Médiakutató 2003 tél

Történelem

Szajda Szilárd:

Fordulat vagy a fejlődés betetőzése?

A tanulmány a Magyarországon az 1945 utáni néhány évben végbement politikai változások: az egypártrendszerre való áttérés sajtóbeli reprezentációját vizsgálja. Azt elemzi, hogy a konfliktusos politikai kultúra, illetve annak „elfedése” milyen módon hatott a lapok működésére a koalíciós időszakban, valamint hogy a politikai közbeszédben miként váltak le bizonyos értékek a megváltoztatni kívánt többpártrendszerről. Azonosít továbbá néhány, a valóság értelmezésére-leírására szolgáló sémát. Az írás végén választ kapunk arra: miként lehet Szent István és a Tanácsköztársaság között kapcsolatot konstruálni.1

Magyarország politikai rendszere jelentősen megváltozott 1945 után: az autoritárius-átmeneti modellből hirtelen demokratikus-ipari modellé alakult át (Almond & Powell, 1996: 63), a lakosság politikailag inaktív többsége hirtelen politikailag aktív lett. A lakosság mozgósításának, érdeklődése felkeltésének, orientálásának feladata nagyrészt a sajtóra hárult.

A helyzetet bonyolította, hogy a négypárti koalíció olyan erők kényszerházassága volt, amelyek ideológialag nagyon különböztek egymástól. A külső elvárások és a belső, valóban nemzeti egységet követelő feladatok miatt azonban a politikai közösség számára nem derülhetett ki, hogy Magyarországon a politikai kultúra konfliktusos.

Azt, hogy a politikai kultúra konfliktusos volt, 1945-ben csupán egy, a lapokban egyre-másra felbukkanó csoport szerepeltetésében, illetve a vele szembeni fellépésben érhető tetten. Mivel a pártpropagandákban és így a napilapokban „reakciósok” gyűjtőnévvel illetett csoport nem létezett, a hatalmon lévők egy egységes, inkább kitalált és a politikai kommunikációban diabolizált csoporttal szemben használták a konfliktusos politikai kultúra kommunikációs eszköztárát. A politikai kommunikációban a reakciós vált a gonosz és a rossz szinonimájává.

A politikai nyilvánosságban leplezetlen módon 1946-tól jelentek meg a (valódi) politikai konfliktusok, és ezzel párhuzamosan egyre többször tűnt fel a sajtóban a rendszerváltozás gondolata. Utóbbi sajtóbeli megjelenése annál markánsabb volt, minél mélyebb volt a politikai konfliktus.

Amikor 1948-ban a fordulat következményeként „rendeződött a helyzet”, a konfliktusos politikai kultúra ismét konszenzusossá vált, és így a rendszerváltozás kérdése – bár maga a folyamat éppen ezekben az időkben zajlott – lekerült a napirendről. Azt fokozatosan a permanens társadalmi fejlődés ideológiája váltotta fel.

A kommunista diktatúra kiépítése, a „rendszerváltozás” elindítása a többpártrendszerből az állampárti diktatúra irányában 1946 végén kezdődött, és 1949-ig tartott. Míg a demokratikus sajtóstruktúrából állampárti sajtóstruktúra lett, természetes módon a sajtó, a nyilvánosság szerkezete és az újságírás is folyamatos változáson ment keresztül. A folyamat csak 1951-ben, az utolsó pártlapok működésének beszüntetésével ért véget.

A nyilvánosság, a média szférájában sokkal óvatosabb és lassabb volt a változás, mint a gazdaság, a hatalom, a politika terén. Kalmár Melinda szerint mindennek oka a kommunista vezetés taktikája volt, amely nem tartotta elsődleges célpontnak a sajtó feletti teljes uralom megszerzését, mert az „érveléssel szemben [...] előnyben részesítette az adminisztratív módszereket, az ellenfelek kiszorítását a politikai életből” (Kalmár, 1998: 1603).

A 1946-os „kis alkotmánynak”2 része volt a szólás- és a sajtószabadság biztosítása. Ugyanakkor az 1946/VII. törvény büntette a „demokratikus államrend és annak alapintézményei” elleni lázítást, a valótlan hírek terjesztőit. Visszaélésekre az adott okot, hogy sem az államrendet, sem annak intézményeit nem definiálták. A baloldal – Pasalik Mária szerint – fokozatosan terjesztette ki az alapintézmények fogalmát a főként baloldaliak által vezetett különböző szervezetekre, így például a Gazdasági Főtanácsra, a Földbirtokrendező Tanácsra (Palasik, 1998: 588).

A vizsgált korszak első felében a sajtó befolyásolásának legfőbb eszköze a papírelosztás volt.

„A sajtóval kapcsolatban a párt [a Magyar Kommunista Párt (MKP) – Sz. Sz.] taktikája 1947 őszéig az volt, hogy szovjet segítséggel ellenőrzése alatt tartotta a papírgazdálkodást, és papírhiányra hivatkozva a lapkiadás struktúráját oly módon alakította, hogy korlátozta általában a reggeli politikai napilapok, főképpen az ellenzékiek megjelenési lehetőségeit, míg a sajtószabadság látszatát fenntartva hozzájárult ahhoz, hogy bőségesen jelenjenek meg nem (párt)politikus, olvasmányos, színes magazinok és bulvárlapok”. (Kalmár, 1998: 1604)

A Magyar Dolgozók Pártja (MDP) megalakulása után pedig kialakult a centralizált sajtóstruktúra.

Más kutatók véleménye is összecseng az előzőekben megállapítottakkal. Vass Henrik és Zalai Karvalics László szerint a hatalomért folytatott harc három periódusra osztható. Az első, féléves időszakban az együttműködés volt a jellemző, köszönhetően a frontállapotoknak, az infrastrukturális állapotoknak, valamint az új belpolitikai helyzetnek. Az ezt követő másfél esztendő a nyílt pártharcoké volt, amelyek „lényegében elfogadható mederben” zajlottak, bár az írott és íratlan normákat gyakran megsértették (Vas & Zalai, 1991: 28). A hatalmi harc harmadik szakasza részben még a demokratikus látszatot megtartó időszak volt, amely az 1947-es választások után kezdődött, és amely időszakban az MKP, később az MDP egyeduralma egyértelmű lett, a politikai ellenfeleknek esélyük sem volt a hatalom megszerzésére.

A nyomtatott sajtó szerkezete is tükrözte a fenti politikai szakaszokat. Az első néhány hónapban a sajtó is népfrontos jellegű volt. 1945 márciusának végétől sorra jelentek meg a pártok napilapjai Budapesten. Ezek a lapok kezdetben visszafogottak voltak egymással szemben, csak az 1945 nyarán kezdődő pártellentétek idején kezdtek támadásba a többi párt káderei ellen (Vas & Zalai, 1991: 3). A harc, amelyből külső segítséggel a kommunisták kerültek ki győztesen a lapelőállításhoz szükséges készletekért (papírért, nyomdákért, gépekért) folyt. Ezért mondhatta Rákosi 1945 májusában:

„Meg kell szerezni a sajtó irányítását. A harc most a sajtó területére tevődik át. Jó fegyver van a kezünkben: a papírkiutalás. A reakciós lapokat ki kell éheztetni” (idézi: Vas & Zalai, 1991: 33).

Mindez már felvezetése volt egy következő időszaknak, amely 1945 közepétől 1947 közepéig tartott, és amelyet a szerzők a „frontharcos sajtó” korszakának neveztek el. A kommunista sajtó ekkor kiszemelte a soros politikai ellenfelet, akiről/amelyről leleplező cikkek jelentek meg.

Azt, hogy ekkor mennyire kiszolgáltatott volt a pártlapokban megtestesülő szólásszabadság és ezzel a lassan széteső demokrácia, jól illusztrálta a Kis Újság 1947. március 4-i vezércikke. A kisgazda napilap – a párt szétverésére tett első kísérlet után néhány nappal – a következőt volt kénytelen közölni olvasóival:

„Két oldalon jelenik meg ma a Kis Újság […] úgy véljük, ez a tény nem alkalmas a közhangulat egyébként jogosult optimizmusának a növelésére sem.”3

A cikkíró értetlenségét fejezte ki, hogy miért pont a legnagyobb párt legnagyobb példányszámú újságjának kell a hivatalosan 20 tonnás papírhiányból 13 tonnát megspórolnia. (A sajtószabadság korlátozásának – természetesen – más módszerei is voltak: a Szabadság Párt napilapjának, a Holnapnak a kinyomtatását például a munkáspártok „közbenjárására” megtagadták a szakszervezetek. Az újság így csak tíz számot élt meg.)

A Magyar Függetlenségi Párt (MFP) napilapja az 1947-es választások után hasonló helyzetbe került. Lapja, az Ellenzék azért támadta a radikálispárti Haladást, mert az nemhogy nem állt ki az MFP mellett, hanem támadta annak vezérét, Pfeiffer Zoltánt. Az Ellenzék újságírója így jellemezte a két párt és sajtóorgánumaik közötti különbséget, illetve annak következményeit: „Zsolt lapján ez áll: Haladás 16 oldal! Az Ellenzék fejlécén viszont: Nincs elég papírunk! Add tovább lapunkat!”4

A következő szakasz az úgynevezett „ítéletvégrehajtó sajtó” korszaka volt 1947 közepétől 1948 elejéig, amelyet a Magyar Közösség-ügy5 vezetett fel. Ekkor „a döntés egy másik szférában születik meg, s a sajtóra már csak a beteljesítés dicstelen szerepe vár”. Vizsgálatunk szempontjából nagyon fontos, hogy ekkor, azaz „az ellenfél szétzúzásával egyidőben még az a politikai cél, hogy a lakosság mind kevesebbet vegyen észre belőle, s úgy tűnjön, hogy minden a hagyományos mederben folyik tovább”. Ráadásul a látszat fenntartásában a politikai áldozatok (a pártok) is közreműködtek. Vezetőik nem vették észre, hogy a végső cél a többpártrendszer felszámolása: önmagukat „továbbra is komoly ellenfélnek tartva” küzdöttek „az egyre erősödő, de nem legyőzhetetlennek tartott munkáspárti – főleg kommunista – hatalmi törekvésekkel” szemben (Vas & Zalai, 1991: 37).

A közvélemény manipulációja egyébként tökéletesnek bizonyult, a politikai fordulat (a kékcédulás választások tétje) szinte észrevétlen maradt. Egy közvélemény-kutatás azt mérte az 1948-as május elsejei felvonuló tömegben, hogy

„[v]éleménye szerint az eltelt évben (1947. május 1. óta) mely belpolitikai események voltak a legdöntőbb hatással Magyarországon a népi demokrácia fejlődésére?”

Az élen az államosítás és a (még csak folyamatban lévő) pártegyesülés végzett 36–36 százalékkal, míg az 1947-es választások kimenetele csupán a megkérdezettek 3 százaléka szerint volt meghatározó. Meglepő, hogy Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációja vagy a Pfeiffer-párt feloszlatása se hagyott mély nyomot a közvéleményben (Gyarmati, 2002: 122). A kommunista tömegkommunikációs stratégia tehát eredményesnek mondható: a politikai közösség tagjai semmit nem éreztek abból, hogy rendszerváltozás folyik az országban. Ezt megkönnyítette, hogy a társadalom nem volt elégedetlen az életszínvonallal (a mérések minden évben javulást regisztráltak), így könnyebb volt elrejteni a rendszerváltozás tényét, mert az új hatalom gazdasági legitimációja erős volt.

A demokráciakép alakulása a demokratikus pártrendszer felbomlása idején

A demokráciáról vallott és hirdetett elgondolások, a politikai közösség számára közvetített demokráciakép fokozatosan alakult át 1947 elejétől, tehát attól kezdve, hogy egyre közelebb került a rendszerváltozás lehetősége.

Az 1945-ös pártrendszer bomlása 1947 elején kezdődött.6 A kisgazdák 1946-ban tapasztalt hatalmi törekvéseire a kommunisták a Magyar Közösség-ügyet felhasználva a kisgazda jobboldal és centrum gyengítésével, a politikai életből való kizárásukkal válaszoltak. Februárban a főtitkárt, Kovács Bélát elhurcolták a Szovjetunióba, május végén pedig Nagy Ferenc miniszterelnök kényszerült emigrációba.7

Révai József Kovács Béla megbüntetését követelő vezércikkében tartott alapos demokráciaértelmezést az olvasóknak. Révai kifejtette, hogy

„egyesek szerint a demokrácia és különösképpen a koalíciós kormányzási forma: kompromisszumokból áll. Ez persze igen egyoldalú és igen korlátolt igazság, de mi sem tagadjuk, hogy ez – bár egyoldalúan és korlátozottan – de igaz. Tegyük azonban hozzá: a demokrácia nemcsak kompromisszumokból áll. […] A koalíció van a demokráciáért, nem a demokrácia a koalícióért.”8

Ez a későbbiekre nézve annak a lehetőségét is felvethette: hogy lehetséges demokráciának nevezni egy kormányzati formát, amelyet nem pártkoalíció vezet. A kommunista demokráciaértelmezés tehát nem a pártok általi képviseleti, parlamentáris formához kötődött.

A kommunista párt kommunikációjának egyik legjellemzőbb technikája a demokrácia nevében való fellépés volt, az, hogy retorikájukban megkülönböztették a koalíciós kormányzást a demokráciától. A legfurcsább példája ennek az, amikor a demokratikus intézményekkel szembeni sajtóhadjárata közepén Rákosi Mátyás a választások kiírásával, vagyis a demokrácia alapcselekményével fenyegette meg a koalíciós partner kisgazdákat:

„Ha nem sikerül a kérdést a koalíció módszerével elintézni, megkérdezzük a magyar népet, új választásokat fogunk követelni. Semmi kétség, hogy a nép azok mellé fog állni, akik itt demokratikus rendet, biztonságot, nyugalmat akarnak.”9

Rákosi itt a demokratikus szisztémáról egy újabb értéket „választott le” (a rendet, bármilyen jelzővel látta is el), hiszen a választás célja a kisgazdapárt gyengítése: „a rend helyreállítása” volt, és nem a politikai helyzet tisztázása. A rend és a nyugalom a cikk szerint a demokrácia legfőbb jegye, ám ennek egy demokratikus választás pont az ellentéte: nyugtalanság, a politikai erők egymással való küzdelme jellemzi, amely küzdelemnek a végkimenetelét nem lehet tudni. Mintha arról lenne itt szó, hogy a konfliktusos politikai kultúra csak és kizárólag az antidemokratikus rendszerek sajátja.

A Nagy Ferenc miniszterelnök elleni támadások idején a Kis Újságban is megjelentek a demokrácia jövőjével kapcsolatos írások. Z. Nagy Ferenc országgyűlési képviselő például „A koalíció válsága és a kivezető út” című cikkében egy esetleges diktatórikus hatalomátvételről értekezett.

„Tisztáznunk kell végre, tovább akarjuk-e építeni a demokráciát s ha igen, akkor meg kell egyeznünk, mert különben menthetetlenül a diktatúra felé haladunk”

– írta a honatya, némiképpen összhangban Rákosi rendről, politikai konfliktusokról és demokráciáról kifejtett gondolataival.10

A kisgazda lap a „Veszélyek és remények” című cikkében szintén a magyar demokrácia értékeire mutatott rá. A cikkíró kiemelte, hogy Kelet-Európában csak hazánkban voltak tiszta választások, az ország a térség államai közül a legmesszebbre jutott az újjáépítésben, sőt „ellentétben Görögországgal, még az árnyéka se vetődött ránk polgárháborús veszélyeknek”.11 A szerző szerint a belpolitikai válságok nem szükségesek, és elkerülhetőek lennének. Ez nem azt jelenti, hogy az emberek ne politizáljanak: „igenis, politizáljon mindenki, de ne igyekezzék akaratát másokra rákényszeríteni”.

A külföldi, polgárháborús vagy „csak” jelentős konfliktusokkal terhelt helyzet szembeállítása a magyar demokrácia békebeli nyugalmával nem volt egyedi újságírói fogás a kisgazda napilapban. Egy másik írás szerzője rámutatott, hogy

„[a] weimari Németország könnyelműsége s e könnyelműséget a demokrácia ellen kihasználó német náci párt parlamentáris képmutatások közt történt szörnyű hatalom szerzése példa és okulás kell légyen örökidőkre”

– majd elsősorban a Szabadságpártot támadta mint olyan ellenzéki pártot, amely nem építő kritikusa a demokráciának.12

A fent idézett mondatok igencsak kétértelműek, egy kétértelmű politikai időszak lenyomatai. Elégé értehetetlen a weimari hasonlat, ha a diktatúra létrehozására törekvő erőként a kicsi Szabadságpártot jelölik meg, amely ténylegesen nem is létezett. Kérdéses persze, hogy vajon a Szabadságpártnak szólt-e az az üzenet, hogy a koalíciós kormányzati formát fenn kell tartani, vagy esetleg egy olyan politikai erőnek, amely a demokráciára hivatkozva más uralmi formát favorizál, és akkora az ereje, hogy tőle függ a koalíciós kormányzási forma megtartása.

A weimarizálódás szimbóluma a Szabad Népben is felbukkant. „A magyar köztársaság védelmében” című cikk ilyen módon adott útmutatást a demokrácia értelmezésében az olvasóknak. A szerkesztők ebben kikeltek a „puha demokrácia” ellen, hiszen úgy vélték, hogy „a magyar demokrácia nem lesz pipogya demokrácia, önvédelemre, erélyre képtelen demokrácia, nem lesz weimari demokrácia”.13 A weimari „kép” használata ellentétes a Kis Újságéval. Az utóbbi esetben Weimar a diktatúrához vezető út jelképe, míg a kommunista lapban látszólag csupán a gyenge, kaotikus és konfiktusokkal erősen megterhelt szisztémáé. A kommunista sajtó azt sugallta, hogy az 1947 februárjáig tartó időszak a gyenge demokrácia időszaka volt, de ennek vége: elkezdik kiépíteni az „erős demokráciát”. Megkezdődött tehát a diktatúra (mint az erős kezű demokrácia) legitimizálása.

A Szabad Nép március 11-én élesen reagált az Egyesült Államok diplomáciai jegyzékére, amelyben Washington rosszallását fejezte ki a kisgazdák ellen indított baloldali támadás miatt. A cikk kifogásolta, hogy az amerikaiak szerint a kisebbség (a baloldali pártok) akarja befolyásolni a többséget (a kisgazdákat). A jegyzék léte a magyar olvasóközönség előtt bizonyíthatta, hogy az amerikai politika nem tartotta a magyarországi folyamatokat demokratikusnak. A Szabad Nép természetesen ennek ellenkezőjét bizonygatta: „Sajnáljuk, hogy az Egyesült Államok kormánya ilyen helytelenül informált és ilyen kevés megértést tanúsít fiatal demokráciánk élet-halál kérdései iránt” – írta.14 A cikkíró célja az volt, hogy a magyar helyzetet és a kommunisták helyzetét az amerikai ellenzéki pártokéhoz hasonlítsa, valamint hogy a magyar rendszert az amerikai demokráciához hasonló, csak fiatalabb rendszerként definiálja, amelyet a nyugati demokráciáknak támogatniuk és nem bírálniuk kellene.

A második amerikai jegyzékre is válaszolt a Szabad Nép. Ez a jegyzék egyértelműen antidemokratikus törekvésekkel vádolta a kommunistákat:

„Az amerikai jegyzék azt állítja, hogy a Magyar Kommunista Párt vezetése alatt álló kisebbségi csoportok alkotmányos eljárás keretén kívüli taktikázással kísérlik meg a hatalom átvételét.”

A lap az olvasóknak ésszerű magyarázatot nyújtott:

„Talán azzal követtük el mi és a Baloldali Blokk ezt a bűnt, hogy mikor a válság békés megegyezés útján megoldhatatlannak látszott, az egyetlen alkotmányos megoldást, t.i. új választásokat követeltünk.”15

A Szabad Nép szembeállította továbbá a jegyzék állítását, miszerint a kommunisták „a magyarországi demokrácia fennmaradásának veszélyeztetői”, azzal, hogy pontosan ők védték meg az összeesküvőktől a demokráciát.

Az amerikai jegyzék, illetve annak közlése két dologra hívja fel a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a kommunista párt annyira bízott kommunikációja hatékonyságában, hogy szembesíteni merte az amerikai váddal az olvasókat. Másrészt arra, hogy a Szabad Népnek egyre gyakrabban kellett magyaráznia: a magyarországi események nem valamiféle (rendszer)változás, hanem a demokratikus fejlődés egyes állomásai. Az 1945-ös nemzetgyűlés feloszlatásakor megjelentetett írás például bemutatta ugyan a változás folyamatát, de azt szerves fejlődésként, továbblépésként értékelte. Így lehetett eljutni mindenféle megrázkódtatás nélkül az ideiglenes nemzetgyűléstől, amely „a nép demokratikus egységének nemzetgyűlése volt”, az 1945–1947-es nemzetgyűlésen át, amelybe „betörtek a nép ellenségei, és sikerült megbontaniok a demokratikus erők összhangját”, az országgyűlésig, amely „mint már a neve is jelzi, az ideiglenes állapot végérvényes felszámolására, a demokrácia teljes politikai konszolidációjára hivatott”.16

A demokrácia és a rendszerváltozás megjelenése a választások során

Az 1947-es választási kampány során már a sajtóban is többször szóba került a szocializmus kérdése. A kisgazdák napilapjával vitázva Révai József kifejtette:

„Az augusztus 31-iki választáson természetesen nem arról dönt a magyar nép, hogy polgári vagy szocialista életformában akar-e élni, hanem arról, hogy akarja-e a hároméves terv energikus végrehajtását, a magyar demokrácia békés fejlődését, akarja-e a belső nyugalmat és az építő munkát veszélyeztető reakciósok, gyújtogatók, összeesküvők és harácsolók ráncbaszedését.”17

Ezután Révai egy jóléti szocialista programot ismertetett – azt sugallva, hogy nem az elérendő rend elnevezése a fontos, hanem a nép általa és benne biztosítható jóléte (és lényeges még a leszámolás mindazokkal, akik az új rend születését akadályozzák). Ezzel Révai lényegében bejelentette, hogy a cél egy másfajta rendszer felépítése, ám ezt szemérmesen nem nevezte szocializmusnak.

A Révai mellett másik sokat szerepeltett kommunista publicista-politikus, Horváth Márton ugyanekkor visszatért a „rend” régi témájához, ám ezt Révai üzenetével összhangba próbálta hozni. Az fejtegette, hogy a „[m]agyar jólét és magyar függetlenség megvalósíthatatlan rend nélkül”, és ez az oka annak, hogy „a kommunisták a demokratikus rend leghűbb őrzői és építői”. Fontos továbbá, hogy hangsúlyozta: a forradalom, amely szétzúzta a régi rendet, vértelen volt.18 Vagyis a jólétért cserében rendnek kell lennie, ennek megteremtése pedig egy szerves fejlődés eredménye (lesz).

Az „erős kezű demokrácia” és a „formális demokrácia” közötti különbséget, valójában tehát a hazai demokrácia hiányosságait a választási küzdelem során a Szabad Nép többször is magyarázni próbálta. Horváth Márton a „Tiszta demokrácia” című írásában elsősorban a nyugati újságírókkal hadakozott. A kritikát, miszerint nincsen az országban tiszta demokrácia, azzal utasította vissza, hogy csupán a fasisztáknak nem adtak választójogot. Szavai a proletárdiktatúrát vetítették előre:

„Nálunk nincs tiszta demokrácia, mert ha szívünk szerint történnék, akkor a demokrácia minden jogából, a jólétből, szabadságból és hatalomból mindössze a dolgozó nép millióit részeltetnők, s nem az elnyomókat, s nem a nép javíthatatlan ellenségeit, akiknek lételeme a tömegek nyomorúsága, a felfordulás, összeesküvés és gyujtogatás.” (kiemelés az eredetiben – Sz.Sz.)19

Ez egy olyan többségi diktatúra vágyképe, ahol az osztályhatalom birtokosain kívül a többi társadalmi réteg jogfosztottnak nevezhető.

A választási kampányban a Magyar Nemzet a polgári réteg képviselete mellett állt ki. „A polgár Monroe-elve” című cikkben azt éreztették az olvasókkal, hogy a demokráciával együtt ennek a rétegnek a képviselete is veszélyeztetett. A demokrácia életképességében való hitet jelzi, hogy a szavazási részvétellel kiküszöbölhetőnek tartották a válságot:

„A polgár a választáson nem árulhatja el, nem támadhatja hátba a demokráciát és a maga osztályát. Nem kacérkodhatik, nem szövetkezhetik a demokrácia ellenségeivel, de nem támogathatja szavazataival azokat sem, akik a polgárságot már csak antropológiai múzeumba való leltári tárgynak tekintik.”20

Parragi György ugyanitt „Szavazni, szavazni, szavazni…” című írásában buzdította részvételre a polgári szavazókat. A választás szerinte „nagy szociális és világnézeti kérdésekkel” kapcsolatban hoz majd döntéseket, és ezért az, aki nem marxista és mégis marxista pártra szavaz, az opportunista. Ő is szükségét érezte 1947 nyarán, hogy legitimizálja a nem marxista pártok létjogosultságát: „A marxizmus és a marxizmust elutasító ideológia Sztálin miniszterelnök híres szavai szerint megfér egymással” – írta.21

Augusztusban a (korábban kisgazda irányultságú, azelőtt meg független) Magyar Nemzet a Független Magyar Demokrata Párthoz közelálló sajtóorgánumként definiálható. A párt egyértelműen a polgári rétegeket akarta képviselni, derült ki a Balogh István egyik beszédéről készített tudósításból. Balogh páter és a Magyar Nemzet tudósítása egyaránt azt emelte ki, hogy egyes pártok gondolkodásában megbúvik a rendszerváltozás igenlése: „A demokrácia számukra tehát csak átmeneti állapot. Osztályharcot hirdetnek azok ellen is, akik annakidején jobb híján soraikba álltak.” Balogh rámutatott, hogy új pártja mindig is a demokráciát hirdeti majd.22

A rendszerváltozás reprezentációja a 47-es választások után

A választás nem hozott teljes baloldali sikert. A koalíció ugyan többségbe került, de felmerült a megerősödött parasztpártiakban, a meggyengült kisgazdákban és a kisgazdáktól kizárt Pfeiffer Zoltán vezette legnagyobb ellenzéki pártban, a Magyar Függetlenségi Pártban is egy esetleges kommunisták nélküli koalíció gondolata. Ezek a puhatolózások nem vezettek sikerre. Miután pedig az Ellenzék, az MFP sajtóorgánuma támadást indított az MKP ellen a „kékcédulás” választás miatt, a kommunisták eldöntötték, hogy elérik az MFP mandátumainak megsemmisítését. Az úgynevezett petíciós per sikerre is vezetett, így 700 ezer szavazót fosztottak meg képviseleti jogától.23 Ebben a helyzetben kellett működnie az MFP hetilapjának, az Ellenzéknek, amely nyíltan szembe szállt a kommunista törekvésekkel.

Az 1947-es választási kampányban Moór Gyula burkolt módon felvetette egy esetleges rendszerváltozás esélyét abban az esetben, ha a közelgő választásokon a kommunisták megerősödnének:

„Ha az ekként túlsúlyba jutott marxisták a kollektivista rend bevezetésére határozzák el magukat, a Kisgazda párt előtt a választás fog állni, hogy segédkezik-e ebben neki, vagy a polgári ellenzék mellé áll.”24

Moór szerint tehát nagy esély volt egy gyökeres politikai fordulatra, rendszerváltozásra, de ezt a kisgazdák megakadályozhatják, ha csatlakoznak a jobboldali tömbhöz. Ez a cikk arra a már említett furcsa ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy a jobboldali erők rosszul mérték fel a demokrácia életképességét, a rendszerváltozás esélyét, és ezzel akaratukon kívül legalább részben hozzájárultak ahhoz, hogy sikerüljön elfedni a fordulat valódi folyamatát.

Az Ellenzék a pártját ért támadások ellenére kiállt a demokratikus értékek mellett, és fellépett a rendszerváltó törekvések ellen. Cikkeiben logikusan rámutatott a tényekre:

„nyilvánvaló, hogy a kommunista párt végeredményben nem akarhat mást, mint kommunizmust és végső célkitűzése sem más, mint az, hogy a tömegekkel, amelyekkel a magántulajdon védelmén keresztül barátkozott meg, megértesse azt, hogy a kommunista, tehát a kollektivista rend jobb és helyesebb, mint a kapitalista”.25

A Szabad Nép egészen másként mutatta a politikai helyzet alakulását. November végén a „Demokrácia menetel” címen jelent meg ott egy vezércikk, amely szerint a demokrácia menetelése a kisgazda összeesküvők országból való „kisöprésével” kezdődött, és (1947 novemberében) a bankok állomosításánál tartott. A cikkíró szerint: „Világosan áll előttünk a cél: a magyar népi demokrácia beteljesülése”.26 Ez a cikk és ez a mondat, valamint az ezt néhány nappal követő Révai-cikk jelezte a közönségnek, hogy változások következnek, sőt azt is: milyen konszolidációra lehet számítani.

Révai József „Előre megyünk” című írása – amelynek címe ismét a haladást hangsúlyozta – a Pfeiffer-párt eltűnését a magyar demokrácia konszolidációjának nevezte. Révai ismét a később megvalósuló eseményekről elterjedt híreket volt kénytelen cáfolni:

„Akik arról fecsegnek, hogy a Pfeiffer-párt után sor kerül a többire, hogy a kommunista párt elnyeli szövetségeseit, a francia forradalom analógiájával szoktak példálózni. De csak a bolond indul történelmi analógiák után. A kommunisták: kommunisták és nem kispolgári jakobinusok.”27

Révai szerint ugyanis azok a nem kommunisták, akik a dolgozók érdekeit képviselik, szövetségesek, mert a célokban egyetértenek velük.

A rendszerváltozás gondolata a rendszerváltozás utolsó szakaszában

A magyar demokrácia 1949-ben végnapjait élte. A többpártrendszer már 1949 elején is csonka volt, a Magyar Dolgozók Pártján és két meggyengített koalíciós partnerén kívül Balogh páter pártja és a lassan eggyé váló két liberális párt volt jelen a közéletben.28

Még 1948 decemberében megindult a támadás az egyetlen valódi demokratikus ellenzéki párt, a Demokrata Néppárt ellen. 1949. február elsején megalakult a Népfront („vezető ereje” az MDP), amelybe belépett az összes még működő párt. 1949 májusában már csak a Népfront listájára lehetett szavazni. Február elejéig a radikálisok ellenzékben voltak, de mindent megtettek, hogy részesei lehessenek a Függetlenségi Népfrontnak.

Az 1949-es esztendő a szocialista népköztársaság első éve volt, egy olyan esztendő, amelynek az elején még köztársasági, a végén pedig népköztársasági volt az államforma. A rendszerváltozás tehát egész esztendőben napirenden volt.

A radikálisok hetilapja, a Haladás 1949-ben továbbra is zavartalanul megjelent. Kende Zsigmond „A karaván halad” című vezércikkében a felszabadulás óta eltelt időszak három „csodá”-ját említette meg: az „újjáépítés csodáját”, a négy esztendő alatt

„vértelenül, alkotmányos formák között végrehajtott […] mélyreható gazdasági és kulturális forradalmat, amellyel évszázados mulasztásokat pótolt, s országunkat a feudális állapotból a szocializmus megvalósulásának küszöbéig jutatta. S a harmadik csoda most az lesz, hogy a szocializmus országába az egész népet fogja eljuttatni.”29

Eszerint a többpártrendszer, az alkotmányos köztársaság évei az állandó fejlődés: a forradalom fejlődésének évei voltak, amelyek a szocializmushoz vezettek. A Haladás olvasóközönségében olyan képet próbáltak kialakítani, amely szerint a szocialista berendezkedés kialakítása nem jelent megrázkódtatás jellegű változást, rendszerváltozást. Ezzel azt a célt is elérték, hogy demonstrálják a kommunistáknak: a szocialista berendezkedésben is létezhet többpártrendszer.

Ugyancsak Kende Zsigmond írt cikket a Radikális Párt Népfrontba való belépéséről. Ismét cáfolta a radikálisok korábbi politikai céljait, amikor elavultnak nevezte azt a polgári demokráciát, amely mellett a Haladás 1945-től kiállt:

„A polgári demokráciának évtizedes problémája a parlamentarizmus válsága. E válság lényege az, hogy a modern állami élet a maga sokrétűségével túlnőtt a parlamenti képviseleti alkotmány keretein. Ha ez a hiány már a polgári demokráciákban is érezhető, még inkább érezhető a népi demokráciákban, amelyek a polgári demokráciától eltérő, azok céljain messze túlmutató célokat tűztek maguk elé. Nem köztársaságot akarnak, hanem Népköztársaságot.”30

Ez a néhány mondat persze propagandisztikus meghamisítása az 1945 utáni esztendők történéseinek. Kende olyan dolgokat akart elhitetni az olvasókkal, amelyeket 1947-ben még a kommunista sajtó se mert volna leírni. A radikálisok vezető publicistája azonban immár a Népfront oldaláról szemlélte a polgárságnak az új rendszerben betöltött szerepét. A szerző szerint a polgárok eddig is együtt meneteltek a proletárokkal, és az együttműködéstől az se riasztja vissza őket, „hogy a közös út most már a szocializmus felé vezet”.31 Azaz a polgári gondolkodástól vezet út a szocializmusig: a polgárság szülötte a haladó értelmiség, amely – látva a proletáriátus szenvedéseit – összefogott a munkássággal, és együtt megalkották a szocialista gondolatot.

A választások után ismét Kende Zsigmond ragadott tollat. „Új fejezet” című írásában már a megelőző négy esztendő alatt lezajlott „átnevelődés”, a „lelkek átépítése” jegyében írt arról, hogy a könyvek, a rádió, az újságok, a gyűlések, a szemináriumok, az előadások feladata valósággá tenni az embereknek az „átélt demokráciá”-t. Mindennek a célja „a szocializmusnak mindenkit befogadó szilárd” épületének megépítése.32 (A szocialista „demokrácia” „átélt demokráciá”-ra való átkeresztelésének célja az volt, hogy a liberális közönséggel, pontosabban maradékával elfogadtassa a fordulatot és ezen keresztül az új rendszert.)

A fordulatot és a rendszerváltozást ehhez hasonlóan reprezentálta a Polgári Demokraták lapja, a Világ is. Supka Géza 1949 februárjában „Mi, a nép…” című írásából rövid áttekintést kaphatott az olvasó a magyar történelem elnyomatással teli évszázadairól. A cikkíró szerint a magyar nép csak néhány esztendővel azelőtt vette kezébe sorsát:

„A köztársaság igaz, csupán politikai forma, amelyet a világ különböző pontjain más-más tartalommal tölt meg a rohanó élet. Lehet kapitalista köztársaság, burzsoá köztársaság, kantonális köztársaság, lehet fezőrök és tábornokok köztársasága. A miénk a nép köztársasága, minden szépségével és minden hibájával egyetemben a mi népünk lelkének kifejezője, vágyainak kiteljesítője. Lángoló élet és békés munka hazája. Mindannyiónknak egyformán hazája.”33

A Világ kommentálta a Népfront újjáalakítását is. A lap szerint 1945 után sok energiát kellett pazarolni a felvilágosításra, miközben építeni kellett az új társadalmi rendszert. A Népfront megalakulásakor azonban megváltozott a helyzet, hiszen a „Függetlenségi Népfront megalakulása végét jelenti ennek az átmenetnek”.34 Azaz a korábbi pár év csupán átmeneti időszak volt egy jobb, stabilabb rendszer elérése érdekében: mivel az 1945 és 1949 közötti rend(szer) ideiglenes volt, nem egy önálló típusa a politikai rendszereknek, nem történhetett rendszerváltozás sem.

A Szabad Nép a Népfront megalakítása előtt „A demokratikus egység” címmel jelentetett meg vezércikket. Magából a címből és a további cikkekből kitűnik, hogy az MDP újságíróinak elsőszámú üzenete az volt: az egységfront létrehozása nem érinti a demokrácia létét. A cikkíró hangsúlyozta azt is, hogy a Népfront a köztársaság évfordulóján alakul meg, ezzel is mutatva a folytonosságot, a törésmentességet, egyben csökkentve az 1946-os, második köztársaság évfordulójának jelentőségét. A változások élét tompítandó az is szerepelt az írásban, hogy a politikai színtéren maradó pártok támogatják a fordulat módját:

„Új az, hogy a ma szövetséges pártok, önként elismerik a munkásosztály vezetését, saját ügyük, saját tömegeik győzelmét látják a munkásosztály vezető szerepének megvalósulásában.”

A cikk kiemelte továbbá: vége a pártok öncélú versengésének, amely csak az ellenséget erősítette; természetes, hogy a „vezető erő” a munkásosztály pártja, mert korábban nehéz volt úgy építkezni, hogy közben a pártnak fél kézzel harcolnia kellett a „hegemóniá”-ért.35

Az 1949-es választások után a Szabad Nép „Győzött a Népfront, éljen a párt!” főcímmel jelentkezett, publicisztikájukban pedig „A nép diadaláról” írtak. A cikkíró szerint „ha a múlt év a fordulat éve volt a demokratikus politikai és gazdasági fejlődésünk terén, akkor ez az év a fordulat éve a tömegek magatartásában!”; és úgy vélte, hogy „a demokratikus nemzeti egység élő valóság lett Magyarországon”.36 Mert a Szabad Nép ekkor is úgy jelenítette meg a „fordulat”-ot, tehát a változást, mint ami a demokratikus fejlődés része: a folytonosság „elhitetése” volt a cél az érezhető változások közepette is. Ezért sugallták azt az olvasóközönségnek, hogy a politikai erők egységesítése a demokrácia magasabb foka, mint a versengő pártrendszer.

A Kis Újság irányítói is úgy vélték: a lap olvasóit szintén fel kell készíteni a népfronttal beköszöntő változásokra. Gyöngyösi János arról írt, hogy „[a]z új Függetlenségi Népfront feladata lesz, hogy a magyar köztársaságot igazi népköztársasággá építse ki”, olyan népköztársasággá, amelynek alkotmánya minden, a demokráciákra jellemző szabadságjogot garantálni fog. Továbbá új, szebb és boldogabb Magyarországot ígért híveiknek.37

A Népfront megalakulásának kommunikációja szorosan összefüggött az 1946-os köztársaság kikiáltásának ünnepével.

A Szabad Nép, bár nem a címoldalon, de megemlékezett erről. „A negyedik köztársaság” című írás szerzője – a kommunista népköztársaság megalkotása előtt fél évvel – harmadik köztársaságnak a Tanácsköztársaságot, e baloldali diktatúrát tartotta. A cikk idézte Rákosi Mátyás 1946-os mondatait, miszerint a köztársaságot tartalommal kell megtölteni az elkövetkező esztendőkben. E tartalommal való feltöltés vezetett el a népköztársasághoz, amely ekkor, 1949 februárjában megvalósult, bár az elnevezés még nem követte a változásokat. „Negyedik köztársaságunk tehát azért válhatott népköztársasággá – olvasható az újságban –, azért győzhetett ellenségei felett, mert e köztársaság vezetése a munkásosztály kezében van” – és természetesen az MDP kezében.38

Ezzel teljesen összhangban tükrözi a változásokat a Kis Újság „A nép köztársasága” című cikke, Antalffy Gyula tollából. Maga a cím is jellegzetes: a szociáldemokrata Népszava 1946-os publicisztikáit idézi, amelyek a köztársasági államformát már ekkor a „nép köztársasága”-ként jellemezték. Jellemző a politikai és a sajtóhelyzetre, hogy a lap az 1946-ban kikiáltott köztársaság történelmi előzményei között 1849-et, 1918-ot és 1919-et említette – azaz már a kisgazdák is bevették a magyar történelem nagy eseményei sorába a Tanácsköztársaságot. A cikkíró kitért a Népfront megalakulására is, amely szerinte új korszakot nyit a köztársaság megerősítése terén.39 A köztársaság megerősítése jelentheti azt az olvasók számára, hogy létre fog jönni a népköztársaság.

Az 1946-os köztársaság évfordulójának és 1949. augusztus 20-ának, a népköztársasági alkotmány napjának sajtóbeli ünneplése között – nem meglepő módon – csak apró különbségeket találunk.

A parasztpárti Szabad Szó „Jogunk és kenyerünk” című írásában megemlítette, hogy nemcsak az új alkotmányt, hanem Szent Istvánt és az új kenyeret is ünneplik augusztus 20-án. A cikk 1848-at és 1919-et tekintette az 1949-es augusztus 20-a történelmi előképének, tehát két forradalmi eseményt40 – akkor, amikor a propaganda azt hirdette: nincs forradalmi helyzet az országban, csak az apró változások folyamata létezik.

A Kis Újság „Közelebb a szocializmushoz” címmel közölt cikket. Eszerint az ország az új alaptörvénnyel nagyot lép előre a szocializmushoz vezető úton, az elmúlt időszak pedig a szocializmus alapjai lerakásának ideje volt.41

A Magyar Nemzet „Hármas ünnep” címmel közölt vezércikket. A cikkíró megpróbálta összekötni a történelmi múltat a jelen eseményeivel:

„A haladás tradíciójának ünnepe Szent István napja és a haladás tradícióját nem ünnepelheti szebben és méltóbban a mai magyarság, mint azzal, hogy most is hű marad Szent István útmutatásához és most is a haladás útján keresi jelenének és jövőjének biztosítását.”42

A haladás pedig azt jelentette, hogy Magyarország

„kikerül az idejétmúlt kapitalista gazdasági és társadalmi rendszerből és a világ leghaladóbb, legfejlettebb, győzedelmes világáramlatához, a szocializmushoz köti sorsát”.43

Mint látjuk, 1949-ben minden megmaradt párt elfogadta, minden megmaradt pártlap hirdette: az ország a szocializmus felé halad. Mindezt úgy interpretálták, mintha ez egy szerves demokratikus fejlődés része lett volna, amelyben egy lépcsőfok volt a köztársaság, a következő pedig a népköztársaság.

Epilógus: a rendszerváltozás reprezentációja a kommunista diktatúra első éveiben

A Népfront MDP-n kívüli pártjainak sajtója 1949 után rövid ideig tovább működhetett.44 E lapok és más újságok oldalain időnként visszatekintettek a megelőző rendszerre, megemlékeztek a köztársaságról. A diktatúra viszonyai között a már bevált receptet követték: úgy reprezentálták a köztársaságot, mintha a népköztársasággá való átalakítása semmiféle cezúrát sem jelentett volna. Így tett a Szabad Nép is 1950 februárjában: az alkalmi írás tartalma egyértelmű folytatása volt annak a köztársasággal kapcsolatos ideológiai eszmefutatásnak, amely már 1946-ban jellemezte a lapot. A köztársaság eszerint záróaktusa és egyben kezdete volt a rendszerváltozásnak. Mint ahogy a lap fogalmazott: „Négy esztendeje annak, hogy formálisan is lezártuk a királyság rosszemlékű és népellenes évszázadait: Magyarország köztársaság lett.” 45 Ez azonban közel sem volt tökéletes megoldás, hiszen „Még a királyság eltörlésének kimondásakor is ott ültek a parlamenti padsorokban a nép legmegátalkodottabb ellenségei is” – azaz a dolgozók ellenségei, akik a dolgozó nép érdekei ellen küzdöttek. A velük való politikai leszámolás „tehát” nem egy újabb rendszerváltozást szolgált, hanem a köztársasági rendszer védelmét. Miként az 1949-es népköztársasági alkotmánynak és azt megelőzően a hatalom monopolizációjára való kommunista törekvésnek is egyetlen egy célja volt: a nép hatalmának biztosítása.

A köztársaság kikiáltása és a népköztársasági államforma bevezetése közötti időszak a Szabad Nép szerint a párt vezetésével a „felfelé vezető út” volt. Az út kezdete 1946. február 1-e volt, amikor

„ezt a felfelé vezető utat jelölte meg [...] Rákosi elvtárs: »A köztársaság megalkotása – mondta – csak az első lépés. A munka neheze az, hogy a fiatal magyar köztársaság formáját valóban demokratikus, valóban népi tartalommal töltsük meg.Ť”

A magyar köztársaság létrejötte tehát

„a magyar demokrácia óriási sikere, de mégis csak első lépése annak a fejlődésnek, amely a népi tartalmú, valóban demokratikus köztársasághoz, a népköztársasághoz vezet”.46

Azaz a köztársaság megszüntetése nem váltás volt, hanem továbbfejlesztés, egy zökkenőmentes folyamat egyik állomása.

A Kis Újság „Négy esztendeje” címmel emlékezett meg 1950-ben a második magyar köztársaságról. A cikk a történelmi hagyományokra hivatkozott: 1948–49-re és 1919-re. Feltűnő, hogy nem 1848-ra és 1918-ra, tehát nem az áprilisi alkotmányosságra és az első köztársaságra. Ebben a cikkben a második köztársaság kikiáltása szintén egy folyamat első lépése, amely folyamat végén, „a fejlődés betetőzéseként, valóban a nép állama, a legteljesebb értelemben vett demokratikus állam, népköztársaság lehettünk”.47 Itt is egy korábban már használt érvelési móddal találkozunk: a köztársasági államformát fejletlenebbnek, kevésbé demokratikusnak próbálták mutatni a népköztársaságnál.

Az 1949-es alkotmány egyéves évfordulóján Dobi István „Az alkotmány ünnepe” című írását jelentette meg a Kis Újság.48 Dobi cikkében a népi demokrácia nem a korábbi köztársasági államrendre vonatkozott – mint a megelőző évek kommunikációjában. A népi demokrácia szerinte egy út, amely a szocializmus felé vezet, a népi demokrácia államformája pedig a népköztársaság. Eszerint a népi demokrácia útján egy állomás volt a köztársaság és egy állomás a népköztársaság is, vagyis Magyarország állandó változásban van, amelyben nem törések, rendszerváltozások vannak, hanem szerves fejlődés.

A Kis Újság 1951-ben is megemlékezett a „Magyar Köztársaság ünnepé”-ről. A kisgazda sajtóorgánum szerint a köztársaság az egyedül lehetséges politikai forma, amely a modern nemzethez, a szabad emberekhez méltó. E kijelentés némileg ellentétes a záró gondolattal, miszerint az „egyedül lehetséges politikai formán” is túl lehetett lépni: „A köztársaság az első lépés azon az úton, amely a népi demokrácia, a népi demokrácián át pedig a szocializmus felé vezet bennünket.”49

Ezek az írások annak a teremtésmítosznak a megjelenései tehát, amely szerint a köztársaságon és a népi demokrácián át egyenes út vezet a szocializmusig. Ez a mítosz már 1949-ben kialakulóban volt, 1951-re kiforrott egységes dogmává, kánonná vált.

Dobi István, a minisztertanács elnöke 1951-ben „Az alkotmány ünnepén” címmel közölt írást a Kis Újságban.50 A szocializmus nem a demokráciától különböző politikai berendezkedés, hanem Dobi szerint a demokrácia egyik, igen fejlett változata, amely különbözik a nyugati demokráciáktól, mivel

„ez a demokrácia: következetes demokrácia, amely nem elégszik meg azzal, hogy ünnepélyesen kinyilatkoztatja a jogokat, azután pedig – ahogy a nyugati úgynevezett demokráciák teszik – rábízza az állam polgáraira, hogy aki bírja közülük az marja…”

A szocialista demokrácia viszont nemcsak elméletben biztosítja a jogokat, hanem az ehhez szükséges anyagi feltételeket is szavatolja. A szocializmus tehát nem politikailag más, hanem gazdaságilag különbözik a nyugati demokráciáktól.

Irodalom

Almond, Gabriel A. & Powell, G. Bingham (1996) Összehasonlító politológia. Budapest: Osiris.

Gergely Jenő (1977) A politikai katolicizmus Magyarországon 1890–1950. Budapest: Kossuth.

Gyarmati György (2002) A társadalom közérzete a fordulat évében. In: Feitl István & Izsák Lajos & Székely Gábor (szerk.) Fordulat a világban és Magyarországon, 1947–1949. Budapest: Napvilág.

Izsák Lajos (1986) A koalíció évei Magyarországon 1944–1948. Budapest.

Izsák Lajos (1992) A polgári pártok felszámolása és az egypártrendszer létrehozása Magyarországon. Történelmi Szemle, 1–2. sz.

Izsák Lajos (1994) Polgári pártok és programjaik Magyarországon 1944–1956. Pécs: Pannónia Könyvek.

Kalmár Melinda (1998) Az ideológiaközvetítő nyilvánosság szerkezetváltozása (1948–1958). Századok, 3. sz.

Palasik Mária (1998) A szólásszabadság deklarálása és korlátozásának kezdetei Magyarországon (1945–1949). Századok, 3. sz.

Palasik Mária (2000) A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon 1944–1949. Budapest: Napvilág.

Tóth István (1972) A Nemzeti Parasztpárt története 1944–1948. Budapest: Kossuth

Vass Henrik & Zalai K. György (1991) A tájékoztatás intézményrendszere és a munkásmozgalom elitje 1944–1948. Budapest: Triffer.

Vida István (1970) A Magyar Közösség és a Kisgazdapárt. Történelmi Szemle, 1. sz.

Vida István (1976) A Független Kisgazdapárt politikája 1944–1947. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Vida István (1985) A magyar népi demokrácia pártpolitikai struktúrája (1944–1948). Történelmi Szemle, 1. sz.

Vida István (1986) Koalíció és pártharcok 1944–1948. Budapest: Magvető.

Lábjegyzetek

1
A tanulmány a Politikatörténeti Alapítvány és a Politikatörténeti Intézet Kht. közös, a „Politikai kultúra és politikai mentalitás Magyarországon a 20. században” kutatási programjában, annak „A média szerepe a politikai kultúra alakításában” elnevezésű kutatási iránya keretében készült. A programot a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatja.
2
1946. évi I. számú törvény a köztársasági államformáról.
3
Kis Újság, 1947. március 4. 1. o.
4
Ellenzék, 1947. november 1. 3. o.
5
Az úgynevezett Magyar Közösség-ügy az FKGP ellen irányuló koncepciós eljárás volt. Ennek részeként hurcolták a Szovjetunióba Kovács Bélát, a párt főtitkárát. Lásd Vida (1986: 229–244.).
6
Vida István az 1945-ös pártstruktúrát a következőképpen írta le: „mérsékelten polarizált demokratikus többpártrendszer, melynek két domináns, meghatározó eleme van, egyfelől az MKP, másfelől az FKgP” (Vida, 1985).
7
Lásd Izsák (1986, 1992); Gergely (1977); különösen Palasik (2000: 183–251); Vida (1976: 210–220).
8
Révai József: Amiben nincs alku. Szabad Nép, 1947. február 16. 1. o.
9
Szabad Nép, 1947. február 18. 1. o.
10
Kis Újság, 1947. február 7. 1. o.
11
Uo. 1947. február 15. 1. o.
12
Uo. 1947. március 12. 1. o.
13
Szabad Nép, 1947. február 27. 1. o.
14
Uo. 1947. március 11. 1. o.
15
Uo. 1947. március 20. 1. o.
16
Uo. 1947. július 25. 1. o.
17
Révai József: Polgári és emberi életforma. Szabad Nép, 1947. augusztus 8. 1. o.
18
Horváth Márton: Rend. Szabad Nép, 1947. augusztus 14. 1. o.
19
Horváth Márton: Tiszta demokrácia. Szabad Nép, 1947. augusztus 17. 1. o. (Kiemelés az eredetiben.)
20
Magyar Nemzet, 1947. július 20. 1. o.
21
Uo. 1947. július 27. 1.o.
22
Uo. 1947. augusztus 7. 1. o.
23
Lásd Izsák (1994: 103); Tóth (1972: 225–230).
24
Szétforgácsolódunk? Ellenzék, 1947. augusztus 30. 7. o.
25
Például: A türelmetlenségi politika újabb fejezete előtt állunk. Ellenzék, 1947. szeptember 13. 2. o.
26
Szabad Nép, 1947. november 21. 1. o.
27
Uo. 1947. november 23. 1. o.
28
Balogh páter pártja a Független Magyar Demokrata Párt volt, a két liberális párt a Magyar Radikális Párt és a Polgári Demokrata Párt volt
29
Haladás, 1949. február 24. 1. o.
30
Uo. 1949. március 17. 1. o.
31
Kende Zsigmond: A polgár gondjai és reményei. Haladás, 1949. április 7. 1. o.
32
Uo. 1949. május 19. 1. o.
33
Világ, 1949. február 1. 1. o.
34
Uo. 1949. február 3. 1. o.
35
Szabad Nép, 1949. január 30. 1. o.
36
Uo. 1949. május 17. 1. o.
37
Gyöngyösi János: A Függetlenségi Népfront elé. Kis Újság, 1949. január 30. 1. o.
38
Szabad Nép, 1949. február 2. 2. o.
39
Kis Újság, 1949. február 2. 1. o.
40
Szabad Szó, 1949. augusztus 20. 1. o.
41
Kis Újság, 1949. augusztus 19. 3. o.
42
Magyar Nemzet, 1949. augusztus 20. 1. o.
43
Uo.
44
A Világ (a polgári demokrácia lapja) 1949. július 31-én jelent meg utoljára, de már február 4-én, a Népfront (újjá)alakulása után lekerült a címlapról a „polgári demokrácia lapja” jelző. A Világ utolsó számában a Radikális Párt lapjára, a Haladásra való előfizetésre hívta fel olvasóit. A Haladásnak 1950-ben 21 száma jelent meg, a korábbi hetilapformában. 1950-ben már ők sem jelölték meg, hogy ez a Radikális Párt lapja, és a lap teljesen apolitikussá vált. A Szabad Szó kiadása 1949 őszén szűnt meg, miközben a párt elhatározásából a pártszervek még tovább működtek. Az ellenzéki Demokrata Néppárt lapja, a Hazánk 1949. január 29-én jelent meg utoljára, immár két oldalra zsugorodva, majd ez a párt is feloszlott. A Kis Újság 1951 nyaráig jelent meg, az egyetlen változás az volt, hogy 1950. október 31-én hetilappá alakult, és lekerült a címoldalról, hogy a „Független Kisgazdapárt lapja”, viszont a jelzős szerkezet az impresszumban továbbra is megtalálható volt.
45
Szabad Nép, 1950. február 1. 3. o.
46
Uo.
47
Kis Újság, 1950. február 1. 3. o.
48
Uo. 1950. augusztus 20. 1. o.
49
Uo. 1951. február 1. 3. o.
50
Uo. 1951. augusztus 22. 3. o.
Médiakutató podcast
Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink
Facebook