Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 ősz – Kisebbség rovat

Mátay Mónika

Egy prostituált lemészárlása: a Város, a Nő és a Bűnöző (2/8)

A modern Babylon mítosza

Az 1880-es évekre Budapest is felzárkózott a félelmetes „szörny-városok” sorába; a végtelen lehetőségek és egyben a veszély szimbóluma lett mind a kritikus és kételkedő vidékiek, mind pedig a fővárosi lakosság szemében9. A folyamatos és nagyarányú migrációnak köszönhetően a 19. század utolsó harmadában a népességszám jelentősen megnőtt: míg 1869-ben Pest, Buda és Óbuda népessége együttesen 280 ezer fő, 1880-ban már 361 ezer lakót regisztrálnak az egyesített Budapesten (Vörös, 1999: 109; Katus, 1979: 1138). Munkát és megélhetést kereső napszámosok, iparosok, cselédlányok, kalandvágyó fiatalemberek és képzett, esetleg vagyonos letelepedni vágyók özönlettek a fővárosba10. Mindenki valamilyen alapvető változást remélt a költözéstől: jobb egzisztenciát, nagyvárosi izgalmakat, színesebb társaságot, kulturálódási lehetőségeket, azaz érdekesebb és némiképp gazdagabb életet, mint amilyet a szülőhelyén hátrahagyott. Az 1880-as évek közepére az új metropolisz egyértelműen az ország közlekedési, gazdasági és kereskedelmi központjává vált. Emellett vonzó és lenyűgöző nagyváros volt. Teljes pompájában elkészült a Sugárút (ma Andrássy út), egymás után épültek a Körút bérházai; a Városliget, kávéházak százai, fürdők, hat színház, múzeumok, és kiállítótermek várták a szórakozni vágyókat.

A betelepülők óriási várakozásokkal érkeztek, de túlnyomó többségüknek csalatkoznia kellett. Nemcsak az áhított meggazdagodás maradt hiú ábránd, de elfogadható egzisztenciát is csak keveseknek sikerült teremteniük. A betagozódás folyamata vontatott, a vidéki életből kiszakadó bevándorlóknak

„Budapest nem, vagy csak nagyon lassan tudja biztosítani […] az urbánus, városias lét anyagi minimumait: még a szegényes hajlékot is és a szerény, de legalább stabil megélhetést” (Vörös, 1984: 21).

A társadalmi integrációt megnehezítette a városegyesítéskor, 1873-ban kezdődő, s az 1880-as években is érzékelhető gazdasági válság, amely elsősorban az élelmiszerárak és a munkanélküliség növekedése miatt tette még kilátástalanabbá a betelepülők életét. A nyugati nagyvárosokhoz hasonlóan a dualizmuskori Budapestet a kortársak sajátos amalgámnak, riasztó torzszüleménynek látták, ahol a hivalkodó jólét és a végletes nyomorúság egymás mellett létezett. A kiszolgáltatottságot és elesettséget, a városlakók többségének anyagi és erkölcsi elidegenedettségét a felsőbb osztályok luxusa ellenpontozta.

A 19. század utolsó évtizedeiben a perifériára szorult rétegek létszámbeli növekedése óhatatlanul együtt járt a bűnözés ugrásszerű növekedésével. A budapesti arisztokrácia, az erősödő nagy- és középpolgárság gyakran hivalkodó jóléte óriási csábítást jelentett a szegény, de gyors meggazdagodásra áhítozók számára. 1890-ben közel kilencezer bűntettet és vétséget jelentettek a rendőrségen, 1894-ben 105 hullát találtak a főváros közterületein, és 528 eltűnt személy után nyomozott a hatóság (Thirring, 1894: 298). 1893-ban 15 448 személyt zártak toloncházba, 1894-ben harmincezernél is több a közrend, a közszemérem és közbiztonság megsértése miatt tett panaszok száma (Thirring, 1894: 298–299). A Millennium évére a fővárosban olyan riasztó mértékben nőtt meg a tulajdon elleni bűntettek száma, hogy az ezredéves ünnepségek zavartalan lebonyolítása érdekében a hatóságok szükségesnek látták külön kiadványban közzé tenni „a rovott egyének” névjegyzékét11.

A bűnözés növekedéséhez a hatalmas és látványos vagyoni különbségek, a nyomasztó szegénység mellett hozzájárult a nagyvárosi élet által biztosított anonimitás és a gyors helyváltoztatás lehetősége. Az utazást megkönnyítette, hogy nem volt útlevélkényszer. A kiépült vasúthálózatnak köszönhetően a korszak hírhedt bűnözői néhány óra alatt könnyedén eljutottak a Monarchia, sőt Európa nagyvárosaiba. Budapesten sem okozott különösebb nehézséget a „felszívódás”. Létezett ugyan bejelentési kötelezettség, de csupán a Végh-gyilkosság esztendejében, 1885-ben 860 441 lakhelyváltoztatást regisztráltak a fővárosban; ezt a nagyarányú mobilitást nagyon nehéz volt nyomon követni (Thirring, 1894: 304). Mindezzel párosult – és a korabeli közönség szemében a gondok legfőbb forrását jelentette – a rendőrség tehetetlensége, felkészületlensége és korrupciója, továbbá a bűnüldöző tevékenység fejletlensége és színvonaltalansága. Jellemző adat, hogy 1881-ben mindössze 620 a fővárosban szolgálatot teljesítő rendőrök száma, s 1884-ben 673 budapesti lakosra egyetlen őrszem jut. Ugyanakkor az 1880-as évtizedben a detektívtestület körülbelül 50 főből áll, ami semmiképp sem elég a megsokasodott bűnesetek felderítésére (Czaga et al., 1995).

Nemcsak a korabeli statisztikák tanúskodtak a budapesti alvilág térhódításáról, de újságcikkek százai is megerősítették a bűnözés példátlan elharapódzását. A sajtómunkások mellett a témát az írók is felfedezték. A labirintusszerű nagyváros kiemelkedően magas bűnözési mutatóival és szembeszökő társadalmi különbségeivel kiváló terepül szolgált egy új irodalmi műfaj, a „realista városportré” felvirágzásához. A műfaj gyökerei az 1840-es évekbe nyúlnak vissza, amikor a kor egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb író-újságírója, Nagy Ignác, a Jelenkor, a Budapesti Híradó, az Athenaeum, a Pesti Divatlap és az Életképek hasábjain publikálta a főváros hétköznapi eseményeit, szenzációit és jellegzetes figuráit megörökítő életképeit. A német kultúrán nevelkedett, de magyar íróvá lett Nagy Ignác példátlan eltökéltséggel és kivételes szorgalommal töltötte meg a reformkori sajtót szellemes és a kor hangulatát ügyesen megragadó „kis színeseivel12”. Az „újdonságok” közlésére „Budapesti Hírharang” majd „Budapesti élet” címmel új rovatokat – ma azt mondanánk, hírrovatokat – is indított. Természetesen sűrűn tudósított a botrányos bűnhistóriákról és a tipikusan nagyvárosi bűntettekről – csalásról, sikkasztásról, szélhámosságról. Előszeretettel traktálta olvasóit hátborzongató részletekkel. 1845 júliusában levágott női fejet találtak a Rókus kórház környékén; Nagy adagolta az információkat, négyszer is visszatért a rövid hírre. Nemcsak új témára bukkant, amikor a bűneseteket a hírek közé emelte, de új stílusban és új formában, frappánsan és több részben adta közre mondandóját. Írói munkásságának csúcspontja Magyar titkok (1844/45) címen kiadott, életképek sorozatából álló romantikus regénye, amelynek lapjain lecsúszott egzisztenciák, megtévedt és megcsalt fiatal lányok, tönkrement szerencsétlenek, kalandorok, prostituáltak, stricik, rablók, gyilkosok színes kavalkádja elevenedik meg.

Hasonló műfajjal kísérletezett a reformkori Pesten az „irodalom grófja”-ként emlegetett Kuthy Lajos. A Hazai rejtelmek (1846/47) már címével is Eugčne Sue Párizs rejtelmei című, a párizsi alvilág szenzációit és tipikus alakjait felvillantó romantikus tárcaregényére utal, és témaválasztásában szintén a francia eredetit utánozza. Kuthy az urbanizálódó Pest-Buda korrekt társadalomrajzát és egyben a kezdődő kapitalizmus visszásságait vázolja, s meglehetősen hatásvadász módon a közkedvelt romantikus irodalmi kelléktár teljes arzenálját felvonultatja. A dualizmus korában a kezdeti próbálkozásokat követi Szentesi Rudolf alias Kiss József négykötetes regénye, a Budapesti rejtelmek (1874), amelyben a szerző, a fővárosi nyomor és bűn naturális képeit felidézve, rejtelmes „terra incognitá”-ra invitálja az olvasót – elődeihez hasonlóan drámai előadásmódban.

A „szörny-város” metafora tehát korántsem magyar találmány, amint ezt Molnár Ferenc Tábori Kornél Bűn és szerelem című riportkönyvének előszavában is észrevételezi: „minden irodalomban meg van az az egy-két író, aki félelmes szörnynyé személyesíti a Várost” (Molnár in Tábori, 1910: 3). Többről van azonban szó, mint csupán „egy-két”, irodalmi babérokra és magas példányszámra áhítozó író alvilági kalandorkodásáról. Nyugat-Európában a 18. század utolsó évtizedeitől, s különösen a 19. században a városi középosztályt, a szegénynegyedekbe ellátogató értelmiségieket mind nagyobb aggodalommal töltik el a metropoliszokká duzzadó nagyvárosok, a növekedésből fakadó áttekinthetetlenség, a nyomor és a riasztó méreteket öltő bűnözés. A „városfelfedező” Louis-Sébastian Mercier-nek közvetlenül a forradalom előtt, 1781 és 1788 között Amszterdamban megjelent monumentális vállalkozása, a 12 kötetes Tableau de Paris a párizsi alsó osztályok hétköznapi életéről, anyagi viszonyairól, munkájáról és lakáskörülményeiről ad fiktív elemeket és szociológiai értékű megfigyeléseket vegyítő áttekintést13. A viktoriánus Londonról hasonló és sokkal modernebb, „tudományosabb” látleletek is készültek. Charles Booth-nak a szegény rétegekről adott elemzései, James Greenwoodnak a „sötétség helyszíneiről” szóló beszámolói, Henry Mayhew virágáruslányokkal, macska- és kutyaeledel-árusokkal, zsebesekkel és prostituáltakkal készített interjúsorozata vagy Engelsnek A munkásosztály helyzete Angliában című munkája feltétlenül ebbe a sorba tartozik. S akkor még nem is beszéltünk a „városi labirintus” irodalmi recepcióiról, Henry James, Robert Louis Stevenson, George Gissing, Charles Dickens írásairól vagy William Thomas Stead szenzációs-leleplező újságcikkeiről.

A magyar főváros „realista portréja” a 19. század végéig elsősorban irodalmi műfajt jelentett, de a század végén és a 20. század elején nálunk is megjelentek a szociológiai és riporteri módszerekre építkező társadalmi mélyfúrások14. Budapesthez ugyanúgy hozzátapadtak a „szörnyeteg”, a „csábító”, a „veszedelmes” jelzők, ugyanúgy a sajátosan keveredő fényűzés és nyomor, a korlátlan lehetőségek és a hatalmas bukások, a kozmopolita életvitel szimbólumává vált, mint Párizs, London vagy éppen New York15. Mindez azért érdekes a számunkra, mert amikor 1885. április 3-ától a sajtó bombázni kezdi az olvasóközönséget a Végh-gyilkosság részleteivel, az újságírók egy már létező, Magyarországon és külföldön egyaránt meghonosodott és közérdeklődésre számot tartó diskurzusba ágyazhatják tudósításaikat és tárcáikat: a rejtélyes metropoliszt és a bűnözést összekapcsoló értelmezésbe. Ugyan a fenti (magyarországi) alkotások jórészt felszínesek, szerzőik az ok-okozati összefüggések mélyebb elemzése helyett inkább az olvasóközönség érzelmeire próbáltak hatni, időnként mégis utaltak a bűnözés politikai és gazdasági összetevőire, és lehetséges magyarázataként megemlítették a társadalmi igazságtalanságot, a szegénységet és a munkanélküliséget.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.