Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 tél – Erőszak rovat

Stachó László – Molnár Bálint

Médiaerőszak: tények és mítoszok (9/10)

9. A médiaerőszak-vita jövője

Rövid összefoglaló tanulmányunkban a médiaagresszió-kutatásban részt vevő eltérő diszciplínáikat és azok álláspontjait mutattuk be. Érzékeltetni kívántuk, hogy a különböző álláspontok mögött nemcsak szakmai, hanem tudományon kívüli – politikai, közéleti-társadalmi – motiváció is hat. Fontosnak tartjuk megemlíteni: a médiabeli agresszió erőszakra sarkalló hatását egyöntetűen alátámasztó bőséges empirikus kutatási anyagból levonható következtetések és a médiakutatás értelmező elméleti iránya csak a felületes szemlélő számára állítható élesen szembe egymással. Véleményünk szerint az agresszió társadalmi szerepét értelmező elméletek – köztük a morális pánik elmélete – nem ellentmondanak a pszichológia szolgáltatta empíriának, hanem legfeljebb értelmezik a kísérletek és a vizsgálatok adatait. Úgy gondoljuk, hogy bár a konkrét kísérletek csak konkrét módszertani kritika alapján értékelhetők, a médiakutatók bírálatainak erénye, hogy rámutatnak: a kísérletek és a vizsgálatok eredményei nem föltétlenül a befogadás valódi természetéről szólnak. Míg a pszichológus szerzők, néhány kivételtől eltekintve, nem tartják feladatuknak – hibásan –, hogy rámutassanak az agresszió médiában betöltött lehetséges szerepeire, és értelmezzék e szerepeket, a médiakutatók, szociológusok igen keveset hivatkoznak a lélektani kutatások eredményeire. A médiában megjelenő agresszió kutatása és értelmezése sem teljesnek, sem elégségesnek nem tekinthető a pszichológusok és a médiaelmélettel foglalkozók közötti szakmai párbeszéd elindítása nélkül.

A morálispánik-felfogás ráirányíthatja a tudósközösség és a társadalom figyelmét arra, hogy az agresszív média nem egyedüli – bár néha igen jelentős – kiváltó oka az agresszív viselkedésnek, s az agresszív médiáról szóló társadalmi diskurzusban az agresszióhatások tüzetesebb elemzésére sarkallhat. Az agresszív média erőszakot generáló hatásairól szóló empirikus bizonyítékok valósága nem terelheti el kizárólagosan a figyelmet, a közbeszédet az agresszív viselkedés médián kívüli, valamint médiahatásokat befolyásoló okairól – akkor sem, ha ezek az okok nehezebben fejthetők föl és kezelhetők, vagy esetleg politikai érdekeket sértenek. A közvéleménynek, a politikusoknak és a jogszabályok előkészítőinek jóval több figyelmet kellene szentelniük az agresszív gyermekek szociális, kulturális és – adott esetben a médiától függetlenül kifejlődő – lélektani problémáinak szakmai kutatására. A morális pánik elmélete egyben rámutathat: számos kizárólagos, csak a médiaagressziót hibáztató konklúzió, amelyet – még ha jó szándékkal is – az empirikus eredmények alapján vonunk le az erőszakos médiával kapcsolatban, logikai hibát rejt. A pszichológiai kutatások túlnyomó többsége természetesen nem azt igazolja, hogy a médiaerőszak a való világban tapasztalható agresszió kizárólagos vagy legfontosabb oka. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy világlátásunk, etikai meggyőződésünk révén semmiképpen nem foglalhatunk állást az agresszív viselkedést generáló vagy fokozó médiát bírálók ellen; tanulmányunkkal csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a médiaagresszió-kérdés teljesebb megválaszolása, értékelése nem lehetséges a médiaagresszió hatásának kellően el nem ismert vagy éppen eltúlzott értelmezése révén.

Tanulmányunkban rá kívántunk mutatni, hogy a jövő kutatásaiban több figyelmet tanácsos szentelni az agresszió általunk vázolt kerülő útjainak, valamint azoknak a személyiségbeli és társadalmi környezetbeli változóknak, amelyek a médiaerőszak hatását – föltehetően meghatározó mértékben – befolyásolják. A kutatásokban annak megválaszolása sem halasztható tovább, hogy az előzetes személyes tapasztalatok milyen mértékben határozzák meg a média hatásait, s hogy a fogyasztó mennyire képes kritikával kezelni a médiát, és mennyire passzív elszenvedője a hatásoknak. Pontos, megbízható módszertanú empirikus vizsgálatokkal kell meghatározni azt is, hogy a médiafogyasztó gyermek hogyan képes értelmezni a média üzeneteit. A pszichológus elemzőket e kérdés arra sarkallhatja, hogy kutatásaikban több figyelmet fordítsanak a műsortartalmak részletes elemzésére.

A médiaagresszió és az agresszív viselkedés közötti viszonylag alacsony átlagos korrelációs értékek ismeretében (lásd az 1. táblázatot) megfogalmazott bírálatokat, így például Bloom (2002) kritikáját érdemes mérlegre tennünk Bushman és Anderson (2001; Anderson & Bushman, 2002b) érvelésével együtt. Bloom szerint a médiafogyasztás és az agresszív viselkedés között csekélyebb az összefüggés annál, amennyire határozottan a pszichológus szerzők bírálataikban azt megfogalmazzák. Bushman és Anderson azonban amellett érvelnek, hogy ha az agresszív cselekményeknek akár csak kis töredéke ered a médiafogyasztásból – egy 0,3-es korrelációs érték például a variancia kilenc százalékát magyarázza –, a társadalomnak akkor is érdemes normatív intézkedésekre gondolnia csakúgy, mint a dohányzás ellen vagy az óvszerhasználat mellett kardoskodó kampány esetében. Az utóbbiakat 0,4, illetve 0,2-es korrelációs együtthatók kiderítése indította el: a dohányzás és a tüdőrák közötti korreláció értéke 0,4, az óvszerhasználat hiánya és az AIDS-fertőzés között viszont „csak” hozzávetőleg 0,2-es a korreláció (lásd Bushman & Anderson, 2001). Természetesen érvelhetünk amellett, hogy a társadalom morális pánikkal viseltet a dohányzás és a tüdőrák, vagy az óvszerhasználat hiánya és az AIDS kapcsolatát illetően – hasonló esetekben mégis tanácsos megfontolni a szervezett információs kampányok elindítását, hiszen igazoltnak tekinthetjük a veszélyes hatások legalább egy szeletének magyarázatát. Ezzel kapcsolatban azonban azt is hangsúlyozni kívánjuk, hogy míg az AIDS és a dohányzás elleni küzdelem kapcsán indított kampányok során megfogalmazott javaslatokban a közvélemény a két probléma egyértelmű megoldását látja, a médiaerőszak elleni küzdelemben nem adható ilyen egyértelmű válasz anélkül, hogy a társadalom egy része a dohányzás és az AIDS javasolt megoldásához képest egyes esetekben komolyabb jogsérelmet ne szenvedne (a szólásszabadság jogának, az információhoz jutás jogának sérelme).

Nem szabad megfeledkezni az agresszió még föltáratlan vagy társadalmilag nehezebben kezelhető okairól sem; ezeket nem fedhetjük el az ismert (s gyakran társadalmilag „szalonképes”) okokra való kizárólagos hivatkozással. A morális pánikról szóló társadalomtudományi párbeszéd segíthet a teljesebb kép kialakításában.

A teljességre törekvést el nem utasító értékelőknek további nézőpontokat is tanácsos figyelembe venniük a médiában megjeleníteni kívánt agresszív viselkedéssel kapcsolatban. A világtükröző média koncepcióját elfogadó elméletalkotók vagy azok, akik egyetértenek Jenkins (2000) általunk is részletesen hivatkozott állásfoglalásával, nem felejthetik el, hogy a média nemcsak tükrözi, de aktívan alakítja is a világot – a dolgozatunkban hosszasan hivatkozott pszichológiai hatáskutatások éppen ezt igazolják az erőszakkal kapcsolatban. Álláspontunk szerint az egymás kutatásaira nem hivatkozó, egymást felületesen olvasó, egymás módszertanát, elméleteit s előfeltevéseit legtöbbször elégtelenül ismerő felek részéről sokkal konstruktívabb hozzáállás volna szükséges a szélsőséges álláspontok agresszív védelme helyett. Úgy látjuk, hogy az agresszió és a média kapcsolatának tudományos tanulmányozásában ma is nagy szükség van a kutatások részletes és őszinte, nem dogmavezérelt bírálatára, s az elméletek, valamint az empíria hiányosságainak őszinte, nem a támadás vagy a vita elsődleges céljával történő kiemelésére.

A médiaagresszió-kérdés lehetséges végső válaszával kapcsolatban úgy gondoljuk: nyugati kultúránk médiája nem tekinthet el az egyes ember méltóságának tiszteletben tartásától és megőrzésétől – mind a nézők, mind a médiában szereplők esetében.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• 1. Bevezetés
• 2. A pszichológiai agressziókutatás gyakorlata: kísérlettípusok, kísérleti eredmények és metaelemzések
• 3. Hogyan fejti ki hatását az agresszió?
• 4. A médiaerőszak társadalomelméleti kutatói: elméleti megfontolások a médiaerőszak hatásairól
• 5. Az agresszív műfajok értelmezése
• 6. A morális pánik elmélete
• 7. Részletes recepcióvizsgálatok
• 8. A szabályozás vagy az oktatás a megoldás?
• 9. A médiaerőszak-vita jövője
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Erőszak

Kálmos Borbála:

Az erőszakosság relativitásának elmélete

Stachó László – Molnár Bálint:

Médiaerőszak: tények és mítoszok

Történelem

Szajda Szilárd:

Fordulat vagy a fejlődés betetőzése?

Európa

Sükösd Miklós:

Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában

Kertész Krisztina:

Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban

Jog

Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András:

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról

Sorozatok

Soós Zsuzsanna:

Hogyan főzzünk szappanoperát?

Kritika

Vágvölgyi B. András:

WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink