Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tél – Térkép rovat

Törőcsik Ferenc

Szerbiai sajtópropaganda az 1990-es évek elején és közepén (1/7)

„Tudják, amikor Hitler csapatai bevonultak Belgrádba, először a Rádiót foglalták el, és csak utána a Beli Dvort [királyi palotát].”

Mihalj Kertesz1

Az alábbi tanulmány Szerbia közelmúltjának politikai és sajtóbeli viszonyait vizsgálja. Az 1980-as évek második felétől fokozódott a médiára nehezedő politikai nyomás. A kormányzat egyre inkább a „negyedik hatalmi ágnak” köszönhette létét, a politikailag független médiumok pedig gazdasági és jogi nehézségekkel találták szembe magukat. A propaganda módszerei, sikerének lehetséges okai egyaránt a tanulmány tárgyát képezik.

1. Bevezető

Szerbiában az 1987-97 közötti időszakban a politikai vezetés által irányított propaganda kétségtelenül sikerrel járt.2 A média segédletével befolyásolt közvélemény a hatalom elvárásai szerint gondolkodott és cselekedett. Erre a legjobb péllákat a választási eredmények szolgáltatják. 1993-ban köztársasági választásokat artottak Szerbiában, s ekkor Szerbia Szocialista Pártja (SZSZP) a korábbi 30 százalékról 37 százalékra növelte szavazati arányát.3 Történt ez annak ellenére, hogy a gazdaság romokban hevert, az infláció havi mértéke elérte az 50 000 százalékot. A hatalmon lévő párt ekkor arra építette kampányát, hogy Szerbia gazdasági problémáinak oka a nyugati világ stratégiája, amelynek célja a köztársaság gazdasági fejlődésének ENSZ-szankciók által való elfojtása (Markotié 1994). Az 1996-os szövetségi választásokon az SZSZP megőrizte parlamenti többségét, pedig az ország három értelmetlen háborún volt túl, amelyeket sorra el is veszített (a Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina elleni harcokról van szó). A korabeli propaganda szerint a szerb elnök a „béke embere”, aki már nemcsak a szerbek, hanem a békefolyamatban résztvevő nemzetközi szervezetek tekintélyének a megmentője is. A háborús uszítók pedig az ellenzék és a horvátországi, valamint a boszniai szerbek körében keresendők. Felmerül a kérdés: miért lehetett ilyen sikeres a propaganda?

2. A sajtópropaganda megalapozása – átmenet választásokkal és törvényekkel

Az 1990-es év folyamán sorra lezajlottak a többpárti választások az egykori Jugoszláviát alkotó hat köztársaságban. Utolsóként Szerbiában is sor került rájuk, de mint másutt, itt is nacionalista és önkényes vezetők kerültek hatalomra, illetve maradtak hatalmon. A választási rendszer aránytalanul kedvezett az első helyen szereplő pártoknak. Szerbiában például a szocialista párt 48 százalékos szavazati aránnyal a mandátumok 77 százalékát nyerte el, vagyis a 250 mandátumból 194-et. A köztársaság elnökévé pedig már az első fordulóban Milosevicet választották meg 64,8 százalékkal (Juhász 2000:208-210).4 Annak ellenére, hogy a pártprogramokból kimaradt a média szabályozása, a gyakorlat azt mutatta, hogy a pártok nagy figyelmet szenteltek a hírközlésnek. Erre utal az 1991. március 9-i belgrádi ellenzéki tüntetés, ahol az elnök a hadsereget is bevetette a felvonulók ellen. Ugyanakkor a tévé épületét is katonák védték, míg a tüntetők nagyobb erőfeszítés nélkül bejutottak a parlamentbe (Markovic 1996). Az inkább csak a fővárosban sugárzó, politikailag független Studio B TV és a szintén független Radio B-92 adását pedig betiltották. A stúdióért folytatott harc felváltotta a parlament épületéért való küzdelmet. Ezek az események arra is utalnak, hogy Szerbiában – eltérően a többi köztársaságtól – ekkor még nem zárult le a rendszerváltás első szakasza, ami természetesen hatással volt a média világára.

„Az olyan társadalmakban, ahol hosszú ideig érvényesült a média feletti egypárti ellenőrzés – hasonlóan a miénkhez –, a média helyzete mindig inkább politikai, mint szakmai kérdés volt. [...] Az ilyen társadalmakban nagyobb érdeklődés kíséri a média feletti ellenőrzés mikéntjéről folyó tárgyalásokat, mint a professzionális újságírói szabályok felállítására vonatkozóelképzeléseket.” (Milivojevic & Matic 1993: 5).

A többpártrendszer bevezetését tehát sem formálisan, sem tartalmilag, de még csak szervezeti szinten sem követte médiapluralizmus. A centralizáció elve továbbra is áthatotta a médiát, sőt eltérően a többi rendszerváltó országtól, a központi irányítás tovább erősödött. A szerbiai újságirásra közvetlenül a rendszerváltás előtt és után jellemző állapotot idézi a következő megállapítás is, amely valószínűleg nem csupán erre a köztársaságra érvényes:

„A szerbiai újságírás 1985-tól 1994-ig egymással párhuzamos és ugyanakkor ellentmondó folyamatok sorozatán ment át: erősödött az újságírás pártszerepe, ezt követte a tájékoztatás liberalizálás a, a médiaháború, független médiumok alapítása, majd pedig a médiumokra nehezedő nyomás. [...] Ezekből a változásokból következett két, az újságírásra jellemző örökség: a rendszerbeli szabályozottság, a tájékoztatás egypárti modellje, és az ellenállás jeleként a szólásszabadságért folytatott, szakaszosan ismétlődő küzdelem. Az 1980-as évek közepétől ez utóbbi jegyében megjelent az az igény, hogy az újságírói szakma felszabaduljon a pártellenőrzés és a cenzúra alól. Ez a két örökség az 1990-es évek elején a politikai pluralizmussal tetőzött, amely által megtörtént a média politikai rétegződése „rezsimhű”, illetve „független” médiumokra. A média említett két változata sokkal inkább ösztönözte és újratermelte a „nyilvánosság” refeudalizálását, mint amennyire hozzájárult annak kialakításához és működéséhez.” (Milivojevic 1995: 365).

Tekintettel azokra a bonyolult körülményekre, amelyek közepette Szerbia belépett a változások folyamatába, lehetetlen a kommunikáció területének önálló elemzése. Azok a folyamatok, melyeken a média keresztülment, közvetlenül kapcsolódnak a társadalom egészében végbement eseményekhez. A politikai célok médiára gyakorolt hatását mutatja Stjepan Gredelj megállapítása a „médiaharc fázisairól”:

,,1. A média elleni küzdelem - a kései kommunista rendszer koncentrált erőfeszítése, hogy béklyóba verje a nyilvános szféra autonómiája felé ható irányzatokat.

2. A médiáért folytatott küzdelem - amely a Szerb KSZ KB VIII. plénuma5 előestéjén bontakozott ki, és a tömegkommunikáció legjelentősebb eszközeinek meghódítását eredményezte.

3. A média előkészítése a háborúra - a médiatermékek telítve voltak historizáló politikával és átpolitizált történelemmel.

4. A médiaháború - amelyet a nemzeti mitológia hiperprodukciója, a nemzeti előítéletek és sztereotípiák erősítése, illetve a nemzetek közötti türelmetlenség és gyűlölet szítása jellemzett.

5. Harc a média feletti befolyásért - a hatalmi és az ellenzéki pártok egymással való küzdelme.” (Gredelj 1993: 8).

Ebbe a küzdelembe a törvényi szabályozás is beleszólt. A régi/új vezetés demokratikus retorikája ellenére ellentmondásos törvényeket hozott a tájékoztatással kapcsolatban. A Szerb Köztársaság 1990 szeptemberében elfogadott alkotmányának 46. paragrafusa megerősíti a polgárok azon jogát, hogy a médián keresztül kifejezzék és megjelentessék gondolataikat. Ugyancsak itt olvasható, hogy a nyilvánosság tájékoztatásának eszközei, melyeket közpénzekből finanszíroznak, kötelesek időben és elfogulatlanul tájékoztatni. Külön jelentősége van annak az alkotmányos rendelkezésnek, amely az újságok és egyéb, a nyilvánosságot tájékoztató médiumok kiadása esetében nem teszi kötelezővé a külön jóváhagyást, elegendő csupán az illetékes szervnél történő bejegyzés és regisztráció. Az alkotmány kifejezetten tiltja a sajtócenzúrát, ami összhangban van a demokratikus megoldásokkal. A 45. paragrafus pedig garantálja a lelkiismereti és a szólásszabadságot (Vucetic 1996: 144-145).

Ugyanakkor a szerbiai BTK 98. paragrafusa három évig terjedő börtönbüntetést szab ki arra, aki a köztársaság, a kormány vagy a nemzetgyűlés elnökét hivatali funkciója végzésével kapcsolatban „kigúnyolja”. Lényeges megemlíteni a törvényi rendelkezések kapcsán azt a hiányosságot, hogy nincs garancia a demokratikusan releváns társadalmi tényezőknek, szerveknek és szervezeteknek, mindenekelőtt a parlamenti pártoknak a közszolgálati médiumokban való egyenjogú szereplésére. Az előző rendelkezés kétségtelenül ellentétes a korábban említett polgári jogokkal, hiszen általánosságban fogalmaz, de drákói módon büntet olyan bírálatokért, amelyek a demokratikus országokban a rendszer alapvető tartozékai. A demokratikusan releváns társadalmi tényezők médiumokból való kizárása pedig jelentős rétegeket foszt meg a nyilvánosságtól. Eltér az európai szabályozástól a köztársasági BTK 218. paragrafusa is, amely szintén általánosan fogalmaz, de megszegése esetén szigorú szankciókat helyez kilátásba:

„Aki hamis híreket terjeszt azzal a szándékkal, hogy rossz hangulatot vagy békétlenséget keltsen a polgárokban, hogy veszélyeztesse a közrendet és a békét, vagy ezt azzal a szándékkal teszi, hogy megakadályozza az állami szervek és intézmények döntéseinek megvalósítását, illetve csökkentse a polgárok bizalmát ezen döntésekben, három évig terjedő börtönbüntetésre ítélhető.” (idézi Vucetic 1996: 148).

Az információs monopólium kialakulását elősegítette a szerb kormánynak a közintézmények igazgatóinak kinevezésére szóló törvényi felhatalmazása, amelyet a nemzetgyűlés ellenőrzése nélkül végzett, és amely formálisan nem is volt alkotmányellenes. A köztársasági kormányt illette meg az állami tévé alapítói és az igazgatási joga is. A frekvenciák feletti rendelkezést szintén szavatolta számára a törvény (a rádiónál is). Mivel az országon belül három kormány működött (a két köztársaságé, Szerbiáé és Montenegróé, valamint a szövetségi), a helyzetet tovább bonyolította, hogy ezek a felhatalmazások a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (JSZK) alkotmánya szerint szövetségi hatáskörbe tartoztak. Erre az alkotmánysértésre már a korábbi Jugoszlávia alkotmánybírósága is felhívta a figyelmet 1991 októberében, azonban döntését nem (ez esetben sem) hajtotta végre a köztársasági vezetés (Vucetic 1996: 124-125, 146).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.