Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 nyár – Szemtanú rovat

Győrffy Miklós, Martin József és Wisinger István a rendszerváltás médiájáról (1/3)

Lapunk „Szemtanú” címmel új rovatot indít, amelynek célja felidézni az időben mind jobban távolodó rendszerváltás médiával kapcsolatos eseményeit. Az esetenként vállaltan szubjektív beszámolók első részében Győrffy Miklós a Magyar Rádióban, Martin József a Magyar Nemzetnél, Wisinger István pedig a Magyar Televízióban bekövetkezett változásokra emlékezik vissza. Az interjúkat a Médiakutató nevében Rádai Eszter készítette.

„Ez egy nagy összjáték volt”
Győrffy Miklós

Rádai Eszter: Szerinted mikor kezdődött el és meddig tartott a Magyar Rádióban a rendszerváltás?

Győrffy Miklós: 1986-ban kezdődött, és 1989 végéig tartott, nagyjából a négyigenes népszavazásig. De helyesbítek, a dolog már 1982 körül elkezdődött. Nagyon bátortalanul, szórványosan, apránként próbálgatta, aki próbálgatta, mennyit lehet... És egyre többet lehetett. Azért mondtam az előbb 1986-ot, mert akkor volt a forradalom 30. évfordulója, és mi még valamikor tavasszal elhatároztuk, hogy a Bagolyban csinálunk egy sorozatot az 56-ot megelőző korszakról: az összes fontos eseményt és fordulatot feldolgozzuk, Nagy Imre visszatérését, a Petőfi-kör vitáit és a többit, és az egész október 23-ával ért volna véget, természetesen, hiszen november 4-ig nem mert az ember gondolatban sem elmenni.

Rádai: Beadtatok egy tervet a sorozatról, és beleírtátok, hogy október 23-ával fog befejeződni?

Győrffy: Nagyjából, nem emlékszem pontosan, valahogy így. Muszáj volt.

Rádai: És azt válaszolta a főszerkesztő és az elnök, hogy mehet?

Győrffy: Nem, először azt mondták, hogy „hát, nem biztos, hogy ez jó lesz”. De mivel aztán semmi papír nem jött, elkezdtük. Lement az első műsor, lement a második. Az elsőnél csak a fogukat szívták, a másodiknál már konkrétan nehezményezték, hogy Vásárhelyi Miklós beszél benne. És valamelyik alelnök írt egy cédulát, hogy ha folytatni akarjuk, akkor X-et, Y-t és Z-t is kérdezzük meg, nekik föltétlenül benne kell lenniük a műsorban, például Király Istvánnak vagy a Népszabadság mindenkori főszerkesztő-helyettesének, Rényi Péternek, ilyen nevek voltak arra a papírra fölirkálva. Visszaszóltunk, hogy nem, ezeket nem vállaljuk. Na, még egy műsort megcsinálhattunk, de ezzel a harmadikkal gyakorlatilag be is tiltódott a sorozat, úgyhogy akkor ez elhalt.

Rádai: Ki vette át tőletek a műsort, ki „hallgatta le”? Akkor tudniillik még létezett a Rádióban az úgynevezett szuperlektor intézménye...

Győrffy: Nem ő, hanem maga a főszerkesztő, Réger Tóni. Aki kicsit mindig be volt ijedve... Különben nagyon rendes ember volt, „Jaj, mit csináltok, mit csináltok?”– mondta mindig röhögve. És értsük meg, hogy ő ezt nem meri vállalni, csak ha valakivel megoszthatja a felelősséget. És akkor kitaláltam, legyen a műsor másik átvevője Márton Anna, a tudományos szerkesztőség vezetője, aki aztán, ha mondjuk többször szerepelt egy műsorban a „forradalom” szó, azt mondta, egyet vegyünk ki belőle, egyet hagyjunk, egyszer mondjuk, hogy sajnálatos események, egyszer, hogy októberi események, de azt sosem kellett mondanunk, hogy ellenforradalom. Így történt az első három alkalommal, aztán – mondom – a sorozat elhalt. A következő „győzelmünk” – ezt idézőjelben mondom, mert valójában akkor győztek le bennünket, amikor akartak – 1988. június 16-án volt, egy úgynevezett rádiós napon, amire azt találtuk ki, hogy csinálunk egy reggeli Bagolyt, egy déli Bagolyt és persze egy éjszakai Bagolyt, szóval három műsort. Hogy miről fog szólni a három műsor? Jó ideig hallgattunk, de végül – igaz, az utolsó pillanatban – muszáj volt megmondani. „Milyen érdekes, hogy ma 30. éve hirdettek ítéletet a Nagy Imre-perben – mondtuk –, készítünk egy naptárat.” Erre nagyon megijedtek. „Semmi – mondtam –, előveszem az akkori Népszabadságot (már régen nálunk volt, természetesen), az utolsó oldalán van egy kolumnás írás az ítéletek indoklásával, sok más esemény ismertetése mellett ezt is felolvasom.” Erre elhívták a meghallgatásra a „Hárs elvtársat”, Hárs Istvánt, az elnököt. A főszerkesztői szobában zajlott a dolog, egy színész olvasta fel azt a néhány bekezdést, amit kivettünk az újságból, amikor Hárs egyszer csak azt mondta: „Álljunk le, ezt nem írhatta a Népszabadság.” Rögtön előhúztam az újságot, ő végigolvasta, aztán azt mondta, hogy „ez hihetetlen. Hát ezt nem lehet leadni”. Mondom: „Miért nem?” „Mert ez annyira vérlázító.” Nem biztos, hogy ezt a kifejezést használta, de ez volt az értelme: hogy ami abban a Népszabadságban van, az vérlázító. Mondtuk: „hát sajnos így történt... De ha nem adjuk le, akkor nem lesz déli Bagoly sem, meg esti Bagoly sem. Mi ezt leadtuk, mi ezt elhatároztuk, elterveztük, elkészítettük, tisztességesen megcsináltuk.” Nem volt ebben semmi bátorság, egyszerűen ott voltak a tények. És akkor megállt az ajtóban, és azt mondta, ő most elmegy, nem ő szerkeszti a műsort, tegyünk, amit jónak látunk. És még hozzátette: „Tudom, Győrffy, hogy maga legszívesebben ezt a Nagy Imrét rehabilitálná.” Mondom: „Ha már így kérdezi, természetesen.” Erre nem szólt semmit, behúzta az ajtót és elment.

Volt egyébként ennek az esetnek egy előzménye: mielőtt dugába dőlt a már emlegetett másik kísérletünk, készítettem négy-öt interjút a kivégzettek özvegyeivel, Maléter Judittal, Halda Alízzal és a többiekkel, akik elmondták, hogy szeretnék a hozzátartozóik földi maradványait megkeresni, és tisztességesen eltemetni. Nekik ehhez joguk van, de hiába fordulnak a hivatalossághoz. Mondtam, majd én megpróbálom őket ebben a magam eszközeivel képviselni, de senki nem állt kötélnek, hogy válaszoljon. Erre az elnökhöz fordultam, mondván, ez az ő hatásköre, segítsen, ki legyen az? Egy ideig tipródott szegény, megértem utólag, akkor persze állandóan sürgettem, és néhány hét múlva azt mondta: „A Fejti elvtárs fogadja.” Hatalmas iroda, Fejti elvtárs nyájasan fogadott, és azt mondta, hogy „Győrffy elvtárs – halkan beszélt, suttogva szinte abban az irgalmatlanul nagy irodában –, nem aktuális ez ma még. Tudjuk, hogy Győrffy elvtárs ezen dolgozik, és igen, tudjuk, az özvegyek, ismerjük a problémát.” De nyilván látta rajtam, hogy nagyon dühös és csalódott vagyok, mert közelebb hajolt, és még halkabban azt mondta, hogy „nézze, az újratemetés meg fog történni, csak idő kérdése”. Tudod, hol hittem el neki? Pedig ebben az egyben igaza lett. Hárs pedig erre emlékezett, amikor azt mondta nekem 1988-ban, hogy „maga a legszívesebben újratemettetné őket.”

Rádai: Beszéljünk kicsit még erről a Bagoly című műsorról, amely 1982-ben indult, és kezdetben Feuer Andrással, később Szénási Sándorral együtt szerkesztetted. A címe azért volt Bagoly, mert éjszaka hangzott el, azokban az időkben ugyanis nagyobb szabadsága volt a műsorkészítőknek éjjel, mint nappal, mert akkor sokkal kevesebben hallgatták a rádiót. Éjszaka olyan dolgokról is lehetett beszélni, amilyenekről napközben semmi szín alatt. Tabutémákról, a nyilvánosságból kizárt vagy ott épp csak megtűrt emberekkel.

Győrffy: Kétórás műsor volt a Bagoly, amiben különböző blokkok voltak, közben zene. A blokkokban egy-egy témát jártunk körül. Például volt egy körkérdésünk 1985-86 táján: „Lehetségesnek tartják-e a többpártrendszert Magyarországon?” Mindenféle emberek válaszoltak, az egyik azt mondta, hogy igen, a másik, hogy nem, hát azért mégis, jó az egyben is, a harmadik azt, hogy pluralizmus az egypártrendszeren belül is van, mindenfélét mondtak, egyenként a válaszoknak sok értelmük nem volt, de az egész együtt azért elgondolkodtatott. Szóval ilyen műsor volt a Bagoly.

Rádai: Nagy bátorság kellett hozzá?

Győrffy: Nem tudom, mi nem bátrak akartunk lenni, csak műsort készíteni arról, ami bennünket érdekelt. Egyszer például, amikor éppen megint kitaláltunk valami csiklandósat, azt mondtam a Feuernak, az nem lesz jó, hogy mindig csak olyan dolgokkal foglalkozunk, amikről a pesti értelmiség beszél. Kell, hogy legyen a műsorban valami – Hanák Pétertől loptam a fogalmat, ő persze más jelentéssel használta – a vegetatív népéletből. Ezután majdnem mindegyik műsorban volt valami ilyen. Elmentünk például – Szabó Zoltán Cifra nyomorúsága nyomán – azokra a helyekre, ahol annak idején megfordult, öregasszonyokkal beszéltünk, megkerestük a kocsordi unitáriusokat, akik – a gróffal szemben, aki nem akart a templomra pénzt adni – fogták magukat, és fölvették az unitárius vallást, idős bácsik, nénik meséltek régi történeteket, és ezek nagyon fontos és érdekes beszélgetések voltak. Ma már az ilyesmiről leszoktam, főleg mert azok, akiknek akkor eszükbe sem jutott, a népet és a nemzeti gondolatot népszerűsítendő, örökké kapcaszagú marhaságokat akarnak nyomatni. Szóval, a Bagolyban ilyesmik voltak, mert érdekes műsort akartunk csinálni, amit meghallgatnak az emberek. Aztán volt egy nagy körkérdésünk, több műsoron át: „Van-e ma zsidókérdés Magyarországon?”

Rádai: Pedig akkoriban azt a szót, hogy zsidó, nem lehetett kiejteni a Magyar Rádió műsoraiban. Emlékszem, letiltották egyik kollégánk ártatlan beszélgetését Kardos G. Györggyel arról, miként gondolkoznak a dologról a világ különböző részein.

Győrffy: Tudom. Mi azt találtuk ki, hogy visszautalunk arra a nagy ankétra, amit egykor a Huszadik Század című folyóirat rendezett a témáról. Megkérdeztünk mindenféle embereket, ezt is, azt is. Nem mondok neveket, egyetlen antiszemita sem válaszolt a kérdésre. Tudtuk, kik az antiszemiták. Azok, akik most. Hozzájuk is elmentem, győzködtem őket, hogy te mondd el... „Nem kell erről beszélni – mondták –, mert nem szabad...” Ugyanezt mondta a Rádió vezetése is, természetesen. Hogy miért kell ezt bolygatni? Mondtam, ez nem bolygatás, csak a Huszadik Század ankétjára szeretnénk emlékezni... Hát átláttak a szitán, persze. Mondok mást: Fejtő Ferenc munkásságára én már aránylag rég felfigyeltem, és egy évig dolgoztam azon, hogy elengedjenek hozzá Párizsba. Írtam neki levelet, kedvesen válaszolt, azt írta, nyugodtan, de ebből úgysem lesz semmi, azért szívesen lát egy személyes beszélgetésre. Egyszer aztán valamikor az 1980-as évek közepén, nem is értem, hogyan, elmehettem. Csináltam vele egy nagy interjút, persze nem engedték leadni. Pedig a történetét – hiszen hülye nem vagyok – a távozásával befejeztük. Nagyon jó interjú lett belőle, megvágtam egy órára, 60 percre, és nem engedték le. Nagyon dühös voltam, mert én azt mondtam neki, mikor kimentem, hogy Feri, ezt le fogom adni. Van rá jogosítványom...

Rádai: Hiszen a cél érdekében korlátoztátok magatokat, öncenzúrát gyakoroltál...

Győrffy: Így van, és ezt el is mondtam neki, hogy „a háború utáni tevékenységedről nem beszélünk”. És ezt ő értette, nagyon is megértette. „Habár – ezt mindig hozzátette –, habár az Agárdi milyen jó könyvet írt rólam.” Agárdi Péter, aki akkor a Rádió elnökhelyettese volt. Amikor aztán letiltották a műsort, nála is próbálkoztam: „Péter, rólad is jó véleménnyel van az öreg, szeretne veled találkozni. Mi bajunk van nekünk ezzel az emberrel? Ez egy progresszív gondolkodó, egy kitűnő ember. Mi bajunk van vele?” Na, nagy nehezen aztán leadtuk mégis. Akkor nagy örömmel elküldtem neki a kazettát.

Rádai: Emlékszel-e arra, milyen színtereken zajlott a Rádióban a rendszerváltás? Volt-e ennek valamilyen intézményes formája, vagy csak egyes műsorokban, illetve műhelyekben reflektáltak rá, és a sodródás, a pártirányítás, a vezetés hátrálása vált intézményessé? És melyik műsorokra mondanád még, hogy hasonlóan progresszívak voltak, hogy pozitív szerepet játszottak a rendszerváltásban?

Győrffy: Megmondom őszintén, ezzel én nem foglalkoztam, nem is tudtam ezt igazán. Nekem itt mindig megvolt a baráti köröm, ami nem azt jelentette, hogy bográcsgulyást főzünk délutánonként, meg együtt járunk horgászni. De együtt ebédeltünk, és együtt főztük ki, milyen műsort kellene csinálni. Ezek a barátságok a munkáról szóltak, meg a hülyéskedésről. A viccekről. Ezen a körön kívül volt még néhány ember, akinek a teljesítményét becsültem, de valahogy másféle dolgokat csináltak, nem érintkezett a munkánk, de ez nagyon kevés ember volt. És ami azon kívül volt, az engem nem érdekelt. Egyébként ma is így gondolkozom. Amikor aztán elkövetkezett a rendszerváltás – nem akarok igazságtalan lenni, de így volt –, akkor egyre-másra jöttek itt elő a bátor műsorok és a bátor műsorkészítők, és ez engem nagyon feszélyezett. És azt gondoltam, nekem már többet nem kell bátornak lennem.

Rádai: Melyik műsorokra gondolsz?

Győrffy: Nem akarok erre válaszolni.

Rádai: Vasárnapi Újság?

Győrffy: Abban egy ideig dolgoztam. Az úgy kezdődött, hogy Győri Bélának, aki egy szakmailag alkalmatlan, eléggé diktatórikus és elviselhetetlen főnök volt, tarthatatlanná vált a helyzete a Krónika élén.

Rádai: Ráadásul véresszájú kommunista hírében állt...

Győrffy: Nem véletlenül. És valahogy ez már akkor nem ment, ezért valami magánéleti okra hivatkozva leváltották. De hogy kárpótolják, kapott egy műsort vasárnap kora reggel, ez lett a Vasárnapi Újság, és az volt a terv, hogy politikamentes, semleges műsor lesz. Az első adás iszonyatos bukás volt, még egyet csinált, az is borzalmas volt. És akkor a Hárs meg más vezetők szóltak néhányunknak, hogy nem szabad ezt a Győrit elveszni hagyni, értékes ember, segíteni kell neki... És hogy Simkó, Rapcsányi és én vállaljunk nála műsorvezetést. Elvállaltuk. Egyszer aztán Bélának az jutott eszébe, mi lenne, ha szerepelnének a műsorban ellenzékiek, az biztosan érdekelné a hallgatókat. De nem ismert senkit közülük, ezért hozzám fordult: „Neked vannak ilyen haverjaid, szóljunk nekik.” Azt válaszoltam: „Én nem szerkesztem a te műsorodat.” De adtam neki tíz telefonszámot.

Rádai: Kikét?

Győrffy: Nem szívesen mondanám el. Csurkáét is megadtam például, aztán Konrádét, nem tudom már... Csurkát nem merte felhívni, azt mondta, hívjam fel én. Csurkának azonban eleinte nem volt kedve a dologhoz, csak amikor elkezdődött az erdélyiek tömeges menekülése Magyarországra, akkor valahogyan ráérzett a dolog ízére, és attól kezdve éjjel-nappal ez ment, ami önmagában nem volt baj, sőt, csak az az acsargó hang ne lett volna... De tudnod kell, én nem kelek fel vasárnap reggel rádiót hallgatni. Én életemben soha nem hallgattam ezt a műsort, kivéve, amikor én vezettem. Tehát nekem fogalmam sem volt róla, mi van a többiben. Egyszer-egyszer megütött valami két háború közötti hang, valami „keresztény-magyar” dolog, szóval valami ilyesmi, ami azonban engem nem bántott. Csak amikor Csurka végképp kezébe vette a hatalmat valahogy a Bélán keresztül, én nem tudom pontosan, ez hogy volt, akkor hatalmasodott el benne az a durva nacionalista, fajvédő, antiszemita, hungarista hangvétel. Akkor kiszálltam.

Rádai: Érdekes, hogy eddig nem is említetted a Gondolat-jelet, ami akkor valóságos rendszerváltó intézménynek számított.

Győrffy: Később igen, de eleinte – vasárnap délelőtti műsor lévén – abban sokkal kevesebbet engedhettünk meg magunknak. Oda nagyon kellett Bölcs Pista, a főnökünk, óvatos, megfontolt ember, semmi hebehurgyaság. Kétség nem fért hozzá, hogy egyetért velünk, de ha valami nagyon kockázatos dologba akartunk fogni, azt mondta: „Fiúk, ezért seggbe fognak rúgni valamennyiünket.” Később persze már a Gondolat-jelben is „elszabadult a pokol”, 1987 végétől, 1988-tól már az összes korábban betiltott könyvről beszélhettünk, Koestlerről, Orwellről, mindenről és mindenkiről. De még fontosabb volt, hogy Barát Józsi, aki abban az időben moszkvai tudósító volt, egyre-másra küldözgette tudósításait a peresztrojka és a glasznoszty áldásos és felszabadító hatásáról a kultúrára, ami kétfenekű dolog volt... Mert Józsi tudósításai arról szóltak, mennyire előrehaladt hozzánk képest a Szovjetunió a nyíltságban és az őszinteségben, pedig egy fenét haladt előre... Sehol sem tartottak, viszont mi hivatkozhattunk rá. Valamelyik évben Szénásival elmentünk Moszkvába, hogy megnézzük, hogy is van ez a nagy haladás. Ránéztünk a Józsi körmére... Nem volt ott semmi. Még mindig a viplafogú minisztériumi emberek beszéltek összevissza hülyeségeket. Elmentünk Bulgakov házához, valahogy megtudtuk a címet. Több ház nyílt egy belső udvarból, a lépcsőház telefirkálva graffitikkel, mindenki odaírt valamit, búcsújáró hely lehetett az a lépcsőház, mi is odaírtuk a magunkét. Közben valami gyerekek is jöttek graffitizni, egyetemistafélék, az egyikkel csináltunk egy interjút. Akkor azonban az egyik lakás ajtaja kinyílt, és kilépett egy ember, és kérte az igazolványunkat. Mint később megtudtuk, az összes lakásban belügyi elvtársak voltak, egy Potemkin-házban voltunk, akik ott a falra irkáltak, mind le voltak videózva. És akkor elkezdtünk – főleg én, aki nem tudok oroszul – ordítozni a rendőrrel.

Rádai: Egy rendőr lépett ki a lakásból?

Győrffy: Igen. Hogy adjuk oda az igazolványunkat, meg nem tudom micsoda. Én meg torkom szakadtából elküldtem a kurva anyjába. Végül persze megúsztuk valahogy. Szóval ez volt a híres glasznoszty meg peresztrojka, de a Józsi tudósításainak a Taganka Színházról meg a többi ellenzéki és félellenzéki ügyben való előrehaladásról itthon nagy hatása volt.

Rádai: Emlékszem, volt egy fantasztikus sorozat akkor a Gondolat-jelben, Szénási beszélgetett Szilágyi Ákossal mindenféle szovjet – korábban tabutémának számító – ügyekről, ellenzékiekről, disszidens értelmiségiekről, betiltott művekről és szerzőkről...

Győrffy: Ez egy nagy összjáték volt. Szilágyi Ákos itthon szabadabban beszélhetett, mint kint Barát Józsi, aki csak annyit mondott: a hírek szerint nemsokára kiadják Szolzsenyicint. Persze tudtuk, hogy úgysem adják ki, de ezután már hosszú interjú készülhetett Szolzsenyicinről. Néhány héttel később Józsi azt mondta, nemsokára kiadják a Doktor Zsivágót. Tudtuk, hogy úgysem adják ki, de volt ürügyünk, hogy a Doktor Zsivágóról beszéljünk. És ez az összjáték egész addig ment, amíg egyszer csak már természetes volt, hogy mindenről lehet beszélni.

Rádai: A beszélgetésünk elején azt mondtad, a Rádióban 1989 végéig tartott a rendszerváltás. Miért csak addig?

Győrffy: Mert 1990-től elkezdődött a harc, a háború a médiáért, és persze a médián belül is, ami agyrém, ami szégyenletes, én is szégyellem magam miatta. Az egész miatt, úgy ahogy van. Hozzáteszem, hogy ebben az átkozott háborúskodásban, amitől magam igyekeztem félrehúzódni, az én korábbi baráti köröm és azok is, akik azon kívül vannak, de becsültem és becsülöm a munkájukat, egy oldalon álltak, tisztességes álláspontot képviseltek. Ezért nem csalódtam egyetlen barátomban sem. Nem mindenkivel értettem egyet minden egyes részletkérdésben, de senkiben nem csalódtam. Míg azok, akiket kevésbé ismertem, és – hogy mondjam? – egy életen keresztül viszolygással töltött el a tevékenységük, vagy azt sem tudtam, hogy a világon vannak, mert semmivel sem vétették észre magukat, mind a másik oldalon bukkantak föl. De én mégis szégyellem magam, mert akárhogy is nézzük, Peter Weiss óta tudjuk, hogy akik egy kerítésen belül vannak, azoknak – még ha az egyik közülük kápó, a másik meg fogva tartott is – közük van egymáshoz. Ezért van nekem is okom szégyenkezni.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• „Ez egy nagy összjáték volt”
• „Hónapról hónapra, hétről hétre többet és többet lehet mondani”
• „Mostantól kezdve egymással szemben..”

Rovatok

Archívum

Új média

Sükösd Miklós:

Mobildemokrácia

Sükösd Miklós – Erdős Ildikó:

Mobilmarketing, -hírszolgáltatás és -közösségépítés; az sms-tartalomszolgáltatás trendjei

Kumin Ferenc:

Részvételi televíziózás

Csont Szandra – Sengel Ferenc:

Sms: a valóságshow – któl a politikai választásokig

L. László János – Vég Olga:

Sms- technológia a közigazgatás és a köz szolgálatában

Szemtanú

Győrffy Miklós, Martin József és Wisinger István a rendszerváltás médiájáról

Új média

Vályi Gábor:

Az alulról jövő kulturális globalizáció és az internet

Kisebbség

Terestyéni Tamás:

A sajtó roma vonatkozású tartalmai a 2002-es parlamenti választások kontextusában

Jog

dr. Munkácsi Péter:

Néhány gondolat a rádió- és televízió-szervezetek szomszédos jogi védelmét érintő nemzetközi szerződéstervezetről

Térkép

Thor Woje:

Etikai önszabályozás a norvég sajtóban

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink