Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 nyár – Politika rovat

Bajomi-Lázár Péter

Az objektivitás-doktrína nyomában (4/6)

4. Az objektivitás-doktrína

Hogyan nevesítik az újságírás feladatait a legfontosabb amerikai szakmai-etikai kódexek? Valamennyi újság, médium, vagy akár szakmai tömörülés kódexének idézésére itt nincs hely, ezért az alábbiakban csak a legtekintélyesebbnek tartott szervezetek kódexeinek legfrissebb változataiból idézek. Azokat a részleteket emelem ki, amelyek általában az újságírás feladatait és az ezekből következő legfontosabb szakmai-etikai szabályokat tükrözik.

Az ASNE utoljára 1975-ben újrafogalmazott kódexe kimondja, hogy „[a]z Első Alkotmánykiegészítés, amely a törvényhozókkal szemben védi a sajtó szabadságát, garantálja, hogy az emberek a sajtón keresztül érvényesítsék alkotmányos jogukat, ezért az újságírókra különös felelősséget ró. […] A hírek és vélemények összegyűjtésének és terjesztésének legfontosabb célja, hogy a közjó szolgálatában tájékoztassa az embereket, és képessé tegye őket az aktuális kérdések megítélésére. […] Minden lehetséges eszközzel arra kell törekedni, hogy a hírek pontosak és torzításmentesek legyenek, a megfelelő kontextusban szerepeljenek, és valamennyi érintett fél álláspontját méltányosan mutassák be. A vezércikkeknek, elemzéseknek és kommentároknak éppúgy tiszteletben kell tartaniuk a tények pontos bemutatását előíró normákat, mint a híreknek. […] Az olvasó számára világos módon meg kell különböztetni a híreket és a véleményeket.”

A Rádiós és Televíziós Hírszerkesztők Szövetsége (Radio-Television News Directors Association) 1987-ben egyhangúlag elfogadott kódexe ugyancsak kimondja, hogy „[a] rádiós és televíziós újságírók felelőssége, hogy a fontos és érdekes információkat összegyűjtsék, és pontos, becsületes, pártatlan módon tájékoztassák a közönséget. […] kerüljék a szenzációhajhászást és a hírek félrevezető bemutatását […] világosan különböztessék meg [a hírektől] a véleményeket és a kommentárokat.”

A Lapszerkesztők Szövetségének (Associated Press Managing Editors) 1994-ben elfogadott etikai alapelvei szintén kimondják, hogy „[a] közönség kiemelkedő joga, hogy tájékozódjon a fontos kérdésekről. A sajtó különös felelőssége, hogy […] éber őrkutyája legyen jogos közérdekeiknek. […] A jó újság igazságos, pontos, őszinte, felelős, független, és tiszteletben tartja a jó ízlést. Vezérelve az igazság. Kerüli azokat a módszereket, amelyek megakadályozzák abban, hogy a hírekről igazságosan, pontosan és torzítás nélkül számoljon be. […] Arra kell törekednie, hogy az ügyeket pártatlanul mutassa be, és érzelemmentes módon kezelje a vitatott kérdéseket. Fórumot kell nyújtania a kommentárok és bírálatok cseréjének, különösen akkor, ha a szóban forgó kommentár szemben áll a szerkesztőség véleményével. A vezércikkeket, az újságírók és szerkesztők véleményét tartalmazó írásokat világosan meg kell különböztetni [a hírektől]. A közösségi, üzleti vagy személyes érdekek iránti elfogultság nem mutatkozhat meg abban, hogy az újság torzítja vagy téves színben állítja be az eseményeket.”

Az Újságírók Szövetségének utoljára 1996-ban újrafogalmazott kódexe szintén kimondja, hogy „[a]z Újságírók Szövetségének tagjai hisznek abban, hogy a közönség tájékoztatása az igazság előfeltétele és a demokrácia alapja. Az újságírónak az a feladata, hogy e célokat szolgálja az igazság keresése, az események és ügyek igazságos és átfogó bemutatása révén.” Emellett arra bíztatja a szerkesztőket, hogy „ügyeljenek, a szalagcímek, hírek, hirdetések, fotók, kép- és hangösszeállítások, rajzok, hangok és idézetek ne torzítva ábrázolják a valóságot. Az eseményeket nem szabad leegyszerűsíteniük vagy kontextusukból kiemelniük. […] Kerüljék a faji hovatartozáson, nemen, életkoron, földrajzi elhelyezkedésen, szexuális orientáción, mozgássérültségen, fizikai képességeken vagy társadalmi státuson alapuló sztereotípiákat. Támogassák az eszmék cseréjét, még ha egyeseket közülük ellenségesnek találnak is. Azoknak is kínáljanak megszólalási lehetőséget, akik máshol nem szólalhatnak meg; a hivatalos és a nemhivatalos információforrások egyformán értékesek lehetnek.”

A legfontosabb újságíró-szervezetek szakmai-etikai kódexei tehát a sajtó társadalmi felelősségének modelljét és ennek szellemében az objektivitás-doktrína módszertani követelményét fogalmazzák meg. Kulcsszavaik az „igazság”, a „felelősség”, a „függetlenség” vagy „pártatlanság”, az „igazságosság” és a „pontosság”. Megfogalmazzák a tények tiszteletben tartásának, a hírek és a vélemények szétválasztásának követelményét, és általában explicit módon kijelentik, hogy az újságíró személyes elkötelezettsége nem befolyásolhatja a tudósítás minőségét.

4.1. Az objektivitás-doktrína csapdái

Bár az objektivitás-doktrína szakmai elismertsége a 20. század végén ismét megerősödött, módszertana továbbra is számos megválaszolatlan kérdést vet fel. Ilyen kérdés az, hogy hol húzódnak az objektivitás határai. Vajon az újságírónak minden vitás ügyben a semleges kívülálló szemével kell-e láttatnia a történéseket, vagy van olyan helyzet, amelyben nem kerülheti el az állásfoglalást? A szélsőséges helyzetek különösen élesen vetik fel ezt a kérdést. Mit tegyen a sajtó akkor, ha az alapvető emberi és demokratikus értékek kerülnek veszélybe? Vajon a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadásról hírt adó újságírónak semlegesen és azonos terjedelemben kell-e beszámolnia a Bush-adminisztráció és az al-Kaida álláspontjáról? Vagy akkor jár el helyesen, ha szolidaritást vállal az áldozatokkal, és – elvetve az objektivitás-doktrína mechanikus értelmezését – nem tesz úgy, mintha a két szembenálló fél által képviselt értékrend (egyfelől a szabadság és az egyenlőség, másfelől az elnyomás és az egyenlőtlenség) egyformán megfontolandó alternatíva volna? Sokan úgy vélik, hogy az újságírónak ki kell állnia az emberi és demokratikus jogok érvényesülése mellett.³⁴ Ám ennek az elvnek a gyakorlati alkalmazása: az objektivitás és az értékválasztás helyes aránya már korántsem magától értetődő. Volt, aki úgy gondolta: a sajtó helyesen járt el, amikor szolidaritást vállalt az áldozatokkal, és elítélte a terroristákat; mások azonban azt gondolták: a terroristák álláspontját a sajtó nem az elvárható objektivitással mutatta be (lásd még Bajomi-Lázár 2002b).

Az újságíró és a művelt olvasó számára ma már az is világos, hogy az objektivitás eszményét ennél egyszerűbb esetekben sem könnyű átvinni a gyakorlatba. A hír nem azonos a tényekkel. A hír csupán a tényekről szóló narratíva, amely szükségszerűen magán viseli megfogalmazójának értékítéletét. A témaválasztás, a szóválasztás, az eredeti kontextus különböző elemeinek kiemelése vagy elhallgatása, a címválasztás, a hírnek a lapon vagy a hírműsoron belüli elhelyezése a priori szempontrendszer alapján történik. A témaválasztás össztársadalmi üggyé teheti a helyi üzem bezárását, de elhallgathatja a valóban fontos társadalmi problémákat. A szóválasztás terroristát vagy szabadságharcost csinálhat a palesztin merénylőből. Az eredeti háttér ábrázolásra méltónak ítélt részletei bűnözőként vagy éppen áldozatként tüntethetik fel az osztálytársaira fegyvert emelő iskolásfiút. A szalagcím botránnyá dagaszthatja az elnök félrelépését, vagy az egészségügy válságát tételezheti egy egyszerű orvosi műhiba kapcsán. Az olajár emelkedéséről szóló beszámoló felkerülhet a címlapra, vagy megbújhat a gazdasági rovat kishírei között. Mindez megtörténhet úgy is, hogy közben az újságíró betartja az objektivitás formális szabályait, és csak valós tényekről számol be. A szakirodalom ezt nevezi akaratlan torzításnak, amely az újságíró személyes álláspontjáról vagy éppen érintettségéről tanúskodik (unwitting vagy unintended bias, lásd még Smith 1999: 301–303).

Magának a hírértéknek a pontos definiálatlansága is magában rejti a torzítás lehetőségét. Az újságíró azokat a tényeket tekinti hírértékűnek, amelyek feltevése szerint számot tartanak a közönség érdeklődésére. Ám a közönség várakozásáról csupán áttételes információi vannak, amelyekre például olvasói levelekből tesz szert, vagy egy-egy korábban felmerült téma kedvező fogadtatása (vagyis a lap megemelkedett példányszáma) alapján következtet. Ez azonban azzal járhat, hogy egyes tényeket a sajtó felülreprezentál: már nem kielégíti a közönségnek a róluk szóló hírek iránti igényét, hanem – befolyásolva a hírnapirendet – maga kreálja azt. Így történhet meg az, hogy amikor a sajtó rendszeresen hírt ad különböző bűncselekményekről, a közönség torzan úgy érzékeli, hogy a közbiztonság hirtelen megromlott, miközben a bűnügyek statisztikai gyakorisága nem növekedett. Az újságírók figyelmét azonban ekkor már a bűnügyek foglalják le, és csak azokat a tényeket írják meg, amelyek a közbiztonság romlását látszanak alátámasztani (confirmation bias, lásd még Cohen 1997: 59).

A közönség feltételezett elvárásai másként is meghatározzák a hírek minőségét. A kereskedelmi bevételekből élő újságok és hírműsorok minél több embert akarnak megszólítani. Ez azonban arra készteti őket, hogy beszámolóikat közönségük feltételezett – általában nem túl bőséges – háttértudásához igazítsák. Így a hírek a bonyolult helyett az egyszerűről, a folyamatok helyett a személyekről és az eseményekről számolnak be. A valóságot dramatizált formában – bevezetéssel, folytatással és befejezéssel bíró történetekként – ábrázolják, könnyen feldolgozható sztereotípiákra egyszerűsítve a valós világ bonyolultabb folyamatait (organizational bias, Cohen 1997: 63; Lester 1997: 69–72).

A tények bemutatását nagymértékben befolyásolják a „hírgyártás” körülményei is. Kevés kolumnán és műsoridőben kell sok eseményről beszámolni, vagy éppen fordítva: kevés közlésre méltó eseményről szóló hírrel kell megtölteni sok kolumnát és műsoridőt. Az újságok, rádióállomások és tévécsatornák anyagi helyzete – különösen a hírforrások bősége és a technikai felszereltség – ugyancsak megszabja, milyen eseményekről szóló beszámolókkal ismerkedik meg közönségük. Azt, hogy mely tényekből lesznek hírek, nemcsak valós társadalmi súlyuk határozza meg. Időnként az újságírás különböző szakmai kényszerei döntenek arról: miről és hogyan értesül a közönség. A szakirodalom e jelenséget nevezi – utalva arra, hogy e torzítás az újságírás műfaji sajátosságaiból ered – strukturális torzításnak (structural bias, lásd még Jenei 2001).

A tényközpontú újságírás magában foglalja a semlegesség eszményét is. Azt implikálja, hogy az újságíró – akár a tudományos kutató – csupán megfigyelő. Ez azonban nem magától értetődő. Az újságíró puszta jelenlétével is befolyásolhatja az eseményeket. A politika mediatizálódott: a politikai diskurzus ma már nem annyira a hagyományos helyszíneken – a kongresszusban, a szenátusban – zajlik, mint a sajtó hasábjain (Sükösd 1993: 32–39). Az a politikus, akinek mondandójáról a sajtó és a média is beszámol, már nem annyira képviselőtársaihoz, mint a jelen lévő sajtóhoz és rajta keresztül a láthatatlan közönséghez beszél, közönségének feltételezett elvárásaihoz igazítja mondandójának tartalmát és stílusát (Sartori 1993: 221).³⁵ A politikust segítik azok a kommunikációs szakemberek is, akiknek az a feladatuk, hogy a megbízóikra kedvező fényt vető ügyekre tereljék a köz figyelmét. Így kerülhetnek lényegtelen dolgokról szóló, kizárólag a média számára rendezett pszeudoesemények – koszorúzások, útátadások, politikusok nyugdíjas-otthonokban tett látogatásai – a hírek közé, kiszorítva azokat a híradásokat, amelyek a valóban fontos társadalmi jelenségekről számolnának be.

A mikrofonok és a kamerák jelenléte befolyásolhatja a rendőrség munkáját is. Az olyan dokumentarista szándékú sorozatokban, mint például a „Zsaruk”, amelyekben a riporter elkíséri a járőröző rendőröket, azok mindig kínos udvariassággal bánnak a gyanúsítottakkal. E műsorok láttán a tévénéző gyakran érzi úgy: a belőlük kibontakozó kép nincs összhangban saját tapasztalataival, amelyek szerint ugyanezen testület tagjai a sajtó távollétében gyakran az egyszerű közlekedési szabálysértőkkel szemben is fenyegetően lépnek fel. A sajtó jelenléte a tüntetéseket felvigyázó rendőröket is rendszerint arra készteti, hogy kesztyűs kézzel bánjanak a rendbontókkal.

Az objektivitásra való törekvés tehát – deklarált céljával szemben – akár hátráltathatja is a közönség tájékozódását, a valóság megismerését. Jeremy Iggers amerikai filozófus-médiakutató egyenesen azt állítja, hogy „[a] tényekre és eseményekre fókuszáló objektív híradás megfosztja súlyuktól az eszméket, és töredékessé teszi a tapasztalatokat, így megnehezíti a komplex társadalmi jelenségek megértését. Az, hogy a [társadalmi] közbeszéd viszonylag inkoherens az olyan fontos társadalmi kérdésekben, mint például a gazdaság vagy az egészségügy, vélhetően annak tudható be, hogy [a sajtó] az eseményekre és a tényekre fókuszál, így dekontextualizálja a releváns információkat” (Iggers 1998: 107).

Az objektivitás-doktrína legfőbb csapdája önnön ambiciózus mivoltában rejlik. Azt implikálja, hogy – akárcsak a tudományok – a sajtó is képes arra, hogy az emberek tájékoztatása érdekében feltárja az események részleteit, a komplex igazságot, a mélyebb, ok-okozati összefüggéseket. A kitűzött célok azonban nincsenek összhangban a lehetőségekkel. Az újságok, a rádiós és televíziós hírműsorok nem azonosak a szakfolyóiratokkal és egyéb tudományos fórumokkal. Strukturális sajátosságaik – különösen a korlátozott terjedelem – miatt az egész helyett csupán a részeket tárhatják fel. Az objektivitás-doktrína a közönségben olyan elvárásokat támaszt a sajtóval szemben, amelyeknek az nem felel meg, mert nem felelhet meg teljes mértékben. Ezzel az objektivitás-doktrína szükségszerűen viszonylagos kudarca ítéli önmagát.

4.2. Az objektivitás-doktrína védelmében

A fent összegzett bírálatok azt mutatják, hogy az objektivitás-dotrínát számos belső ellentmondás terheli. Dolgozatom hátralévő részében mégis amellett érvelek, hogy – szemben azzal, amit a doktrína elvi bírálói implikálnak vagy explicit módon állítanak, és szemben a magyar újságírók jó részének mindennapos gyakorlatával – az objektivitás-elvű újságírást hibái ellenére sem szabad elvetni.

Úgy vélem, az objektivitás-doktrína bírálatait csak fenntartásokkal szabad fogadni, legalább három okból. Egyrészt azért, mert a kritikusok álláspontja – például Iggers fent idézett véleménye – a tekintetben meglehetősen sommás, hogy nem vesz tudomást arról a munkamegosztásról, amely egyfelől a napisajtó és hírműsorok, másfelől a hetilapok és heti magazinműsorok között van. Míg az előbbiek a friss hírekre fókuszálnak, beszámolóik valóban tényközpontúak, és így szükségszerűen torz képet adnak a valóságról, addig az utóbbiak részletesebb tudósításokban igyekeznek feltárni a tények mögötti összefüggéseket, a napi történésekért felelős folyamatokat is. A jobbára hetilapokban és magazinműsorokban megjelenő tényfeltáró és oknyomozó újságírás – amelynek az Egyesült Államokban a „trágyatúró” újságírásig visszanyúló, hosszú hagyománya van, és amely újabban Magyarországon is meghonosodni látszik – képes betömni a napisajtó és a napi hírműsorok tájékoztatási gyakorlatában keletkező lyukak egy részét. Az objektivitásra törekvő hetilapok és magazinműsorok közelebb viszik közönségüket a valóság megismeréséhez, mint a napisajtó és a napi hírműsorok, jobban megvalósítják az objektivitás-doktrína alapjául szolgáló társadalmi felelősség modelljének céljait, és kevésbé indokolják a kritikusok bírálatát.

Az objektivitás-doktrína bírálói azt implikálják: a tájékozódás joga magában foglalja azt is, hogy a közönségnek néhány híradásból kell megfelelően tájékozódnia. Nem világos azonban, hogy ez miért volna magától értetődő. Miért jelentené a tájékozódás joga azt, hogy a közönségnek nem kell erőfeszítést tennie? Érvelhetünk úgy is, hogy a tájékozódás jogából csak az következik: az információknak elérhetőknek kell lenniük. A tájékozódás joga nem foglalja magában a lustasághoz való jogot. A közönségnek több forrásból kell tájékozódnia. Erőfeszítést kell tennie a (politikai) döntéseihez szükséges információk begyűjtése érdekében. Ha ezt nem teszi, és információ töredékesek lesznek, az nem (csak) a sajtó felelőssége. E gondolatmenet felveti ugyan a hozzáférés kérdését – mi legyen azokkal, akiknek nincs pénzük arra, hogy több lapra vagy tévécsatornára fizessenek elő? –, de ez már olyan médiapolitikai kérdés, amelynek megoldatlanságát hiba volna az újságírókon számon kérni.

Másrészt azért kell fenntartásokkal fogadni az objektivitás-doktrína kritikáját, mert a bírálók az objektivitás elvén alapuló újságírás kudarcát mindig az objektivitás-doktrína ambiciózus célkitűzéseihez viszonyítják, és nem az újságírás által felvetett szakmai-etikai kérdések tágabb összefüggésében vizsgálják. Így elsiklanak afölött, hogy az objektivitás elvét követő újságírás – kétségtelen gyengéi ellenére is – még mindig közelebb viszi közönségét a valóság megismeréséhez, mint az objektivitás eszményét elvető pártos, a szenzációs vagy az elkötelezett új újságírás.

Az újságírás alternatív paradigmái és az általuk kínált módszertani megoldások az objektivitás-doktrínánál is problematikusabbak. A tárgyilagosság kritériumát elvető bulvárújságírás, a pártos újságírás és az elkötelezett új újságírás nem össztársadalmi, hanem szűken értelmezett üzleti és politikai célokat szolgál: céljuk a közönség befolyásolása vagy egyszerűen figyelmének elnyerése. Nem azt állítom, hogy az újságírás alternatív paradigmáinak ne lenne létjogosultságuk. Szórakoztató és érdekérvényesítő lapokra éppúgy szükség van, mint tájékoztató sajtóra. A bulvársajtó, a kereskedelmi rádiók és televíziók népszerűsége önmagáért beszél, jelezve, hogy valós társadalmi igény mutatkozik az efféle lapokra és médiumokra. A vélemények éppúgy a valóság részét képezik, mint a tények és az összefüggések, ezért egyoldalúságuk ellenére fontos információkat hordoznak a pártokat vagy eszméket képviselő lapok is. Csupán azt állítom: gyengéi ellenére az újságírási paradigmák közül még mindig az objektivitás-doktrínát követő sajtó a legmegfelelőbb eszköze a valóság megismerésének, és így elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az állam polgárai részt vegyenek a politikai döntések meghozatalában.

Harmadrészt az objektivitás-doktrínát ért bírálatokból, bármilyen jogosak is azok, nem következik, hogy – mint az új újságírás hívei vallják és az objektivitás-doktrína számos kritikusa implikálja – a tárgyilagos tájékoztatás eszméjét is el kell vetni. Legfeljebb az következik belőle, hogy az objektivitás mai módszertanát át kell gondolni. Az objektivitás módszertanát fejleszteni kell – ennek legfőbb eszköze pedig a folyamatos szakmai párbeszéd és a közönséggel való kapcsolattartás lehet. Az újabb keletű amerikai újságírási kódexek már ezt a törekvést tükrözik Az (amerikai) Újságírók Szövetségének utoljára 1996-ban újrafogalmazott „Etikai kódexe” például már arra ösztönzi az újságírókat, hogy „tegyék érthetővé, magyarázzák meg a tudósítások [módszereit], kezdjenek párbeszédet a közönséggel az újságírók magatartásáról. Biztassák arra a közönséget, hogy hangot adjon a sajtóval szembeni sérelmeinek. Ismerjék be és korrigálják hibáikat. Számoljanak be azokról az esetekről, amikor az újságírók és az újságok nem etikus módon járnak el. Ugyanazokat a normákat támasszák saját magukkal szemben, amelyeket másokon számon kérnek.”

Az objektivitás-doktrínában rejlő csapdák aligha kerülhetőek ki, de ha folyamatos szakmai párbeszéd folyik róluk, és így tudatosodnak az újságírókban, a valóságot torzító hatásuk csökkenthető. A róluk folyó szakmai vita a közönséget is képessé teheti arra, hogy megismerje a módszertan buktatóit és az objektív újságírás határait, és egészséges fenntartással fogadja a sajtóbeszámolókat.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Négy újságírói iskola Magyarországon
• A szakmai-etikai kódexek szerepe
• Politikai újságírás az Egyesült Államokban
• Az objektivitás-doktrína
• Következtetések
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Politika

Bajomi-Lázár Péter:

Robert L. Stevenson az iraki háború médiareprezentációjáról

Bajomi-Lázár Péter:

Az objektivitás-doktrína nyomában

Kisebbség

Monori Áron:

A numerus clausus és a magyar katolikus sajtó 1919–1920

Messing Vera:

Változás és állandóság

Jog

Pertti Näränen:

Az európai digitális televíziózás: a jövő szabályozási dilemmái

Valóság

Fehér Katalin:

A virtuális valóság elmélete és gyakorlata

Térkép

Andrej Tušer – Svetlana Hlavčáková – Elena Hradiská – Jozef Vatrál – Imrich Jenča:

Újságíró-kutatás Szlovákiában

Kritika

Szilágyi-Gál Mihály:

Szabadság vagy félelem?

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink