   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2004 tavasz – Kisebbség rovat Barát Erzsébet, Dr. – Pataki Kinga – Pócs Kata Rita Gyűlölködni szabad (?) (6/9)4.1. Reformfeminista öndefiníciók A média ellenséges feminizmusértelmezéseinek eddig tárgyalt három fő érvrendszeréből az öndefiníciók szempontjából elsődleges figyelmet a harmadik, a médiában csak áttételesen jelenlevő, ám a feminizmusban központi helyet elfoglaló érv érdemel, nevezetesen a női lét különbözőségéből adódó hasznosítható tudás, ismeret felértékelődése. Ám a 3. és 4. idézet tanúsága szerint erre a tudásra a megszólaló feminista társadalomtudósok nemcsak mint a férfiak tudásánál gazdagabb, használhatóbb általános érvényű női kiindulási pontra hivatkoznak, hanem mint az úgynevezett nyugati feministák tudásához képest felértékelődő honi tudásra is. Ennek mibenlétét, lokalitásának tételezésén túl, semmi nem támasztja alá. Nem szorul további érvelésre: honi jellegénél fogva „jó”. Mint ilyen, megfellebbezhetetlen autoritásként jelenik meg csupán. A 3. idézet a Reformban jelent meg 1994. február 6-án, „Rendszerváltás és a nők – Sokkhatás és feminizmus” címmel. A lap a Feminista Hálózat szervezet megalakulása alkalmából készített riportot a szervezet egyik alapító tagjával. A 4. idézet szintén interjú, a Magyar Nemzet 2001. március 10-i számában jelent meg „Üzletasszonyok és családi robotgépek: Nőies nő és férfias férfi: Harmónia a családban” címmel. Ennek az írásnak az apropóját egy feminista szociológus könyvének megjelenése adta. 3. idézet. Reform, 1994. február 6.
4. idézet. Magyar Nemzet, 2001. március 10.
A 3. idézet beszédmódjának nyugatellenes érvelése két, egymással összefüggő szempontból tekinthető problematikusnak, a hatalmi erőviszonyok igazságosabb megoszlását célul kitűző feminista álláspontot diszkreditáló pozíciónak. Egyrészt ironikus módon éppen azt utasítja el a nyugati feminista hagyományból, amit a kirekesztő, nőgyűlölő feminista tudást elrettentőnek ábrázoló honi médiával szemben mobilizálni lehetne. Nevezetesen a nem tudós feminista nők megszerezte élettapasztalat, tudás értékét hagyja figyelmen kívül. Másrészt az így előálló „nőt”, ezt az indirekt módon, a tudása révén tudósnak tételezett nőt továbbra is a férfihoz képest határozza meg. A biológiai nemeket eleve adottnak vevő pozícióból kiindulva, az utóbbi 15 év nyugati feminista vitáinak java részét ezzel eleve kizárta az olvasó érdeklődési köréből. Ami már csak azért is tarthatatlan nézőpont, mert a nyugati pozíciók magabiztos elutasítása nem alapulhat tudatlanságon. Vagy arra kell gondolnunk, hogy nagyon is megvan a reformista feministának ez a tudása, de éppen a leghangosabb kirekesztés, a homofóbia szabadsága hallatán igyekszik az elhallgatás stratégiájával menteni saját pozícióit: úgy tesz, mintha a társadalmi nem kategóriáját nem éppen azért tették volna komoly feminista kritikák tárgyává, mert az a (hetero)szexualitás elemzését eleve kívül rekeszti a feminista vizsgálódáson. Ebből nekünk most itt annak belátása a lényeges, hogy mindez megint csak a feminista kutatóhoz képest hátrányosabb helyzetű nők érdekeinek a feláldozása árán megy végbe. Sőt, az adott elemzés tanúsága szerint éppen a nem feminista kirekesztések következtében egyébként is legellehetetlenítettebbek, a nem heteroszexuális (kutató) nők kirekesztéséhez nyújt segítséget ezzel. A Cameron megfogalmazta kritérium szellemében fel kell tegyük a kérdést, miért csak ez a bizonyos értelemben domesztikált formája lehet jelen a feminizmusnak a magyar politikai médiában? A választ a feminizmussal ellenséges beszédmódok közös nevezőjében találhatjuk, az őket koherens definícióvá rendező neotradicionalizmusban, neokonzervativizmusban. Mint arra Elspeth Probyn (1997) Kanadában élő médiakutató az 1990-es években főműsoridőben megjelenő észak-amerikai szappanoperák elemzése kapcsán már rámutatott, a hazánkban már vetített „L. A. Law” vagy „Ally McBeal” egyfajta „nőközpontú ábrázolásmód”-dá szelídített kvázi feminista felfogás révén igyekszik a karrier vagy család fájdalmas dilemmáját problémamentes egyenértékű alternatívaként feltüntetni, s közben teljességgel megfeledkezik rávilágítani, hogy a dilemmának a férfi életében „természetesen” fel sem kell merülnie. Vagyis amíg fel nem tesszük magunknak azt a kérdést, hogy milyen érdekei fűződnek az adott társadalmi rendnek a nyilvánosság/magánszféra továbbra is nemekhez kötött ismételt újrarendezéséhez, addig pusztán az önnön pozícióink érdekében minél sikeresebben újrahúzandó vonalak mentén érvelünk. Észre sem vesszük, mert onnan be sem látható, hogy a nemek szerint elkülönülő életszférák évszázadok óta zajló sikeres újrarendeződésének záloga abban rejlik, hogy a heteroszexualitás társadalmi rendjét természetesnek, a természet adta előfeltételnek lássuk. Ezzel szemben mi abból indulunk ki, hogy a társadalmi nem mint a biológiai nemre rávetített és ráépülő viszonyrendszer maga is ideologikus meghatározás abban az értelemben, hogy nem engedi lát(tat)ni: a természetesnek feltüntetett erotikus vonzódás a két nem között valójában a különféle hatalmi egyenlőtlenségeket igyekszik az erotika „természet adta” nézőpontjából legitimnek, s ezért elfogadandónak beállítani. Ez a felfogás nemcsak a szexuális orientáción alapuló kirekesztésekkel szemben teszi vakká a kutató feministát, de – mint a 4. idézet mutatja – adott esetben az osztály-hovatartozáson alapuló kirekesztéseket sem láthatja be innen. Vakságával puszta csevegéssé degradálja a beszéd lehetőségét kettőjük között. Mint a 4. idézet mutatja, a feminista kutatóval ellentétben az újságíró nagyon is jól látja, hogy a kutató „nőközpontúvá” szelídített pozíciója nagyon is „lázadó” tud lenni – a kevésbé kiváltságos dolgozó nő nézőpontjából. Onnan nézve a karrier megvalósulása ugyanis már nem lehetséges további nők életlehetőségeinek a beszűkítése árán. Annál kevésbé, mivel a „segítő üzletember” férfi kiváltságait érintetlenül hagyó házvezetőnek, gyermekfelügyelőnek (általában) a nők köréből kellene kikerülnie. A 3. és 4. idézet tehát a burzsoá családi modell eszményítése kapcsán ér egybe, még ha más-más érdekektől vezényelve is. Az egyik a társ utáni erotikus vágyódás pozíciójából („a derűsebb, önmagukkal és gyerekeikkel többet foglalkozó, ápolt asszonyok kellemesebb társai lehetnek a férfiaknak is”), a másik a sikerorientált világ szorításában a terhek nemek szerinti egyenlő megosztása után vágyódva („nem tudom elfogadni, hogy egy nőnek mindig választania kelljen a gyerekei és a hivatása között. Szeretném, ha a kettő együtt a nő számára is adott lenne”) lázad az adott társadalmi rend ellen, de mindkettő beleragad a családnak az államhatalommal szemben kirajzolódó „autonóm hátország” ideáljába. Abba a mítoszba, amely történetesen éppen a honi feminista társadalomkutatók érdemeként, az államszocializmustól ránk maradt értelmiségi fikcióként egyszer már lelepleződött. A reformfeminista kutatók hangja, a nemi orientációra és/vagy osztály-hovatartozásra érzéketlen hallásuk következtében ezen a ponton egybecsúszik a média nőgyűlölő feminizmusdefinícióinak amerikaellenes, mellesleg egyben a tudományt lejárató és homofób hangjával. A puszta „portörölgetésre” vállalkozó reform célkitűzése egyformán kudarcra van ítélve a hisztérikus kirekesztéssel („A határeset, ma ijesztően terjedve, a leszboszi szerelem és a gyermek elleni nemi merényletek óriási száma. […] Amit az amerikai tudósok, akik mindig készen állnak, hogy az aberrációt törvényesítsék, a »család új megfogalmazásának« hívnak.”) és a mérsékelt hangú, hagyományos feleségre vágyó, „újkori felvilágosult” kutató elvárásaival szemben („Természetesen nem a »babaszobát« hiányolom, az Ibsen megírta Nóra állapotot, […] hanem a nyugati mintára agresszíven önmegvalósítók és a szabadabb légkörben »férfiasan« viselkedők gyakorisága ellen szólok”). Egyik fél sem lép túl a család intézményén, hiszen azzal önnön heteronormatív alapjának felszámolása venné kezdetét. Pedig a küzdelem kimenetele szempontjából pozíciójuk már korántsem azonos. A reformfeminista csak nyerhetne: eséllyel indulhatna a nemi alapú társadalmi kirekesztések megszüntetéséért vívott kemény küzdelmekbe, ha másért nem, hát éppen az általa eddig kirekesztett női csoportok támogatásának megnyerése következtében. Igaz, ez szükségképp együtt járna (a résztvevők) céljainak újrafogalmazásával.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Kisebbség Hammer Ferenc: Közbeszéd és társadalmi igazságosság Messing Vera: Barát Erzsébet, Dr. – Pataki Kinga – Pócs Kata Rita: Piac Juhász Gábor: A jobboldali hetilapok piaca 1989-2003 Urbán Ágnes: A magyarországi televíziós piac stabilizálódása Történelem Takács Róbert: Európa Hegedűs István: Csatlakozás, népszavazás, alkotmányozás, európai választások Jog Szente Péter: Vita egy új médiatörvény-koncepcióról II. Térkép Alex Lupis: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
