   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2003 tél – Jog rovat Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András Vita egy új médiatörvény-koncepcióról (2/10)Agárdi Péter Glosszák Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter 2003. nyári médiatörvény-koncepciójának margójára A glossza a mai magyar irodalmi és köznyelvben az ironikus, sőt csípős, a frappánsan, élesen megfogalmazott, kritikai tartalmú kispublicisztikai írásmű elnevezése, folytatva a kora újkori poétikák, irodalomelméletek egy lehetséges műfaj-értelmezési vonulatát. Magam ezúttal inkább az eredeti, antik és középkori jelentésében használom e szót: a kéziratos szövegek, kódexek, korai nyomtatványok margójára tett reflexió, az iskolai és önképzési célú értelmező, fogalommagyarázó, illetve a szubjektív, „a még kéziratosabb”, a töprengő megjegyzés műfajaként. Már csak azért is, mert Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter kéziratos – de digitálisan is hozzáférhető – tanulmánya (Egy új médiatörvény alapjai – javaslat) egyrészt egy kollektív tanulási és önkorrekciós folyamat meghatározó állomása, másrészt e sorok írójától ez alkalommal mi sem áll távolabb, mint hogy ironikus hangfekvésben fogalmazza meg észrevételeit. A tanulmány ugyanis felvillanyozó intellektuális alkotás, szerzői eddigi munkásságához méltó teljesítmény, amely – a remélhető vitákkal, a várható kritikai megjegyzésekkel együtt is – rokonszenvet, sőt tiszteletet érdemel. Sok innovatív tárgyi értékén túl (amelyeket aligha van módom ehelyütt fölsorolni) a munka szellemiségét, „társadalom-mentálhigiéniai” auráját külön is szeretném kiemelni. Ez egyebek mellett abban is kifejeződik, hogy jóllehet a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának megrendelésére készült, nem érzékelhető benne semmilyen párt- vagy kormányzatpolitikai elfogultság, küldetéstudatos kényszeresség. Ugyanakkor mégsem steril, lebegő, semleges, „lila” értelmiségi utópia, hanem a nemzetközi és a hazai tapasztalatokból kiinduló, a realitásokat figyelembe vevő, de a jövőt okosan és eltökélten formálni is akaró kitűnő szakmunka. Az eldurvult mai (2003-as) média- és értelmiségpolitikai konfliktusok, eszmecserék közegében a tanulmánynak ezért van számomra (s talán mások számára szintén) egy ilyesféle „csábító” felhangja, konnotációja is. Polcfolyóméterekben mérhető csupán az 1995 végén megszavazott médiatörvény kritikai analíziseinek, illetve a fél évtizedet kitevő hosszú vajúdás memoárirodalmának a mennyisége. Köztük vannak olyan írások is – s nem csupán a mostani szerzők tollából –, amelyek előrefelé, alkalmasint a jelen koncepció felé mutatnak; a Médiakutató hasábjain is nem egy értékes elemzés és ajánlás látott már napvilágot. Örvendetes, hogy a közelmúltban több más átfogó és innovatív reformkoncepció is hozzáférhetővé vált (ezek többségét a szakmai triumvirátus korrektül használta is); hadd utaljak csak Sárközy Tamás közjogi megközelítésű belső tanulmányára, Baló György „Média: próba” című vitairatára (Népszabadság 2001. május 19.), valamint Gellért Kis Gábornak „A köznyilvánosság működéséről szóló törvény koncepciójá”-t kidolgozó izgalmas ajánlására, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma rendelt meg, s amely radikálisan túl is lép a médiatörvény keretein. Végül – bár bizonyára sok fontos munkát hagyok említetlenül – fel kell hívjam a figyelmet a Közszolgálati Médiumok Érdekvédelmi Kommunikációs Fórumának az intenzív törvénysegítő munkájára, melynek Lázár András a koordinátora és lelke, illetve az ennek a munkának a keretei között 2003 őszén publikált „12 pont a közmédiáról” című 2003. szeptemberi szakmai állásfoglalásra (www.phdszsz-ftuhpce.hu). Miközben tehát úttörő tanulmányként üdvözölhető a szerzőhármas munkája, természetesen egy ösztönző szakmai közegből nőtt ki, s a különböző koncepciók összevetése és vitája remélhetőleg konstruktívan hat majd a törvényhozókra, a politikusokra. A Gálik–Horvát–Szente-féle tanulmány számos kérdéséhez nem értek, s ezért illetéktelenként ezekhez nem is akarok hozzászólni. Mint a Magyar Rádióhoz 1970 óta (különböző munkakörök és felelősség révén) kötődő, jelenleg – az MSZP által jelölvén – kuratóriumi elnökhelyettesi tisztséget betöltő „médiamunkást”, illetve mint a nemzeti közkultúra történetével és jelenével foglalkozó értelmiségit természetesen a „megtervezett” médiarendszer közszolgálati övezete foglalkoztat elsősorban. Nyersen fogalmazva: „hinaus mit uns”, vagyis saját „érdekeim”, „pozícióm” sérelme árán is egyetértek a tanulmány erre vonatkozó alapkoncepciójával. Azzal, hogy valóban mentesíteni kellene a közmédiumok irányítását a pártok, a kormányzat és az országgyűlés közvetlen jelöltjeitől, illetve a többnyire irreleváns civil szervezetek átpolitizált delegáltjaitól. Nem ismertetem a tanulmány erre vonatkozó nagy ívű felfogását (s bizonyára lehetne még cizellálni a részleteken), de meggyőzőnek tűnik mind a szervezeti-jogi megoldásra tett (alternatív) ajánlás, mind a közfinanszírozási modell. Hasonlóképpen a háromlépcsős médiafelügyeleti rendszer fölvázolása: a „bölcsek tanácsa” funkcióját is betöltő Nemzeti Média Testület; a proaktív szerepű és közgyűlési hatáskörű Médiastratégiai Testület; valamint a reaktív, kontrolljellegű Tartalomfelügyeleti Testület. Tervezett működésüket a szerzők meggyőzően összekapcsolják a megújított jogállású részvénytársaságok (esetleg: közjogi intézetek) igazgatóságainak és a bővített funkciójú Hírközlési Főfelügyeletnek a tevékenységével is. A tanulmány a piacelvű információs és médiatársadalom realitásaiból indul ki, de nem kerget technicista illúziókat, s távol áll tőle mindenféle divatos „posztmodern” lihegés. Az új médiatörvény kereteit kinyitja a digitális tartalomszolgáltatás és a multimédiás interaktivitás elterjedése, a frekvenciaszűkösség utáni periódus, az információs társadalommal összefüggő egyéb szolgáltatások irányába is (e tekintetben különösen impresszionáló a VI., zárófejezet), de nem kelti azt a látszatot, hogy a magyar anyanyelvű népesség digitális és interaktív egyéni médiahasználata a közeljövőben tömegessé válhat. Ugyanakkor, bár lazítaná a monopóliumok veszélyére hivatkozó, illetve a keresztfinanszírozást korlátozó szabályokat, s csökkentené a kereskedelmi médiumok közszolgálati műsorkötelezettségeit, egyáltalán nem a kereskedelmi szféra előtti „korlátok” lebontásának, illetve a közszolgálatiság normájának a feladását képviseli. Ellenkezőleg: azt képviseli, hogy váljék el markánsabban a két szféra (valamint a harmadik, a közösségi, a nonprofit média); s hogy a közszolgálati intézmények stabil feltételek között valóban minőségi alternatívát jelentsenek az üzleti elv jegyében működő – de tartalmilag szintén kontrollált – médiához képest. A 2003. őszi kiélezett médiafinanszírozási viták közepette különösen figyelmeztetőnek vélem a tanulmány központi tételét:
S mindennek a médiafilozófiai háttereként hadd idézzem a tanulmány felelős alapgondolatát:
Hogy ennek – s egyáltalán e rokonszenves és szakszerű médiatörvény-koncepciónak a – „normaszövegezésére”, majd kormányzati előterjesztésére és széles körű elfogadtatására milyen politikai esélyek vannak, arra e helyütt nem is látom értelmét kitérni. Természetesen a joganyag konkrétsága és a tematikai sokoldalúság szempontjából bevallottan egyenetlen a tanulmány. Azt sem bírálólag említem, hogy alapvetően televíziós érvelésű (bár többnyire utal a rádiós vonatkozásokra is). Arra viszont szánhattak volna a szerzők egy-két külön bekezdést (bár a témakör inherens módon benne van a koncepcióban), hogy nemzeti kulturális stratégiai távlatból, a határon túli magyarságra, illetve a diaszpórára tekintettel miként képzelik a magyar nyelvű rádió- és televízióműsor-szolgáltatás „koordinált jövőjé”-t – mind a frekvenciagazdálkodás, mind a közszolgálati és kereskedelmi médiarendszer, mind a felügyeleti képviselet vonatkozásában. A műsorelosztó (kábeles) rendszerekre vonatkozó fejezetet kicsit elkapkodottnak vélem, főleg a problémakör és a hálózatok növekvő társadalmi-kulturális jelentőségéhez, illetve a kábelszolgáltatók körüli mai konfliktusokhoz képest. Mert jogilag igaz lehet, amit a hatályos médiatörvényből idéz a tanulmány, hogy a műsorelosztóknak – szemben a szolgáltatókkal – nincsen hatásuk a tartalmakra, de valóságosan mégsem, hiszen a különböző ajánlati csomagok összeállításával, a beválogatással és a kihagyással igenis komoly műsorpolitikai és társadalmi-kulturális „hatalom”-ra tesznek, tettek szert. Főleg, hogy sokhelyütt gyakorlatilag nincs is verseny az egyes kábelszolgáltatók között, a vételkörzet lakossága szinte ki van szolgáltatva nekik. Általában is: több érzékenységet és kreativitást javasolnék a következő szövegváltozathoz a hozzáférési esélyek, a társadalmi befogadás tekintetében. A kritikai megjegyzésekkel semmit sem vontam vissza a tanulmány méltatásából. A kitűnő munkának a szövegezését, stílusát is átjárja az új médiatörvény számáraő vissza-visszatérőleg megfogalmazott korszerű norma: a közszolgálati ethosz és közszolgálati minőség. Egy content analysis bizonyára ezt a két szókapcsolatot ugratná ki releváns kulcsszavakként. Mindkettő valóban kánonná kell legyen; de vajon képes lesz-e őket belsővé érlelni a magyar média, politika és médiapolitika? A tanulmány szerzői e tekintetben talán optimistábbak nálam, s bárcsak nekik lenne igazuk:
Ám hogy a nyelvészkedő kezdést nyelvészkedő zárással fogjam keretbe: optimizmusukat – paradox módon – egy „freudi” elszólás is bizonyítja. A tanulmány sokszor és hibásan használja a médiatörvénykezés kifejezést. A mai magyar köznyelvben elhomályosult a törvénykezés szó jelentése, a törvényhozók, a politikusok is többnyire rosszul, a „törvényalkotás és -módosítás” értelmében élnek vele, holott a fogalom a jogi, a bírósági eljárás, az ítélkezés szinonímája. Gálik Mihály, Horvát János és Szente Péter digitális tollát mintha – idézett – reményük vezetné (félre): ítélkezésre, azaz médiatörvénykezésre mind kevésbé legyen szükség, ám éppen ezért elodázhatatlan egy jó és modern törvény megalkotása. Most már nem hármójukon múlik. * * *
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Erőszak Kálmos Borbála: Az erőszakosság relativitásának elmélete Stachó László – Molnár Bálint: Médiaerőszak: tények és mítoszok Történelem Szajda Szilárd: Fordulat vagy a fejlődés betetőzése? Európa Sükösd Miklós: Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában Kertész Krisztina: Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban Jog Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András: Vita egy új médiatörvény-koncepcióról Sorozatok Soós Zsuzsanna: Kritika Vágvölgyi B. András: WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
