Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 tavasz – Kisebbség rovat

Barát Erzsébet, Dr. – Pataki Kinga – Pócs Kata Rita

Gyűlölködni szabad (?) (3/9)

3. A médiának a hatalmi privilégiumok védelmezésének
legitimálására tett erőfeszítései

3.1. A kommunizmusellenesség beszédmódja

A nyomtatott politikai sajtóban jelen lévő feminizmusmeghatározások döntő többsége a szisztematikus kirekesztés mentén fogalmazódik meg. A kirekesztés háromféle beszédmód együttállásából tevődik össze: az antikommunista, az amerikaellenes és a nőellenes beszédmód különféle nyílt és indirekt változatainak szövedékéből. Azaz elemzésünkben azt kívánjuk bizonyítani, hogy bár a feminizmus explicit módon megfogalmazott kategória, a nyomdafesték teremtette nyilvánosság tere valójában annak a legitimálására szolgál, hogy miért is nincs szükség a feminizmusra a kialakuló demokratikus társadalmi rendben. Ebben az értelemben a média a heteroszexista társadalmi rend egyik meghatározó védelmező intézményeként működik.

A domináns kirekesztő pozíció szemléltetésére a következő két idézetet választottuk ki: az első a Hitel 1992. június 24-i számában jelent meg egy újságíró tollából, „Osztályharc helyett a nemek harca?” címmel, a második a Magyar Nemzet 1994. február 14-i számában, egy külföldön ösztöndíjasként kutató magyar társadalomtudós tollából, „Az agresszívan önmegvalósító nők – Önként és dalolva?” címmel jelent meg.

1. idézet. Hitel, 1992. június 24.

„Nyilvánvaló, hogy a modern feminizmusban nem a századfordulós suffragette mozgalomról beszélünk […] Inkább egy sokadik ideológiáról van szó, mely éppen olyan intoleráns, brutális és abszolútumra törő, mint a marxizmus, a szcientizmus, a guruk által prédikált buddhista és hinduista terápia, a kábítószerek használata és a New Age. A radikális feminizmus, mely a phallokráciát kárhoztatja a világ minden bajáért, ilyenformán megérdemli a vaginokrácia nevet – bocsánat a csúnya neologizmusért –, mert szintén, mint a többi ideológia, egyöntetű filozófiai diagnózisra és politikai egyeduralomra tör. Mint a többi soft ideologie […] a neofeminizmus is az Egyesült Államok társadalmának egyik bozontos, ugyanakkor groteszk terméke. […] Előbb mindent elkövetnek, hogy egy emberi bikát tenyésszenek, aztán megkövetelik a felajzott bikától a jámbor borjú magatartását. Nem csoda, ha tucatjával számolják ma a nőket (Mike Tyson boxbajnok, Clarence Thomas bíró, a Kennedy unaköccs stb. esete), akik milliókat kaszálnak, miután megvádolnak nemi erőszak címén valamely prominens férfit. […] A határeset, ma ijesztően terjedve, a leszboszi szerelem és a gyermek elleni nemi merényletek óriási száma. […] Amit az amerikai tudósok, akik mindig készen állnak, hogy az aberrációt törvényesítsék, a »család új megfogalmazásának« hívnak. […] Az osztályharcot a nemi harc váltotta fel, de sem osztályegyenlőség, sem nemi egyenlőség nincs. A feminista mozgalmak élén brutális, maszkulin amazonok állnak, akik megfélemlítik nőtársaikat és pederasztiába kergetik a másik nemet”(kiemelés tőlünk – a szerzők).

2. idézet. Magyar Nemzet, 1994. február 14.

„Örömmel hallom, hogy a magzatvédelmi törvény hatásaként – az elmúlt öt esztendőhöz viszonyítva – az idén átlagosan 20%-kal csökkent az abortuszok száma. […] Európai intézeti ösztöndíjjal hosszabb időt töltök Bécsben […] Minden épeszű és egészséges férfi szereti a nőket, jómagam is természetesen, de ismert a férfinyavalygás: olykor sem velük, sem nélkülük nem boldogulunk. Gyorsan hozzáteszem: szerintem akárhogyanis, de csak velük együtt, lehetőleg társat találva járhatjuk végig rövidre szabott földi utunkat. […] telve a város csicsás, drága butikokkal, ahol huszonéves, feltehetően érettségizett hölgyek unatkoznak. […] ők a nyugati üzletasszonyt utánzó önmegvalósítók, csak éppen azt nem tudják, hogy ott szakértelem nélkül, felcicomázva be sem állhatnak a pult mögé… […] Egy merész gondolati ugrással, ezeknek a hölgyeknek a viselkedése erősen emlékeztet engem az ötvenes évek Magyarországának »egyenjogú« füttyös kalauznőire, traktorista és esztergályos leánykáira, és asszonyaira […] Természetesen nem a »babaszobát« hiányolom, az Ibsen megírta Nóra állapotot, […] hanem a nyugati mintára agresszíven önmegvalósítók és a szabadabb légkörben »férfiasan« viselkedők gyakorisága ellen szólok. Tudom, örvendetes az abortusztörvény, és ez segíti az igyekvő női lélekakarást, de ez önmagában még kevés. Hol vannak a férfiak, akik megkönnyíthetik a nők életét, hol van a társadalom gazdasági háttere, ahol nem a hétköznapi hajszában megfáradt asszonyok várják férjüket, társukat?” (kiemelés tőlünk – a szerzők).

Az 1. idézetre azért esett a választásunk, mert az 52 szöveg-előfordulásból ebben található meg a három egymást erősítő, kirekesztést legitimáló érvelésrendszer a legösszefogottabban. Továbbá szóhasználata helyenként a tudományos kitekintés igényéről árulkodik (a szerző például különbséget tud tenni az euroamerikai nőmozgalmak története, illetve a feminista eszmetörténet különböző szakaszai között), ráadásul mindez a számunkra releváns politikai időszak legelejéről származik, s mint ilyen, az alaphangot adja meg. Mivel a feminizmus tudományos definiálásának igényével lép fel, a második csoportban tárgyalt feminista kutatók adta önmeghatározások interpellációjának is tekinthetjük egyben. De a később elemzendő újságszövegek (amelyek műfajukat tekintve riportok) azon részei is a domináns médiahang kialakításához tartozónak tekintendők, amelyeket a beszédreprezentáció írásos technikái alapján az újságíróknak, s nem a feminista kutatóknak kell tulajdonítanunk.

A 2. idézetet pedig azért találtuk relevánsnak, mert egy olyan magyar tudós férfiú tollából született, aki az újonnan megnyílt nyugat-európai kutatási lehetőségekből részesedett, s erre a szerző maga is nagy előszeretettel hivatkozik cikke nyitó részében. Ebben a minőségében a hivatalosan támogatott új tudománypolitika képviselője, s feminizmusdefinícióját, a szerző nézőpontját az újonnan formálódó közbeszédben az elnyert állami ösztöndíj legitimálja.

Továbbá, mint majd a 3. és 4. idézet kapcsán a feminista öndefiníciók elemzésekor rámutatunk, a 2. idézetben az abortusztörvény szigorításaival egyetértő férfi tudós pozíciójából olyan partnerkapcsolat ideálja fogalmazódik meg, amely – kétségbeejtő módon – egybeesik a kérdéses jogi gyakorlatot egyébként mélységesen elítélő feminista társadalomtudósoknak az élettársra vonatkozó elvárásaival. Az egybevágó sorokat a könnyebb azonosítás kedvéért ezért ki is emeltük az idézetekben.

Végezetül azért is esett választásunk a 2. idézetre, mert az abortusztörvény maga is kiemelkedő fontosságúnak bizonyult a parlamenti jogalkotói gyakorlatban. A törvényalkotás a politikai változások első tíz évében a nők élethelyzetével a leggyakrabban és a leghevesebben a nem kívánt terhesség kapcsán látta szükségét foglalkozni. Ebből a szempontból azért is releváns a választásunk, mert a mindösszesen két interjúszövegből álló radikális feminista korpuszunk egyik darabja, a 6. idézet is éppen e törvényjavaslat harmadik, s ez idáig utolsó átdolgozása kapcsán fogalmazza meg azt a lehetséges álláspontot, nevezetesen az alkotmány feminista szempontú újragondolását, ahonnan a törvényalkotás heteronormatív kirekesztő gyakorlatát sikeresen lehetne a nők érdekében átírni, s amelynek sajnos semmi nyoma a reformfeminista szövegekben:

„Az a lényegi probléma, hogy mindegyik politikai erő elfogadja az AB felfogását, hogy a nőket kell hibáztatni, és egyikük sem javasolja, hogy az alkotmányt változtassák meg, és ezáltal tegyék tárgytalanná az AB határozatát.” (MaNcs, 2000. november 19.)

Ha mármost közelebbről szemügyre vesszük az 1. idézetet, azt állapíthatjuk meg, hogy a feminista pozíciókat együttesen diszkreditáló érvelés első vonulata az antikommunizmus beszédmódjának különféle változataira épül. Az érvelés logikája szerint amennyiben sikerül a feminizmust egy közelebbről meg nem határozott marxista ideológia részeként, a kommunista múlt örökségeként megjeleníteni, azaz sikerül a sztálinizmust és a marxizmust a kommunizmus címkéjére redukálni, úgy sikeresen definiáltuk a feminizmust a kommunista múlt kétes értékű örökségeként, s mint ilyet legitim módon utasíthatjuk a leszámolásra ítélt ideológiák körébe. Még pontosabban: bármi, ami kiérdemli az ideológia kétes értékű címkéjét, automatikusan a totalitárius hatalomgyakorlás jelentésével ruházódik fel, ami aztán magának a kommunizmusnak a szinonimájaként tételeződik, s mint ilyen „a magyar közelmúlt ördögi hatalma” jelentéssel telítődik. Innen nézve aztán a legkevésbé radikális, minimális reformtörekvésekkel fellépő feminista nézőpont felvállalása is heroikus politikai tettnek minősül, hiszen nincs egyetlen feminista pozíció sem (beleértve a lehető legminimálisabb programmal fellépőt is), amely ne vállalná nyíltan, hogy szembeszegül a férfiérdekek potenciális dominanciáját legitimáló társadalmi egyenlőtlenségeket elfedni, természetesnek feltüntetni igyekvő politikai akarattal. Az ellenséges elutasításnak ilyen fokával szemben szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik az „ideológiára” történő bármiféle hivatkozás, ellehetetlenül az ideológia szónak a megrövidített női pozícióból történő, a Hennessy megfogalmazta nyílt felvállalása. Nem véletlen, hogy a 3. és 4. idézetben megszólaló feminista kutatók éppen azért kapták a reformista elnevezést tőlünk, mert ők maguk is kizárják az ideológia társadalomkritikai magyarázó fogalomként történő használatát. Az uralkodó felfogással szemben védekezésre kényszerülve, a pártpolitika területére szűkítik, egyszerűsítik le az ideológia jelentését („ideológiai háborút vívnak egymással a különböző pártok”). Innen nézve, ha a nők mégis tevékeny részesei kívánnak lenni az új politikai rend kiépítésének, számukra az egyetlen cselekvő pozíció a neokonzervatív posztfeminizmusé lehet csupán. Azaz a cselekvő tenni akarás jegyében közreműködhetnek egykori relatív előnyeik (például a bölcsődei ellátás) lebontásában – az ismét megtalált „nőies nő” eszménye jegyében, aki elsősorban anya, akinek fel sem tűnhet, hogy a „karrier vagy család” eleve kirekesztő választás. Hasonló felvetés hímnemű „szülőtársával” szemben eleve képtelen, s mint ilyen értelmezhetetlen elvárásként fogalmazódhatna meg csupán. Innen nézve érthető aztán a 4. idézet újságírójának felháborodása a karrier vagy család választási kényszerét (érvelésének logikájából ugyan nem védhető módon) elutasító feminista kutatóval szemben („Ön vajon miért lázadásra buzdítja a nőket ahelyett, hogy azokat a módozatokat keresné, amelyekkel a kapcsolatok megjavíthatók?”).

Az antikommunista domináns argumentáció azonban egy további kirekesztésre irányuló érvelésrendet is implikál. A traktorista nők, a sípoló kalauznők, vagy, tennénk mi hozzá, ironikus fintorként, a leendő börtönotthonukat boldogan építő betanított munkásnők a lakótelepi építkezéseken, mind-mind a szocializmus hivatalos „nőpolitikáját” hivatott itt felidézni. A 3. idézetben szó szerint is megidéződik a Nőtanács mint „sóhivatal”, de csak azért, hogy ez a két világháború között létező élénk nőmozgalmat kiüresíteni hivatott pártállami politikai intézmény jelentse a magyar közelmúlt állítólagos feminista politikai fórumát. Itt jegyezzük meg, hogy a szakirodalomban és a médiában ezt a fajta felülről szervezett nőpolitikát mára a „nőkérdés” terminológiájával illeti feminista és nem feminista egyaránt. Lényeges különbség azonban, hogy a feminista látásmód mindig igyekszik a múltbeli pártpolitikai gyakorlat kirekesztő voltát a mind a mai napig elvégzetlen, az esélyegyenlőséget biztosítani próbáló társadalmi feladatok nézőpontjából megfogalmazni, míg a nőt kirekesztő nézőpontból ez gyakran társul más „kérdések” megidézésével, az úgynevezett „zsidókérdés” vagy „cigánykérdés” kirekesztő emlegetésével. Azaz azt állítjuk, hogy a szöveg logikája szerint az újságolvasótól itt a kommunizmus érzelmi alapon történő elutasítását várják el. A diabolikus ellenségnek kijáró heves érzelmi elutasítás egyúttal az értékítéletet megfogalmazó média pozíciójával való erős érzelmi alapú azonosulást is jelent. Az érzelem retorikája, erejénél fogva, önmaga is megidézi a faji és etnikai alapú kirekesztő érzelmeket és gondolatokat, amit a nyelvi megfogalmazás megidézett szintaktikai hasonlósága, „az ilyen-olyan kérdés” önmagában is biztosíthat, de mindenképpen hívó szóként működhet a közelmúlt történelmét nem megérteni, hanem azzal éppen leszámolni akaró beszédmód kontextusában.

Mikor elemezni kezdtük ezeket a kirekesztő ideológiákat, a legfontosabb felismerést mi magunk az olvasónak a magyar történelemhez való látszólag ellentmondásos viszonyából származó irónia felismeréséből nyertük. Miként lehetséges, hogy a múlt egyszerre felejtendő és megtartandó az olvasó emlékezetében? A harmadik szöveg újságírója által emlegetett „nőtanács” és az első szövegben politikai képtelenségnek nevezett „osztályharc”, illetve „osztályegyenlőség” egymásra rímelése következtében az elmúlt 40 év mint a magyar „kommunizmus” homogén története, az abszolút rossz megtestesítője jelenik meg, és mint ilyen lesz aztán, érthető módon, felejtendő, és éppen ezért felejthető közelmúlt. Ugyanakkor az indirekt, a rasszista alapú kirekesztés logikája révén megidézett két világháború közötti revansista és sovén magyar kül- és belpolitika közbeszéde, amelybe aztán a család, illetve a családanya „dicsérete” zökkenőmentesen illeszkedhet majd, éppen az a múlt, amely mint ideális modell jelenik meg, és mint ilyen, „nyilvánvalóan” felejthetetlen is lesz egyben. Az ideológiakritika szempontjából itt annak belátása a fontos, hogy a nemzeti múlt újrateremtésére irányuló szelektív politikai akarat ellentmondásosnak tűnő két pozícióját éppen a kirekesztés, a másság iránti már-már fékezhetetlen gyűlölet logikája rendezi végül is koherens világszemléletté, amelyben a nacionalizmus nemcsak rasszista, de egyúttal nőgyűlölő politikai gyakorlatként is lelepleződik.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.