Médiakutató 2002 tél

Történelem

Kádár Judit:

„Otthonod az uradé”

HÁROM 20. SZÁZADI MAGYAR KÉPES  HETILAP NŐKÉPE

„A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől” -írta Naomi Wolf 1999-ben A szépség kultusza című művében. Megállapítása természetesen a magyar női lapokra is áll. A nőkkel szemben támasztott elvárásokat – a foglalkozási struktúrában betöltött szerepüket, erkölcsi nézeteiket, viselkedésüket szabályozó normákat – a nőolvasóknak szánt lapok jelenítették és jelenítik meg a legsokrétűbben. Tanulmányomban azt elemzem, hogy a századforduló női olvasóit megcélzó, népszerű képes hetilapjában, az Új Időkben, illetve a második világháború után a Nők Lapjában és elődjében, az Asszonyokban miként változott az elmúlt száz évben az ideális nő képe, a női szerepmodell, és miként alakultak át a sztereotípiák.

„Imádság és harisnyakötés”

A modern napilapok hazai megjelenésének idején, a 19. század végén a „komolyabb literatúra” a hetilapokba szorult vissza, olvasóközönségük pedig (legalábbis a férfi újságírók és szerkesztők vélekedése szerint) kettévált. Míg a politikai újságokat a férfiak maguknak vásárolták, a hetilapokat főként családjuk nőtagjainak szánták. Az utóbbi orgánumokat

„a férfiak nem olvassák, csak a leányos apák abonálják a kisasszonykáik számára”

– panaszolta Ignotus A Hét hasábjain már 1897 -ben.1

Az Új Idők is „szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap” volt. Az 1894-ben alapított és 1944 végén megszűnt, az úri-hivatalnoki középréteg köreiben a legnépszerűbbek közé tartozó lapot a jó üzleti érzékéről híres Singer és Wolfner cég adta ki, évtizedeken át több, mint tízezer példányban. Megjelenésének 50. évfordulóján a lapot a szerkesztő – amint utóbb a sajtótörténet is – a „családi lap” férfi olvasókat is feltételező kategóriájába sorolta.2 Mégis, a szinte a kezdetektől kizárólag női kozmetikai cikkeket, nők által használt és vásárolt háztartási eszközöket, varrógépeket, zongorákat, bútorokat reklámozó hirdetések azt bizonyítják, hogy főként női olvasókra számított. A lapban közreadott, eleinte igényes szépirodalom3 az ismeretterjesztő és művészeti írások, a publicisztika, de még a szerkesztői üzenetek is nyilvánvalóan a korabeli nőképet és előítéleteket tükrözték. Mindeközben ennek a nőképnek befolyásolására, alakítására is kísérletet tettek, hiszen

„minden számát művészi gonddal, magyar úri felfogással, tiszta és morális irodalmi intenciókkal szerkesztették.” 4

Az Új Idők szerkesztője az ország írófejedelmének tartott, jelentős politikai karrierrel büszkélkedő (évtizedeken át konzervatív kormánypárti országgyűlési képviselő, majd felsőházi tag) Herczeg Ferenc (18„3-1954). Saját lapjában rendszeresen publikált: a magazinban 50 év alatt több mint kétszáz elbeszélése, huszonkilenc regénye és több száz publicisztikai írása jelent meg. Novelláinak (prózájának) nőábrázolásáról, az író nőkről vallott felfogásáról – nyilvánvaló egyetértéssel – így írt pályatársa, Schöpflin Aladár:

,,[Herczeg] szereti őket [a nőalakjait], érdeklik, vonzzák és mulattatják, de fölénnyel és rendszerint iróniával szól róluk, jól látja megbízhatatlanságukat, következetlenségüket, a szerelmi kapcsolatokban való magatartásukat, ismeri cselekedeteik és elhatározásaik rugóit, nem rajong értük, nincs túlságosan elragadtatva tőlük, jóindulatú, hűvös tárgyilagossággal áll velük szemben. [...] Ez az elnézés azonban nem erkölcsi közömbösséget jelent, hanem a férfiember férfias fölényéből táplálkozik, aki a nőt nem tekinti teljesen felelős teremtésnek, mert természetadta alkata szerint inkább játékszere ösztöneinek, jobban ki van téve pillanatnyi felhevüléseknek, nem tudja úgy ellenőrizni önmagát és életét, mint a keményebb anyagból alkotott férfi, jobban uralkodik rajta a hangulat, inkább impresszionista természet. Nőalakjainak ábrázolásában körülbelül ez a kép keveredik ki: kedvesek, bájosak, gyönyörködni kell bennük, ők teszik széppé, érdekessé, izgalmassá a férfi életét, de egészen komolyan, vagy tragikusan nem kell őket venni.” 5

Bár Herczegnek és a lap többi férfi munkatársának nézetei a nőkről alkotott korabeli sztereotípiákat tükrözik, szerkesztőként teret engedett a 19. század végétől egyre nagyobb számban jelentkező női szerzőknek is: a konzervatív Tutsek Annának, a feminista Szikrának és a férfiakat szarkazmussal kezelő Czóbel Minkának. Főként az általuk képviselt, korábban ismeretlen női nézőpont megjelenésének köszönhető, hogy a lap hasábjain a férfi-nő kapcsolat nem a szokásos sémákba öntött, hagyományos sztereotípiák szerint felépített viszonyként jelenik meg, hanem megmutatkozik a huszadik század elején elmélyülő válsága is.

Szikra, vagy másképpen gróf Teleki Sándorné (18„4-1937) az 1900-as évfolyam első számának első oldalán induló, folytatásokban megjelenő regényének, az „Ugody Lilának” például már nyitó fejezetében az úri középosztálybeli nők kiszolgáltatott helyzetét, a férfiaknak való alávetettségét bírálta. A középbirtokos családból származó címszereplő, az önálló gondolkodású, művelt és feltűnően csinos lány olyan férjre vágyik, akinek a házasságban egyenrangú társa lehet. Mivel kérői egytől-egyig a férjnek alárendelt, tradicionális feleség és anyaszerepre kárhoztatnák, a család rosszallása ellenére sorra kikosarazza a jelölteket.

A nőkkel kapcsolatos férfi sztereotípiák évszázadok óta áthatották az irodalmat. A Szikra által – igaz, a mű témájának kidomborítása érdekében ábrázolt – előítéleteknek, az úri középosztálybeli nők férfiak iránt táplált, már-már gyűlöletbe csapó ellenérzésének megjelenítése azonban szokatlan és meglepő. Az ellenszenv, a férfigyűlölet legfőbb kiváltó oka a kényszerből, a szülők választása alapján kötött házasság,7 amelynek létrejötténél az elszegényedő középosztály számára a döntő tényező a kiszemelt fél anyagi helyzete volt. Nemcsak a lányos szülők vadásztak vagyonos férjre, hanem a lecsúszott, értelmiségivé-hivatalnokká vált, állami fizetésből élő, vagy a vagyon maradékából tengődő birtokos nemesség férfijai is. Az Új Időkben 1900-ban közreadott szépirodalom férfi- és nőalakjainak egymás iránti meghatározó érzései a gyanakvás, a félelem és a lenézés: a frusztrált hősök és hősnők sora azt mutatja, hogy az egyéni felemelkedést gátló feudális társadalmi struktúra a 19-20. század fordulóján megmérgezte a (középosztálybeli) férfi-női kapcsolatot, és súlyosan megterhelte a magánszférát. A kezdődő emancipáció látszólag csak tetézte a bajt: a vagyonosabb társadalmi csoportokba tartozó nők már szert tehettek némi iskolázottságra, ám az önálló pályához való jogukat továbbra sem ismerték el, aminek következtében a patriarchális családba visszakényszerített nőjószerivel csak férje halála árán hasznosíthatta tudását. Ugody Lila szavaival:

„Különös ország is ez a mienk! [...] Úgy nevelnek bennünket, mintha szabad akaratú, önálló lényeket akarnának belőlünk formálni. Megtanítanak gondolkozni, bepillantást engednek a gazdálkodás titkaiba, pénzügyi műveletekbe és bonyolult perek szövevényeibe. Szinte hallom a bölcs okoskodást, amint mondják, hogy: Hej! mert jó lesz neki, ha mindennek a tudománynak hasznát veheti, a mikor majd özvegyen marad... Fájdalom, ezt a kiváltságos helyzetet csakis férjhezmenetel árán szerezhetjük meg.” 8

Az általános tőkehiány, pénztelenség nemcsak az úri középosztály életét tette tönkre. A kor másik népszerű írónőjének, az elszegényedő erdélyi gyáros családból származó Tutsek Annának (18„5-1944) a lapban megjelent elbeszéléseiben a dzsentri mentalitáshoz igazodó kispolgárság szintén az előnyös házasság által igyekszik jobb anyagi helyzetbe jutni. Az írónő, annak ellenére, hogy őmaga kénytelen volt szerkesztői-írói munkájából megélni, elvetette a női egyenjogúságot, s novelláit a represszív szexuális morál helyeslése jellemzi.9 A két nem kapcsolatának válsága mégis, akaratlanul is tükröződik műveiben. Ébredés című elbeszélésében például a narrátor-főszereplőt egy gazdag zálogház-tulajdonos lánya kedvéért hagyja el a vőlegénye. Márta, egyrészt, mert követi a nők elé állított normát, amely szerint a nőcsak egyszer szerethet az életében, másrészt mert az eset csökkentette értékét a házassági piacon („Eleinte még volt egy-két kérője, de egyikhez sem akart hozzámenni”), magára marad. Tizennégy év múlva egy vonaton összetalálkozik hajdani vőlegényével, akiből közben mankóval vánszorgó emberi roncs lett. A vagyonáért elvett feleség szavaiból a kor szexuális szokásait ismerő olvasó könnyen felismerhette, hogy a férfi szifiliszes:

„Az orvosok eleinte nem akarták megmondani, mi baja van; de én sok orvosi könyvet olvastam össze és kitaláltam. Hátgerinc-sorvadás. Oh, gyógyíthatatlan, tudom. [...] Lelketlenség volt tőle, hogy megházasodott... ő már akkor is tudta, hogy beteg. És a gyermekeink…mind meghaltak kicsiny korukban...” 10

Bár Tutsek Anna témája a nőknek a házasságról és a szexualitásról való lemondása, s ennek az önkorlátozásnak az erkölcsi értékké magasztosítása volt, az elbeszélés a nők teljes fizikai kiszolgáltatottságát tükrözi. A novellában leírt eset nem számíthatott egyedinek. A dzsentri családból származó Megyery Sári önéletrajzában részletesen beszámolt róla: testvérét anyja annak ellenére adta a század elején egy elszegényedett nemesi származású, hozományvadász katonatiszthez, hogy tudott a férfinek már előrehaladott stádiumban lévő vérbajáról,11 s Ady Endre életrajza is azt támasztja alá, hogy egy nősülni szándékozó férfi számára halálos és fertőző nemi betegsége nem feltétlenül jelentett lelkiismereti akadályt. A férfiaknak némiképp mentségükre szolgál, hogy az orvostudomány bizonytalan volt a szifilisz gyógyíthatóságát illetően. A Tolnai-féle orvosi lexikon szerint

„[á]ltalában azt mondhatjuk, hogyha a kezelés néhány évig tartott s a beteg már 4-5 évig tünet- és panaszmentes volt, akkor már nem igen valószínű, hogy fertőz.”

E vakhit alapján mindössze annyit tanácsoltak:

„a szifiliszes egyén, házasodása előtt is végezzen még egy antiszifiliszes kúrát. ” 12

A Tutsek elbeszélésében szereplő férfi betegsége viszont a korabeli orvostudomány szerint is halálos és fertőző volt, így az orvosok a női szemérem tiszteletben tartása árán a feleség életét kockáztatták (a nők előtt a nemi betegségeknek még a létezéséről sem illett beszélni).13 Valószínűleg túlzó a hírlap író Tábori Kornél és a rendőrfogalmazó Székely Vladimir megállapítása, miszerint

„a fiatalság [a férfiak] nyolcvan percentje nemi bajban szenved” (Tábori & Székely [1908] 1992: 92).

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a szifilisz népbetegséggé válása a férfiak megszabta, saját magukat is sújtó képmutató, represszív szexuális előírások következménye volt.14

A nőkkel szemben támasztott elvárásokat a szépirodalmi műveknél nyíltabban jelenítették meg a „társadalmi és ismeretterjesztő” rovatokba sorolt cikkek, mint például a művészettörténész Lyka Károly (1869-1965) írása a festőnők tehetségéről:

„Hiába tagadják a nőemancipátorok: az asszonynak más a fizikuma, tehát más a lelke is, mint a férfié. Következésképpen a teljesen érzésen alapuló művészetekben, amelyek formáját és tartalmát a férfi-lélek adta meg, nem versenyezhet a férfiuval. [...] Amit eddig mondottunk, azt nemcsak a mi viszonyink közt ismerjük igazságnak, hanem mindenütt, minden országban, ahol csak művészkedő nők találtatnak. Nálunk mégis könnyebben lehet a fenyegető hajótörések számát megapasztani, anélkül, hogy bárkinek művészi becsvágyát meg akarnók nyesni.”

Lyka a „művészi tehetséget érző hölgyek” számára a „férfias életpálya” helyett a házi iparművészetet ajánlja:

„A művészi hímzés és szövés, a női kézimunka ezer fajtája, ide tartozik. És ide tartozik a művészkedésnek minden fajtája, amely az otthon kellemességét, szépségét, háziasságát, melegét, boldog verőfényét van hivatva növelni. [...] Ki volna alkalmasabb erre a költői sáfárkodásra, ha nem az asszonyok? Kiben van finomabb intuició, háziasabb érzés, szelidebb ötletesség, mint bennük? Ók teljesen uralkodhatnának ezeken a tágas mezőkön, mint ahogy száz és ezer esztendőn át uralkodtak. Mennyit nyerne az otthon, ha igazán az asszony szelleme uralkodnék benne. Ha minden zugocska az ő érzéséről szólna s nem a bútormagazinok és a gyári lakásberendezők száraz rutinja beszélne ott!”15

A művészettörténész azon kísérlete mögött, hogy a nőket lebeszélje a művészi hivatásról, az egyenjogúságuktól való félelem állt, amely legalább annyira veszélyeztette a fennálló társadalom stabilitását, mint a polgárosodás. A kétségbeesett válasz mindkét folyamatra a nemzetinek nevezett tradíciókhoz, azaz a régi társadalmi munkamegosztáshoz és életmódhoz való ragaszkodás volt, amely a Lyka javasolta megoldás megvalósulása esetén háromszoros haszonnal kecsegtetett: miközben a házi szőttesek és hímzések készítésével foglalatoskodó nők nem jelennének meg a férfiak vetélytársaként a foglalkozási struktúrában, és a férfi dominanciájú családszerkezet is fennmaradna, egyúttal a polgári átalakulás ütemét is fékeznék. A „Nők a pikturában” című cikket – mintegy a szerkesztő egyetértése jeléül – a párizsi világkiállítás bosnyák pavilonjáról készült fénykép és Jászay József az 1848-as szabadságharcot megörökítő „A megmentett zászló” című festménye illusztrálta.

A nőemancipáció a 20. századra visszafordíthatatlan folyamattá vált: az elemi iskolákat és a középrétegek, az iparosok, jobb módú kereskedők és nagygazdák gyermekeinek középfokú oktatására szolgáló polgári iskolákat 1873-ban, a gimnáziumot elvben 1892-től nyitották meg a lányok előtt (utóbbi iskolatípus esetében a tényleges jogi rendezés 1912-ben történt meg). Az egyetemre jutást – ugyan csak a bölcsészettudományi, az orvosi és a gyógyszerész karra – Ferenc József 1895-ben hozott rendelete tette lehetővé.16

Az Új Idők szerkesztői felismerték, hogy a nők iskoláztatása önmagában is felboríthatja a hagyományos családmodellt, s megpróbálták tanulás iránti vágyukat visszafogni. 1914-ben, az első világháború kitörését megelőzően „A szerkesztő üzenetei” rovatban így fejezték ki rosszallásukat egy, a szülei műveltségének korszerűtlenségére panaszkodó lánynak:

„Lilly. Az ilyen panaszokat nem találjuk túlságosan rokonszenveseknek. Régebben a »meg nem értett asszonyok« panaszkodtak férjeik ellen, mostanában a »meg nem értett leányok«-nak tipusa keletkezett és ez a tipus még hangosabb, még türelmetlenebb, még elégedetlenebb, mint amilyen elődje volt. Nagyon jól tudjuk, hogy az a rohamos, talán túlságosan rohamos szellemi fejlődés, amelyben egy-két évtized óta részünk van, két nemzedék között tulajdonképpen öt-hat nemzedék távolságát állította. Az anyák négy polgárit végeztek, háztartással foglalkoztak és nagyon komolyan vették a családi életet, a lányok külföldi egyetemekre akarnak menni, háztartás helyett kisérleti szociológia és sejtbiológia iránt érdeklődnek, a családi életet pedig nem tartják az egyéniséghez méltónak” (H. Sas 1984: 80-82).

A férfiak és nők közt folyó küzdelem az első világháború idején háttérbe szorult a lapban, a gazdaság összeroppanásával a nőknek szóló hirdetések száma is megcsappant. Trianon után teret kapott a soviniszta politika: megjelentek az anyák, feleségek „hazafias” érzelmeinek felkeltésére hivatott irredenta versek és publicisztikai írások. Az Új Idők a második világháború alatt tartózkodott a nyílt politizálástól, ennek jeleként az első világháború idejének hadi eseményeket, hadszíntereket, a frontról visszatért sebesült hadifoglyokat megörökítő fényképeivel szemben a német megszállás alatt kizárólag klasszikus festmények illusztrációit adták közre. Visszafogottságának köszönhetően Herczeg Ferenc képes hetilapja egészen 1944 végéig fennmaradhatott. Egyik utolsó, 1944 novemberében küldött szerkesztői üzenete azt tanúsítja, hogy fennállásának 50 esztendeje alatt a lap nőképe, a helyes női viselkedésről vallott felfogása érdemben nem változott. Sőt, a háborúhoz vezető férfi politika kudarca okozta megrázkódtatástól nem függetlenül, amely nyilván megrendítette a férfiak önbizalmát, a nőemancipáció eredményeit figyelmen kívül hagyva egy, a nők számára összeállított „tízparancsolat” formájában, a régi női szerepmodell visszaállítására is kísérletet tett:

,,1. Szeresd embertársaidat, amennyire csak tudod. De ne felejtsd el, hogy otthonod az uradé és nem embertársaidé. 2. Tekintsd uradat érdemes vendégnek és barátnak, de nem barátnőnek, akinek minden csip-csup bajt és bosszúságot elpanaszolhatsz. 3. Uradat hazatértekor derűs arccal és rendbetartott lakással fogadd. De ne húzd fel az orrodat, ha ezt nem veszi rögtön észre. 4. Háztartásod számára ne kérd el utolsó fillérjét is. Inkább igyekezzél derűssé tenni életét, adj neki szabadságot és biztosítsd a nyugalmat gyermekeid számára. 5. Gyermekeid legyenek mindig tiszták és takarosak. Te magad is légy tiszta és takaros mindig, hogy amikor urad lát, örömében mosolyogjon és hogy a távolból is gondoljon rád. 6. Ne felejtsd el, hogy jó és balsorsban urad mellé szegődtél és ha mindenki cserben hagyná, neked akkor is erősen fognod kell a kezét. 7. Ha uradnak még él az édesanyja, ne felejtsd, hogy nem lehetsz vele szemben eléggé jó és eléggé alázatos, mert ő ringatta karjában uradat. 8. Ne követelj az élettől olyasvalamit, amit még senkinek sem nyújtott. Ha hasznossá tudtad magad tenni, boldog lehetsz. 9. Ha bajok köszöntenek rád, ne csüggedj és ne ess kétségbe; a jobb napok visszatérnek. Bízzál az uradban: ő elég bátor tud majd lenni mindkettőtökért. 10. Ha eltávolodnék tőled, akkor is csak várj rá. Vissza fog térni hozzád.” 17

„A kommunista nők hihetetlen önfegyelemmel teázgattak”

A háborút vesztett, megszállt országban az Új Idők megszűnése után fél évvel, 1945 júniusában jelent meg a Nők Lapja elődje, az Asszonyok. A lap nőképe gyökeresen eltért a háború előtti női- és családi lapokétól. Az eleinte rendszertelenül, majd megszűnéséig, 1949 októberéig hetente megjelenő Asszonyokat a Magyar Kommunista Párt (MKP) támogatását élvező, 1945 januárjában létrehozott Magyar Nők Demokratikus Szövetsége (MNDSZ) adta ki. A szervezet feladata először a női választók megnyerése érdekében a kommunisták iránti ellenszenv eloszlatás a, majd a magyarországi nőegyesületek ellenőrzése, később pedig ezek szétverése volt (Pető 1998: 17, 36-37).

Az MNDSZ olyan, az összes magyarországi női politikai erő összefogására törekvő, látszólag pártokon felüli szervezetként működött, amely valójában – beépített káderein keresztül – a pártközpont irányítása alatt állt. „A kommunista nők hihetetlen önfegyelemmel teázgattak a koalíció jegyében”, s az új lapot is a női szavazatok megnyerésének szolgálatába állították (Pető 1998: 106). A szerkesztőbizottságba meghívták a kisgazda Tildy Zoltánnét, majd később a parasztpárti Majláth Jolánt. Valójában a hetilapot – emlékirataik tanúsága szerint – az illegális kommunista mozgalomban érdemeket szerzett két elvtársnőre, Gárdos Mariskára (1885-1973) és a felelős szerkesztőnek kinevezett Aranyossi Magdára (1896-1977) bízták.

Mindketten járatosak voltak a nőmozgalomban és a nőknek szóló politikai újságírásban: a Szociáldemokrata Párt tagjaként Gárdos Mariska alapította 1903-ban a Magyarországi Munkásnő Egyesületet és 1905-ben „a munkálkodó nők érdekeit képviselő szociáldemokrata lapot”, a Nőmunkást, amelynek kezdetben felelős szerkesztője volt (Gárdos 1975: 101-106). Aranyossi Magda a két világháború közt Franciaországban munkásnő szervezetet hozott létre, s ő szerkesztette a nőmozgalom önálló, Párizsban havonta megjelenő folyóiratát, a Március 8.-át. (Aranyossi 1978: 158-159, 164). Aranyossi „képes, könnyed lappal képzelte el az MNDSZ népszerűsítését”, és ez a terv megfelelt a párt elvárásainak is. Aranyossi és Gárdos azonban hamarosan háttérbe szorultak. Egyre nagyobb hatalommal rendelkezett Gerő Ernő, akivel még a franciaországi emigráció idején megromlott Aranyossi kapcsolata. 18 A természeténél fogva kompromisszumokra nem hajló, kommunista Gárdos Mariska pedig – aki már 1918-tól a Szociáldemokrata Párt baloldali szárnyához tartozott – nem volt képes kommunista meggyőződését kellően leplezni (Pető 1998: 106, 120; Gárdos 1978: 590-591).

A kommunisták céljainak megfelelően az Asszonyok első számának címlapján amint arra a feminista történész Pető Andrea felhívja a figyelmet – „a koalíciós Magyarország női koalíciója mosolygott optimistán a jövőbe” (Pető 1998: 106). Ez a koalíció egyelőre igen széleskörű volt: a fejkendős parasztasszony, a divatosan sminkelt, elegáns frizurájú úrinő és a városi hivatalnok vagy értelmiségi egyaránt beletartozott. A múltból örökölt és az új, formálódó társadalmi osztályok női tagjainak azonos világképét, összefogását sugallta. A koalíciós álca mögött a lap kommunista szelleme mégis a legelső számtól szembetűnő volt.

Gárdos Mariska az első szám vezércikkében így határozta meg a „demokratikus Magyarország első női lapjának” jelszavát: „Építő munka, egyenjogúság, szabadság!” A cikkek azt sugalmazták, hogy az egyenjogúság – az osztályharc vívmányaként – már megvalósult. Az Asszonyok a Gárdos-szerkesztette hajdani szocialista Nőmunkás marxista-leninista ideológiáját képviselte. Így érthető, hogy az olvasók a feminizmust a kommunista, illetve szocialista nőpolitikával azonosították. Az MNDSZ-nek és lapjának – az egyetlen női képes hetilapnak – offenzívája nemcsak a század első felének radikális nőmozgalmaiban járatlan olvasókat vezette félre, hanem a feministákat is megtévesztette. A Feministák Egyesületének vezetői a szervezet betiltása előtt egy évvel, 1948-ban maguk is úgy vélték, hogy a női egyenjogúság megvalósult:

„A demokrácia eszmei kialakulása magával hozta a nő teljes egyenjogúsítását, politikai, szociális, tudományos téren egyaránt” (Pető 1998: 61).

Nem ismerték fel azt, hogy a kommunista rendszer a gazdasági és foglalkozási struktúra radikális átalakításával a nők többségére kiterjesztette a kapitalizmusban csak a proletámőket sújtó kettős elnyomást, a kenyérkeresettel és a háztartás fenntartásával töltött munkaidő megduplázódását. Pedig a század elején éppen a Feministák Egyesülete által kiadott A Nő címmel kéthetenként megjelenő lapban többek közt éppen Szikra bírálta a „duplajogúságot” (Szikra 1914: 100).

Taktikai megfontolások és a háborút követő munkaerőhiány egyaránt szerepet játszhattak abban, hogy a Független Kisgazdapárt és – bár jóval kisebb lelkesedéssel – a Nemzeti Parasztpárt is elfogadta a szociáldemokrata és kommunista nőpolitika meghatározó tételét, amely szerint az új társadalmi rendszerben a nőknek is részt kell venniük a termelésben:

„Dolgoznotok kell, éppúgy, mint nekünk, éppolyan lelkesen, éppolyan erőfeszítéssel”

- nyilatkozta az Asszonyok első számában a Szociáldemokrata Párt vezetője, Szakasits Árpád.19 Azt azonban, hogy a gazdaság szerkezetében bekövetkező alapvető változás milyen hatással lesz a családi életre, sem Szakasits, sem Tildy Zoltán (Kisgazdapárt), sem Rákosi Mátyás (MKP), sem Kovács Imre (Nemzeti Parasztpárt) nem mérte fel. Az új nőideál tehát minden párt vezetője számára a dolgozó nő volt. Kovács Imre egyébként igen előítéletes megfogalmazásából azonban kilógott a lóláb:

„Az ideálom az a nő, aki dolgozik. Dolgozik az irodában vagy a földeken, a gyárban vagy otthon, a család jólétén fáradozva: rakja a téglát, vagy füröszti a gyereket; köti a kévét, vagy hajtja a gépet... mindegy, hogy milyen fajta munkán. Csak ne legyen az az üres espressóban ülő, szépen kiállított, korzózó „valami”, ahol a szép külső alatt emberi értéket nem találunk. [...] Az asszony elsősorban legyen a családé... Értsék meg: nem a termelésből akarom száműzni a nőt. Munkájára nagyobb szükség lesz, mint volt valaha, de a társadalom újjáépítésében az asszony nélkülözhetetlen lesz. [...] Az erős társadalom az erős családra épül.”20

A háború utáni politikai osztály tagjai úgy vették át az eredetileg szociáldemokrata gyökerű, a kommunisták gazdasági hatalmának növelése érdekében átformált nőképet, hogy közben megtartották a nőknek alárendelt szerepet szánó hagyományos, konzervatív családmodellt. Miközben javában folyt a nők tömeges munkába állítása és alig több mint két évtized alatt szinte teljes körűvé vált a nők foglalkoztatottsága, a női képességekre vonatkozó sztereotípiák nem változtak.21 Az egyenjogúságot megvalósultnak hirdető Asszonyokban a női kreativitás hiányát magától értetődőnek tekintette és a biológiai determinizmus érveire támaszkodva magyarázta a szobrász Kisfaludy-Stróbl Zsigmond:

„Sok jeles szobrásznőt sorolhatnék fel, de a monumentális alkotó művésznő sem a szobrászatban, sem az építészetben eddig nem található. Az oka majdnem megmagyarázhatatlan. Azt hiszem, a nőkben a kreáló erő kevésbé van kifejlődve, mint a férfiakban. Talán az őstermészetben rejlik e titok magyarázata, a férfi és nő egész beállítottságában. A legszebb, legemberibb megnyilatkozásban, a szerelemben a tapasztalat azt mutalja, hogy a szerelem a férfit inspirálja, serkenti, míg a nő teljesen beleolvad a szerelembe, azonban munkakészsége feltétlenül csökken, mert lelki világát ösztönszerűleg betölti a legszentebb női hivatás, az anyaság utáni vágy.” 22

A Kommunista Párt 1949. október elsején megszüntette az Asszonyokat, de már ugyanebben a hónapban megjelent jogutódja, a szintén az MNDSZ által kiadott Nők Lapja.23 Az új képes hetilap célkitűzéseit bemutató vezércikk a munkás, paraszt, illetve értelmiségi nőket szólította meg (a koalíciós pártokat a kommunisták már felmorzsolták), s ezúttal a szerkesztők nyíltan megfogalmazták Rákosiék célkitűzését:

„Meghitt baráti közelségbe akar hozni Téged ahhoz az országhoz, ahhoz a néphez, amely a békéért harcoló emberiség élén jár: a nagy Szovjetunióhoz, hogy ismerd meg embereit, tájait művészetét.” 24

A Nők Lapja néhány hónap leforgása alatt bebizonyította, hogy megfelel a fenti elvárásnak: elborította az antiimperialista agitáció és a Szovjetuniót támogató nyílt politikai propaganda. Az új hetilap – akárcsak elődje, az Asszonyok - az Új Idők és más hajdani „szépirodalmi” folyóiratok jól bevált szerkezetét vette át, s az első oldalon irodalmi alkotást adott közre. Az Asszonyok első száma a szociáldemokrata vonzalmú Palotai Boris egy elbeszélését közölte; több szerző – köztük József Jolán, Lányi Sarolta, Máthé Lydia, Mária Béla, Várnai Zseni – Aranyossiék régi baloldali elvtársa volt. A Nők Lapja is egy folytatásos regénnyel – talán engesztelésül, Aranyossi Magda A turjánon beérett a rozs című, a Horthy-korszak szegényparasztságának életkörülményeit egy idős asszony szemszögéből bemutató didaktikus művével – indította az első évfolyamot. A szerkesztők azonban egyre több orosz-szovjet irodalmat zsúfoltak alapba, s a jelentős alkotók művei mellett (Gorkij, Tolsztoj) hétről-hétre nagyobb teret biztosítottak az ismeretlen szovjet íróknak és költőknek is. A közreadott szépirodalom ellenére az Asszonyok és (első, az 1956-os forradalomig tartó időszakában) a Nők Lapja az uralomra törő, majd hatalmon lévő kommunista pártot kiszolgáló képes politikai hetilapok voltak.

1949-re az államosítás nagyrészt lezajlott, így a Nők Lapjából eltűntek a hirdetések, helyettük az egészségügyi tanácsadással foglalkozó írásokat használták fel a kommunista nőideál formálására:

„Az egészség megőrzése mind a család, mind a társadalom szempontjából igen fontos. [...] A haj tisztántartásához nyolc-tíz naponkinti fejmosás szükséges. [...] Dolgozó nőnek a legalkalmasabb a rövid haj, melynek ápolása könynyebb, mint a félhosszúnak.” 25

A legtöbb fotón a szocialista táborhoz tartozó országok munkásnői és parasztnői szerepeltek, az illusztrációk tanúsága szerint a nőideál szó szerint a militáns nő volt, a lap előszeretettel adott közre katonanőket, egyenruhás rendőrnőket ábrázoló képeket.

A női modell alakításának, akár a század első felében, most is hatékony eszközei voltak a szerkesztői üzenetek:

„Dolgozni vágyó asszony. Azt írja, hogy férje gyűlésekre jár, tehát bizonyára haladó gondolkodású embernek vallja magát. Épp ezért meg kell értenie, hogy a feleségének is joga van a munkához, még ha két gyermek anyja is. Nyugodtan adja a gyermekeket bölcsödébe, azokat éppen azért létesítették, hogy az anyák tanulhassanak és dolgozhassanak. Azt ajánljuk, sürgősen jelentkezzen az ottani MNDSZ-ben és kérjen mozgalmi munkát s tanácsot, hogy milyen tanfolyamra járhat ott helyben. Férjével pedig meg kell értetnie: családi életük csak úgy lesz zavartalan, ha egyenrangúak társadalmi munkában is s ha a férj minden problémáját meg tudja beszélni feleségével. ” 26

A fenti üzenet nemcsak arról árulkodik, hogy a női egyenjogúság eszméjévei leplezték a nők munkába kényszerítését, hanem arra is rávilágít, hogy a sok évszázados családmodell pár év alatt összeomlott, és a férfiak szilárd pozíciója a társadalomban és a családban egyaránt megrendült. A kikényszerített emancipációpozitív folyamatokat is beindított. Az önálló jövedelemmel rendelkező, a háztartásból kiszabadult nő függetlenebbé vált, szabadabban képviselhette saját érdekeit, s ez igen rövid idő alatt a házassággal kapcsolatos előírások és normák – a párt által is helyeselt – megváltozásával járt. A század első felének női és családi lapjaiban az alábbi hirdetésnek a közreadása is elképzelhetetlen lett volna:

„Özv. Nagyné, Soroksár. Özvegyasszony, négy felnőtt gyermeke, sőt már unokája is van. S most szégyenkezve kérdezi tőlünk, nem nevetséges-e, hogy negyvenkilenc éves „vén” fejjel szerelmes s szeretne újra férjhezmenni.”

A szerkesztők tanácsa:

„habozás nélkül menj újra férjhez”.27

Az '56-os forradalmat megelőző időszakban a Nők Lapja igyekezett a szovjet propagandát visszafogni, a párthoz hű, ám magyar szerzők – Kuczka Péter, Bodó Béla, Rattai Márta – munkáit adta közre, s a lapot magyar parasztasszonyok és munkásnők, ritkábban „értelmiségi dolgozó nők” fotóival illusztrálták. 1956-ban a lap utolsó száma október 25-i dátummal jelent meg. „Ankét a nők egyenjogúságáról”

című, a Kossuth Klub vitaestjéről szóló beszámolója a Nők Lapja első írása, amelyből fogalmat alkothatunk arról, miként vélekedhettek valójában a nők a sztálinista emancipációs politikáról:

„Az alkotmány becikkelyezte, lerögzítette a nők egyenjogúságát. Sokáig úgy láttuk: törvény és gyakorlat – egy. Ime magas polcokon: nők. Számos intézmény élén: nők. De a mélyben, csendben forrt, zubogott, erjedt az elégedetlenség. Elmélet és gyakorlat mégse illeszkedett volna össze? Úgy látszik nem. [...]

- Túlságosan nyilvánvalónak tekintettük az egyenjogúságot – így fogalmazta meg az egyik felszólaló –, pedig ennek előfeltétele: egyenlő jog, egyenlő kötelesség! Ezzel szemben milyen helyzet állott elő? Egyenlő jog papíron jóval több kötelesség a valóságban. [...]

Így jutottunk aztán odáig, hogy igen sok férfiban, sőt nőben is kétely ébredt: helyes-e egyáltalában, ha a nők házon kívül tevékenykednek?

Ennek a nézetnek számosan hangot adtak az ankéton is: nem lenne-e jobb, ha az asszonyok, főleg a többgyermekes anyák a háztartás keretein belül maradnának és csak azok keresnék boldogulásukat a világban, akik valóban hivatást éreznek hozzá?” 28

A forradalom után a lap első száma 1957. január 31-én jelent meg. A szerkesztők közreadták a Magyar Nők Országos Tanácsának programnyilatkozatát.29 A megújuló hivatalos nómozgalom célkitűzéseinek sorrendje azt mutatja, hogy felmérték az emancipáció-ellenes hangulatot és igyekeztek alkalmazkodni hozzá:

„MIT AKAR  A NŐMOZGALOM?

Meg kell teremteni a családi élet megjavításának anyagi és erkölcsi feltételeit.

Ezért az édesanyák kapjanak meg a társadalomtól a lehetőségekhez képest minden segítséget ahhoz, hogy legnemesebb hivatásuknak, gyermekeik nevelésének minél többet szentelhessenek erejükből, idejükből. [...]

Azok az asszonyok, akik továbbra is folytatni kívánják foglalkozásukat, ne kerüljenek semmilyen tekintetben sem a férfiakénál hátrányos abb helyzetbe.” (kiemelés tólem: K. J. )30

„Eridj, kis galambom, keress te is, egyenjogúság van.”

Az 1960-as évektől kezdve konszolidálódott a társadalom, és ezt a folyamatot tükrözte a Nők Lapja is. A képes hetilap fokozatosan „emancipálódott”, egyre több, a nők egyenjogúságának megteremtését célzó írást adott közre. Számtalan cikk jelent meg például az óvodai helyhiány csökkentéséről. A „Négyszemközt a nőorvossal” címmel megjelent cikksorozat ismertette a fogamzásgátlás korszerű módszereit és a nemi betegségek és az impotencia gyógyításának módjait. A szerkesztők még arra is ügyeltek, hogy a rádió- és tv-műsort közreadó oldalon a programokban szereplő hírességek fényképeinek a fele nők fotója legyen. A hetilap tehát a szó eredeti, század eleji értelmében feminista volt, de ezt nem ismerték be. A hivatalos nőpolitika ugyanis váltig állította, hogy a női egyenjogúság lényegében valósággá vált.31 Az 1960-as évek végén, az 1970-es elején fellendülő nőmozgalmakat elítélte, mert úgy vélte, hogy téves a kapitalista társadalom elleni fellépésük. A szó elhomályosult jelentése és a politikai nyomás következtében még az egyenjogúságot célul kitúző nők is kétkedéssel tekintettek a feminizmusra.

A nőmozgalomhoz való ambivalens viszonyt jól példázza a lap főszerkesztőjének, Németi Irénnek „Új-feministák Amerikában” címú, 1970-ben megjelent cikke. Az újságírónő ismertette a nyugati feminista mozgalmak második hullámának fő törekvéseit, de vagy meggyőződésből, vagy puszta óvatosságból azt állította, hogy a nőknek nem „elkülönülve”, hanem a „haladó mozgalmakba” bekapcsolódva kellene küzdeniük az azonos munkáért járó egyenlő munkabér ért, a végzettségnek megfelelő foglalkoztatásért, a politikában való nagyobb női részvételért. Így írt:

„Bár tagadjuk, hogy céljaik helyesek és módszereik a kívánt eredményre vezetnek, mégis beszámolunk róluk, mert mint kortünet figyelemre méltók, sőt tanulságosak.” 32

A feminizmus második hullámának Németi Irén által felsorolt követelései Magyarországon is indokoltak lettek volna: a nők az 1970-es években

„általában mindig annyit keresnek, mint a náluk egy vagy két kategóriával alacsonyabb beosztásban, alacsonyabb képesítéssel rendelkező férfiak” .33

Ám könnyen lehet, hogy az erőszakkal megváltoztatott életű, „duplajogúvá” tett nők a kommunista nőpolitikával azonosított feminizmus szó hallatán, gondolkodás nélkül elutasítottak minden újabb törekvést. Az „Egy dolgozó nőaz egyenjogúságról” címen közreadott levél alátámasztja ezt a feltételezést:

„Hagyjanak békén az egyenjogúsággal, a könyökömön jön ki az egyenjogúság! Mibe kerül az a férfiaknak – no ná, inkább adnak jogot, mint konyhapénzt! Eridj, kis galambom, keress te is, egyenjogúság van! De a gyerekeket szüljem én, pelenkázzam én; az egész család holmiját, ruhaneműjét – persze a férjuram cuccait is – mosni, vasalni, javítgatni, rendben tartani, a főzés, a takarítás – ezt mind társadalmi munkában? Belegebedek én az ilyen egyenjogúságba!”34

1970-ben, a „Felszabadulás 25. évfordulóján” a lap vitát indított a nőideálról. A nőkép alakítására is alkalmas polémia azt tükrözi, hogy miközben az ideális nő képe negyedszázad alatt alapvetően megváltozott, modernizálódott, a családmodell konzervatív maradt:

„A kor nőideálja – a fiatalok között is – változatlanul az a típus, amely hivatásának tekinti az anyaságot, a családi harmónia megteremtését és kézben tartását”.35

A 24 hozzászóló (14 nő, tíz férfi) többségének a szemében az ideális nő fő feladata a gyereknevelés és a háztartás ellátása, de emellett iskolázott, művelt, állása van és a férj szellemi-lelki társa. Ha többen panaszkodtak is a túl nagy megterhelésre, szinte mindnyájan elfogadták, hogy az a kivívott egyenjogúság következménye. Egyetlen, 18 éves gimnazista lány kételkedett benne, hogy az emancipáció megvalósult volna, s ő volt az, aki megsejtette, hogy a feszültségek kiváltó oka részben a patriarchális családmodell nőképének változatlan fennmaradása:

„Állítólag nálunk egyenjogúság van, mégis úgy érzem, hogy egy nő emberfeletti erőfeszítésekre kényszerül, ha terveihez, „álmaihoz” ragaszkodik. [...] Azt mindenki természetesnek találja, hogy egy nő jól főz, mos, gyermeket nevel, de azon rögtön megbotránkoznak, ha egy-két kivétel nem vállalja az »anyaság magasztos hivatását«, mert más téren akar kibontakozni [...]. [É]n tisztelem az anyaságot, de nem látom be, hogy miért kell egy leányzónak bemagyarázni, hogy ez mindennél fontosabb. Persze van, aki hivatását össze tudja egyeztetni a családdal (például a férje segítségével), de még a legbátrabb nők útjába is falat állít a férfiúi önzés, hivatalos formában. Mert hogy is lehetne elvárni attól a férfitól, akire otthon a felesége csutakol, hogy hivatalból legyen az emancipáció őszinte híve.”36

1970-ben a Nők Lapja még mindig közölt szépirodalmat, de már nem az előkelő első oldalon. A lapban jelentős költők – Csorba Győző, Gergely Ágnes, Pilinszky János, Takács Zsuzsa, Weöres Sándor – publikáltak, a próza viszont csak másodrangú volt.37 A modern tematikájú elbeszélések változatlanul a nők alárendelt helyzetét tükrözték. Mészáros Valéria „Alapállás” című novellájában például a feltehetően munkásnőként dolgozó fiatal lány, Anni, udvarlója szüleinek rosszallása ellenére a fiú szobájában tölti az éjszakát. Kapcsolatuk azonban nem felhőtlen. Péter először azt kívánja tőle, hogy menjen már: „Nehogy órákig fesd magad!”, majd a kapuban utolérve őt, ráförmed: „Azonnal fesd ki magad, így nem megyek veled végig az utcán”. A lány engedelmesen, zokszó nélkül teljesíti mindkét kívánságát, s a novella végén a megnyugodott-megengesztelődött fiú sétálni viszi.38

Ekkoriban a lap minden száma több oldal terjedelmű, gazdagon illusztrált művészeti témájú írást (a modern szőnyegszövéstől a kortárs festészetig), valamint fényképes útleírást is tartalmazott, és igyekeztek a magyar múlt híres nőalakjait bemutatni.39

Az 1970-es években a Nők Lapja modern szemléletű, nyitott, liberális beállítottságú társadalmi-kulturális képes hetilap volt. A szerkesztők – különösen a közkedvelt „Magánügyben” című rovat olvasói levelekhez írott kommentárjait használták a női egyenjogúságot képviselő álláspontjuk kifejtésére, és a nőideál, a női szerepmodellek formálására.

Piacgazdaság hiányában hirdetések csak hébe-hóba bukkantak fel – azok is a „baráti” szocialista országok állami iparának termékeit reklámozták (kelet-német Wella hajápoló, bolgár Pomorin fogkrém). A külföldi divatot bemutató fotók s az utolsó oldal állandó fotórovata, a „Heted 7 országból” az olvasók többsége számára elérhetetlen nyugati világról adtak hírt. A társkereső rovat hirdetései egyrészt a nők személyi jogainak további bővüléséről, a nőkép modernizálódásáról, másrészt pedig a férfiak és nők egymás iránt táplált bizalmatlanságáról tanúskodnak. A házasságkötés ugyan nem volt többé a társadalmi felemelkedés eszköze, de a férj- és feleségjelöltek anyagi helyzete – most már kispolgári aspektusból – újra meghatározó tényező lett. Az 1970-es évek (a hirdető életkorától eltekintve) egy tipikus hirdetése:

„Ötven éves, egyedül élő, dolgozó nő megismerkedne házasság céljából korban hozzáillő, józan életű, leinformálható férfival. »Lakásom van« jeligére...40 (Kiemelés tőlem: K. J.)

„Szex, pasik, gyötrelmek”

Az Új Idők szerint a nő „legszentebb” feladata az anyaság és a család összetartása, a számára kívánatosnak tartott munka pedig „az otthon kellemességét, szépségét, boldog verőfényét” biztosítani hivatott kézimunka volt. Az a feltételezés, hogy a tisztességes nők szexuálisan érzéketlenek, hogy érzelmeik vezérlik őket, a zsidókeresztény hagyományban gyökerezik és a 19. századi kapitalizmus idején vált meghatározóvá a nyugat-európai kultúrákban. A női egyenjogúság követelése és a nők helyzetében a 20. században bekövetkezett változások a nyugati társadalmakban és Magyarországon is magukkal vonták e nőideál átalakulását, a hazai nőkép azonban a változás időbeli fázisait és tartalmát illetően is eltérően alakult.

A század első felének magyar női és családi lapjait a konzervatív nőeszmény uralta, míg például a legnépszerűbb amerikai női lapok ideálja az 1930-as években már az öntudatos, független „Új nő” volt. A nyugat-európai női magazinok szépirodalmi betétjei már nem csupán az ideális férj kihalászásáról szóltak, hanem a szerelmi szál mellett megjelenítették a nőknek céljaik elérésével, munkájával, karrierjével kapcsolatos problémáit is.41 A két világháború alatt a munkaerőhiány miatt szükséges volt, hogy a nőket is bevonják a háborús termelésbe, de amint azt John Costello Love, Sex and War, 1939-1945 (Szerelem, szex és háború 1939-1945 között) című könyvében megállapította, Nyugaton

„a férfiak dominálta közigazgatás a háború utáni terveit arra alapozta, hogy a nők nagy része engedelmesen visszatér örökkévaló feleség- és anyaszerepébe”.42

Ezzel szemben a nők több mint 60 százaléka meg akarta tartani munkahelyét, így a női lapok

„a korábbiaknál is hangsúlyozottabban lendültek vissza a háziasság irányába” (Wolf 1999:79).

A nyugati női magazinok az 1950-es években a gazdaság és a lapokat fenntartó hirdetők érdekeit szolgálva újra a viktoriánus kor társadalmi elvárását népszerűsítették. Magyarországon 1945 után a nőket a termelésbe kényszerítették, s a legfontosabb női magazint, a Nők Lapját a „dolgozó nő” ideáljának szolgálatába állították. A politikai nyomás ellenére a (feminizmussal összetévesztett) erőszakos egyenjogúsítást a közvélemény jelentős része hallgatólagosan elutasította, eszményként a 19. században gyökerező nőideál és családmodell élt tovább.

A feminizmus második hullámának eredményeként a nyugat-európai társadalmakban az 1970-es évektől „a nők felszabadították magukat a háziasság női misztikuma alól”, önként beléptek a foglalkoztatási struktúrába – ekkor viszont a patriarchális társadalom reakciójaként a vékony és fiatal nő ideálja foglalta el a háziasszony helyét. A szépségmítosz

„[m]egerősödött, átvette a társadalmi kényszer szerepét, melyet az anyaságról, háziasságról, erényességről és passzivitásról szóló mítoszok már nem tudnak többé betölteni” (Wolf 1999: 23).

A szépség kultusza – amint azt az irodalomtörténész Séllei Nóra megfogalmazta – a nemi diszkrimináció új és „ha lehet még kegyetlenebb” formája, amely tönkreteheti a nő önbecsülését és önbizalmát, szexualitását és emberi kapcsolatait is, s a munka világában a kor és megjelenés miatti látens megkülönböztetéshez vezet.43

Magyarországon a rendszerváltás hamarosan magával hozta a szépségmítosz megjelenését, s a mára ismét szabaddá vált piacon versengő női hetilapok (Hölgyvilág, Tina, Kiskegyed, Meglepetés stb.), köztük az Egyesült Kiadói Holding Kft által kiadott Nők Lapja, kivétel nélkül a szépség kultuszának szolgálatába szegődtek. A lapok kiszolgálják a fogyókúra-, a kozmetikai, a plasztikai sebészeti ipart: oldalaikat elborítják a különféle arckrémek, körömlakkok, diétás módszerek, plasztikai sebészeti eljárások hirdetései. Míg az 1950-es évek női magazinjait vizsgáló amerikai irodalmár, Betty Friedan szerint a háziasszony-szerepre azért volt szükség, hogy a nők „több dolgot vásároljanak a háztartás számára”, ma

„becsvágyó szépségként a nők legfőbb feladat az, hogy minél több dolgot vásároljanak testük számára” (Wolf 1999: 81).

A Nők Lapjában szinte minden héten olvasható valamilyen fogyókúrára buzdító cikk és hirdetés. A minden eddiginél terjedelmesebb (84 oldalas) lap 2001. július 4-i számában például az „Egészség” rovat háromoldalas írása a különféle hormonális típusok és a kalóriafelhasználás összefüggéseivel foglalkozott („Hormondiéta: egye magát soványra”). Emellett két hosszabb, összesen négy oldalas cikk alig álcázott hirdetés ösztökélt a fogyásra („Búcsú a zsírpárnáktól, »30 kilót fogytam mindenféle diéta és fogyókúra nélkül«”). A „Címlaptörténetek” rovat híres emberekkel készített interjúi tanúsítják, hogy a nőkre nehezedő nyomás megteszi a hatását: a szintén e számban meginterjúvolt tv-sztár így vallott „napi bűnözésé” -ről:

„zsírmentes tejből megiszom egy tejeskávét, mert azt mondtam, ha Isten lejön az égből, ezt akkor sem hagyom el, ennyi élvezet jár.” 44

A Nők Lapja interjúiban megkérdezett nők a független, karrierjüket fontosnak tartó, sikeres nőideált testesítik meg. A sovány és fiatal, „sztárokká” kinevezett tv-bemondónők, színésznők, sportolónők az olvasók számára saját életpályájuk szempontjából elérhetetlen szerepmodell képviselői, életmódjuk, hivatásról és női szerepükről vallott felfogásuk viszont példakövetésre ösztönöz. E nők büszkék saját teljesítrnényükre, a sorok közül mégis számtalan esetben kiolvasható az irántuk támasztott többszörös elvárás következtében kialakult frusztráció.

A Nők Lapja hamar – és valószínűleg reflektálatlanul – átvette a sokak szerint a feminizmus feltámasztását akadályozó új nőképet. A 400 ezer példányban megjelenő képes hetilap alaposan kiveszi a részét abból, hogy a 21. században a nőkre már Magyarországon is

„egyszerre nehezednek a hivatásos háziasszony, a hivatásának élő nő és a hivatásos szépség szerepei” (yVolf 1999: 40).

A mintául szolgáló nyugati női magazinokhoz hasonlóan – a szépségmítosz kiszolgálása ellenére – a Nők Lapja sem antifeminista: jelentős teret ad a nők szexuális felszabadítását szolgáló cikkeknek, a nőknek szóló pszichológiai tanácsadásnak („Mit mond a szexológus?”, „Beszéljünk a szexről”, „A pszichológus válaszol” című rovat). A lap által sugallt női modell azonban felemás: a sikeres karriert befutó nők bemutatásával, a nőknek a függetlenséghez, a szexualitáshoz való jogának elismerésével az egyenjogú nőideált képviseli, a nő családban betöltött hagyományos szerepe primátusának többé-kevésbé leplezett képviseletévei azonban az egyenjogúság ellenében hat.

A Nők Lapja rejtett konzervativizmusára jó példa India Knight Szex, pasik, gyötrelmek című regényének a közelmúltban folytatásokban közreadott változata. (A lap lemondott a kortárs magyar szépirodalom közléséről.) Az angolul My Life on a Plate (Életem egy tányéron) címmel megjelent lektűr hősnője egy kétgyermekes, 33 éves, házasságban élő, angol középosztálybeli újságírónő, akit anyai kötelességei, háztartásának kizárólag rá háruló vezetése gátolnak szakmai érvényesülésében.45 Clara lassanként rádöbben, hogy – egyebek mellett – a lanyhuló szexuális vonzalom miatt házassága kátyúba jutott. A Nők Lapjából kimaradt minden rész, amely újságírói tevékenységével foglalkozik: a magazinban csak anya és feleség. A szexualitás problémái iránt egyébként nyitott lapban nem jelenik meg a hősnőnek saját szexuális életével való elégedetlensége, és a női szereplőknek a férfiszerep kríziséről, illetve a férfiakról alkotott negatív véleménye. Az egyedülálló női életforma kudarcát bemutató fejezetben barátnője, Tamsin beszámol egy férfival töltött kiábrándító éjszakájáról. A lapban nem szerepel a mondat:

„A legrosszabb az volt, hogy utána kiment a fürdőbe, jó hangosan kakált egyet, és mikor kijött, azt mondta: Én a helyedben nem mennék be oda egy darabig” (Knight 2001: 48).

Tamsin teherbe esik az „icuri-picuri” péniszű férfitól, de a Nők Lapja-beli változatban csak azért aggódik, „mi van, ha átadta a rossz génjét?”, kimaradt viszont a férfi(ak) tapintatlanságára utaló mondat:

„Vagy [mi van, ha átadta] a szarási génjét, pont?” (Knight 2001: 148)

Nincsenek benne a hősnő szépségmítosz ellen lázadó kitörései, csak állandó szorongása, hogy nem elég sovány és fiatal, és kimaradt az a rész is, amelyben kiderül, hogy Clara feminista.46 Lehet, hogy a fent idézett, szabadszájúságában James Joyce Ulyssesének Mollyjára emlékeztet6 kihagyásnak a hazai prüdéria elégséges magyarázata. A regény végének Nők Lapja-beli változata azonban arra enged következtetni, hogy a rövidítések legfőbb oka még mindig a tradicionális nő szerep előnyben részesítése. Az eredeti műben Clara házassága zátonyra fut, s új szerelem vár rá. A képes hetilapban a történet akkor fejeződik be, amikor – valószínűleg férje visszahódítása céljából – méregdrága, elegáns ruhát vásárol magának.

A Nők Lapja tehát a 21. század elején a hagyományos, a nők alárendeltségét valló, férfiközpontú családrnodellt képviseli. Lyka Károlynak, aki 1900-ban abban reménykedett, hogy a patriarchális társadalmi rend Magyarországon szilárdabb, mint másutt, úgy tűnik, igaza volt:

„otthonod – még mindig – az uradé”.

Felhasznált irodalom

Aranyossi Magda (1978) Rendszertelen önéletrajz. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Dersi Tamás (1973) Századvégí üzenet. Sajtótörténetítanulmányok. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Forrai Judit (1997) „Fények és árnyak a milleniumi ünnepségen”. In: Nagy Beáta & S. Sárdi Mariann (szerk) Szerep és alkotás. Nőí szerepek a társadalomban és az alkotómúvészetben. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Friedan, Betty (1971) „The Feminine Mystique,” In: Miller N., John (ed.) A World of Her Own.Writers and the Feminist Controversy. Colombus, Ohio: Charles E. Merril Publ. Co.

Gárdos Mariska (1975) Százarcú élet. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Komis Gyula, szerk (1943) Herczeg Ferenc. Budapest: Új Idők Irodalmi Intézet Rt..

Knight, India (2001) Szex, pasík, gyötrelmek. Budapest: Ulpius-ház.

Megyery Sári (1979) Én ís voltam jávorfácska... Budapest: Magvető Kiadó.

Pető Andrea (1998) Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből 1945-1951. Budapest: Seneca.

H. Sas Judit (1984) Nőies nők és férfias férfiak. A nőkkel és férfiakkal kapcsolatos társadalií sztereotípiák élete, eredete és szocialízácíója. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Tábori Kornél & Székely Vladimir ([1908] 1992) Az erkölcstelen Budapest. Budapest: Fekete Sas Kiadó, Orpheusz Kiadó.

Tutsek Anna (1936) Az én utam. Budapest: Singer és Wolfuer Irodalmi Intézet Rt.

Wolf, Naomi (1999) A szépség kultusza. Debrecen: Csokonai Kiadó.

Lábjegyzetek

1
Ignotus 1897. október 10-én megjelent cikkét idézi Dersi (1973: 107).
2
„Lapunkat mi köztudottan a magyar családok számára alapítottuk. Tehát nem valamely politikai vagy irodalmi közvélemény, hanem az ország százezer városi és falusi otthonában virágzó családok számára.” Herczeg Ferenc: Az olvasóhoz. Új Idők, 1944. karácsony, 51. sz., 517.
3
A lap többek közt Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán és Molnár Ferenc írásait közölte.
4
Surányi Miklós: Heczeg Ferenez. Budapest, 1925. In: Dersi (1973: 126).
5
Schöpflin Aladár: Herczeg Ferenc elbeszélései. In: Komis (1943: 35).
6
Czóbel Minka Utolsó szerelem című elbeszélésében a szerelem nevetséges önszuggesztió: az öregedő Mr. Leon D. egy szép lovak húzta elegáns hintó láttán végzetesen beleszeret a vélhetően bent ülő nőbe, akit sohasem látott. Új Idők, 1900 (21), május 30, 468-469.
7
Ekkoriban a nők csak 24 évesen váltak nagykorúvá (szavazati joguk akkor sem volt), miközben 18 éves koruk körül illett férjhez menniük. Szikra: Ugody Lila. Új Idők, 1900. (1), 2.
8
Szikra, uo.
9
Lásd önéletrajzi regényét (Tutsek 1936).
10
Tutsek Anna (1900) „Ébredés”. Új Idők (6), 123.
11
A férfit, aki már a hátgerincét fájlalta, s „Ízületi gyulladása” egyre fokozódott, orvosa „óva intette a nősüléstől”, és a vőlegény vérbajáról beszámolt a jövendő apósnak is, aki azonban saját lánya előtt elhallgatta a betegség valódi természetét (Megyery 1979: 100-123).
12
Tolnai: Orvos a családban. Orvosi Lexikon. V. kötet. Tolnai Nyomdai Műintézet és Kiadóvállalat, [é. n.] 132. A lexikont valószínűleg az 1920-as évek végén adták ki.
13
Az illem nevében tájékozatlan nők tudatlansága olyan tragédiákhoz vezetett, mint amiről Megyery Sári írt, akinek anyja azért nem akadályozta meg lánya halálhoz vezető házasságát, mert nem tudta felmérni, hogy milyen súlyos betegségről van szó:
„- Szifilisz? – ismételte az asszony [Megyery Sári anyja] gyanútlanul az először hallott szót
[...].
– Vérbaj – felelte a férfi [az apa], és közelebb lépett az asszonyhoz. Nem érted? Annak is a legszörnyűbb, legveszélyesebb fajtája. [...]
– Egy okkal több, hogy könnyítsünk a sorsán...” (Megyery 1979: 107).
14
A századfordulóra a „vénuszi nyavajának”, „bujakórnak” nevezett szifilisz”7,5 %-os morbiditással népbetegséggé vált” (Forrai 1997: 225).
15
Lyka Károly (1900) Nők a pikturában. Új Idők (21), május 20, 475-476. Lyka halvány optimizmusa – Magyarországon talán még meg lehet akadályozni, hogy a nők az egyes művészeti ágak művelését hivatásul válasszák – arra utal, hogy a patriarchális szemléletmódot itt szilárdabbnak érezte más országokénál.
16
Új Idők, 1900 (20), május 13, 459. r;]
17
Új Idők 1914 (28) július 5, 755-756.
18
„Négyszemközt, majd később tanúk előtt többször megmondtam neki, hagyjon fel machinációival, és fékezze felesége lehetetlen viselkedését. [...] és én életre szóló ellenséget szereztem magamnak. Gerő amikor csak tehette gáncsot vetett [...] nekem” (Aranyossi 1978: 157).
19
Négy pártvezér az „Asszonyok” -hoz. Asszonyok 1945 (1), június-július, 8. (A Szakasits-interjút Lányi Margit készítette.)
20
Ibid. A Kovács Imre-interjút Aranyossi Magda készítette.
21
1949-ben a 14-54 éves nők 60 százaléka volt háztartásbeli, tanuló, vagy eltartott, 1975-ben ugyanakkor már csak 16,4 százalékuk. Lásd H. Sas (1984: 96).
22
A nő, mint alkotóművész. Asszonyok, 1947 (3), 9, május 1, 16.
23
Aranyossi Magdát még 1947-ben eltávolították; 1949-ben Izsáky Margit volt a felelős szerkesztő. Izsáky, úgy tűnik, kilógott a sorból: az 1930-as években ugyanis a keresztény értelmiség irredenta csoporljának, majd a nyilasoknak fórumot biztosító Magyarság című politikai napilap újságírója volt. Az 1956 nyarától a Magyar Nők Országos Tanácsa által kiadott Iap főszerkesztői: 1959-től Németi Irén, 1987-től Révai Valéria, 1991-től Zétényi Lili, 2000 szeptemberétől Molnár Gabriella.
24
Nők Lapja, az MNDSZ képes hetilapja. I. évf. 1. szám, 1949. október 20.
25
A helyes testápolás. Nők Lapja, 1949 (1), november 28, 21.
26
Nők Lapja, 1949 (1), november 12, 7.
27
„Postafiók” című rovat, Nők Lapja, 1949 (1), december 10, 2.
28
K. M.: Ankét a női egyenjogúságról. Nők Lapja (8) 1956. október 25, 6.
29
1959-ig, Németi Irén kinevezéséig „szerkeszti a szerkesztőbizottság”.
30
Magyar asszonyok lányok! Nők Lapja (9), 1957. január 31, 7.
31
A lapot a VIII. évfolyam 23. számától (1956. jún. 7.) kiadó Magyar Nők Országos Tanácsa (MNOT): „A nőmozgalom irányító szerve. A nők körében végzett politikai felvilágosító munkával, jogaik és kötelességeik tudatosításával, a társadalmi felelősségérzet felébresztésével és növelésével segíti a szocialista építést, harcol a nők egyenjogúságának gyakorlati megvalósulásáért.” Új Magyar Lexikon, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.
32
Németi Irén: Új-feministák Amerikában. Nők Lapja 1970. február 7, 5. A főszerkesztő máshol így fogalmazott: „a feminizmus lényege, hogy osztályharc helyett a nemek ellenségeskedését hirdeti meg”. Németi Irén: Felnőttünk. Nők Lapja, 1970. március 14,7. A nő és a munka a modern világban címú cikkében a lap állandó munkatársa, Szilágyi Éva annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a nőemancipáció már végbement: „A mi eredményeinknek – az egyenjogúság teljes megvalósulásának – hatnia kell a tőkés országok dolgozó nőire is.” Nők Lapja, 1970. május 2, 4.
33
Egy női szakmunkás a férfi szakmunkás havi keresetének 71,4 százalékát, egy műszaki, forgalmi és áruforgalmi ügyintéző nő a hasonló foglalkozású férfi keresetének 76 százalékát kereste (H. Sas 1984: 114-115).
34
Egy dolgozó nő az egyenjogúságról. Nők Lapja, 1970. április 11,
35
„Nőideál 1970”. Vitazáró. Nők Lapja, 1970. március 28, 7.
36
„Nőideál, 1970”. D. I., A férfiaknak a nők teremtenek kényelmet. Nők Lapja, 1970. február 14,
37
Többek közt Gyenes István, Dallos Sándor, Dékány Kálmán és Péterfi Gyula írásait közölték.
38
Mészáros Valéria: „Alapállás”, Nők Lapja, 1970. január 10, 13.
39
A lapba rendszeresen írt többek közt Földes Anna (1957-től kulturális rovatvezető), Kertész Magda, Mezei András, Molnár Gál Péter, Szebelkó Erzsébet, Szemes Piroska, Szilágyi Éva. 1958-tól a Nők Lapja irodalmi rovatvezetője, majd főmunkatársa volt Galsai Pongrác.
40
Nők Lapja, 1970. január 10, 28.
41
Friedman in Miller (1971).
42
Costellót idézi Wolf (1999:78-79).
43
Lásd, Séllei Nóra: „Előszó a Magyar kiadáshoz”, In: Wolf (1999: 12-13).
44
Beke Csilla: „Szeptemberben lesz az esküvő”. (Interjú Borbás Máriával). Nők Lapja, 2001. július 4, 13.
45
Fordította Császár Bernadette. Budapest, Ulpius ház Könyvkiadó Bt., 2001. Nők Lapja, 2001. jú
46
Clara egy, a hagyományos női szerepet képviselő barátnőjével beszélget a házasságról: „vajon nem ez lenne az idő, hogy a feminizmus alapjait elmagyarázzam Naominak... Tudom, hogy másként gondolkodunk. Mindenki biztonságban akarja magát érezni, ezt megértem. [...] Nem kell hausfraunak lenned, ha mégoly ragyogó is” (Knight 2001: 103).

FELHÍVÁS
MKTT KONFERENCIA 2014: KOMMUNIKÁCIÓ, KREATIVITÁS, KULTÚRA

Támogatónk

A Médiakutató folyóirat 2014. évi megjelenését a Coca-Cola HBC Magyarország Kft. támogatja.

Legolvasottabb
Könyvajánló
<>
Média és politika
> könyv rendelés
Megrendelés
<>
2014 ősz
> régebbi lapszámok
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola

Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink