   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2002 ősz – Erőszak rovat Szilády Szilvia – Baranyai Eszter A kiskorúak védelme és a televízió (4/8)Vélemények a jelzésekről Több mint két évvel a jelzésrendszer bevezetése után a megkérdezett budapesti szülők 94 százaléka hallott a kék háromszögről, illetve a piros körről. Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy bár a filmszínházakban vetített filmek esetében is jogszabály írja elő – mégpedig 1965 óta – a korhatárok megállapítását, a megkérdezettek csupán 67 százalékának volt erről tudomása. A válaszolók 82 százaléka – bevallása szerint – figyelembe is veszi a televíziós ajánlásokat. Azok a megkérdezettek, akik már hallottak a bevezetett jelzésrendszerről, 46 százalékban teljes mértékben, illetve 45 százalékban részben értettek egyet azzal az állítással, amely szerint a televíziós műsoroknál az ajánlott korhatár feltüntetése helyes módszer annak megakadályozására, hogy a gyermekek a koruknak nem megfelelő témákkal találkozzanak. Kifejezett ellenvéleményének csupán nyolc százalékuk adott hangot, két százalékuk pedig nem tudott vagy nem akart válaszolni a kérdésre. A megkérdezettek elenyésző kisebbségétől (3 %) eltekintve a módszer helyességét érintő kifogások nem azon az elvi megfontoláson alapultak, hogy az alapvető szabadságjogokat sértene, azaz nem áll összhangban a szabad véleménynyilvánítás, illetve az információs szabadság jogával. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezen állítás – a mintából adódóan – kizárólag a budapesti, (legalább egy) kiskorú gyermekkel rendelkező szülők véleményét tükrözi. A megkérdezettek 16 százaléka gondolta úgy, hogy az ajánlott korhatár kötelező feltüntetése nem tekinthető cenzúrának, és 74 százalékuk volt azon az állásponton, hogy a gyermekek védelme mindennél előbbre való. A határozatlanok aránya itt már jóval magasabb, nyolc százalékuk a „nem tudom” válaszlehetőséget jelölte meg. A módszer megítélésével kapcsolatos bizonytalanságok lehetséges okainak feltárása érdekében arra kértük a mintában szereplőket, hogy indokolják meg, általában miért tartják hasznosnak vagy nem hasznosnak a korhatári ajánlásokat. Az ezzel kapcsolatos ellenvetések elsősorban egyrészt a módszer hatékonyságát, másrészt annak gyakorlati alkalmazását érintették. Bár a szülők döntő többsége (78 %) egyértelműen hasznosnak tartotta az ajánlásokat (mert „tájékoztat a műsor jellegéről, támpontot ad, figyelmeztet, hogy a műsor nem gyermeknek való, vagy felhívja a műsorszám durvaságára a figyelmet” stb.), négy százalékuk hasznosnak tartotta, de fenntartásokkal, mivel véleményük szerint a jelzés nem mindig fedi a valóságot, nem egyezik a szülő értékrendjével. Mindössze nyolc százalékot tett ki azok aránya, akik az ilyen típusú ajánlásokat egyáltalán nem ítélték hasznosnak. Ők főleg azzal érveltek, hogy a szülőnek kell ebben a kérdésben döntenie (4 %), nem megfelelő a korhatári ajánlás (1 %), nincs összhangban a szülő elveivel, illetve egyéb indokokat hoztak fel (2 %). A szülők tíz százaléka nem tudott a kérdésben véleményt nyilvánítani. Azoknak a szülőknek, akik figyelembe veszik a korhatárra vonatkozó ajánlásokat, 22 százaléka számolt be arról, hogy voltak olyan tapasztalatai, amelyek szerint a jelölések csak jobban felkeltették a gyermek érdeklődését a korának nem megfelelő műsorok iránt. Ugyanakkor az ilyen megfigyelések a vizsgált mintában szignifikánsan nem befolyásolták a módszer megítélésével kapcsolatos véleményeket. Annak ellenére, hogy a megkérdezett szülők 94 százaléka hallott már az országos televíziókban bevezetett jelzésrendszerről, a nyitott kérdésekre adott válaszaik alapján a kék háromszög pontos jelentését mindössze 62 százalékuk, a piros körét pedig 67 százalékuk ismerte. Mindkét jelzés jelentésével a megkérdezettek 60 százaléka volt tisztában. A szülők arra vonatkozó ismeretei, hogy a jelek milyen műsorszámokat jelölnek, valamelyest kedvezőbb képet mutattak: a megkérdezettek közel háromnegyedének volt tudomása arról, hogy filmeket, esetleg sorozatokat jelölnek. Ugyanakkor mindössze 15 százalékuk volt tisztában azzal, hogy dokumentumfilmeket is jelölhetnek, míg minden tizedik mintában szereplő szülő úgy tudta – tévesen -, hogy a minősítés a talk-show-kat és kabarékat, illetve a zenés szórakoztató műsorokat is érinti. A megkérdezett szülők tájékozottsága alapján a jelzések elsődleges forrásának a műsorújság számít (51 %), további 14 százalékuk az információ eredetének a tévé képernyőjét nevezte meg. Végül az ismeretek teljes feltérképezése végett azt is megkérdeztük, hogy ki végzi a műsorszámok minősítését. A válaszokból világosan kitűnt, hogy a megkérdezettek ismeretei ezen a téren a leghiányosabbak: alig több mint 20 százalékuk tudott a kérdésre helyes választ adni, s nevezte meg magát a műsorszolgáltatót. A két éve bevezetett módszer gyakorlati alkalmazásának megítélése kapcsán arról kérdeztük a mintában szereplő szülőket, hogy tapasztalataik szerint milyen mértékben tartják megbízhatónak a kiskorúak számára nem megfelelő tartalmakra utaló jelzésrendszert. Az eredmények azt igazolták, hogy a megkérdezettek többsége nemcsak általában tartja hasznosnak, hanem többnyire elégedett is a médiumok minősítési gyakorlatával. A szülők azon csoportjának, amelyik bevallása szerint ismeri a jelöléseket, valamint a kérdésre határozott választ tudott adni (a „nem tudom” válaszok aránya 7,9 százalékos volt), egynegyede gondolta úgy, hogy szinte mindig ellátják jelzéssel azokat a műsorszámokat, amelyek a gyermekekre, illetve az ifjúságra ártalmasak lehetnek. Több mint a felük – ennél valamivel visszafogottabban – azon a véleményen volt, hogy az ilyen műsorszámoknál gyakran tüntetik fel a jelzéseket. Ennél jóval kevesebb, 23 százalékuk tapasztalta, hogy a minősítési gyakorlat nem mindig megbízható, mert a kiskorúakra ártalmas műsorszámokat a műsorszolgáltatók csak ritkán vagy szinte alig látják el jelzésekkel. Az iskolák szerinti bontásban a „szinte mindig” válaszok magasabb arányban fordultak elő az önkormányzati iskolákban tanuló gyermekek szüleinél (25,3 %), míg az egyházi iskolákba járó gyermekek szüleinél az ilyen válaszok aránya az átlagosnál alacsonyabb volt (7,5 %, lásd a 2. táblázatot). 2. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint milyen gyakran látják el jelzéssel azokat a műsorokat, amelyek tartalma ártalmas lehet a gyermekekre és az ifjúságra? (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)
A többség ugyancsak kedvezően ítélte meg a médiumok osztályozási gyakorlatát arra vonatkozóan, hogy a bizonyos korosztályonként megengedhető tartalmak köre milyen mértékben esik egybe a szülői elképzelésekkel. Bár a válaszok kiértékelésénél ismételten csak azon szülők csoportját vettük figyelembe, akik bevallásuk szerint ismerik a jelzéseket, a „nem tudom” válaszok aránya így is meglehetősen magas, 7,1 százalékos volt. Ezek kizárásával a válaszolók 79 százaléka vélte úgy, hogy a jelzésekkel ellátott műsorszámok szinte mindig, vagy legalábbis gyakran tükrözik az ajánlott korhatárt. Ezzel szemben 21 százalékuk annak a véleményének adott hangot, hogy a korhatári ajánlások csak ritkán, illetve szinte alig fedik a gyermek életkorának megfelelő tartalmakat. Akárcsak az előbbiekben, az iskolák szerinti bontásnál itt is megmutatkozott az egyházi iskolások szüleinek az átlagtól valamelyest eltérő véleménye, miután a klasszifikációs gyakorlat megbízhatatlanságára utaló „szinte alig” válaszok aránya a szülőknek e csoportjában az átlagnál magasabb volt (lásd a 3. táblázatot). 3. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint a jelzéssel ellátott műsorok milyen gyakran tükrözik híven az ajánlott korhatárt? (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)
Végül a jelzésrendszer gyakorlati megítélésére vonatkozó kérdésblokk harmadik kérdése az előző kérdést pontosította a tekintetben, hogy a korhatárt nem megfelelőnek tartók valójában milyen irányban észlelik az eltéréseket, azaz a műsorszámok minősítése szigorúbb vagy engedékenyebb, mint azt a szülő kiskorú gyermekével kapcsolatban maga megítélné. Azok a szülők, akik a jelzések jelentését bevallásuk szerint ismerik, és a kérdésre határozott választ tudtak adni (a „nem tudom” válaszok aránya 11,2 százalékos volt), jelentős többségben konzekvensek maradtak az előző válaszukhoz, a kék háromszöggel jelölt műsorok minősítését itt is többnyire megfelelőnek tartották. Ugyanakkor pontosan megfeleződött azon válaszok aránya, amelyek szerint a jelölések nem tükrözik az ajánlott korhatárt. A válaszadók 11 százaléka vélte tapasztalatai alapján úgy, hogy túlságosan szigorú a jelölés a 14 éven aluliaknak nem ajánlott műsorszámok esetében, míg pontosan ugyanennyien az ellenkező állásponton voltak, szerintük tehát a minősítés gyakorlata túlságosan engedékeny. Eltérések láthatók a válaszok iskolák szerinti bontásában is. Míg az önkormányzati iskolákban tanuló gyermekek szüleinél megközelítőleg ugyanolyan arányban voltak azok, akik szigorúnak, illetve engedékenynek találták a minősítést, az alapítványi iskolások szüleinél ez az arány 1:2, az egyházi iskolások szüleinél pedig már 1:13 értéket vett fel. Azoknál a szülőknél, akik szerint a műsorszolgáltatói minősítés túlságosan engedékeny, magasabb arányban fordultak elő az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei, mint az önkormányzatiakéi (lásd a 4. táblázatot). 4. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint a jelölt műsorok minősítése a 14 éven aluliaknak nem ajánlott műsorok esetében: (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)
Az eddig ismertetett adatok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az országos médiumok két évvel ezelőtt bevezetett önkorlátozó intézkedését a megkérdezett szülők többsége (pontosan 91 százaléka, lásd az előző fejezetet) kedvezően értékeli. Az eredmények iskolatípusok szerinti megoszlásának vizsgálata arra is rámutatott, hogy az átlagosnál megbízhatatlanabbnak tartják a jelzéseket azok a szülők, akik gyermekeiket egyházi iskolába járatják.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Új média Flammich Mariann: Terror Rita D. Jacobs: Dessewffy Tibor – Dányi Endre: A beomló idő és a tecnológia szövedéke Választás Angelusz Róbert: Közvéleménykutatások és a pluralizmus ignoranciája Választási kampány a magyar sajtóban Kisebbség Margit Patrícia: Jog Polyák Gábor: Megjegyzések a digitális kor médiapolitikájához Erőszak Szilády Szilvia – Baranyai Eszter: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
