Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 ősz – Szemtanú rovat

Barát József, Kőszeg Ferenc és Vince Mátyás a rendszerváltás médiájáról (1/3)

Előző számunkban új rovatot indítottunk, amelyben újságírók emlékeznek vissza a rendszerváltásra és előzményeire. Ezúttal Barát József, a Magyar Rádió, Kőszeg Ferenc, a Beszélő és Vince Mátyás, a Heti Világgazdaság egykori munkatársa szólal meg. Az interjúkat a Médiakutató nevében Rádai Eszter készítette.

„Nem lehet következmények nélkül naponta egy tabut ledönteni”

Barát József

Rádai Eszter: Ha jól emlékszem, valamikor a nyolcvanas évek közepén lettél moszkvai tudósító...

Barát József: 1985-ben a Rádióban Rangos Katalin megállított az udvaron Pagoda előtt, és azt mondta: „Hülye vagy, ha vállalod! Ne vállald!” Így ő értesített a maga sajátos modorában arról, hogy moszkvai tudósító lehetek. Rangos többet tudott, mint én. De a Rádióban mindig így volt, az ember többnyire az udvaron értesült a saját sorsáról.

Rádai: Ha jól emlékszem, akkor a Gondolat-jelnél dolgoztál, de – ugyancsak az udvaron, a Pagoda előtt mondtad el ezt nekem – hogy felkészülj a tudósítói munkára, a külpolitikai rovathoz helyeztek „gyakornoknak”.

Barát: Én a hetvenes években Moszkvában, külpolitikai újságíró szakon végeztem, ráadásul az „Egyesült Államok” tagozaton, tehát – mondjuk úgy – öt évig azt tanultam valamilyen színvonalon, hogyan kell külföldi tudósítónak lenni. Csak éppen az, amit akkoriban a külföldi tudósítóknak csinálniuk kellett, taszított, nem érdekelt. A nyolcvanas évek közepén azonban már más időket éltünk, ma már azt is tudjuk, hogy akkor kezdődött a magyar közszolgálati rádiós újságírás aranykora. Az elnök, Hárs István toronymagasan állt azok fölött, akik később a rádió elnöki székébe kerültek, talán tisztességében még Gombár Csaba fogható hozzá, de a Rádió, a rádiózás iránti elkötelezettségében ő sem. Számomra Hárs Thomas Beckett-i figura...

Rádai: Azt akarod mondani, ahogy Beckett a király barátjából és kegyencéből egyházfőként az egyház elkötelezettjévé vált, saját egykori barátja ellenében is, úgy a Rádió elnökeként Hárs is „átállt” a hatalom oldaláról a Rádió oldalára?

Barát: Igen. Hárs István, a volt belügyminiszter-helyettes, akit az ÁVÓ-ból küldtek oda, hihetetlen emberi és szakmai tisztességgel vált a Rádió kiemelkedő vezetőjévé, és nagyon szomorú, ócska dolog, hogy ezt ma nem merjük kimondani. De visszatérve a nyolcvanas évek második felére: akkor egy korty szabadságban volt részünk, és nyilván arról fogunk most beszélgetni, hogy ezt hogyan is tudtuk megszerezni. De miközben erről beszélünk, a kisagyunkban benne van a mai rádiós vircsaft is, a szabadság és a demokrácia viszonyai között létrejött teljesen anakronisztikus, torz és megnyomorított újságírói világ, ahol a fortélyos félelem igazgat. Persze abban sem vagyok biztos, hogy folytatható lett volna az az út, amin akkoriban elindultunk. Ma már tudom, hogy egy normális, demokratikus országban a közszolgálati média és a sajtó nem viselkedhet negyedik hatalmi ágként, és nem dolga, hogy morális ítéleteket mondjon, pálcát törjön politikusok, emberek, jelenségek fölött. Visszatérve 1985-höz: Rangos Katalin megkérdezte tőlem, hogy hülye vagyok-e, vállalom-e. Én hülye voltam és vállaltam, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy életem legizgalmasabb újságírói feladata felé haladok. Akkor csak abban reménykedtem, hátha visszamenőleg sikerül értelmet adnom annak a rettenetes öt évnek, amit egyetemistaként a Szovjetunióban töltöttem. „Másodtudósítónak” küldtek a „főtudósító”, szegény Hável Jóska mellé, akitől a komoly politikai anyagokat várták. Ő egyébként a világ legszínesebb, legszellemesebb, legbájosabb embere volt, ám dögunalmas anyagokat adott Moszkvából. Jóska az ötvenes években szocializált, igazi félőlény volt, aki Moszkvából nem mert érdekes és szellemes lenni. Az én dolgom tehát mellette a színes anyagok készítése lett volna.

Rádai: A magad 35 évével még nem voltál elég „érett” a Szovjetunióról komoly politikai tudósításokat adni?

Barát: Te is tudod, hogy a mi korosztályunk tagjai a rendszerváltás előtt két nappal még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy komolyan vegyék őket, a rendszerváltás után meg már túl öregek. Szóval, mire én kimentem, Csernyenkó meghalt, ugye jött Gorbacsov, és egy hónappal a kiérkezésem után összeomlott ez az egész „főtudósító-altudósító” felállás, mindenki tőlem kért anyagot. Olyan volt, mintha két különböző országról beszéltünk volna. A szerkesztők meg nem arra az országra voltak kíváncsiak, amelyikről ő, hanem arra, amelyikről én tudósítottam.

Rádai: Emlékszel arra, hogyan kezdett ez az egész felpörögni? Ha jól emlékszem, a glasznoszty elindulásában nagy szerepe volt a csernobili atomkatasztrófát követő ostoba és bűnös titkolózásnak...

Barát: A peresztrojkából, az átalakításból, ugye, soha semmi nem valósult meg, de a glasznoszty – az, hogy elkezdtek dolgokról beszélni – szinte folyamatos volt. Tulajdonképpen nem is igen történt más, igazi változás nem volt, csak az, hogy lehetett tabutémákról írni, vitatkozni. Mondjuk, Andrej Szaharov elmondhatta a véleményét a törvényhozásban, de ez sem volt több, mint hogy egy ellenzéki megszólalt a Legfelsőbb Tanácsban. Ezért mondta Győrffy és Szénási, amikor kijöttek Moszkvába, körülnéztek és olvasgattak, hogy én csak kitalálom a változásokat, hiszen Moszkvában valójában a helyzet változatlan.¹ Barabás elvtárs, az MSZMP KB-titkára pedig megfeddett, hogy elefántot csinálok a bolhából, és nem veszem észre, hogy a Szovjetunió alapjaiban hű a szocialista ideáljaihoz, és minden ugyanúgy zajlik a mélyben, mint addig, én pedig a felszín fodrozódásáról úgy beszélek, mintha vihar lenne. Nekem viszont újságírói meggyőződésem volt, hogy az a téma, az az esemény, ha ledől egy tabu, ha először mondanak ki valamit, és nem az, ami változatlan marad. Ha egy pártkongresszuson kilencvenöt százalékban ugyanazt a betont hozzák elő, ugyanazt rágják, mint korábban, de öt százalékban valami más hallatszik, akkor vajon miről kell tudósítani ? Sokat vitatkoztam erről Hável Jóskával és más kinti tudósítókkal. Én azt mondtam, hogy köszönöm szépen, engem az öt százalék érdekel, és egyáltalán nem érdekel a kilencvenöt. Ha nem is tudtam, hogy mi lesz ebből, azt nagyon is pontosan éreztem, hogy nem lehet következmények nélkül naponta egy tabut ledönteni, mert bár látszólag mindig csak öt százalék változik, és a 95 százalék marad, de az egész így se maradhat olyan, mint volt. Így is történt, mint a szappanbuborék, úgy pukkant szét a rettegett Szovjetunió.

Rádai: Tudtad akkor, hogy a tudósításaid hatással vannak a magyarországi nyilvánosságra is?

Barát: Nálunk szerintem akkor már élő ember nem hitt a szocialista-kommunista vircsaftban, beleértve a főnököket is. Magyarországon kizárólag az tartotta a szocializmus nevű bújócskát életben, hogy azt gondoltuk: a Szovjetunió úgysem engedné, hogy abbahagyjuk. És itt jött az a lehetőség, hogy olyasmiről és úgy tudósítsak, amiről és ahogy korábban nem lehetett. Itthon joggal merült fel az alapos gyanú, hogy ez a Szovjetunió már más, mint azelőtt, ezért ha mi abbahagyjuk a szembekötősdit, lehet, hogy semmi bajunk nem lesz. Persze azt én nem vettem észre, vagy csak később, mandinerből, hogy milyen fontossá váltak a tudósításaim itthon. Újságíróként ez aranykor volt számomra, mert érdekes dolgokról először beszélhettem, írhattam. Csak később derült ki, hogy azért is aranykor volt, mert olyan fontossá vált személyesen az én munkám, mint amilyen soha sem volt azelőtt vagy azóta. Ez viszont igazából nem az én érdemem. Azt a tobzódást, amit én műveltem, másutt nem engedték meg, csak a Rádióban. Az én tudósításaimat nem adta volna le a Népszabadság, nem adta volna le a Magyar Televízió, de leadta a Magyar Rádió. Mostanában emlékeztetett László György, aki akkor a szórakoztató osztályt vezette, hogy egyszer küldtem neki egy tudósítást egy furcsa üzletágról: Moszkvában akkoriban egyes fiatalok úgy szereztek pénzt, hogy kiásták a temetőben a frissen eltemetett veteránokat, leszedték a kitüntetéseiket a mellükről, és fillérekért eladták a feketepiacon. A Szovjetunió Hőse kitüntetés különösen vonzotta őket, mert igazi aranyból volt, ezért a hős bácsikat volt igazán érdemes előásni, mert a piacon ennek a kitüntetésnek jó ára volt.

Rádai: Ez valóság? Kiásták a halottakat az érdemrendjeikért?

Barát: Igen. Az egyik nap még a megrendült család állt a ravatalnál, másnap pedig már kint volt a piacon a kitüntetés, és zsebből kínálták... László György úgy meséli, hogy Hárs, aki az adás idején lement a stúdióba, és ott hallgatta meg az anyagot, azt mondta neki: „Na, László elvtárs, meglátjuk, hogy holnap reggel itt dolgozunk-e még.” De az nem jutott eszébe, hogy megakadályozza a sugárzást, bár valaki korábban nyilvánvalóan felhívta a figyelmét a tudósításra. Ezt a rizikót akkor senki más nem vállalta fel a magyar média főnökei közül. Ezért aztán sosem kellett sietnem semmivel, a tabudöntögető nyersanyagok nálam akár egy hétig is elálltak. A magyar médiában soha egyetlen kolléga nem előzött meg, pedig leadhatta volna őket mondjuk Hardi Mihály is, csakhogy úgy, ahogyan tőlem a Rádió, nem vette volna meg tőle a tévéhíradó. Ezért élcelődött velem Győrffy és Szénási, hogy valójában az egész peresztrojkát csak én találom ki. Majd amikor összeomlott a Szovjetunió, a tréfát úgy folytatták, hogy azt én döntöttem össze a tudósításaimmal.

Rádai: Én úgy emlékszem, azért a Magyar Nemzetben – amely szintén akkor élte a fénykorát – is lehetett hasonlókat olvasni. És rengeteg könyv jelent meg akkoriban a Szovjetunióról, mindenféle korábbi tabutémákról, a szovjet politikáról, az SZKP viselt dolgairól, a CSEKA-ról, a koncepciós perekről, a gyilkosságokról, Leninről, Sztálinról, Trockijról, Buharinról, Kirovról és másokról, életrajzok a bolsevizmus történetéből, szóval a Szovjetunió egész szörnyű történetéről... Ezek hihetetlenül fontos könyvek voltak akkor. Nem emlékszel ezekre?

Barát: Őszinte legyek? Döntő többségüket én nem is olvastam. Tobzódtam a munkában, nem volt nekem akkor időm magyar nyelvű könyveket olvasni.

Rádai: Aztán akkor jelent meg legális kiadásban, nagy példányszámban Magyarországon először a Sötétség délben, az 1984. Ezek mind együtt hatottak, a te moszkvai tudósításaiddal együtt.

Barát: Igen. Persze. Hiszen a glasznosztyot azért mégsem én találtam ki. Ami engem ebben az egészben mostanában leginkább elgondolkoztat, az az, hogy amit máshol nem engedtek meg, az miért volt szabad a Rádióban? Miért hangozhatott el minden, még az előbb emlegetett nagyon morbid, ízlésborzoló anyag is? Lehet, hogy a vezetői bátorságon és azon túl, hogy a szerkesztők változásokat akartak, ebben benne volt a pártállami moszkvai tudósítók sajátos imázsa is. Hogy ő jobban tudja, hiszen Moszkvában van, ahol mindent jobban tudnak, legalábbis a tabukról.

Rádai: Emlékszel néhány fontos témára, a sírrabláson kívül?

Barát: Hát persze... A Gondolat-jel című műsorban hangzott el a legemlékezetesebb jegyzetem, amelyben felidéztem, hogy egy riportalanyom, Szergej Paradzsanov, a kiváló örmény-grúz filmrendező (aki egyébként meleg volt, mint egy kazán, isten nyugosztalja) a következő felkiáltással kergetett az asztal körül: „Szép zsidó ember, az enyém leszel.” Vadidegenek és ismerősök is máig emlegetik. Valószínűleg csak ez a mondat marad fenn utánam az egész tevékenységemből. Tudni kell, hogy ez a hangképes jegyzet nekrológ volt egy nagyon eredeti és fontos művészről. Szándékom szerint egyben korrajz és állapotrajz, amelyben fontos gondolatok fogalmazódtak meg. Mondanom sem kell, mindebből semmi sem maradt meg az emberek emlékezetében. Csak a fent idézett rikkantás. Paradzsanov egyébként a homoszexualitása miatt került börtönbe, ahol mosodásként dolgozott. Egyszer valami fegyelmezetlenséget követett el, és azzal büntették, hogy a szuterént, ahol a mosoda működött, az ablakig feltöltötték vízzel. A koszos és jéghideg vizet, ami nyakig ért neki, vödörrel kellett belülről kimernie az ablakon. Ettől a tüdeje tönkrement, és valójában ebbe halt bele később. Amikor kiszabadult, és végre leforgathatta volna élete fő művét, akkor a tüdeje fölmondta a szolgálatot, és meghalt.

Máskor kollégákkal Vityebszkbe mentünk, hogy megkeressük Marc Chagall házát. Ott azonban különféle házakat mutattak nekünk az emberek, mert csak annyit értettek a dologból, hogy valami Chagall nevű mókus élt ott egykor, és most hülye külföldiekre talán rá lehetne sózni ezzel az ürüggyel a házukat. Vagyis Chagall a helyi biznisz hívószava volt, de arról, ki volt ez az ember és mit festett, nem volt fogalma senkinek. Volt, aki például azt mondta, hogy „Igen, itt lakott a szomszéd utcában, és a nagy honvédő háború idején tankokat festett, apám mesélte is.” Végül egyetlen, 13 éves kisfiút találtunk, aki nagyjából tudta, kiről beszélünk.

Számomra nagy élmény volt beszélgetésem Valentin Katajevvel is, aki nálunk gyerekkönyvíróként, a szovjet-klasszikus ifjúsági regény, a Távolban egy fehér vitorla szerzőjeként ismert. Ő azonban avantgárd íróként indult, amihez élete végén visszatért. Fogadott ugyan, és beszélgetett is velem, de azt mondta: már olyan öreg és szenilis, hogy nem vehetek fel tőle egy szót sem. Viszont – mivel annyira szeretném – írjam meg az interjút emlékezetből, és majd meglátom, hogy örömömet fogom benne lelni. És így is lett. Később ugyanis számomra egyre emlékezetesebbé vált gondolatmenete arról, hogy az irodalomnak pragmatikusan használható értelme, küldetése nincsen. Jobb lenne, ha mindenki békén is hagyná az írókat azzal, hogy társadalomjobbítással foglalkozzanak. Ez nem az ő dolguk. Ez bizony ellentmondott az ő szovjet-klasszikus státusának és mindannak, amit a szovjet irodalomról tartottak. Ez alkalomból el lehetett merengeni azon, hogy a hazugságok egy részét közmegegyezés erősíti.

Erről most eszembe jut még egy anyag a Gondolat-jelből, amikor egy esztéta elmesélte, hogy az abszurd teljesen mást jelent a Szovjetunióban, mint Nyugat-Európában. A szovjet embereknek ugyanis az abszurd abszolút hétköznapi tapasztalatuk. Ami Nyugaton irodalmi fogás és írói túlzás, az náluk a hétköznapi megismerés... És tényleg, a Szovjetunió az abszolút lehetetlenségek hazája volt... Valószínűleg éppen a lehetetlen helyzetek bemutatása miatt kaptam 1989-ben „Kondor Kati-díjat” is. Küldtem ugyanis egy portrét egy Nazarbajev nevű kazah vezetőről, akiből később elég súlyos diktátor lett, de nagyon érdekesen verekedte föl magát, bátor és nagyon demokratikus jelszavakkal robbant be a közéletbe. Erről az emberről írtam, majd amikor néhány nap múlva hazamentem, és a folyosón találkoztam Kondor Katalinnal, azt mondta nekem, hogy annyira tetszett neki ez az anyag, hogy idén én kapom a Kondor Kati-díjat. Nem tudom, emlékszik-e erre az epizódra. Amúgy persze teljesen mindegy.

Rádai: Ezekre a tudósításaidra valamennyi szerkesztő, valamennyi műhely, valamennyi műsor igényt tartott, aki és amely szokott Moszkvából anyagot rendelni? Vagy voltak, akik megmaradtak a régi rutinnál?

Barát: Te is tudod, hogy a nyitás nem az egész Rádióban zajlott, és nem egy időben. Az egyes műhelyek és emberek más sebességgel és más módon reagáltak. Azért a „glasznoszty” a Magyar Rádióban is csak néhány ember nevéhez kötődik. Mindketten ismerjük őket: a Gondolat-jelhez, Mihancsik Zsófiához, a 168 Óra köréhez, Mester Ákoshoz és Bölcs Istvánhoz, a Havas–Forró duó Első kézből című műsorához, szóval ezek az adások voltak a meghatározók, és nem a Krónika-műsorok, amelyeket a későbbi MIÉP-es Győri Béla főszerkesztett.

Rádai: De amikor Győri Béla elkerült a Krónika éléről, Farkas Zoltán lett a főszerkesztője, ami hihetetlen változás volt, egy forradalommal felért. Farkas Zoltán a Krónika élén, egy Győri Béla után! Még párttag sem volt.

Barát: Még emlékszem, amikor Győri Béla azt üvöltötte a folyosón, hogy „Amíg én itt vagyok, addig a műsorok a párt XIII. kongresszusának szellemében készülnek!” De hogy visszatérjek a legjobb rádiós műhelyekre: ezeknek köszönhető, hogy a közvélemény-kutatások szerint a rendszerváltás idején a Magyar Rádiónak volt a legmagasabb a bizalmi indexe a magyar lakosság körében, három egymást követő évben. Jobban bíztak az emberek a Rádióban, mint a Parlamentben, a politikai pártokban, a köztársasági elnökben, és mint az összes egyházban együttvéve. Vagyis a rendszerváltás idején a Magyar Rádió volt a legnagyobb tekintélyű intézmény ebben az országban. Erre mégiscsak érdemes manapság is emlékeznünk, amikor a közszolgálati rádiózás évtizedekre megy tönkre a szemünk előtt. Ezt tudniuk kell azoknak a fiataloknak is, akik csak később lettek vagy lesznek munkatársai egy már nagyon más Magyar Rádiónak. Csak azt ne gondoljuk közben, hogy mi változtattuk meg a rendszert. Mert azt egész Kelet-Európában egy Mihail Gorbacsov nevű ember változtatta meg...

Rádai: Akaratlanul...

Barát: Vagy tévedésből. Előbb-utóbb ennek meg kellett történnie, de történhetett volna egy emberöltővel később is, iszonyatos kataklizmák közepette... De nem így történt, hanem a rendszer úgy pukkant el, mint a szappanbuborék. Ez pedig, azt gondolom, egy olyan ember érdeme, akinek fogalma nem volt arról, hogy mit csinál. Gorbacsov tényleg azt hitte, hogy a rendszer megreformálható. És amikor rájött, hogy mit csinált, akkor már valószínűleg késő volt, addigra széthullott a Szovjetunió. Ha előre tudta volna, hogy ez lesz a döntéseinek a következménye, akkor alighanem másképp döntött volna. Szerintem ennek az embernek, amikor az előbb emlegetett öt százalékos változtatásokról döntött, fogalma nem volt arról, hogy az öt százalékokból világtörténelmi jelentőségű váltás lesz. Öt százalékonként szűnik meg egy birodalom.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• „Nem lehet következmények nélkül naponta...”
• „A piacgazdaság keményebb ellenfélnek bizonyult...”
• „Ha jött egy nagy pofon...”

Rovatok

Archívum

Új média

Urbán Ágnes:

A digitális televíziózás terjedésének fő kérdései

Cseh Gabriella:

A digitális műsorszolgáltatásra vonatkozó időszerű jogi kérdések Magyarországon

Polyák Gábor:

A digitális televíziózás egyes médiapolitikai kérdései

Szemtanú

Barát József, Kőszeg Ferenc és Vince Mátyás a rendszerváltás médiájáról

Piac

Gálik Mihály:

A médiatulajdon hatása a média függetlenségére és pluralizmusára Magyarországon

Közszolgálat

Agárdi Péter:

A Magyar Rádió utolsó 15 éve

Gasztronómia

Alexandrov Andrea:

Stahl konyhája

Propaganda

Vörös Boldizsár:

Két rendszer, két halott, két temetés

Történelem

Ujvári Hedvig:

Max Nordau útirajzai a Pester Lloydban

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink