Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2002 tél – Történelem rovat

Kádár Judit

„Otthonod az uradé” (1/5)

HÁROM 20. SZÁZADI MAGYAR KÉPES  HETILAP NŐKÉPE

„A női magazinok több mint egy évszázada a női szerepek megváltoztatásának leghatásosabb eszközei, és ez idő alatt – ma még inkább, mint eddig – következetesen dicsőítették mindazt, amit a kormányzat elvárt a nőktől” -írta Naomi Wolf 1999-ben A szépség kultusza című művében. Megállapítása természetesen a magyar női lapokra is áll. A nőkkel szemben támasztott elvárásokat – a foglalkozási struktúrában betöltött szerepüket, erkölcsi nézeteiket, viselkedésüket szabályozó normákat – a nőolvasóknak szánt lapok jelenítették és jelenítik meg a legsokrétűbben. Tanulmányomban azt elemzem, hogy a századforduló női olvasóit megcélzó, népszerű képes hetilapjában, az Új Időkben, illetve a második világháború után a Nők Lapjában és elődjében, az Asszonyokban miként változott az elmúlt száz évben az ideális nő képe, a női szerepmodell, és miként alakultak át a sztereotípiák.

„Imádság és harisnyakötés”

A modern napilapok hazai megjelenésének idején, a 19. század végén a „komolyabb literatúra” a hetilapokba szorult vissza, olvasóközönségük pedig (legalábbis a férfi újságírók és szerkesztők vélekedése szerint) kettévált. Míg a politikai újságokat a férfiak maguknak vásárolták, a hetilapokat főként családjuk nőtagjainak szánták. Az utóbbi orgánumokat

„a férfiak nem olvassák, csak a leányos apák abonálják a kisasszonykáik számára”

– panaszolta Ignotus A Hét hasábjain már 1897 -ben.1

Az Új Idők is „szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap” volt. Az 1894-ben alapított és 1944 végén megszűnt, az úri-hivatalnoki középréteg köreiben a legnépszerűbbek közé tartozó lapot a jó üzleti érzékéről híres Singer és Wolfner cég adta ki, évtizedeken át több, mint tízezer példányban. Megjelenésének 50. évfordulóján a lapot a szerkesztő – amint utóbb a sajtótörténet is – a „családi lap” férfi olvasókat is feltételező kategóriájába sorolta.2 Mégis, a szinte a kezdetektől kizárólag női kozmetikai cikkeket, nők által használt és vásárolt háztartási eszközöket, varrógépeket, zongorákat, bútorokat reklámozó hirdetések azt bizonyítják, hogy főként női olvasókra számított. A lapban közreadott, eleinte igényes szépirodalom3 az ismeretterjesztő és művészeti írások, a publicisztika, de még a szerkesztői üzenetek is nyilvánvalóan a korabeli nőképet és előítéleteket tükrözték. Mindeközben ennek a nőképnek befolyásolására, alakítására is kísérletet tettek, hiszen

„minden számát művészi gonddal, magyar úri felfogással, tiszta és morális irodalmi intenciókkal szerkesztették.” 4

Az Új Idők szerkesztője az ország írófejedelmének tartott, jelentős politikai karrierrel büszkélkedő (évtizedeken át konzervatív kormánypárti országgyűlési képviselő, majd felsőházi tag) Herczeg Ferenc (18„3-1954). Saját lapjában rendszeresen publikált: a magazinban 50 év alatt több mint kétszáz elbeszélése, huszonkilenc regénye és több száz publicisztikai írása jelent meg. Novelláinak (prózájának) nőábrázolásáról, az író nőkről vallott felfogásáról – nyilvánvaló egyetértéssel – így írt pályatársa, Schöpflin Aladár:

,,[Herczeg] szereti őket [a nőalakjait], érdeklik, vonzzák és mulattatják, de fölénnyel és rendszerint iróniával szól róluk, jól látja megbízhatatlanságukat, következetlenségüket, a szerelmi kapcsolatokban való magatartásukat, ismeri cselekedeteik és elhatározásaik rugóit, nem rajong értük, nincs túlságosan elragadtatva tőlük, jóindulatú, hűvös tárgyilagossággal áll velük szemben. [...] Ez az elnézés azonban nem erkölcsi közömbösséget jelent, hanem a férfiember férfias fölényéből táplálkozik, aki a nőt nem tekinti teljesen felelős teremtésnek, mert természetadta alkata szerint inkább játékszere ösztöneinek, jobban ki van téve pillanatnyi felhevüléseknek, nem tudja úgy ellenőrizni önmagát és életét, mint a keményebb anyagból alkotott férfi, jobban uralkodik rajta a hangulat, inkább impresszionista természet. Nőalakjainak ábrázolásában körülbelül ez a kép keveredik ki: kedvesek, bájosak, gyönyörködni kell bennük, ők teszik széppé, érdekessé, izgalmassá a férfi életét, de egészen komolyan, vagy tragikusan nem kell őket venni.” 5

Bár Herczegnek és a lap többi férfi munkatársának nézetei a nőkről alkotott korabeli sztereotípiákat tükrözik, szerkesztőként teret engedett a 19. század végétől egyre nagyobb számban jelentkező női szerzőknek is: a konzervatív Tutsek Annának, a feminista Szikrának és a férfiakat szarkazmussal kezelő Czóbel Minkának.„ Főként az általuk képviselt, korábban ismeretlen női nézőpont megjelenésének köszönhető, hogy a lap hasábjain a férfi-nő kapcsolat nem a szokásos sémákba öntött, hagyományos sztereotípiák szerint felépített viszonyként jelenik meg, hanem megmutatkozik a huszadik század elején elmélyülő válsága is.

Szikra, vagy másképpen gróf Teleki Sándorné (18„4-1937) az 1900-as évfolyam első számának első oldalán induló, folytatásokban megjelenő regényének, az „Ugody Lilának” például már nyitó fejezetében az úri középosztálybeli nők kiszolgáltatott helyzetét, a férfiaknak való alávetettségét bírálta. A középbirtokos családból származó címszereplő, az önálló gondolkodású, művelt és feltűnően csinos lány olyan férjre vágyik, akinek a házasságban egyenrangú társa lehet. Mivel kérői egytől-egyig a férjnek alárendelt, tradicionális feleség és anyaszerepre kárhoztatnák, a család rosszallása ellenére sorra kikosarazza a jelölteket.

A nőkkel kapcsolatos férfi sztereotípiák évszázadok óta áthatották az irodalmat. A Szikra által – igaz, a mű témájának kidomborítása érdekében ábrázolt – előítéleteknek, az úri középosztálybeli nők férfiak iránt táplált, már-már gyűlöletbe csapó ellenérzésének megjelenítése azonban szokatlan és meglepő. Az ellenszenv, a férfigyűlölet legfőbb kiváltó oka a kényszerből, a szülők választása alapján kötött házasság,7 amelynek létrejötténél az elszegényedő középosztály számára a döntő tényező a kiszemelt fél anyagi helyzete volt. Nemcsak a lányos szülők vadásztak vagyonos férjre, hanem a lecsúszott, értelmiségivé-hivatalnokká vált, állami fizetésből élő, vagy a vagyon maradékából tengődő birtokos nemesség férfijai is. Az Új Időkben 1900-ban közreadott szépirodalom férfi- és nőalakjainak egymás iránti meghatározó érzései a gyanakvás, a félelem és a lenézés: a frusztrált hősök és hősnők sora azt mutatja, hogy az egyéni felemelkedést gátló feudális társadalmi struktúra a 19-20. század fordulóján megmérgezte a (középosztálybeli) férfi-női kapcsolatot, és súlyosan megterhelte a magánszférát. A kezdődő emancipáció látszólag csak tetézte a bajt: a vagyonosabb társadalmi csoportokba tartozó nők már szert tehettek némi iskolázottságra, ám az önálló pályához való jogukat továbbra sem ismerték el, aminek következtében a patriarchális családba visszakényszerített nőjószerivel csak férje halála árán hasznosíthatta tudását. Ugody Lila szavaival:

„Különös ország is ez a mienk! [...] Úgy nevelnek bennünket, mintha szabad akaratú, önálló lényeket akarnának belőlünk formálni. Megtanítanak gondolkozni, bepillantást engednek a gazdálkodás titkaiba, pénzügyi műveletekbe és bonyolult perek szövevényeibe. Szinte hallom a bölcs okoskodást, amint mondják, hogy: Hej! mert jó lesz neki, ha mindennek a tudománynak hasznát veheti, a mikor majd özvegyen marad... Fájdalom, ezt a kiváltságos helyzetet csakis férjhezmenetel árán szerezhetjük meg.” 8

Az általános tőkehiány, pénztelenség nemcsak az úri középosztály életét tette tönkre. A kor másik népszerű írónőjének, az elszegényedő erdélyi gyáros családból származó Tutsek Annának (18„5-1944) a lapban megjelent elbeszéléseiben a dzsentri mentalitáshoz igazodó kispolgárság szintén az előnyös házasság által igyekszik jobb anyagi helyzetbe jutni. Az írónő, annak ellenére, hogy őmaga kénytelen volt szerkesztői-írói munkájából megélni, elvetette a női egyenjogúságot, s novelláit a represszív szexuális morál helyeslése jellemzi.9 A két nem kapcsolatának válsága mégis, akaratlanul is tükröződik műveiben. Ébredés című elbeszélésében például a narrátor-főszereplőt egy gazdag zálogház-tulajdonos lánya kedvéért hagyja el a vőlegénye. Márta, egyrészt, mert követi a nők elé állított normát, amely szerint a nőcsak egyszer szerethet az életében, másrészt mert az eset csökkentette értékét a házassági piacon („Eleinte még volt egy-két kérője, de egyikhez sem akart hozzámenni”), magára marad. Tizennégy év múlva egy vonaton összetalálkozik hajdani vőlegényével, akiből közben mankóval vánszorgó emberi roncs lett. A vagyonáért elvett feleség szavaiból a kor szexuális szokásait ismerő olvasó könnyen felismerhette, hogy a férfi szifiliszes:

„Az orvosok eleinte nem akarták megmondani, mi baja van; de én sok orvosi könyvet olvastam össze és kitaláltam. Hátgerinc-sorvadás. Oh, gyógyíthatatlan, tudom. [...] Lelketlenség volt tőle, hogy megházasodott... ő már akkor is tudta, hogy beteg. És a gyermekeink…mind meghaltak kicsiny korukban...” 10

Bár Tutsek Anna témája a nőknek a házasságról és a szexualitásról való lemondása, s ennek az önkorlátozásnak az erkölcsi értékké magasztosítása volt, az elbeszélés a nők teljes fizikai kiszolgáltatottságát tükrözi. A novellában leírt eset nem számíthatott egyedinek. A dzsentri családból származó Megyery Sári önéletrajzában részletesen beszámolt róla: testvérét anyja annak ellenére adta a század elején egy elszegényedett nemesi származású, hozományvadász katonatiszthez, hogy tudott a férfinek már előrehaladott stádiumban lévő vérbajáról,11 s Ady Endre életrajza is azt támasztja alá, hogy egy nősülni szándékozó férfi számára halálos és fertőző nemi betegsége nem feltétlenül jelentett lelkiismereti akadályt. A férfiaknak némiképp mentségükre szolgál, hogy az orvostudomány bizonytalan volt a szifilisz gyógyíthatóságát illetően. A Tolnai-féle orvosi lexikon szerint

„[á]ltalában azt mondhatjuk, hogyha a kezelés néhány évig tartott s a beteg már 4-5 évig tünet- és panaszmentes volt, akkor már nem igen valószínű, hogy fertőz.”

E vakhit alapján mindössze annyit tanácsoltak:

„a szifiliszes egyén, házasodása előtt is végezzen még egy antiszifiliszes kúrát. ” 12

A Tutsek elbeszélésében szereplő férfi betegsége viszont a korabeli orvostudomány szerint is halálos és fertőző volt, így az orvosok a női szemérem tiszteletben tartása árán a feleség életét kockáztatták (a nők előtt a nemi betegségeknek még a létezéséről sem illett beszélni).13 Valószínűleg túlzó a hírlap író Tábori Kornél és a rendőrfogalmazó Székely Vladimir megállapítása, miszerint

„a fiatalság [a férfiak] nyolcvan percentje nemi bajban szenved” (Tábori & Székely [1908] 1992: 92).

Ugyanakkor kétségtelen, hogy a szifilisz népbetegséggé válása a férfiak megszabta, saját magukat is sújtó képmutató, represszív szexuális előírások következménye volt.14

A nőkkel szemben támasztott elvárásokat a szépirodalmi műveknél nyíltabban jelenítették meg a „társadalmi és ismeretterjesztő” rovatokba sorolt cikkek, mint például a művészettörténész Lyka Károly (1869-1965) írása a festőnők tehetségéről:

„Hiába tagadják a nőemancipátorok: az asszonynak más a fizikuma, tehát más a lelke is, mint a férfié. Következésképpen a teljesen érzésen alapuló művészetekben, amelyek formáját és tartalmát a férfi-lélek adta meg, nem versenyezhet a férfiuval. [...] Amit eddig mondottunk, azt nemcsak a mi viszonyink közt ismerjük igazságnak, hanem mindenütt, minden országban, ahol csak művészkedő nők találtatnak. Nálunk mégis könnyebben lehet a fenyegető hajótörések számát megapasztani, anélkül, hogy bárkinek művészi becsvágyát meg akarnók nyesni.”

Lyka a „művészi tehetséget érző hölgyek” számára a „férfias életpálya” helyett a házi iparművészetet ajánlja:

„A művészi hímzés és szövés, a női kézimunka ezer fajtája, ide tartozik. És ide tartozik a művészkedésnek minden fajtája, amely az otthon kellemességét, szépségét, háziasságát, melegét, boldog verőfényét van hivatva növelni. [...] Ki volna alkalmasabb erre a költői sáfárkodásra, ha nem az asszonyok? Kiben van finomabb intuició, háziasabb érzés, szelidebb ötletesség, mint bennük? Ók teljesen uralkodhatnának ezeken a tágas mezőkön, mint ahogy száz és ezer esztendőn át uralkodtak. Mennyit nyerne az otthon, ha igazán az asszony szelleme uralkodnék benne. Ha minden zugocska az ő érzéséről szólna s nem a bútormagazinok és a gyári lakásberendezők száraz rutinja beszélne ott!”15

A művészettörténész azon kísérlete mögött, hogy a nőket lebeszélje a művészi hivatásról, az egyenjogúságuktól való félelem állt, amely legalább annyira veszélyeztette a fennálló társadalom stabilitását, mint a polgárosodás. A kétségbeesett válasz mindkét folyamatra a nemzetinek nevezett tradíciókhoz, azaz a régi társadalmi munkamegosztáshoz és életmódhoz való ragaszkodás volt, amely a Lyka javasolta megoldás megvalósulása esetén háromszoros haszonnal kecsegtetett: miközben a házi szőttesek és hímzések készítésével foglalatoskodó nők nem jelennének meg a férfiak vetélytársaként a foglalkozási struktúrában, és a férfi dominanciájú családszerkezet is fennmaradna, egyúttal a polgári átalakulás ütemét is fékeznék. A „Nők a pikturában” című cikket – mintegy a szerkesztő egyetértése jeléül – a párizsi világkiállítás bosnyák pavilonjáról készült fénykép és Jászay József az 1848-as szabadságharcot megörökítő „A megmentett zászló” című festménye illusztrálta.

A nőemancipáció a 20. századra visszafordíthatatlan folyamattá vált: az elemi iskolákat és a középrétegek, az iparosok, jobb módú kereskedők és nagygazdák gyermekeinek középfokú oktatására szolgáló polgári iskolákat 1873-ban, a gimnáziumot elvben 1892-től nyitották meg a lányok előtt (utóbbi iskolatípus esetében a tényleges jogi rendezés 1912-ben történt meg). Az egyetemre jutást – ugyan csak a bölcsészettudományi, az orvosi és a gyógyszerész karra – Ferenc József 1895-ben hozott rendelete tette lehetővé.16

Az Új Idők szerkesztői felismerték, hogy a nők iskoláztatása önmagában is felboríthatja a hagyományos családmodellt, s megpróbálták tanulás iránti vágyukat visszafogni. 1914-ben, az első világháború kitörését megelőzően „A szerkesztő üzenetei” rovatban így fejezték ki rosszallásukat egy, a szülei műveltségének korszerűtlenségére panaszkodó lánynak:

„Lilly. Az ilyen panaszokat nem találjuk túlságosan rokonszenveseknek. Régebben a »meg nem értett asszonyok« panaszkodtak férjeik ellen, mostanában a »meg nem értett leányok«-nak tipusa keletkezett és ez a tipus még hangosabb, még türelmetlenebb, még elégedetlenebb, mint amilyen elődje volt. Nagyon jól tudjuk, hogy az a rohamos, talán túlságosan rohamos szellemi fejlődés, amelyben egy-két évtized óta részünk van, két nemzedék között tulajdonképpen öt-hat nemzedék távolságát állította. Az anyák négy polgárit végeztek, háztartással foglalkoztak és nagyon komolyan vették a családi életet, a lányok külföldi egyetemekre akarnak menni, háztartás helyett kisérleti szociológia és sejtbiológia iránt érdeklődnek, a családi életet pedig nem tartják az egyéniséghez méltónak” (H. Sas 1984: 80-82).

A férfiak és nők közt folyó küzdelem az első világháború idején háttérbe szorult a lapban, a gazdaság összeroppanásával a nőknek szóló hirdetések száma is megcsappant. Trianon után teret kapott a soviniszta politika: megjelentek az anyák, feleségek „hazafias” érzelmeinek felkeltésére hivatott irredenta versek és publicisztikai írások. Az Új Idők a második világháború alatt tartózkodott a nyílt politizálástól, ennek jeleként az első világháború idejének hadi eseményeket, hadszíntereket, a frontról visszatért sebesült hadifoglyokat megörökítő fényképeivel szemben a német megszállás alatt kizárólag klasszikus festmények illusztrációit adták közre. Visszafogottságának köszönhetően Herczeg Ferenc képes hetilapja egészen 1944 végéig fennmaradhatott. Egyik utolsó, 1944 novemberében küldött szerkesztői üzenete azt tanúsítja, hogy fennállásának 50 esztendeje alatt a lap nőképe, a helyes női viselkedésről vallott felfogása érdemben nem változott. Sőt, a háborúhoz vezető férfi politika kudarca okozta megrázkódtatástól nem függetlenül, amely nyilván megrendítette a férfiak önbizalmát, a nőemancipáció eredményeit figyelmen kívül hagyva egy, a nők számára összeállított „tízparancsolat” formájában, a régi női szerepmodell visszaállítására is kísérletet tett:

,,1. Szeresd embertársaidat, amennyire csak tudod. De ne felejtsd el, hogy otthonod az uradé és nem embertársaidé. 2. Tekintsd uradat érdemes vendégnek és barátnak, de nem barátnőnek, akinek minden csip-csup bajt és bosszúságot elpanaszolhatsz. 3. Uradat hazatértekor derűs arccal és rendbetartott lakással fogadd. De ne húzd fel az orrodat, ha ezt nem veszi rögtön észre. 4. Háztartásod számára ne kérd el utolsó fillérjét is. Inkább igyekezzél derűssé tenni életét, adj neki szabadságot és biztosítsd a nyugalmat gyermekeid számára. 5. Gyermekeid legyenek mindig tiszták és takarosak. Te magad is légy tiszta és takaros mindig, hogy amikor urad lát, örömében mosolyogjon és hogy a távolból is gondoljon rád. 6. Ne felejtsd el, hogy jó és balsorsban urad mellé szegődtél és ha mindenki cserben hagyná, neked akkor is erősen fognod kell a kezét. 7. Ha uradnak még él az édesanyja, ne felejtsd, hogy nem lehetsz vele szemben eléggé jó és eléggé alázatos, mert ő ringatta karjában uradat. 8. Ne követelj az élettől olyasvalamit, amit még senkinek sem nyújtott. Ha hasznossá tudtad magad tenni, boldog lehetsz. 9. Ha bajok köszöntenek rád, ne csüggedj és ne ess kétségbe; a jobb napok visszatérnek. Bízzál az uradban: ő elég bátor tud majd lenni mindkettőtökért. 10. Ha eltávolodnék tőled, akkor is csak várj rá. Vissza fog térni hozzád.” 17

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Lapozás
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.