Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tél – Valóság rovat

Zsolt Péter

A „Big Brother” szociálpszichológiája (1/5)

Milyen kulturális különbségek miatt válik sikeressé a különböző országokban a „Big Brother”? Milyen okok vezetnek ahhoz, hogy főként a fiúk az esélyesek az utolsó körökben a bennmaradásra? Miért unják meg oly gyorsan az egyes országok nézői a valóságtól elrugaszkodott valóságshow-kat? Végezetül milyen morális csapda leselkedik minden játékosra? Ezekre a kérdésekre keresek választ, felhasználva egy saját kutatásom tapasztalatait.

1. Kulturális különbségek

Jelen vizsgálódás a „Big Brother” -jellegű valóságshow-k sikere1 kapcsán először három vonatkozásban hasonlítja össze a magyar tapasztalatokat a nyugatiakkal. Az egyik a szexualitás, a másik a magánszféra, a harmadik pedig a versenyhez való viszony.

1.1. A szexualitás

Egy másik ember intim pillanatai utáni érdeklődés nem független attól, hogy a társadalom mit tart a nyilvánosságban elfogadható cselekvésnek. Ahol a nagy nyilvánosságú színtereken sok minden megengedett, ott az ingerküszöb is növekszik. Ahol a polgári értékrendek alapján a másik magánélete szent, ott a magánélet titokzatossá válik, és ennek megfelelően növekszik a ráirányuló érdeklődés. Igen összetett kérdés lehet ez, de a „Big Brother” sikere azt mutatja, hogy az eddigi kísérletekben mindegyik társadalom, kultúra megtalálta a számára izgalmas momentumot.

Angliában például a metrókban rengeteg nőt lehet látni, miközben arcukat készítik ki, tehát aligha okozhat izgalmat ennek látványa. Viszont kiterjedtebb az úgynevezett „kötött tér”, amely az embereket körülveszi. E térbe való kényszerítésnek az a következménye, hogy nyilvános helyeken sokkal nehezebb barátkozni (mert a személyes szférába való behatolás udvariatlanságnak számít). Ezzel szemben az arab kultúrában a női arc önmagában is szexuális üzenet – főleg, ha annak szépítését láthatjuk –, viszont egymás testi közelsége nem sokat jelent (Hall 1975). Németországban vagy akár Franciaországban is megengedő a testhez, az erotikához való viszony. Pontosabban mindkét nemzet esetében adottak a testiség ábrázolhatóságának lehetőségei. A francia a szépséggel legitimálja a nemiséget, a német viszont naturalista.

Ami tehát a szexualitást illeti, a nyugati kultúrkör sem egységes. Az észak-európai szexuális szabadság és az amerikai szexuális szabadság között óriási különbségek vannak. Az előbbi társadalmi szinten is megengedő (Packard 1972: 253-275), az utóbbi viszont ezt többnyire magánügyként kezeli. Példa erre egyes amerikai tagállamok orális szexet tiltó gyakorlata vagy a nyilvánosan bemutatott filmek szigorú korhatárhoz való kötése, ami az erőszakra nem érzékeny, de a szexualitás ábrázolására igen, illetve a V-chip, amely a szülőkre hárítja a televízió korhatáros jeleneteinek szűrését. A valóságshow mindegyik társadalomnak vagy kultúrának azt nyújtja, ami számára titokzatosnak tűnik. Az angolok számára az alá-fölé rendeltségi viszony a szexuálisan izgalmas (Steele 1996). Az amerikaiak esetében viszont a testiség bármely nyilvános megjelenése is érdekes (lásd a peep show-k iránti médiaérdeklődést).2

A nyugati és a kelet-európai különbségeknek az a legjellemzőbb vonásuk, hogy míg Nyugaton a testiség valamilyen formában megszokott, addig nálunk ez még nem alakult ki. Különösen magát a szexuális tevékenységet tartjuk másra nem tartozó magánügynek, s nemcsak az idősebb nemzedék esetében, hanem – saját kutatásaim szerint – a fiatalabb generációk esetében is. Az értékrendszerünknek ez a rendszerváltás ellenére megmaradt állandósága több területen is megfigyelhető (lásd Füstös & Szakolczai 1999: 54-71).

Körülbelül 200 egyetemi hallgatót kérdeztem meg. Kilencven százalékuk nem költözne be egy állandó megfigyelés alatt álló lakásba. A kifogások jelentős része éppen a szexualitás vonatkozásában neveztetett meg. Ők valószínűleg nudista strandra sem volnának hajlandóak elmenni. Volt olyan, aki az idegenek előtti szemérmességére hivatkozott, és volt olyan, akit nem annyira az idegenek, mint inkább épp hozzátartozóinak kísérő figyelme zavarna.

A magyar fiatalság, s főképp az idősebb generációk meglehetős ambivalenciával viseltetnek a valóságshow-k szexualitást támogató viselkedésével szemben. A nemiséget megmutató intim szférába való behatolást sokan találják visszataszítónak, s az egyetemi fiatalság között éppen ez az, amit kevesen tartanak érdekesnek.

1. 2. A magánszféra

Második szempontunk szintén a magánszférát vizsgálja, de nem annyira a testiséget, mint inkább a véleménycserék magánszféráját. A fejlett polgári társadalmakban rendkívül nagy teret kap az az igyekezet, hogy az egyik ember ne legyen a másik terhére. Minél „civilizáltabb” valaki, annál inkább igyekszik nem terhelni másokat a maga bajával, szükségleteivel, annál inkább igyekszik saját szórakozását úgy alakítani, hogy az ne zavarja meg mások nyugalmát. A közösségi együttlét önkéntes, nem kényszer jellegű. Ez a feltétele annak, hogy mások felé mindig a jó arcunkat tudjuk mutatni, s hogy kellemesek lehessünk környezetünk számára.3

A polgári világ térhasználata s időbeosztása azt tükrözi, hogy egyre magasabb szinten alakítja ki a közösségi együttlét és a családi szféra, illetve a magány elkülönítését (S. Nagy 1993). Mindez anyagi jólét kérdése is. Például hogyan építik a lakónegyedeket?

Hogyan szigetelik el a szomszédok között a falakat? Persze nemcsak pénzkérdésről van szó. Attól is függ, hogy miképp szervezik meg mindennapjaikat az emberek. Továbbá attól, hogy vannak-e nyilvános közösségi programok, amelyekre szívesen elmennek. Mi az, amiről pletykálkodnak, s mi az, amit már nem adnak tovább? A kelet-európai társadalmakban a magánszférának nincsenek jól elkülönített színhelyei. Nemcsak az alsóbb társadalmi rétegek, hanem a középosztály is össze van zárva sorstársaival. Az emberek azt gondolják, hogy bajaikat, sérelmeiket meg kell osztaniuk másokkal. Időbeosztásuk zaklatott, formális és informális kapcsolataik nagymértékben összefonódnak. Ahogy megyünk kelet felé, úgy itatják át az érzelmek a legegyszerűbb formális viszonyokat is. Míg a nyugati társadalmak számára a „Big Brother” produkció egyik legérdekesebb vonása, hogy az összezártság törzsi és civilizációs szempontból kezdetleges, polgáriatlan körülményeket teremt, addig mi ezt sokkal jobban tűrjük. A „Miért nem venne részt egy ilyen produkcióban?” kérdésre megjelent az a válasz is, hogy azért, mert nem tudná elviselni a bezártságot. Volt, aki egyszerűen a szabadsága korlátozását nem tűrte volna, de volt olyan is, aki számára a fő problémát az jelentette, hogy nem tud elvonulni a többiektől. Azt gondolom, hogy az utóbbi választípus többször merülne fel nyugati társadalmakban, s nemcsak elvétve, mint nálunk. Ahogy egy nyugati utazó írta 1908-ban: Angliában tolakodónak számít, ha életkorról, betegségről, magántulajdonról faggatnak valakit, ezzel szemben Magyarországon éppen ez bizonyítja a barátkozási szándékot (Zsolt 1999: 148). A magánszféra nyitottsága ezen mértékének az a következménye, hogy ezt a médián keresztül „valóságként” megfigyelni nem is olyan érdekes. Ezzel szemben Nyugat-Európában a „Big Brother” nézettségét a magánszféra felszámolása, az összezártságból adódó polgáriatlan viselkedés kikényszerítése önmagában is növeli.

1. 3. A versenyhez való viszony

A harmadik kulturális különbségre vonatkozó szempontunk a versenyhez való viszony, amely Nyugaton mind a mai napig jóval élesebb, mint nálunk. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati társadalmakban nem keresik az együttműködés lehetőségeit, ennél nyilván összetettebb kérdésről van szó. De az együttműködés könynyebben megszerveződik, a csoportok könnyebben felismerik a közös érdekeket, s az emberek hajlamosak egyéni elképzeléseiket intézmények érdekeinek szolgálatába állítani (Fukuyama 1997; Atwong 1996: 16-17). Ám abban az esetben, ha a struktúra nem teszi lehetővé az együttműködést, mert végső soron nem intézmények vagy csoportok, hanem egyének versenyéről van szó, nem kérdőjelezik meg a struktúrákat, nem söprik félre a játékszabályokat. Ennek a kérdésnek két összetevője van.

Egyrészt maga a versenyszellem, másrészt a struktúrához való viszony. A kelet-európai társadalmakban erős az a szocializációs örökség, amely a hatalom és a fennálló rend megkérdőjelezhetőségére bátorít. Valószínűleg nem csupán a szocializmusnak köszönhetjük, hogy hajlamosak vagyunk kritikusan szembefordulni a rendszerrel. A „Big Brother” is egy rendszer, struktúra, méghozzá nem is akármilyen: egészen hasonlatos a diktatórikus nagy társadalmi rendszerekhez. Játékszabályok vannak, amelyeket a nyugati versenyzőknek kevésbé jut eszükbe megkérdőjelezni – hiszen a játékszabályokat vállalva mentek bele –, így morális lehetőségeik nincsenek meg azoknak kijátszására. A magyar valóságshow-k egyik sajátossága viszont az lehet, hogy a szervezőknek meggyűlik a bajuk azokkal a játékosokkal, akik nem fogadják el a játékszabályokat legitimnek, és ezáltal hajlamosak összefogva áthágni azokat (Rusznák 2002).

Nyugat-Európát és főleg Amerikát a mi régiónkkal összehasonlítva némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy ott a versenyhez való viszony pozitív és problémamentes, a közösség játékszabályait elfogadó, míg nálunk a játékszabályok könnyen megkérdőjeleződnek, a konformitásra való hajlam kisebb, sőt, a verseny imádata gyakran a közösség nemtetszését váltja ki. Ez egyúttal könnyebben viszi bele a nyugati fiatalokat az olyan csapdahelyzetekbe, mint amilyen maga a „Big Brother” is – esetleg fel sem ismerik a csapdát, és ezért nem is lépnek fel közösen ellene. Kelet-Európában nem csupán rokon a rokonnak, de barát a barátnak is önzetlen segítőtársa, a versenynél így fontosabbá válhat az altruista viselkedés. Mindez annak a kérdése, hogy valakit a barátunknak tartunk-e, márpedig az összezártság, a véleménycserék, s főleg a közösen megoldott feladatok barátságokat szülnek (Sherif 1966). A kelet-európai társadalmakban a verseny nem a legfontosabb érték, és a verseny során legyőzni a másikat nem a siker megfellebbezhetetlen bizonyítéka. Különösen a nők vélekednek erről a kérdésről homlokegyenest másképp, mint Nyugaton, bár kétségtelen, hogy a hazai értékkutatások szerint a férfiak sem olyan közösségi lények, mint nyugati kortársaik (Hankiss et al. 1983). Mi a struktúra legitimitás át hajlamosak vagyunk megkérdőjelezni. Ez jól látszik maguknak a versenyzőknek a beszámolóiból is. Az egyik legfontosabb téma a Big Brother ház lakóinak egymás közt folyó beszélgetéseiben az volt, hogy megjelölhetnek-e valakit kiesőnek, ha amúgy már a barátjuknak érzik?

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.