Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2003 tél – Jog rovat

Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról (10/10)

Szekfű András

A médiaapátia megtörése

Ha az új médiatörvény-koncepció alkotói, Gálik, Horvát és Szente urak semmi mást nem tettek volna, mint hogy írásművükkel a maguk részéről megtörték a médiaapátiát, amely az utóbbi fél évtizedben megülte ezt az országot, már az is fontos közéleti cselekedet lenne. A „Javaslat” azonban ennél jóval több: egységességre törekvő gondolati keret, benne számos konkrét javaslat, néha alternatívák is. A mű az újratárgyalás igényével megnyit számos eddig elfeledett vagy közhellyé merevedett gondolatsort, és rámutat jónéhányra azok közül az új problémák közül is, melyeket az 1996-os törvény óta a műszaki, a gazdasági és (kisebb részben) a társadalmi fejlemények felvetettek. A továbbiakban nem a részletekhez szeretnék hozzászólni (ezt megtettem már a „Javaslat” tanszéki vitáján,³⁶ és lesz mód rá más fórumokon is), inkább az „egységes keretet” kívánom továbbgondolni a szerzők szellemében.

A „Javaslat” számos újdonsága közül kiemelést érdemel a „társadalmi megrendelés” gondolata. Alkalmas arra, hogy ráépüljön egy egész médiapolitikai koncepció – ez meg is történik, hol nyíltan, hol rejtve.

Maga a társadalmi megrendelés azért jó fogalom, mert nevesíti és konkretizálja azt a mögöttes tartalmat, mely eddig médiatörvényi előírások álcájában személytelenül jelent meg. Miről is van szó? A jelenlegi médiatörvény ingadozik a média üzleti, politikai és kulturális megközelítései között. A kereskedelmi adóknak drága pénzért adják a működési (és pénzcsinálási) lehetőséget. Bizonyos esetekben ráadásul politikai (kötelező híradó, hírek) és kulturális (filmipar finanszírozása) feladatokat is rájuk bíznak. Azaz: a „médiatörvény” megrendel tőlük fontosnak vélt szolgáltatásokat, de nem fizet értük. Ha csak a szöveget olvassuk, elmosódik előttünk az alku lényege: nyilvánvaló, hogy a kötelező leckék (a „megrendelések”) költségét a tévék, rádiók belekalkulálják a kiadási oldalba. Még eggyel tovább fűzve a gondolatot: a frekvenciákért fizetendő díjat tehát úgy kell „kalkulálni” a hatóságnak, hogy abból ezek az ingyen megrendelések (is) finanszírozhatóak legyenek. Ennél valamivel tisztább formában jelenik meg a megrendelés, ha valamely médium közműsorszolgáltatóként kíván működni – teljesít bizonyos feltételeket, nem kell díjat fizetnie. A feltételek annyira általánosak, hogy szinte nincsen politikai tartalmuk – nem is igen vitatta ezeket senki a törvény fennállása óta. Végül ott vannak a hatóság pályázatai. Ezek egy részét a törvény előírja, más esetekben a témát „a törvény szellemében”, de szabadon választja a kiíró. Ezek a legközvetlenebb megrendelések, de ezek is annyira általánosak (jellegüket, esetleges politikai tartalmukat tekintve), hogy nem váltottak ki médiapolitikai vitákat – se a kiírások vagy ki-nem-írások ténye, se a döntések. Mindez azt jelzi, hogy a „társadalmi megrendelés” elemei már most is működnek, két fő feltétellel: ha a terület ideologikus, akkor kemény törvényi előírás működik, azért nincs vita – ha viszont a „jó” célok teljesen általános jellegűek, akkor azért nem.

Más a helyzet a társadalmi megrendeléssel a közszolgálati médiumok esetében.

Míg mindenütt másutt a fent leírt megrendelések részleges, netán periférikus jelentőségűek, a közmédia esetében a megrendelés (mely a mostani törvényben ennyire nincsen kimondva) általános és alapvető jellegű. A kereskedelmi médiumok „nőnek, mint a gyom”. (Akkor is nőnének, ha nem lenne törvényi szabályozás, legfeljebb ádáz konkurenciaharcban dőlne el az, ami most pályázati úton.) Ezért kezeli röviden a kereskedelmi médiát a „Javaslat” – én is legfeljebb a piacvédelmi és a monopóliumellenes szempontok egyensúlyát hangsúlyoztam volna jobban.

Ezzel szemben ha a közszolgálati médiumok alól kihúznánk a társadalmi megrendelés szőnyegét, azonnal összeomlanának, illetve ha nem, akkor azért nem, mert átalakulnának kereskedelmivé. A közszolgálati médiumok tehát működésük legapróbb részletét tekintve is a megrendelő sóhaját lesik, hiszen teljességükben függenek a megrendeléstől. Míg a kereskedelmi médiumok alaptevékenységüket nagyon kemény szakmai megfontolások alapján végzik (a profittermelés a szakma része), a közszolgálatiak ethosza (újabb remek fogalom, melyet a szerzők importáltak és elültettek hazai talajba) csak kis mértékben (és médiumonként eltérően, a rádióban inkább, a tévében kevésbé) képes meghatározni a műsorfolyam konkrét részleteit. Ráadásul a mai helyzetben a közszolgálat számára rendkívül fontosak a hirdetési bevételek, ami megzavarja a közszolgálati működést, mert egy másik értékrendet is aktivizál.

Csak egyet lehet érteni azzal, hogy a szerzők rendet akarnak teremteni ebben a káoszban, és kiállnak a közszolgálat hirdetések nélküli modellje mellett. Amivel persze még kockázatosabbá teszik a közszolgálatot, hiszen volt eset, amikor éppen a hirdetési bevétel volt a párna, mely felfogta a pénz általi politikai nyomást. Ha a közmédia teljesen az állam által finanszírozódik (és még csak nem is az előfizetési díj formájában, hanem közvetlenül az adóforintokból), veszélyeztetettsége tovább nő. A szerzők érzik a veszélyt, idézik is a bevezetőben, hogy térségünkben a politika mindenütt rátenyerelt a közmédiára. Javasolják tehát, hogy a közmédia állami finanszírozása legyen hosszú távra rögzítve, inflációhoz indexálva. (Vajon miért jut erről a 4-es metró az eszembe?) És ami még fontosabb: a felügyeletre az eddiginél lényegesen bonyolultabb, többrétegű struktúrát javasolnak – igaz, változatlan létszámkeretből.

Végül is, ami a pénzt illeti, amíg az ENSZ vagy az Európai Unió nem segélyezi a magyar médiát, mindent a magyar adófizető polgárok fognak fizetni, akár készülékhasználati díj néven (ezt a szerzők visszasírják, de javallani nemigen merik), akár adóból, akár a termékekbe épülő reklámköltségek révén. A befolyó pénzt a kereskedelmi médiumok saját preferenciáik alapján hasznosítják, a közmédiumok azonban – az eddigitől eltérően – kapnának hozzá egy „társadalmi megrendelő” cédulát. A különbség abban rejlik, hogy míg a mai médiatörvény kizárja azt, hogy a felügyeletek műsorpolitikai kérdésekbe beleszóljanak, a „Javaslat” éppen ellenkező úton járva, társadalmi megrendelés néven intézményesíti a beleszólás lehetséges módját. A társadalmi megrendelés ezáltal konkretizálódik és mintegy intézményen belülre kerül, ami megfelel a szerzők álláspontjának: nem tartalmakat akarnak finanszíroztatni intézményektől függetlenül, hanem intézményeket, és azokon át a tartalmat. E sorok írója jobban bízik a tartalmakat finanszírozó modellben, mint a szerzők. Félek, hogy a Műsorszolgáltatási Alap jelentőségét (és főleg perspektíváit!) kicsit alábecsülik, a Mozgókép Közalapítvány működésének tanulságait nem igazán veszik figyelembe. És főleg: kevéssé figyelnek a társadalmi megrendelés már eddig megvalósult sok kis mini-modelljére, a tematikus kábel-műhold csatornákra (köztük a Pax, a Filmmúzeum, a Minimax, a HírTv, az új ATV stb.) és a támogatott produkciókra. A másik oldalról pedig úgy vélem, hogy az Arte és a 3Sat példája fényesen igazolja, hogy rendelt-vásárolt műsorokkal is lehet stílust teremteni, koncepciót képviselni.

A „Javaslat”-nak két nagy tesztje lesz. Az egyik, hogy sikerül-e olyan koherens szakmai szöveget létrehozni belőle, melyen a médiára oly szívesen rátenyerelő politikai erők nem találnak fogást. A másik teszt még ennél is nehezebb: a gazdasági és a műszaki folyamatok fogják felülírni a „Javaslat” elképzeléseit – kérdés, hogy mennyire és milyen irányból. Borítékolom, hogy a szerzők túlbecsülik az interaktív televíziózást (és nem különítik el az interaktív játékoktól, melyek viszont fontosak, de csak áttételesen jelentenek médiumot). Borítékolom azt is, hogy a kábeles és a digitális műholdas technikák fontosabbak lesznek, a földi televíziós műsorszórás pedig kevésbé lesz fontos, mint ahogy a szöveg elképzeli. És nagy hibája az anyagnak a rádió elhanyagolása (a televíziózáshoz képest).

Mielőtt azonban a „Javaslat” a gyakorlat mérlegén megmérettetik (ideértem a törvényhozási folyamatot is), már elkezdődött egy elővizsga: képes-e a „Javaslat” olyan vitaanyaggá válni, melyben a hazai politika két nagy tábora (és sok kis-nagy altábora) szakmai kérdést lát, és hajlandó egymással (elsősorban) szakmai vitát (is) folytatni? Ezen az elővizsgán azonban nem a „Javaslat” vizsgázik, hanem a magyar politikai elit. Van-e a magyar politikai elitben (mindkét oldalon) elég érettség és nyugatosság, hogy egy ilyen „Javaslat”-ot ne olyan ütőbabának kezeljenek, melyen ki-ki leveri a másik oldallal kapcsolatos „történelmi” sérelmeit? Ez tehát nem a „Javaslat”-ot készítők vizsgája. Ők letették a hozzászólásukat az asztalra. Óvatosan pislogunk jobbra és balra, a folytatást lesve, miközben tapsolunk és megköszönjük a szerzők fáradozásait.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Egy új médiatörvény koncepciója
• Agárdi Péter
• dr. Bayer Judit
• Cseh Gabriella
• Gellért Kis Gábor
• Haraszti Miklós
• Molnár Péter
• dr. Nahlik Gábor
• Szalai Annamária
• Szekfű András

Rovatok

Archívum

Erőszak

Kálmos Borbála:

Az erőszakosság relativitásának elmélete

Stachó László – Molnár Bálint:

Médiaerőszak: tények és mítoszok

Történelem

Szajda Szilárd:

Fordulat vagy a fejlődés betetőzése?

Európa

Sükösd Miklós:

Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában

Kertész Krisztina:

Jogharmonizáció az audiovizuális szektorban

Jog

Szente Péter – Agárdi Péter – dr. Bayer Judit – Cseh Gabriella – Gellért Kis Gábor – Haraszti Miklós – Molnár Péter – dr. Nahlik Gábor – Szalai Annamária – Szekfű András:

Vita egy új médiatörvény-koncepcióról

Sorozatok

Soós Zsuzsanna:

Hogyan főzzünk szappanoperát?

Kritika

Vágvölgyi B. András:

WAParadicsom avagy információs társadalom keitai denwára hangolva

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink