értékkatalógusokból összességében kiderül, hogy a digitális környezet alig befolyásolja a védendő értékek körét – a hagyományos médiapolitikai célkitűzések az új feltételek között is érvényesek. Elsősorban tehát nem a beavatkozás céljai, hanem eszközei változnak. A felsorolt értékek nagy részét minden kommunikációs formával szemben az általános polgári jogi és büntetójogi rendelkezések védik. Azonban ahogy a hagyományos média, úgy az új szolgáltatások is sajátos veszélyforrásokat és egyúttal új védekezési lehetőségeket teremtenek, ez pedig szolgáltatás-specifikus beavatkozást tehet szükségessé.

Az értékek és érdekek rögzítésévei a jogalkotó megteremti a szabályozás garanciális kereteit, e keretek kitöltése azonban már nem feltétlenül és biztosan nem kizárólag az ő feladata. A törvényhozó szabályozási célokat tűz ki, amelyek megvalósításába be kell vonnia más szabályozó tényezőket is. A digitális kommunikációt részletes jogi rendelkezésekkel nem lehet hatékonyan befolyásolni. Egyrészt a jogalkotási folyamat nem tudja követni a technikai és társadalmi változásokat, másrészt önmagában az állam nem képes érvényt szerezni az előírásoknak – a konvergencia a normaalkotók és a normarendszerek konvergenciájaként is értelmezhető. A „szabályozás” a jogalkotás mellett egyre inkább az érintettek önszabályozását is jelenti. Az önszabályozás ebben az értelemben nem párhuzamos normarendszer, hanem az állami szabályozást kiegészítő szabályozási módszer. A rendszer működéséhez az államnak saját hatalmát korlátozva kell mozgásteret biztosítania az önszabályozó kezdeményezéseknek, a szolgáltatók szövetségeinek saját érdekeik képviselete mellett fel kell vállalniuk a hálózati közösség képviseletét, a felhasználóknak pedig egyrészt alkalmazkodniuk kell a tudatos médiahasználat feltételeihez, másrészt létre kell hozniuk az érdekeiket védő globális civil szervezeteket. A szabályozók konvergenciájának figyelemre méltó kísérlete az internet „kormányzásában” sajátos szerepet betöltő ICANN, amely Kaliforniában bejegyzett nem nyereségérdekelt társaságként az amerikai kormányzattal kötött megállapodás alapján lényegében nemzetközi szervezetként működik.

Az így kialakuló szabályozási rendszer mozgatója az egyes szabályozók együttműködése. A biztonságos kommunikációs környezet kialakításának felelőssége megoszlik az állam, a szolgáltatók és a felhasználók között – az állami kényszer, a szolgáltatók önszabályozása és a felhasználók tudatos médiahasználata egyaránt elengedhetetlen. Önmagában egyik szereplő sem képes hatékonyan szabályozni, ugyanakkor egyik szereplő sem háríthatja el a felelősséget. A kommunikációs infrastruktúra szinte teljes egészében magánkézben van, és ez alkalmazhatatlanná teszi az erőforrások fölötti állami rendelkezésen alapuló eszközöket – az államot ez a közhatalmi beavatkozások helyett ismét együttműködésre kényszeríti. Az együttműködés sikeres példája a jogellenes tartalmak felderítésében egyre több országban közreműködő hotline-szolgáltatás: a szolgáltató lehetővé teszi az illegális tartalmak bejelentését, a felhasználó jelzi az általa felfedezett tartalmakat, a bűnüldöző és igazságszolgáltatási szervek pedig eljárnak az elkövető felderítése és megbüntetése végett. A koregulációs rendszerben a gyermekek védelmével kapcsolatban például a törvény annyit rögzítene, hogy minden szolgáltatónak gondoskodnia kell a gyermekek fejlődésére ártalmas tartalmak megfelelő és arányos szűréséről, és törvény írná elő e kötelezettség megszegésének szankcióját. A lehetséges szolgáltatások sokfélesége miatt azonban a törvény nem szól a módszerről, azt teljes egészében a szolgáltatókra bízza. A szolgáltatók az önszabályozás keretében, akár a médiafelügyeleti szervekkel egyeztetve, az adott szolgáltatáshoz igazodva kidolgozzák a megfelelő eszközöket (etikai kódexeket, életkor-ellenőrzést, értékelő- és szűrőrendszereket). Az ORTT javaslatában is ilyen megoldás körvonalazódik, amely az ártalmas tartalom kötelező címkézésén alapul. Egyrészről kötelező címkézés nélkül valószínűleg e rendszerek csak igen lassan terjednek el, másrészről viszont – az elérhető eredményre és a címkézés lehetséges veszélyeire figyelemmel – kérdés, hogy arányos-e a globális hálózaton a magyar tartalmakkal szemben ilyen kötelezettséget támasztani.

Magyarországon éppen az ORTT kéretlen internet-szabályozási törekvései gyorsították fel a szolgáltatók önszerveződését. A koregulációs rendszer megteremtését továbbra is akadályozza, hogy az információs társadalom szolgáltatásait szabályozó európai irányelv harmonizációja során a törvényhozó nem vette át az irányelvnek az önszabályozást előmozdító rendelkezéseit. Azért, hogy megelőzzék a túlzott állami beavatkozást, 2001 márciusában a legnagyobb tartalomszolgáltatók megalapították a Magyar Tartalomszolgáltatók Egyesületét, amely hamarosan elfogadta Tartalomszolgáltatási kódexét - ezzel a magyar szolgáltatók is követik az önszabályozás Európában alkalmazott modelljét. A Kódex átfogó szabályozásra törekszik, a magatartási szabályok mellett tartalmazza a megsértésük esetén alkalmazható szankciókat és a felelősségre vonás eljárási rendjét is. A Kódex rendezni törekszik a hálózati tartalomszabályozás lehető legtöbb kérdését (mint például a szerzői jog, a gyermekek védelme, a magánszféra védelme, a szolgáltatók felelőssége, a hatóságokkal való kapcsolattartás). Az önszabályozás jelentőségét mutatják a sajátos hálózati viszonyokhoz igazodó rendelkezések, amelyek a vonatkozó jogszabályok célszerű alkalmazását is segítik. Ilyen rendelkezések például az adatvédelemi irányelvek és a moderálási alapelvek – az ezekben rendezett viszonyok kívül esnek a jogalkotó szabályozási lehetőségein. Eltúlzottnak tartom viszont a Tartalomszolgáltatási kódex függelékeként közölt Etikai kódexben foglalt követelményeket. Ezek egyrészt sokkal inkább a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiára szabottak – miért kell például minden online szolgáltatásnak pártatlannak lennie? –, másrészt csak a nagy szolgáltatók lehetőségeit veszik figyelembe. A kisebb szolgáltatók esélyegyenlőségét a magas tagdíj is veszélyezteti. Az Egyesület eddigi tevékenységéből kiemelendők a hálózati választási kampány tisztaságáért tett – többé-kevésbé sikeres – lépések.

A koregulációs rendszerben kiemelt szerep juthat a médiafelügyeleti szerveknek, amelyek hatékonyan részt vehetnek a törvényben rögzített szabályozási keretek folyamatosan megújuló kitöltésében és az önszabályozó szervezetekkel való kapcsolattartásban. A megfelelő garanciák mellett meghozott egyedi döntések rugalmasabban alkalmazkodnak a gyorsan változó feltételekhez, mint az általános szabályok. A digitális kommunikációs környezet indokolná a korábban elkülönült távközlési- és médiafelügyeleti hatóságok egyesítését egyetlen – az amerikai Federal Communication Committee-hez hasonló – kommunikációs csúcsszervben, vagy legalább a hatáskörök és az együttműködés egyértelmű rendezését. A brit Kommunikációs fehér könyv is javaslatot tesz egy ilyen, széles hatáskörű és egységes felügyeleti szerv létrehozására (Office of Communications, OFCOM). A felügyeleti szervek általános irányelvek megfogalmazásával, valamint az engedélyhez kötött szolgáltatások licensz-feltételeinek meghatározásával a törvényhozónál sokkal rugalmasabban alkalmazkodhatnának a pillanatnyi kommunikációpolitikai helyzethez. Gyakorlatukban – az ausztrál médiafelügyeleti szervhez hasonlóan – a jogszabályok mellett az önszabályozás keretében elfogadott normákat is alkalmazhatnák. A médiafelügyelet és az önszabályozó szervezetek együttműködését javasolja az ORTT „a kiskorúak és az emberi méltóság online környezetben történő védelméért felelős” Tanács tervének felvázolásával, az előzmények és a részlet szabályok alapján azonban ebben nem annyira a szolgáltatók, mint inkább a hatóság törekvései tükröződnek. Mivel a Tanács függetlensége nem biztosított (az ORTT egyetértési joga, az egyedi esetekben az ORTT a fellebbviteli fórum stb.), az nem más, mint kerülőút a médiahatóság jogkörének kiterjesztésében. Az értékelő- és szűrőrendszerek megfelelő, a véleményszabadságot leginkább tiszteletben tartó működését pedig nem a központilag meghatározott egységes kategóriarendszer – amelyet a javaslat szerint a Tanács határozna meg –, hanem éppen a kategóriarendszerek – és ezzel együtt az értékelő szervezetek – sokfélesége garantálja. Az állam feladata ezért az általános erkölcsi mércék felállítás helyett az, hogy ösztönözze az egyes társadalmi csoportokat (például civil szervezeteket, egyházakat) saját értékelési rendszereik megfogalmazására.

Akár állami szabályozás, akár önszabályozás korlátozza a kommunikációt, a beavatkozásnak a digitális környezetben is az elérendő célokkal arányosnak kell lennie. Ahogyan az Alkotmánybíróság a hagyományos nyomtatott és elektronikus médiára vonatkozóan megállapította, a beavatkozás terjedelmének minden esetben az adott szolgáltatás jellemzőihez kell igazodnia. Ilyen jellemző a felhasználók egyéni kontroll-lehetősége – a digitális média személyre szabottsága azokat az eszközöket helyezi előtérbe, amelyek a felhasználó részére teszik lehetővé a nem kívánt tartalmak elkerülését.

Az arányosság követelményének olyan differenciált, többszintű szabályozás felel meg, amelyben az alapvető értékek védelmét meghaladó média politikai célkitűzések – például egyes társadalmi csoportok médiaszereplése – már csak a szolgáltatók szűkebb körét terhelik. A differenciált szabályozás biztosíthatja azt is, hogy egyes szolgáltatásokkal szemben a felhasználó sérelem esetén megfelelő eszközöket vehessen igénybe, anélkül, hogy ezek az eszközök más szolgáltatások szabadságát indokolatlanul korlátoznák. Ennek megfelelően a jogalkotó az egyirányú és véleménybefolyásoló szolgáltatásokat terhelő többletkötelezettségként szabályozhatja az impresszumot és a helyreigazítást.

A távközlés-szabályozáshoz hasonlóan akár a médiaszabályozásban is elképzelhető az a megoldás, hogy a jogalkotó a kiemelt piaci pozícióval rendelkező – például a földfelszíni terjesztésű, általános hozzáférésű, vagy éppen a multiplex szolgáltatókkal szemben többlet-kötelezettségeket állít. A differenciált szabályozás megvalósításának eszköze lehet az engedélyezés, amely a legjelentősebb és korlátos erőforrások elosztásánál – tehát csak a lehető legszűkebb körben – továbbra is biztosítja a társadalmi érdekek érvényesülését. Többszintű szabályozás bevezetését javasolja a Kommunikációs fehér könyv a rádió- és televízió-szolgáltatásokra vonatkozóan. Minden szolgáltató köteles betartani többek között a reklám- és szponzorálási szabályokat, a kisebbségek védelmére vonatkozó rendelkezéseket, a meghatározott követelményeknek megfelelő híradási kötelezettséget, az európai műsorkvótákat, valamint a gyermekek és a hátrányos helyzetűek védelmével kapcsolatos figyelmeztetési kötelezettséget. A további kötelezettségek azokra a szolgáltatásokra vonatkoznak, amelyek földfelszíni terjesztésben szabadon hozzáférhetők, tehát továbbra is a közönség legnagyobb részéhez jutnak el, és valószínűleg még sokáig őrzik vezető szerepüket. A második szintű kötelezettségek olyan mérhető követelményeket állítanak, mint a független gyártók által készített műsorok vagy a regionális műsorok aránya, mig a harmadik szint általános minőségi ellenőrzést ír elő.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• A digitális médiáról
• Globális kommunikációpolitika
• Kísérletek
• A szabályozás lehetséges módszere
• Sokszínűség és közszolgáltatás
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Új média

Flammich Mariann:

Hackerek

Terror

Rita D. Jacobs:

Szüntelen zaj

Dessewffy Tibor – Dányi Endre:

A beomló idő és a tecnológia szövedéke

Választás

Angelusz Róbert:

Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája

Választási kampány a magyar sajtóban

Kisebbség

Margit Patrícia:

A nők reprezentációja

Jog

Polyák Gábor:

Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához

Erőszak

Szilády Szilvia – Baranyai Eszter:

A kiskorúak védelme és a televízió

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink