Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tél – Történelem rovat

Sipos Balázs

Irodalom és újságírás viszonya a 20. század első felében Magyarországon (3/7)

Írók a redakciókban

Mi lehet annak az oka, hogy mindezek ellenére ma is vita tárgya: vajon az újságírás nem szépirodalmi tevékenység-e? Az első sajtótörténeti monográfiáról, Ferenczy László könyvéről szólva többen annak hibájául rótták fel az irodalom és a zsurnalizmus között kimutatott szoros kapcsolatot (Ferenczy 1887). Gombó Pál egyenesen ama „téves” felfogás első megformálásának tartotta Ferenczy könyvét, amely szerint „A sajtó az irodalom iparművészete”, „Az újságírás – legalábbis lényegét tekintve – az irodalomnak szerves része” (Gombó 1967: 8, Szerb [1935] 1991, Thienemann 1931: 181-186).

Az irodalom és az újságírás közötti „rokonság”, „azonosság” feltételezése (amely elsősorban a kérdéssel foglalkozó irodalomtörténészek munkáiban volt elterjedt, és így egyszerre volt ok és okozat) sajtótörténeti tényekkel is magyarázható. Az „irodalompárti” nézetek egyik oka a sajtó szabályozásában keresendő. Abban, hogy a sajtó hosszú évtizedekig nem láthatta el szabadon politikai funkcióit, viszont – például a külföldi eseményekről való beszámolókon túl – „maradt tér” az irodalomnak.3 Ez azonban nemcsak a két világháború közötti újságírásra lehetett (áttételes módon) hatással, hanem (szintén indirekt módon) az elmúlt évtizedek sajtótörténet-írására is. Az előbbi esetben arról volt szó, hogy a magyar zsurnaliszták „példaképei” azok a 19. század közepén, 1849 után is tevékenykedőújságírók voltak, akik tevékenységének az irodalmi és politikai témák összefonódásával leírható társadalmi nyilvánosság volt a kerete. Aminek átalakulását túlélte a szép írói és a újságírói funkció „összekeveredése”, hiszen a szerkesztőségek munkatársai a 1920-as, 1930-as években nagy számban folytattak irodalmi tevékenységet. Ám nem olyan arányban, mint a 19. században, amikor – miként Rákosi Jenő írta – ráadásul „zsurnalisztika a szó mai értelmében alig volt. [...] volt igen nevezetes és nagy publicisztika, de zsurnalisztika nem volt” – arról csak az 1880-as évektől lehet beszélni (Rákosi 1926: 3. k. 36-37).

(Ami a sajtószabályozás későbbi, a sajtótörténet-írásra gyakorolt hatását illeti, itt csupán utalnék arra, hogy az 1956 utáni, folyamatosan változó és folyamatosan enyhülő cenzúra-rendszer miatt az irodalmi riport, a publicisztika lett a sajtóműfajok legfontosabbika, az ezeket írók pedig a szerkesztőségi hierarchiában feljebb helyezkedtek el. Illetve arra, hogy a folyóiratokban megjelent tanulmányok, hosszabb dolgozatok biztosítottak nagyobb nyilvánosságot egy-egy témának. Ez a sajátos értékrendszer pedig a magyar sajtónak előbb kifejtett hagyományával találkozott – alkalmanként a sajtótörténeti művekben is.)4

Az újságírók pályafutását elemezve úgy látszik továbbá, mintha a 20. század első felében karriergeneráló tényező lett volna egy-egy színdarab valamelyik fővárosi teátrumban való bemutatása, egy-egy novelláskötet vagy regény megjelenése, illetve valamilyen irodalmi elismerés, lett légyen az akár pályadíj, akár olyan szervezet tagsága, mint mondjuk a Petőfi Társaságé.5 Ebből viszont az következik, hogy a szépírás és az újságírás között értékbeli különbséget láttak a kortársak, mégpedig az előbbi javára, és emiatt törekedtek arra, hogy a zsurnalizmus határait elmossák, bizonytalanná és átjárhatóvá tegyék. Jól mutatja az újságírói és a szépírói szerepek keveredését egy Beöthy Lászlóról fennmaradt történet. Beöthy egy kollégájával tudósítani ment a Kén utcában üzemelő petróleumgyárhoz, amely kigyulladt. Információgyűjtés közben egyszer csak odafordult munkatársához, és így szólt: „A jövő héten egy darabom megy a Népszínházban” (Faragó 1940: 9).

Ezt erősítette minden olyan leírás is, amely a lapok szerkesztőségét irodalmi-művészeti körként ábrázolta. A főszerkesztő Vészi József – aki maga is verselt 1928-as újságírói jubileumára írt cikkében Kosztolányi Dezső például a következőképpen mutatta be a század eleji Budapesti Naplót:

„költők, regényírók és novellisták dolgoztak itt... Egyik asztalnál Csáth Géza Wagnert és Puccinit fütyörészte, a másiknál tudósok vitatkoztak Herbert Spencerről és Nietzschéről. [Vészi] nem sokban különbözik tőlünk. Versekről beszélt, Dantét idézte olaszul, Shakespeare-t angolul, és megértette munkatársaival, hogy a legbecsesebb kincs az egyéniség...” (Kosztolányi 1958: 2. k. 275-276).

Az irodalom és az újságírás azonosságának-hasonlóságának hite alapvetően éppen arra vezethető vissza, hogy – sok íróhoz, például Márai Sándorhoz, Krúdy Gyulához6 hasonlóan – Kosztolányi Dezső vagy éppen Rákosi Jenő is újságok szerkesztőségében dolgozott. Arról van szó ugyanis, hogy például 1930-ban a professzió egy fontos kellékével, jellemzőjével, a szakmai szervezet tagságával bíró újságírók körülbelül 37 százaléka fejtett ki valamilyen szépírói tevékenységet: írt verset, novellát, regényt vagy színdarabot, esetleg operettlibrettót és/vagy műfordító volt.7

Ráadásul azoknak a szépíróknak, akik újságot is írtak, jelentős része – mint Fráter Zoltán megjegyezte Karinthy Frigyes publicisztikái kapcsán – „az irodalmi formát, a széptani kifejezés lehetséges módját kereste a vezércikkben”, az „újságcikk álarcában írói alkotásokat jelentetett meg” – miként Illyés Gyula jellemezte Kosztolányi Dezső hírlapírói munkásságát. Ez azonban csak annyit jelent, hogy volt egy-két sajtóműfaj (ilyen volt például az esszé), amelyet a jelesebb írók irodalmi rangra igyekeztek emelni, ezt az igyekezetüket pedig tehetségük és/vagy kivételezett helyzetük a szerkesztőségben lehetővé tette. Márai Sándor franciaországi levelei amelyeket 1925-től (Az) Újság közölt – például nemcsak tudósítások voltak, hanem novellisztikus írások. (Újság)írói módszere Karinthy és Kosztolányi módszerével volt rokon abban a tekintetben is, hogy az ábrázolt eseményt, személyt „kiragadta” az „egyedi összefüggésekből” (Fráter 1998: 59; Rónay 1990: 40-47; Lányi 1988: 18).

Őket azonban inkább kivételként kell megemlíteni, olyan kivételként, akiknek irodalmi működésük miatt a valósnál fontosabb szerepet tulajdonítunk az újságíró-társadalomban, a lapok előállításában. Ezt az irodalom felől közelítve lehet a leginkább látni: például Az Est Hármaskönyvének 1923. évi kötetében szereplő, a nagyvárosi olvasóközönség által „igazi” írónak és költőnek tartott 128 személy majdnem fele volt egyszersmind zsurnaliszta is, és vélhetőleg az írói honoráriumból éltek 12 fős csoportjába tartozók egy részének jövedelmét (kisebb-nagyobb arányban) szintén az újságokban való publikálás biztosította (Lengyel 1990: 30-31). A legjelentősebb 128-ak közé nem tartozók ráadásul sokkal kedvezőtlenebb helyzetben voltak a szerkesztőségekben. Palásthy Marcell, a kor egyik (kevéssé, de) ismert írója például a 8 Órai Újság lóverseny-tudósítójaként tudott csak elhelyezkedni (korábban jórészt az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének segélyeiből élt), a novellista Varannai Aurél Az Újság közgazdasági rovatában dolgozott (alkalmanként jelentek meg novellái és színikritikái a lapban), a három regényt és több kötetnyi karcolatot publikáló Balázs Ignác törvényszéki tudósító, majd rovatvezető volt, míg a szintén író Marschalkó Teofil sportújságíróként kapott állást elóbb a Pesti Hírlapnál, késoob a Nemzeti Újságnál.

Abban persze, hogy szépírók lóversenyről, futballmeccsről, bírósági tárgyalásról vagy éppen a tőzsdei árfolyamok állásáról tudósítottak, hogy hírfejeket írtak, semmi meglepő sincs, hiszen nem volt annyi publicisztika- vagy tárcaírói, kritikusi állás a lapoknál, amennyi felszívta volna a szépírói babérokra törőket. Ezek a pozíciók természetesen nem avatták automatikusan íróvá a zsurnalisztát, részben azért sem, mert az újságírói túltermelés következtében és tömegsajtó igényei miatt maguk a műfajok értéke csökkent.

Ennek az állapotnak volt sajátos következménye például az, hogy első világháborús haditudósítások kevéssé voltak informatívak. Mint Elek Artúr a Nyugatban megjegyezte:

„Minthogy a magyar újságirodalom magában foglalja a magyar irodalom java részét is, ennélfogva többnyire íróemberek képviselik a fóhadiszálláson a magyar újságírást [...] a magyar haditudósítások erősen irodalmi jellegűek [. ..] tehetséges meg nem tehetséges emberek egyforma mohósággal a festői mozzanatokat jegyezgetik fel, kirajzolják, kifestegetik őket, többnyire pompázatos módon, képeket, hasonlatokat szórva és minden közvetett vagy közvetlen tapasztalatukat megnagyítva, széjjeltúlozva” (Elek 1915: 88-92).

Annak tehát, hogy „Csaknem lehetetlen úgy beszélni a hírlapirodalom történetéről, hogy ne tévedjünk minduntalan az irodalomtörténet területére”, egy optikai csalódás, másként fogalmazva, egy sajátos nézőpont az oka (Dezsényi & Nemes 1954: 250). Ha azt vizsgáljuk, hogy milyen szerepe volt a hírlapírásnak a költők és írók életében, akkor szinte törvényszerűen jutunk arra a következtetésre: az újságírás irodalmi tevékenység. Ha ellenben éppen fordítva, azt a kérdést tesszük föl: milyen és mekkora szerepet vittek a szépírók a lapkészítésben, akkor jobban látszik a két szféra közötti lényeges különbség.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.