   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2003 tél – Erőszak rovat Médiaerőszak: tények és mítoszok (7/10)7. Részletes recepcióvizsgálatok A következőkben ismertetendő recepcióvizsgálatok a pszichológiai médiahatás-kutatások általános kérdésfölvetéseit és eredményeit árnyalják és egészítik ki a médiafogyasztók vélekedéseiről szóló rendszeres elemzésekkel. Fontosnak tartjuk már most kiemelni, hogy a médiafogyasztók vélekedéseiről szóló vizsgálatok természetesen nem bizonyító erejűek a média valós hatásaival kapcsolatban (amelyekről lásd a tanulmányunkban hivatkozott pszichológiai vizsgálatokat), ennek ellenére befolyással vannak a médiaiparra és a törvényalkotókra. Buckingham médiaelméleti írásokban sokat hivatkozott televíziós recepcióvizsgálatait szülők és gyermekek körében végezte Nagy-Britanniában; eredményei szerint a különböző generációkban egyformán elfogadott volt a média negatív hatásait hangsúlyozó vélemény (Buckingham, 2001).18 Erőteljes társadalmi csoporthatás volt megfigyelhető a média negatív hatását kiküszöbölő szabályozással kapcsolatban. Buckingham érdekes – s egy föntebb is hivatkozott részletes pszichológiai vizsgálattal (Hoffner et al., 2001) egybehangzó – eredménye szerint a szülők többsége bevallja ugyan, hogy gyermeke utánozza a televízióban látottakat, azokat mégsem tartja veszélyesnek, mert saját gyermeke esetében ezt a játék egy formájának véli, és valószínűtlennek tartja, hogy gyermeke ténylegesen erőszakot követhet el. Ugyanezek a szülők azonban már nem bíznak szülőtársaik nevelési erényeiben, és úgy vélik, hogy káros következménnyel járhat az életben, ha más gyerekek is utánozzák a televízióban látottakat – adott esetben az agresszív jeleneteket –, mert szerintük a többi szülő nem képes kontrollálni gyermekei rossz cselekedeteit. Buckingham vizsgálataiból az is kiderült, hogy a szülők úgy érzik: ha gyermeküket a média nem is közvetlenül sarkallja agresszív cselekedetekre, érzelmileg megzavarhatja, rettegéssel töltheti el. A tízéves gyermekek többsége úgy gondolta, hogy bár a televízióban látható erőszak okozhat erőszakot a valóságban is, ez a hatás csak a náluk fiatalabb gyermekek esetében érvényes. A tízévesnél fiatalabb gyermekek is úgy vélték, hogy őket már nem befolyásolják a tömegkommunikációs eszközök. Érdemes megjegyezni, hogy Buckingham szerint a gyermekek azért tartják saját magukat befolyásolhatatlannak, mert a média hatásáról alkotott vélemény része a gyermekek önértékelésének: az, hogy ennek kapcsán határozottnak írják le magukat, éretlenségüket kompenzálja. Ugyancsak Nagy-Britanniában készítettek recepcióvizsgálatot a British Film Institute megbízásából arról, hogyan vélekednek a gyermekek és a felnőttek az erőszak, a szexualitás, a durva beszéd televíziós megjelenítéséről (a vizsgálatról Gauntlett & Hill [1999] monográfiájában olvasható beszámoló). Ez a recepcióvizsgálat 1991 és 1996 között folyt. A kutatásban részt vevő 427 személy naplót vezetett televíziózási szokásairól, valamint olyan kérdésekre válaszolt, amelyek célja annak felfedése volt, hogy miként vélekednek maguk a válaszadók a James Bulger-ügyhöz vagy a Dunblane-ben történtekhez – ahol egy középiskolás megölte 16 társát – vagy a Született gyilkosok című film betiltásához hasonló médiaetikai kérdésekről. Több kérdés foglalkozott azzal, hogy a nézők hol húznák meg azt a határt, ahol az elfogadhatatlan szexualitás, a durva beszéd és az erőszak kezdődik. A kutatás eredményei szerint míg az idősek nagy többsége határozatlan véleményt formált a tévés erőszakról, a fiatalabbak jelentős hányada nem volt meggyőződve a televízióban látható erőszak negatív hatásáról. A kísérletben részt vevők különválasztották a fiktív és a valós erőszakot bemutató mozgóképek megítélését. A többség úgy vélte: mérsékelni kellene a hírekben látható erőszak mennyiségét, ám nem szükséges visszaszorítani a filmekben, a kitalált történetekben megjelenő agressziót, mert az embereknek lehetőségük van ízlés szerint választani a műsorok között. A nézők többsége elítélte ugyan a híradókban bemutatott erőszakos jeleneteket, egy részük mégis szükségét érezte ezeknek azért, hogy megismerhessék a világ történéseinek valódi jelentőségét. Bár a megkérdezettek többsége tartott az erőszak ábrázolásától, a válaszadók összességében nem gondolták szükségesnek az erőszakos képek eltávolítását, betiltását. A Bulger-ügy és a dumblane-i vérengzés igen nagy publicitást kapott a brit sajtóban, így a kutatásban részt vevő nézők jól ismerhették a közvélemény által ezek kapcsán elfogadott álláspontot. A sajtóban megjelent érvek ellenére kevesen kapcsolták össze a két esetet a médiában megjelenő erőszakkal. A 427 válaszadóból mindössze ketten említették meg James Bulger meggyilkolása kapcsán, hogy kilenc óra előtt nem szabadna erőszakot mutatni a televízióban, a Dunblane-ügy kontextusában pedig tizenöten reflektáltak a bűnesetek és a média kapcsolatára. Bár a kísérletben részt vevők többsége megemlítette a gyermekek és a televíziós erőszak közötti kapcsolatot – így föltehetően ők is a Bulger-ügyre, illetve a Dunblane-ben történtekre kívántak utalni –, a kutatók szerint nehezen értelmezhető, hogy miért volt ennyire alacsony a specifikus megjegyzések aránya. A dunblane-i történések kapcsán sok naplóíró néző leginkább a tragédia média általi megjelenítését kifogásolta: elfogadhatatlannak tartották az újságírók érzéketlenségét és azt a nyíltságot, ahogyan az érintettek személyes adatait kezelték. A Policy Studies Institute (PSI) a Bulger-ügy után, a videokazetták terjesztésének a törvényhozás által tervezett szigorításai kapcsán kezdte meg a tanulmányunk 2. fejezetében hivatkozott hatáskutatását Nagy-Britanniában (Newburn & Hagell, 1995). A politika és a szociológus kutatók kapcsolatának tanulságos példájaként tekintik a szakirodalomban, hogy a PSI hatáskutatását a törvényhozás csupán addig tartotta a törvényhozó döntést meghatározó vizsgálatnak, amíg az eredmények ki nem mutatták, hogy nem sikerül egyértelműen bizonyítani a bűnözés és a televíziózási, filmnézési szokások közötti párhuzamot (Barker, 1997). A PSI eredményei inkább arra utaltak, hogy a média hatásának eltúlzása helyett a kutatóknak hangsúlyt kell helyezni a nehéz társadalmi helyzetben élő, lassan bűnözővé váló fiatalok sorsának kilátástalanságára, valamint a médiában látható agresszió kutatásának és társadalmi szerepének értelmezésére. Sem a politika, sem a média nem vette komolyan a PSI eredményeit és következtetéseit: a Bulger-ügy kapcsán megszigorították a kölcsönzők nyitvatartását, és betiltották a Gyermekjáték III. című filmet; a büntethetőség korhatárát pedig 14-ről tíz éves korra csökkentették (Ferman, 1994). A Joint Industry Group 1997-ben készített recepcióvizsgálata (lásd Gauntlett & Hill, 1999) szerint Nagy-Britanniában az emberek tisztában vannak az este kilenc órai „vízválasztóval”, amely előtt nem lehet bemutatni túlzottan agresszív jelenetet. Bár jó néhányan szkeptikusak a vízválasztó hatékonyságával kapcsolatban, mégis úgy érzik, hogy ez, valamint a távirányító lehetnének a médiaszabályozás hatékony eszközei. A nézők tájékozódni kívánnak a műsorokról, és fontosnak tartják a vízválasztót, mert ez az időpont megbízhatóan jelzi számukra, hogy milyen műsorokra számíthatnak a késő esti órákban. Az erőszak megjelenésének szigorúbb korlátozását a válaszadók több mint fele nem fogadná el, mert a televízió médium: közvetítői szerepet tölt be, így elsődleges feladata a világról, s ezzel együtt a világban jelentkező erőszakról való tájékoztatás a felnőttek számára. A politika és a sajtó a Policy Studies Institute kutatásához hasonlóan Henry Jenkins amerikai médiaszakértő elgondolásait sem fogadta el. Jenkins tanulmányának és megoldáskeresésének apropója a littletoni (Egyesült Államok) Columbine High Schoolban történt iskolai vérengzés – amelynek során két iskolás 12 társát lőtte le – egyéves évfordulója volt (Jenkins, 2000). Jenkins szerint a médiaerőszakról szóló vitát és a morális pánikot több tényező generálja. A populáris kultúra mára olyan elsőrendű területté vált a tinédzserek számára, ahol a felnőtteknek kifejezhetik szabadságvágyukat. Másrészt a szülők éppúgy tartanak a technikai fejlődéstől, mint a kamaszok kultúrájától. Jenkins egy olyan kutatás eredményeit idézi, amely szerint az amerikaiak 80 százaléka tartja felelősnek az internetet az iskolai lövöldözésekért.19 Az, hogy a szülők úgy érzik: a gyermekeik erőszakosabbak, Jenkins szerint csak a nagyobb nyilvánosság miatt van, valamint azért, mert a nyugati, s különösen az amerikai civilizáció sajátos módon kiüresíti a gyermeket mint politikai alanyt, s egy általánosan alkalmazható politikai szimbólummá teszi. Jenkins úgy véli, hogy a gyermeket a nyugati kultúrában éretlennek, irracionálisnak bélyegzik, s elemzésének célja, hogy felfejtse ezt a szerinte mitikus elképzelést, és alternatív módon elemezze a gyermeki kultúrát. Jenkins nem megszüntetni kívánja a gyermeket és a felnőttet elválasztó határokat, hanem a gyermekek értő támogatására szeretné sarkallni a felnőtteket, így azokat is, akik a gyermekek médiafogyasztását kritizálják. Jenkins a littletoni vérengzést követő szenátusi meghallgatások résztvevőjeként a politikusok mellett a kutatókat is bírálta, mert a morális pánikok legitimációját a tudományos kutatásokban látta. Elsősorban azokat a szakértőket kritizálta, akik úgy vélték, hogy a történelmi témát feldolgozó filmek esetében elfogadható az erőszak, míg más műfajok, például a krimik vagy az akciófilmek esetében nem indokolt az erőszak bemutatása, mert azok csak az izgalom fokozására szolgálnak. A szenátorok mindenesetre nem tehettek javaslatot olyan törvény megalkotására, amely a sajtószabadság alapelvébe ütközött volna, ezért csupán ajánlást fogalmaztak meg, amely az „erőszakos cselekedeteket elősegítő” alkotások önkéntes visszavonására kívánta rábírni a filmforgalmazókat és a szórakoztatóipart. Az ajánlás hatására a Basketball Diaries című film forgalmazását megszüntették, s a bizottság előtt bírált Marilyn Manson több koncertjét lemondták. Jenkins értékelése szerint a gyilkosság és az azt követő vizsgálat hatására morális pánik alakult ki, amely a legkomolyabban azokat az iskolákat érintette, ahol ideiglenesen még az internet-hozzáférést is megszüntették (Jenkins, 2000). Jenkins úgy véli, hogy mivel a média a kultúra része, a médiában látható konfliktusok nézőkre gyakorolt hatását nem lehet laboratóriumi körülmények között végzett pszichológiai vizsgálatokkal eredményesen értékelni (Jenkins, 2000). Érvelése szerint ha ténylegesen létezne közvetlen kapcsolat az iskolai lövöldözések és a videojátékokban, a televízióban és a mozifilmekben látható erőszak között, akkor ezeknek a gyilkosságoknak nem az iskolában, hanem játéktermekben, mozikban kellett volna megtörténniük. Jenkins bírálói szerint azonban az erőszak szükségképpen azok ellen irányul, akik a gyermekek „ellenségei”, tehát a nem kedvelt tanárok, osztálytársak ellen. Természetes, hogy mindez az iskolában történik, ahol a gyermeket a valódi konfliktusok érik, s ahol egyesek erre csak valódi fegyverrel képesek reagálni. Mindenesetre amíg a tanárok magyarázat nélkül tiltanak ahelyett, hogy értelmeznék a filmeket és megértenék a fiatalok motivációját, nehezen várható, hogy a gyermekek és az iskola között egyetértés alakuljon ki a média tekintetében. David Gauntlett brit médiakutató Jenkinshez hasonlóan nem vitatja, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben lévő, megfelelő szülői gondoskodás nélkül felnövő gyermekek számára a médiában látható erőszak valós veszélyeket rejt, de kritikával illeti a média lélektani hatásvizsgálatait is (Gauntlett, 2001). A gyermekek többsége a két kutató szerint nincs veszélyben, ezért úgy vélik, hogy azok, akik végletesen elítélően nyilatkoznak a médiaerőszak kérdésében, leegyszerűsítik a problémát, hiszen a tiltás és a cenzúra erőltetetten egyszerű megoldása volna egy összetett kérdésnek. Gauntlett és Jenkins szerint a médiában látható erőszakra az oktatás bővítése és az elemző beszélgetések adhatnának megfelelő választ.20 A kutatók szerint komoly probléma, hogy a pszichológiai empíriában nem kívánják értelmezni az erőszak társadalomban betöltött szerepét, és a teljes filmek, műsorok ismerete nélkül, kiragadott jelenetek alapján ítélnek el képsorokat, hiszen az erőszaknak helye is lehet az egész történetet, egy-egy politikai, társadalmi helyzetet vagy a közösség kultúráját vizsgálva – gondoljunk csak a háborús borzalmak realitását bemutató képek társadalmi (például preventív) értékére. A tömegkommunikáció által közvetített erőszak nem értékelhető, ha nem ismerjük a környezetet, amelyben a fogyasztó a közvetített tartalommal találkozik (Jenkins, 2000). Jenkins (2000) összegzésképpen öt pontban foglalta össze a pszichológiai elemzésekkel szembenállónak tekintett szociológiai médiakutatás alapelveit:
Jenkins (2000) konklúziója szerint a kulturális tartalmakra vonatkozó szabályozást – a szólásszabadság rovására – nem tanácsos szigorítani a morális pánik hatására. Míg a középiskolai gyilkosságokat elkövető diákok elidegenedéséért sokan a túlzott internetfüggést teszik felelőssé, Jenkins szerint az internet sokak számára új kapcsolatok kialakulásának lehetőségét jelenti. Kiemeli a homoszexuális diákok helyzetét, akik az internet világában több közösségben találkozhatnak társaikkal, s így megerősödhetnek a társadalom homofóbiájával szemben. Sok iskolai erőszakos cselekedet oka volt az Egyesült Államokban, hogy az elkövető gyermekek nem érezték elfogadottnak magukat az iskola közösségében: úgy érezték, hogy szokásaik, kultúrájuk vagy éppen szexuális orientációjuk miatt a többség nem fogadja be őket. Jenkins szerint hiába beszél médiaszabályozásról a felnőtt közvélemény addig, amíg a médiától független okokból a gyermekek egy része nem érzi magát biztonságban az iskolában, és a személyiségtorzulás szélsőséges formájában erőszakot alkalmaz.21 Jenkins szerint nagyon fontos volna a médiaoktatás, valamint a tömegkultúráról folytatott diskurzus elindítása a diákok, a szülők és a tanárok között, mert meg kell értenünk, hogy miért vonzódnak a gyermekek bizonyos kulturális termékekhez. A játék- és médiaiparnak is önvizsgálatot kell végeznie, mert nem csupán erőszakossága, hanem fantáziátlansága és butasága is sokat árt a gyermekeknek.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Erőszak Kálmos Borbála: Az erőszakosság relativitásának elmélete Stachó László – Molnár Bálint: Médiaerőszak: tények és mítoszok Történelem Szajda Szilárd: Fordulat vagy a fejlődés betetőzése? Európa Sükösd Miklós: Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában Kertész Krisztina: Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban Jog Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András: Vita egy új médiatörvény-koncepcióról Sorozatok Soós Zsuzsanna: Kritika Vágvölgyi B. András: WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
