Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tél – Valóság rovat

Zsolt Péter

A „Big Brother” szociálpszichológiája (3/5)

3. A részvétel kerülésének okai

Ebben a fejezetben azért beszélek „lehetséges szociológiai okokról”, mert az általam készített beszélgetések, amelyek 20-80 fős csoportokban zajlottak, módszertanilag elégtelenek volnának egy kvantitatív vizsgálathoz. Kvalitatív módon viszont felvillantották azokat a lehetőségeket, amelyek a játékból való kimaradás okai lehetnek.

Azt is előre kell bocsátanom, hogy a játék megtagadásának okai érdekesebb kérdést jelentenek számomra, mint a játékban való részvétel motivációi. Hasonlóképpen izgalmasabbnak tartom a kérdést: miért veszíti el olyan gyorsan a „Big Brother” a nézettségét, hogy egy országban csak kettő-három széria lefuttatására van mód, mint azt: miért olyan népszerű. A műsor népszerűsége nálunk is kétségtelen. Még azok az egyetemi hallgatók is, akik mélységesen megvetették a műfajt, meglepő módon tájékozottak voltak a szereplők jelleméről, dolgairól, ismerték nevüket stb.

A műsortípus népszerűségének okait viszonylag egyszerű megválaszolni. Részben a leselkedési vágyak kielégítésére szolgál, részben nem különbözik a „Legyen ön is milliomos” és más játékok nyereményígéretének csábításától, részben pedig egy olyan drámának a kibontakozását nézhetjük végig, amely az egymással szembeni érdekellentétből fakad. A részvételi szándék okának megválaszolását is egyszerűnek tartom: a jelentkezők lehetséges motivációi az unalomtól és a tudatlanságtól a nyeremény- és a népszerűségvágyig terjednek. (Az „unalom” és a „tudatlanság” egyúttal minősítés is. A játék morális problémáit az utolsó fejezetben tárgyalom.) Azt a kérdést viszont bonyolultabb megválaszolni, hogy milyen védekezési mechanizmusok miatt marad valaki távol egy ilyen játéktól. Többféle válasz lehetséges, és e válaszok megjelenítik egy társadalom értékrendszerét is. Azt a kérdést megválaszolni, hogy miért futnak le olyan gyorsan ezek a műsorok, szintén komolyabb szakmai kihívás.

A részvételt megtagadók válaszai között voltak pszichológiai vonatkozásúak. Ezek közé tartozott az a válasz típus, amely szerint valaki kevés önbizalommal rendelkezett; vagy azért, mert nem tartotta magát képernyőre valónak, vagy azért, mert a csoportban való alulmaradástól félt. Volt, aki azt állította, hogy „nem bízna magában, s másban még kevésbé”. Ez általánosan szintén negatív énképet takart. Ha viszont valaki úgy gondolja, hogy azt nem tudja kiszámítani előre, a „Big Brother” körülményei közt miképp alakulna viselkedése, nagy szociálpszichológiai bölcsességről tenne tanúbizonyságot.

Más, szintén pszichológiai vonatkozású válaszokban egyesek saját introvertáltságukra utaltak, amely alkalmatlanná tenné őket, mások csak úgy fogalmaztak, hogy a feladathoz nem elég exhibicionisták. Sokan hivatkoztak saját félénkségükre, sőt klausztrofóbiájukra is.

A válaszok másik típusa racionális döntésre utalt. Így például a klausztrofóbiától való félelemre utaló magyarázatoknál sokkal gyakoribbak az olyan válaszok, amelyek szerint nem bírnák a bezártságot, szabadságuk korlátozását, s nem azért, mert ha nagyon muszáj volna, nem viselnék el, hanem azért, mert a nyerési esélyek nem elegendők.

Értékvonatkozású válasz, de még szintén a pszichológiai válaszok határán helyezkedik el a szemérmesség. Szintén értékkategóriaként, de pszichológiai félelmeket fogalmazott meg az, aki azt mondta: a „lelki egészséget fontosabbnak tartja”. Volt, aki arra hivatkozott, hogy „nem tudná az idejét hasznosan eltölteni”. Ez tipikus értelmiségi kategória, ami el is várható az egyetemi hallgatóktól – jelzem, nem számíthatnánk arra, hogy egy kvantitatív vizsgálat során túl sokan kerülnének ide.

Voltak olyan megállapítások is, amelyeknek értéktartama átnyúlt az erkölcsi érvelésekbe. Egyesek azért nem vennének részt egy valóságshow-ban, mert „nem szeretnék megjátszani magukat”. A kérdés itt az, hogy miért kéne megjátszaniuk magukat, s a válasz már a „Big Brother” struktúrájára vonatkozik: a győzelemért tetszeni kell, ki kell vívni a társak szimpátiáját. Való igaz, hogy egy egészséges társadalomban nincs meg ez a „tetszeni kell” kényszer. S aki úgy gondolja, hogy minden ezen múlik, annak sorsa – mint Arthur Miller Az ügynök halála című drámájában a főhősének – tragikus véget is érhet. A szociálpszichológus Jones szerint az emberek megpróbálnak pozitív képet sugallni önmagukról, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy társaiknak tetszenek, s elfogadják őket (Forgács 1997). Azonban épp a „Big Brother” produkció mutatja, hogy vannak helyzetek, amikor ezt jobban akarják, míg a média nélküli és baráti körét szabadon választó egyén ezt nyilván kevésbé érzi kényszernek.

Határozott erkölcsi kategória az is, amelyik szerint a részvétel megtagadásának oka az, hogy „nem akarok tartalom nélküli sztár lenni”. A tartalomnélküliség negatív konnotációjú, s ugyanakkor a „Big Brother” sztárjai valóban nem tudnak a műsor lecsengése után sokáig népszerűek maradni, miközben rövid életű népszerűségük – különösen a végén kibukónak és a győztesnek – vitathatatlan. Ennek részben az lehet az oka, hogy sztárságuk mögött nincs igazi teljesítmény. A médiasztárok az 1930-as évek óta ráadásul mindig kicsit átláthatatlan, titokzatos személyiségek voltak, s valamilyen elismert teljesítménnyel, tehetséggel is rendelkeztek. A „Big Brother” esetében, még ha a szereplő tehetséges is valamiben, átláthatatlannak aligha mondható, s inkább unalmassá válik, mint érdekessé. Akik ismerik a médiának a személyiséget felhabzsoló jellegét, azok megpróbálják ezt a helyzetet kezelni és kézben tartani. A sztárok nem mennek bele olyan helyzetekbe, amelyekben kiszolgáltatottá válnak. A Big Brother házba is legfeljebb egy napra költöznek be.

Talán a műfaj iránti érdeklődés gyors kimerülésének egyik lehetséges magyarázata, hogy a szereplők elveszítik érdekességüket. A közönség hamar rájön, hogy a következő társaság sem érdekesebb, mint az előző, bár az érdekességet a szervezők igyekeznek fönntartani azzal, hogy a szereplők összeválogatásánál törekszenek a jellembeli és a státuskülönbségekre. Mindezt szakmai szempontból helyesen teszik, hiszen például Festinger (1954: 117-140) szerint is a társas kapcsolatok a szociális attitűdök hasonlóságának függvényében alakulnak. Minél több a különbség, annál több a konfliktus. Valójában azonban a konfliktusok ismétlik önmagukat. Egy másik érv, amely a valóságshow-k gyors megunását magyarázza, már morális tartalmú.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.