Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 ősz – Kisebbség rovat

Mátay Mónika

Egy prostituált lemészárlása: a Város, a Nő és a Bűnöző (5/8)

Szörnyetegből elmebeteg

Amint ezt már láthattuk, a sajtó nem fukarkodott a hátborzongató részletekkel. A hírlapírók aprólékosan ismertették a kibelezett lányok végvonaglását, a feldúlt és vérben úszó szobákat, a fájdalomtól őrjöngő családtagokat, sőt térképmellékletet is csatoltak a tudósításokhoz, amelyen bemutatták a lakás beosztását és az áldozatok testének pontos elhelyezkedését. Ebben az időben fényképeket még nem közölt a sajtó, az áldozatokat és a tettest a korban divatos esztétizált metszetekről ismerhette meg a közönség. A biedermeierből örökölt megszépítő vizuális reprezentációval éles ellentétben állt a tudósítások „valósághű” szövegezése. A figyelem felkeltésének és ébren tartásának legfontosabb eszköze tehát az elborzasztás volt. Mindez azonban csak az első híradások jellemzője. A rendőrség szokatlanul gyorsan, nem egészen egy nap alatt elfogta a gyilkost, s ettől kezdve ő lett a véres dráma kizárólagos főszereplője; személye és jelleméről folyó polémiák bőséges forrásul szolgáltak az olvasói kíváncsiság fenntartásához.

A Budapesti Hírlap április 4-i számának első oldalán hozza a szenzációs leleplezésről tudósító beszámolót: „Balentics Imrének hívják az ádáz hentest …”. Balentics 25 éves, római katolikus vallású, „urias külsejű”, csinos arcú, barna hajú, bajszos fiatalember38. Verőce megyében született, édesanyját két évesen, apját 1879 decemberében veszítette el. Azóta az egyik nagybátyja, Anker Gyula, pécsi kanonok gondoskodott róla. Pécsett járt elemi iskolába, majd Nagykanizsán végezte a gimnáziumot, de botrányos életvitele, részegeskedése és párbajozás miatt kicsapták. Nagybátyja időközben meghalt, de végrendeletében nyolcezer forintot hagyott unokaöccsére. A testamentum végrehajtója ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú befejezze tanulmányait; Balentics Pécsett – magánúton – leérettségizett. Ezután három évig katonáskodott, altiszti fokozatot szerzett, de kicsapongásai és lopás gyanúja miatt megfosztották a rangjától. Ezután gyámja közbenjárására a budapesti Főpostánál kapott állást, de rossz magaviselete miatt elbocsátották. Nagykorúsága elérésekor, 1884 novemberében megkapta az örökségét, amit azonban néhány hónap leforgása alatt teljesen felélt. 1885. január elsején szobát bérelt a budapesti Lövész utcában; ebben az időszakban ismerte meg Végh Veronát, akivel hamarosan intim viszonyba került.

A bűntény körülményei teljesen hétköznapinak mondhatók. Balentics azért ölte meg Veronát, mert a lány visszautasította a közeledését, sőt – amint ezt későbbi vallomásaiban hangsúlyozta – becsmérlő, lekicsinylő szavakkal illette őt39. Amikor a tönkrement gavallér nem tudott fizetni a szolgáltatásokért, nem fogadta őt többé. A gyilkosság előtt néhány héttel olyan heves szóváltásba keveredtek, hogy az egyébként közömbös háziúr felmondással fenyegetőzött. Végül engedett Verona könyörgéseinek, és nem dobta ki a lányt, de felszólította, hogy forduljon a rendőrséghez. Erre nem került sor, Balentics pedig elszánta magát a cselekvésre. Megélesítette borotváját, majd a lakásán felkereste szeretőjét. Felszólította, hogy fizesse vissza a pénzt, amellyel tartozott, de Verona ezt a kérést megtagadta. Ezután megragadta a lányt, aki kiszabadította magát, és arcul csapta támadóját. Ekkor került elő a borotva, amivel a feldühödött Balentics néhány perc alatt szétszabdalta védtelen áldozatait. Budai Rózát azért kellett eltennie láb alól, hogy ne maradjon szemtanú. Befejezve a gyilkosságokat, kezét megmosta a szobában álló lavórban, majd észrevétlenül távozott. Verona szobájának kulcsát egy közeli árnyékszékbe dobta, és a lakására ment, ahol megpróbálta ruhájából eltüntetni a vérnyomokat.

A sajtómunkások fantáziáját alaposan megmozgatta az elkövetés kegyetlensége, különösen a borotva és a testdarabolás, valamint a gyilkos nyugodt viselkedése, cinizmusa. A homogén ábrázolásban Balentics civilizáció „alatti” lényként, valóságos kannibálként jelent meg. Az újságírók nem fukarkodtak a találó jelzőkkel és meghatározásokkal; így lett Balentics „emberi szörny”, „iszonyúan marcangoló emberi vadállat”, „a lelki elvadulás torz alakja”, „kétlábú szörnyeteg” és – amint már idéztem – „ádáz hentes”.

Balentics személye és az elkövetés kíméletlensége lehetőséget adott arra, hogy a sajtó a gyilkosság taglalásába a fentieken kívül még egy, éppen az 1870-es 1880-as években Magyarországon is divatossá váló diskurzust beleszőjön: az elmebetegség és a bűnözés összefüggésének, illetve a bűnöző atavisztikus karakterének kriminálpszichológiai diskurzusát. Jóval az elsőfokú tárgyalás előtt, közvetlenül a gyilkosság után őrületet és erkölcsi elvadultságot emleget a Budapest40. Expressis verbis azonban csak két héttel később, a vizsgálat idején, április 19-én publikált tárcájában nevezi őrültnek a tettest a Pesti Hírlap tudósítója és szerkesztője, a Quintus álnéven publikáló Kenedi Géza (Gulyás, 1956: 361)41. A jogi ismeretekben járatos és a korabeli orvosi szakirodalmat is jól ismerő szerző abból indul ki, hogy Balentics tettét nem lehet egyszerűen bosszúállásnak tekinteni: miért érdekelne egy normális embert az, ha egy prostituált ócsárolja? A bosszú tehát hibás feltételezés, az indíték értelmetlennek tűnik, s ennek egyetlen elfogadható magyarázata van: a tettes elmebeteg. Ezt bizonyítja a borotva, amely „az elmebetegek eszköze”, másrészt erre utal a vadállati kegyetlenség. Kenedi figyelmeztet: sajnálatos, hogy a közvélemény csak akkor vesz tudomást az elmebetegségről, amikor valami szörnyűség történik. Végül sokat sejtető kérdéssel zárja értekezését: vajon milyen állapotban volt/van Balentics Imre agyveleje?

A vizsgálat idején, a gyilkosság és az elsőfokú tárgyalás között eltelt bő egy hónapban a sajtó rendszeresen tudósított Balentics viselkedéséről, továbbá a rendőrség, majd a vizsgálóbíró kérdéseire adott válaszairól. Hidegvérű gyilkosnak ábrázolták, aki előre megfontolt szándékkal hajtotta végre véres tettét. Meggyőződött arról, hogy áldozatai valóban elpusztultak, vagy legalábbis annyira megsebesültek, hogy képtelenek lesznek vallomást tenni támadójuk ellen. A bűntett után nyugodtan vacsorázott, s amikor ismerősei a gyilkosságot említették előtte, közönyös hangon csak azon sajnálkozott, hogy elveszett a pénze: a meggyilkolt lány immár soha nem fogja törleszteni a kölcsönt. A tudósítások szerint Balentics előéletének, rideg, anyai szeretetet nélkülöző neveltetésének és kicsapongó, részeges életmódjának következménye a vérengzés. A beszámolók azt állítják, hogy a gyilkos viselkedése a börtönben is cinikus és érdektelen: „a Fortunában is megőrizte rettentő közömbösségét42”. Állítólag békésen aludt és jó étvággyal falatozott. Csak az utalt némi lelkifurdalásra, hogy időnként felkiáltott: a kis Rózát sajnálom, őt nem volt szándékomban megölni. Ugyanakkor az újságírók vérlázítónak tartották, hogy vallomásai alatt mosolygott.

A lapok szinte kivétel nélkül közölték fiktív módon megszerkesztett rendőrségi vallomását, amelyben egyes szám első személyben a „szájába adták” a tudósítók szavait: „Állati bosszum ki volt elégítve…43” Hasonló a Budapest beszámolója:

„Beismerem, hogy a gyilkos én vagyok. Én gyilkoltam meg Végh Veronát, a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal hajtottam végre, tettem indoka bosszú volt, melyet Végh Verona egy sértő szava lobbantott lángra bennem44!”

A riporterek időközben kinyomozták, hogy korábban többször is erőszakoskodott nőkkel. Egyszer forgópisztolyt fogott egy színésznőre, mert a hölgy nem viszonozta szerelmét. Egy másik alkalommal kést szorított egy cselédlány torkához. Arra is fény derült, hogy örömét lelte a macskák kínzásában. Mindezen részletek az ádáz bűnöző képzetét sugalmazták.

Balentics május 8-i főtárgyalása hatalmas szenzációnak bizonyult, a jegyek már egy héttel a törvényszéki ülést megelőzően elkeltek. A zsúfolt padsorokban a közönség mellett természetesen ott tolongtak a hírlapírók, s a másnap megjelenő lapok oldalakon át, nagyon alaposan számoltak be a tárgyalásról. A tudósítások elsősorban az őrültség lehetőségét járták körül, tehát azzal foglalkoztak, amit két héttel korábban Kenedi Géza „dobott be a köztudatba”. Sajnos lehetetlen utólag megállapítani a sajtó, pontosabban Kenedi szerepét. Nem tudhatjuk, vajon az ő írása adta-e a védőügyvédnek az ötletet, hogy Balentics elmebetegségét próbálja bebizonyítani, és erre építse a védelem stratégiáját. A tárgyalás nyomán és az ítélet szövegezéséből mindenki számára egyértelművé vált, hogy mi is az alapvető kérdés: Balentics őrült, akit kóros agytekervényei predesztináltak a bűntett elkövetésére, vagy aljas, előre megfontolt szándékkal ölő kettős gyilkos. A tét óriási volt, ugyanis az 1878-ban életbe lépett úgynevezett Csemegi-kódex értelmében a beszámíthatóságot kizárta, ha az elkövetőnek „elmetehetsége meg volt zavarva, és e miatt akaratának szabad elhatározási képességével nem birt”. (A magyar büntetőtörvény könyv, 1888: 24.) Azaz: Balentics – ha kóros elmeállapota bebizonyosodik – nem büntethető.

A sajtó az eljárást vezető elnök, Kriszt János kérdései, a tanúk hozzászólásai, továbbá Bakos János ügyész és Dalnoky Béla ügyvéd beszédei mellett ügyelt arra, hogy Balentics viselkedéséről is részletesen beszámoljon az olvasóknak. Minden apró részlet jelentőséggel bírt, s szinte egyik napról a másikra a vérengző kannibál akarat nélkül bábbá, szerencsétlen biológiai felépítésének rabjává változott. A Pesti Napló tudósítója szerint Balentics szemében rendre megvillant valamilyen rejtélyes, „különös fény45”. Tekintete szúrós és ijesztő, hangja megtört és halk volt. Többen is hangsúlyozták, mennyire verejtékezett a vádlott, és arra is emlékeztek az újságírók, hogy az utóbbi időben Balentics kifejezetten búskomor volt46.

Az ügyész vádbeszédében a gyilkosság legfőbb okaként az elkövető önzését, saját személyének túlbecsülését, áldozatának alulbecsülését nevezte meg; halmozott bűntett fennállása miatt és enyhítő körülmények hiányában halálbüntetést kért. A védő a tettes kóros elmeállapotára hivatkozott, s igazának bizonyítására elmeszakértők műveiből idézett. Mint mondta, Balentics valósággal fürdött a vérben, ami egyértelmű bizonyítéknak tekinthető. Maga a gyilkosság és a túlzott vakmerőség egyaránt irracionális mozzanatok, a vádlott betegségének egyértelmű jelei. Dalnoky szerint Ajtay Sándor törvényszéki orvos és Stefek Adolf fogházi orvos elmeszakértői vizsgálata nem volt eléggé körültekintő47. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Balentics nem „moral insanity”, tettének tudatában volt, tehát bűnös, gyilkos és tolvaj, és ezért kötél általi halálra ítélte.

A sajtókommentárok egyelőre megelégedtek a törvényszéki eljárás és az ítélet ismertetésével, egyedül Kenedi Géza érezte úgy, hogy újabb tárcát kell közzétennie az ügyben48. A „fiatal olasz tudomány”, azaz Lombroso eredményeire hivatkozik, és felteszi a kérdést: van-e egyáltalán szabad akarat? A válasz nagyon egyértelmű: a kóros agy, fej és testalkat mérései egyértelműen bizonyítják, hogy a bűnözők biológiailag determináltak tettük elkövetésére, ezért dőreség és értelmetlenség szabad akaratról beszélni. A börtön és a kivégzés – állítja Kenedi – nem tántorít el a bűntől. „Az egyént egy óriási, de ismeretlen kényszer löki bizonyos irányban, melynek végén vagy a boldogság, vagy a nyomor jelvénye áll.” A szabad akaratnak hadat üzent a rettenetes, de érthető és ésszerű új tan, Lombroso és társai elmélete. Balentics átlagos külsejű, de szemmel látható bélyegek is vannak a testén, amelyeknek sem az orvosok, sem a bírák nem szenteltek kellő figyelmet. „Mindössze csak szemöldökjeinek összenövése tér el a legközönségesebb mindennapiságtól s talán a füle is, melynek kagylója nem egészen rendes s beszéd közben némelykor kevéssé mozog.” Kenedi elégedetlenségének ad hangot: a törvény emberei nem végeztek jó munkát, nem faggatták motivációiról, s elfogadták a felszínes orvos szakértői véleményt. Végül a szerző leszögezi: a közönség nem nyugodott bele az ítéletbe, s Balentics ügye még korántsem tekinthető befejezettnek.

Kenedinek igaza volt. Ugyan az elítélt nem fellebbezett, de ügyvédje – már csak kötelességből is – megtette ezt. Június 24-én a királyi tábla elrendelte a pótvizsgálatot, Balentics alapos elmeorvosi megfigyelését. A vádlottat – vagy ha úgy tetszik, beteget –, az Országos Tébolydába szállították. Balentics mindebből azonban már nem sokat érzékelt, s talán tudatában sem volt a szerencsés fordulatnak. A tárgyalás alatt – mint mondtam – verejtékezett, amit az újságírók a beteg elme velejárójának tekintettek. Valójában súlyos és előrehaladott tuberkulózisban szenvedett. A tüdővész ágyba döntötte. Július 2-án este tíz órakor meghalt.

Balentics halála kivételes szerencse volt, talán csak Dalnoky fogadta ambivalensen a hírt: elesett egy biztosnak látszó bírósági sikertől. Csak nagyon ritkán adódik alkalom arra, hogy az elmebetegség gyanúját ilyen gyorsan igazolni vagy cáfolni lehessen. Úgy is fogalmazhatnék: Balentics korai halálával nagy szolgálatot tett a korabeli orvostudománynak. És természetesen a sajtónak is, hiszen a boncolásról ugyanolyan lázas igyekezettel számoltak be a hírlapírók, mint korábban a gyilkosságról és a tárgyalásról. A megboldogultat július 4-én délelőtt 11-kor boncolták fel a Kerepesi úti temető halottasházában49. Az orvosokon kívül rengeteg kíváncsi laikus is összeverődött. A boncolást végző Bíró Géza megállapította, hogy a halál oka a tüdőben keletkezett góc volt. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnt a fej és az agy vizsgálata. A szakértők azt találták, hogy a koponya rendellenes, a jobboldali fal- és nyakszirtcsont természetellenesen kidudorodott. Amikor a koponya tetejét lefűrészelték, további kóros jelekre bukkantak. Feltehetően egy „gyermekkori fejvízkór” következtében a homloklebenyek keskenyebbek voltak a hátsó lebenyeknél. Balentics túlzott érzékisége pedig abból következett, hogy agya aszimmetrikus volt, a „kedélyszféra” (jobb félteke) kevésbé fejlődött ki, mint a „gondolkozási szféra” (bal félteke). Agyát a boncnok, Bíró Géza további vizsgálat céljából hazavitte.

Amint erről Stephen Jay Gould antropológus magyarul is megjelent kiváló munkájában, Az elméricskélt emberben beszámol, a 18. század vége óta, s különösen a 19. század folyamán amerikai, angol, német, francia és olasz tudósok elszántan centizték a koponyaátmérőket, dekázták az agyak súlyát (Gould, 1999). A hatalmas koponya- és agygyűjtemények kiváló alkalmat adtak összehasonlító elemzésekre. Az intelligenciát, a bűnözés és a prostitúció stigmáit, a fajok és társadalmi osztályok közötti különbséget próbálták számokkal kifejezni és bizonyítani. Az, hogy a számításokat valójában meghamisították, és az eredmények gyakran nem igazolták az előzetes várakozásokat, Gould könyvéből pontosan kiderül. A magyar vonatkozásokról nem szól a szerző, Balentics esetének megértéséhez azonban elengedhetetlen, hogy – természetesen a teljesség igénye nélkül – röviden vázoljuk a koponyaméricskélés recepcióját.

1885-ben a kraniológia (koponyatan) és a kraniometria (koponyaméréstan) korántsem volt ismeretlen Magyarországon. Paul Topinard híres művét, az „új tudományt” bemutató és áttekintő, 1876-ban Párizsban publikált L’anthropologie-t öt évvel megjelenése után, 1881-ben közreadta a Királyi Magyar Természettudományi Társulat is. Topinard részletesen ismertette a koponyamérési módszereket, eszközöket és eredményeket. Hangsúlyozta, hogy a „jó állapotú” agy helyes ítéleteket hoz, és egészséges nézeteket képvisel, míg a beteges, vérszegény agyvelő ellenkező eredménynyel működik (Topinard, 1881: 212) A magyar változat előszavát Paul Broca, a híres agysebész és agykutató, az orvosi kar professzora és a Párizsi Antropológiai Társaság (1859) megalapítója írta. Broca a Magyar Tudományos Akadémia kültagja volt, 1876-ban részt vett a Budapesten megrendezett nemzetközi Ősrégészeti és Embertani Kongresszuson. Korai és váratlan halálakor Török Aurél orvosprofesszor, Topinard művének egyik fordítója, Lombroso eredményeinek interpretálója, a budapesti Embertani Múzeum megalapítója, a magyarországi kraniometria jeles képviselője és egyben Broca barátja és levelezőpartnere írt megemlékezést az Orvosi Hetilapban50.

Könyvekből és folyóiratokból tehát az újságíró-társadalom és a magyar közönség is ismerhette az „új tudomány” alapvető teóriáit. Az 1880-as évek elején az ítéletekben többször is alkalmazták a bírák a Csemegi-kódex beszámíthatóságra vonatkozó kitételét. Amint ezt a királyi tábla döntése is mutatja: Kenedi Géza nyitott kapukat döngetett. Így nem meglepő, hogy néhány hét leforgása alatt a barbár mészárosból, az „elvadult kor gyermekéből” szerencsétlen elmebeteget faragott a sajtó.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.