Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 ősz – Szemtanú rovat

Barát József, Kőszeg Ferenc és Vince Mátyás a rendszerváltás médiájáról (3/3)

„Ha jött egy nagy pofon, akkor kicsit viszszaléptünk,
és másfelé próbálkoztunk”

Vince Mátyás

Rádai Eszter: Miért és hogyan alakult meg a HVG? Lehet-e a HVG indulásáról anélkül beszélni, hogy szót ejtenénk a Világgazdaságról?

Vince Mátyás: Nem, HVG nincs Világgazdaság nélkül. A „zöld újság”-ként emlegetett Világgazdaságot avagy a VG-t az 1968-ban kezdődött „új gazdasági mechanizmus” szülte, amely – ma már ki emlékszik erre? – a tervutasításos rendszernél decentralizáltabb, vállalati érdekeltségre épülő, a vállalati önállóságot középpontba állító modell volt, ennyiben újat jelentett nemzetközileg is a szocializmus körülményei között. S mivel az önálló vállalatoknak több információra volt szükségük, ezért létrehoztak egy napi tájékoztató újságot, amely informálta a szocialista nagyvállalatokat – és persze nemcsak őket, hanem az államigazgatást és a pártvezetést is – a Nyugat, a kommunista világ valamint Magyarország gazdaságáról.

Rádai: Ha jól emlékszem, a VG a Magyar Kereskedelmi Kamara lapja volt...

Vince: Amikor a Világgazdasághoz kerültem, 1970-ben, a 68-as reform még nem volt „visszacsinálva”, tehát ilyen tekintetben jó korszakban kezdtem. A Konjunktúra és Piackutató Intézet, a Kopint volt a lap kiadója, és – hogy rögtön ugorjak vagy kilenc évet előre – 1979-ben ennek a Világgazdaságnak, amelyet akkor már a kamara adott ki, a heti kiadásaként jött létre a HVG. Aminek az volt az oka, hogy akik kilenc évvel korábban kitalálták a VG-t, szelet vetettek és vihart arattak, mindjárt azzal, hogy kinevezték a VG élére Gyulai Istvánt, aki valaha a Szabad Népnél volt újságíró, aztán a pártközpontba került, de aki – a kor körülményei között – hihetetlenül szabad szellemben, toleráns, mai szóval liberális módon vezette a szerkesztőséget. Olyan embereket gyűjtött össze a szerkesztőségben, akiket máshol nem mertek alkalmazni: Vajna Jánost, Perneczki Bélát, Veress Pált...

Rádai: Ők nem fértek bele az akkori nyilvánosságba?

Vince: Így van, Perneczki Béla bácsi a negyvenes évek végén játszott politikai szerepe, Vajna János és Veress Pál 56-os dolgaik miatt voltak megbélyegzett emberek, de Gyulai Pista nem félt őket odavenni, hiszen kiváló újságírók, zseniális szerkesztők voltak. És volt egy nagyon fontos „kiváltsága” a VG-nek: hogy valóban hiteles és értékes információkkal láthassuk el a magyar vezetőket, eredetiben hozzáfértünk a külföldi hírügynökségek, a Reuters, a DPA, az osztrák APA anyagaihoz, pedig akkor közvetlenül, cenzúra nélkül hozzáférni a nagyvilág híreihez szinte lehetetlen volt. Egészen a pártállami idők végéig ez a Magyar Távirati Iroda monopóliuma volt. És mi – ha már hozzáfértünk – természetesen nemcsak a gazdasági anyagokat olvastuk el, hanem a politikai természetűeket és a pletykaanyagokat is, amivel az akkori viszonyok közt hihetetlen tudáshoz jutottunk a világról. És akkor, ugye, jött a vihar, mert ez a műhely komolyan vette a feladatát: hogy korrekt módon tájékoztassa a magyar vezetőket, vállalati- és országvezetőket arról, mi történik a világban, és nagyon sokszor nem tett lakatot a szájára...

Rádai: Jól emlékszem, hogy a VG-t nem lehetett az utcán megvásárolni? Tehát afféle „bizalmasként” működött...

Vince: Igen. Eleinte elvileg elő lehetett rá fizetni, de csak a vállalatoknak, ám nagyon hamar rákaptak a követségek és a kereskedelmi kirendeltségek, sőt még egy-két magánszemély is hozzájutott, például egy Váci utcai ezüstműves, akinek a nemesfém-árfolyamok miatt volt szüksége rá. Egyébként nagyon drága volt az újság. Később azonban bizonyos cikkek miatt, amelyek például a Szovjetunió gazdasági nehézségeivel, a csehszlovák kommunista pártot megosztó gazdaságpolitikai nézetkülönbségekkel vagy a fölpörgő amerikai konjunktúrával foglalkoztak, újabb és újabb balhék, botrányok támadtak, és hol a Pártközpont agitprop osztálya, hol a Tájékoztatási Hivatal, hol az éppen aktuális külkereskedelmi miniszter tolta le a szerkesztőséget, a Kopint vezetését, majd – amikor oda tartoztunk – a kereskedelmi kamara vezetését. De hiába volt minden letolás és botrány, a Világgazdaság nem volt képes mást adni, „csak mi lényege”, tehát egy szakmai határon túl nem tudott öncenzúrát alkalmazni, hiszen az a halálát jelentette volna. Ezért – most már a hetvenes évek végén járunk – sokan szerették volna, hogy szűnjön meg a VG. Várkonyi Péter például, aki akkor a Tájékoztatási Hivatalt vezette. Mások viszont, akik azon voltak, hogy ezt megakadályozzák, két irányból jöttek. Egyrészt a gazdasági vezetők azon rétegéből, akik azt mondták, e napi információforrás nélkül létezni sem tudnak, mert nincs gazdasági önállóság és döntési szabadság piaci információk nélkül. Másrészt volt egy vonal a pártvezetésben, illetve a kormányban, amely – szintén a reformok mellett állva, és ebben támogatva a vállalatokat, de a saját informáltságát is féltve – kereste a kompromisszumokat, hogyan lehetne elkerülni a Világgazdaság becsukását. Ráadásul – hiszen Helsinki után voltunk már – arra is tekintettel kellett lenniük, mit szól a Nyugat, ha „csak úgy” megszüntetnek egy újságot. Ezért – mivel épp újra nekilódulóban volt a reformgondolkodás – kompromisszum született: maradjon meg a zöld újság egy szűk vezető réteg „bizalmasaként”, írják ki rá, hogy „belső használatra”, korlátozzák tovább az előfizetők körét, külföldi követségekre ne mehessen, külföldi vegyesvállalatok ne kaphassák, külföldre ne juthasson el, csak a magyar hatalmi és vállalati szféra olvashassa, viszont induljon egy hetilap, amely megszelídítve, népszerűbb formában informálja a nagyközönséget a nagyvilág és az ország gazdaságáról. Az elvárás persze az volt, hogy a hetilap ne kövesse el azokat a „hibákat”, amelyeket a napilap elkövetett: ne legyen túl kritikus a Szovjetunióval, általában a szocialista országokkal szemben, ne legyen „negatív a hozzáállása”, s ne legyen kötekedő a magyar belgazdaság és külgazdaság témainak tárgyalásakor. Továbbá értesse meg olvasóival, hogy a gazdaságpolitika milyen fő vonalába kellene a vállalatoknak belesimulniuk. És – ami a leggyakoribb probléma volt a zöld újsággal – ne fecsegjen ki bizalmasnak számító információkat, ezzel „sértve a magyar népgazdaság érdekeit”.

Rádai: De ez egészen a rendszerváltásig ment. Úgy emlékszem, a zöld újság ellen még a nyolcvanas évek vége felé is rendőrségi eljárás indult valamilyen titkosnak szánt információ nyilvánosságra hozatala miatt.

Vince: Hogy a mai olvasó is értse, miről beszélek, egy korábbi példát mondanék: megjelent az a hír a VG-ben, hogy a Hungarocamion elindította az évad első almaszállítmányát Svédországba. Ennél ártalmatlanabb hír – ma azt gondolnánk – nincs. De akkor ezzel főbenjáró bűnt követtünk el, ezért azonnal kitört a balhé. Abban az időben ugyanis az ország devizamérlege megbillent, minden dollárra szükség volt, ezért megpróbáltak minél több árut Nyugatra, keményvalutáért eladni, még az oroszok háta mögött is. Ez történt az almával is, amit a Világgazdaság „elindított” Svédországba, tudniillik épp az előző héten járt a szovjet nagykövet reklamálni Marjai miniszterelnök-helyettesnél, miért nem megy már az alma rubelért a Szovjetunióba, ő pedig süketelt valamit, mert a valóság az volt, hogy Nyugatra ment az alma a hőn áhított dollárokért. De vajon honnan a fenéből tudhatta volna akár a szerkesztő, akár a főszerkesztő a lapnál, hogy ez szigorú titok?

Rádai: Visszatérve a HVG indulására: az akkori viszonyok között Ön – szinte példátlan módon – nagyon fiatalon, 33 évesen lett főszerkesztő, miközben a magyar sajtóban 50 alatt még rovatvezető sem igen akadt.

Vince: Én már a zöld újságnál rovatvezető is nagyon fiatalon lettem, 1975-ben, 29 évesen, de persze sokan meglepődtek, amikor én lettem a HVG főszerkesztője. Ugyanakkor tény, hogy a napilap és a hetilap kezdetben egyfajta szimbiózisban élt: Gyulai István, a tapasztalt káder lett a közös szerkesztőbizottság elnöke. Egyébként a HVG induló gárdájának zöme a Világgazdaságtól jött: Kocsis Györgyi, Hirschler Richárd, de volt sok tehetséges kolléga, aki maradt a HVG indulásakor a napilapnál: Réti Pál, Emőd Pál, Boronkay Tamás. Kezdetben a HVG-nél 29 év volt az átlagéletkor, szóval ez alapvetően egy csikócsapat volt: Heimer György, Szauer Péter vagy az egyenesen az egyetemről jött Simon Ákos. És az a szellemiség, világlátás, széles látókör és tájékozottság is beköltözött a HVG-be, amely a Világgazdaságot jellemezte.

Rádai: Továbbra is hozzáfértek a hírügynökségi anyagokhoz is?

Vince: Kikötöttem, hogy másolatban megkapjuk őket, de aztán – hetilap lévén – leszoktunk róluk. Viszont nagyon sok nyugati újságot rendeltünk meg, az Economistot, a Newsweeket, a Spiegelt, a Die Presset, tehát a tájékozottságunk és a világra való nyitottságunk megmaradt. Azt tűztük a zászlónkra, hogy korrektek leszünk, sokoldalúak, megpróbálunk az események mögé nézni, és – a gazdaság szemüvegén keresztül – sok más területet is szemügyre veszünk, a sportot, a kultúrát, az egészségügyet, tehát egy nagyon sokoldalú magazin járt a fejünkben.

Rádai: Ami társadalompolitikával is foglalkozik?

Vince: Igen, de azt ígértük, hogy a gazdaság szemszögéből nézünk meg mindent.

Rádai: Ki mindenkinek kellett ígéretet tenniük? Beszéljünk kicsit a rendszerváltás előtti sajtó- és kiadói struktúráról.

Vince: Annakidején az újságkiadáshoz lapengedély kellett, de erre előbb az MSZMP Központi Bizottsága agitprop osztályának kellett rábólintania, anélkül senki lapot nem indíthatott. Volt egy másik formai feltétel is: az engedélyeztetési procedúrát a három állami kiadóvállalat valamelyikének kellett elvégeztetnie, a pártkiadónak, vagyis a Hírlapkiadó Vállalatnak, a Siklósi-féle Lapkiadó Vállalatnak, illetve a szakszervezeti Népszava Kiadónak. Kétféle laptípus létezett: a kiadó saját lapja és az úgynevezett külső kiadású lap. Ez utóbbi esetben a Hírlapkiadó Vállalat valamelyik külső szerv, a mi esetünkben a Magyar Kereskedelmi Kamara lapját gondozta. Tehát valami furcsa kettős függés volt ez gazdasági szempontból.

Rádai: És volt egy ki tudja, hányadik típusú függés is, a kormány Tájékoztatási Hivatalán keresztül.

Vince: A kormány pedig a párt kormánya volt. Úgyhogy erősen felügyeltek bennünket, aminek nemcsak rossz oldala volt, ugyanis lavírozni is lehetett...

Rádai: Lehetett mondjuk a kamara vezetőire hivatkozni az „elvtársak” ellenében vagy esetleg fordítva?

Vince: Hogyne! Megtörtént, hogy ugyanabban a témában reggel felhívott Aczél, gratulált egy cikkünkhöz, és azt mondta, csak így tovább! Délután Németh Károly telefonált, és ugyanazért a cikkért baromira letolt, hogy ártunk a Magyar Szocialista Munkáspártnak... Mire azt válaszoltam, Németh elvtárs, reggel egy másik PB-tag megdicsérte a cikket, arra kérem, önök ott a Politikai Bizottságban előbb jussanak közös nevezőre, és azután hívjanak, ha kialakult a végső álláspont. Először meghökkent, majd megköszönte az információt, és letette a kagylót.

Rádai: Ha jól emlékszem, a rendszerváltás előtt egyetlen jelentősebb lap volt, amelynek a főszerkesztője – hogy erősítse a szabályt – nem volt párttag: a Magyarország.

Vince: Így van, Pálfy József nem volt párttag. Én párttag voltam, 78-ban léptem be, pedig már 73-ban kapacitáltak, hogy „Maga, Vince elvtárs, baloldali érzelmű, és maga egy jó fejű ember, és a pártnak szüksége van a tehetséges fiatal értelmiségiekre... Magának van tehetsége, jó karrierlehetőségek előtt áll, hát miért nem?” De hosszú ideig hárítottam a dolgot, nem gondoltam magam lelkes kommunistának, s – hogy úgy mondjam – árnyaltabb volt a képem a világról...

Rádai: És végül az újság miatt lépett be?

Vince: Amikor beléptem, még nem volt tudható, hogy lesz HVG, csak azt láttuk, hogy folytonosan szórakoznak a Világgazdasággal, és szóba került, hogy esetleg bezárják.

Rádai: És azt gondolta, rossz pont, hogy a VG magyar rovatának vezetője nem párttag?

Vince: Valószínűleg eluntam, hogy minden hónapban a nyakamra jártak a párttagsággal, és alighanem azt is gondoltam, a karrieremnek sem fog ártani, ha belépek. De „fenntartással” is éltem – akármilyen naivnak vagy nevetségesnek is tűnik ez, 2004-ből visszatekintve –: a pártfelvételi procedúra során többször is kijelentettem, hogy nem értek egyet a csehszlovákiai bevonulással...

Rádai: Vissza a HVG indulásához: megtaláltam a nulladik és az első számot, amely formátumában, betűtípusában, még rovatai címében is – csak gazdasági rovatok voltak – azonos a maival, vagy nagyon hasonlít hozzá. Mint ha egy fekete-fehér fotokópiája lenne a mai HVG-nek, rossz minőségű papíron. Hogyan találták ki a lapot?

Vince: Elsősorban külföldi mintákat kerestünk. Egyes számú előképünk az angol The Economist volt, sokat nézegettük a Spiegelt, a Newsweeket, és kicsit a magyar viszonyokra alkalmazva próbáltuk őket utánozni. Forradalminak számított akkoriban a HVG A4-közeli formátuma is, a magyar piacon akkor ez alig létezett. Vettük a centimétert, megnéztük, mekkora az Economist, és eldöntöttük, akkor mi is akkorák leszünk. Az Economist alaptördelése háromhasábos, a főanyagai kéthasábos tördelésűek? Akkor mi is olyanok leszünk, hiszen ezt már egyszer kitalálták. Sőt, még olyan finomságokra is figyeltünk, hogy az Economist az akkor nagyon divatos Times betűtípussal készült. Magyarországon akkor ez nem létezett, ezért azt nekünk Angliából meg kellett rendeltetnünk, még akkor ólomból, úgyhogy a magyar újságok közül elsőként mi használtuk ezt a ma már általános betűtípust. Persze, nemcsak a küllemre fordítottunk nagy figyelmet, stílusban is próbáltunk újítani. Azt mondtuk, a HVG nyelvezete álljon közel a beszélt nyelvhez, ne használjon pártzsargont, ne legyen bürokratikus, sem fellengzős, amilyen az akkori politikai sajtó volt. Egyszóval igyekeztünk normális magyar nyelven kommunikálni az olvasóval. Egy igazi nagy újítás is fűződik a HVG-hez a magyar sajtóban: a boxok, más néven a keretes anyagok tudatos használata. Ez a nyugati magazinsajtó találmánya volt, és mi nem átallottuk átvenni.

Rádai: Mekkora példányszámmal indult a HVG?

Vince: Tizenkétezer példánnyal, és ezt az első év végére – úgy emlékszem – megdupláztuk. A legmagasabb, 170 ezres példányszámot pedig – amit azóta sem tudott a HVG megismételni – a 87-es karácsonyi számmal értük el.

Rádai: Mivel magyarázták ezt a nagy sikert? A nyugatiassággal, a szokatlansággal, a kritikus hanggal?

Vince: Mindegyikkel együtt. Az akkoriban mindennapos fordulattal, hogy „pártunk és kormányunk” például nem éltünk, mert ez, ugye, nem magyarul van. Aztán – mivel tudtuk, hogy szabadon, komoly témákról nem lehet vezércikket írni – úgy döntöttünk, hogy ez egy olyan újság lesz, amelyben nincs vezércikk. Hogy ne kényszeríthessék ránk, miről mit írjunk. Azt kezdettől fogva komolyan vettük, hogy súlya van a szavunknak, ezért nagyon hamar elkezdtük saját archívumunkat építeni, amely ma Magyarország egyik legjobb sajtóarchívuma. Nagyon ügyeltünk rá, hogy csak megalapozott, lehetőleg több forrásból megerősített információt közöljünk. Persze erre szorítottak az akkori viszonyok is, hiszen azzal lehetett volna legkönnyebben „megfogni”, csapdába ejteni bennünket, ha ténybelileg tévedünk. Ez az összefüggésekben gondolkodás kicsit a VG-s múltunkból is jött: kezdettől fogva törekedtünk arra, hogy a magyar gazdaság, általában Magyarország kapcsolódásait a világhoz fölmutassuk, és megpróbáltuk felrajzolni az előzményeket is. Ez a szocialista időszakban nem volt hálás dolog, mert az aktuálisan változó pártvonal miatt illett mindig elfelejteni, hogy tegnap mi volt a pártvonal ...

Rádai: Úgy emlékszem, a HVG abban is nagyon eltért a magyar sajtó akkori viszonyaitól – ahol a rendkívül alacsony fizetések miatt a gyakornoktól a főmunkatársig mindenki maszekolt valahova –, hogy a HVG munkatársainak nem volt szabad másutt dolgozniuk, viszont rendes fizetést kaptak.

Vince: Ebben a megalakulásunk körülményei is a kezünkre játszottak, amikor ugyanis kiváltunk a Világgazdaságból, sikerült viszonylag normális fizetéseket kiharcolnunk, ezért nem voltunk rákényszerítve, hogy maszekoljunk. És akkor jött még egy nagy ötlet, hogy mivel korlátozva volt, mekkora felület adható oda egy lapszámban a hirdetések számára, ha jól emlékszem, hosszú ideig 20 százalék, aztán talán fölment 30 százalékra... amit részben papírtakarékossági okokkal magyaráztak...

Rádai: Központi papírkiutalás volt...

Vince: Persze. A másik magyarázat pedig az volt, hogy az olvasót nem szabad a sok hirdetéssel zavarni, az olvasó nem azért veszi a lapot, hogy hirdetéseket olvasson. Hirdető viszont lett volna. Akkor született – magyar abszurdként – a hirdetési újság, amit a Lapkiadó Vállalat adott ki. Viszont a mellékletekre ezek a szabályok már nem voltak érvényesek, így általuk megkerülhető volt a tilalom. Tematikus mellékleteket szerkesztetünk, amelyekben két oldal cikk mellett mondjuk négy oldal hirdetés volt, és oda maszekolhattak a kollégák. A HVG pedig ettől már a pártállam idején népszerű hirdetési orgánum lett.

Rádai: Mikor jelentek meg a HVG-ben a társadalompolitikai rovatok?

Vince: Folyamatosan. Kezdettől fogva törekedtünk rá, hogy minél szélesebb témaválasztékú, igazi heti hírmagazin legyen belőlünk. Induláskor elfogadtuk ugyan, hogy feladatunk a világgazdaság és a magyar gazdaság eseményeinek nyomon követése, de mivel ezt a ruhát eleve szűknek éreztük, azt találtuk ki, hogy mindennel foglalkozunk, ami érdekes, de hogy ne lehessen belénk kötni, mindennel gazdasági szemszögből. És ez önmagában izgalmas volt, az olvasóink nagyon szerették. A magyar sport pénzügyi hátterével például addig soha senki nem foglalkozott, sem mondjuk a kultúra finanszírozásával. És ahogy ezt sikerült elfogadtatnunk, azonnal tovább mentünk, és az egészségüggyel kezdtünk foglalkozni. Félix Pál – nagyszerű olvasószerkesztőnk – mondta egyszer, hogy betesszük a lábunkat az ajtóba, és ha már fél lábbal bent vagyunk, be is nyomakodunk... Ha jött egy nagy pofon, akkor kicsit visszaléptünk, és másfelé próbálkoztunk. Bős-Nagymaros ügyében volt egyszer egy nagy balhénk, a Magyar Kereskedelmi Kamarát kényszerítette a pártközpont, hogy indítson fegyelmit ellenem és Hirschler Richárd, akkori helyettesem ellen. A pártközpont Hirschler eltávolítását követelte a laptól, végül sikerült elérnem, hogy maradhatott, csak a főszerkesztő-helyettesi pozíciójáról kellett lemondania.

Rádai: Akkoriban azt beszélték, fél elutazni, mert közben Hirschler biztosan magára vonja a pártközpont haragját...

Vince: Volt ilyen. Kicsit forró fejű, szókimondó fiú, nem mindig érezte a határokat, de ebben volt tudatosság is, nem volt hajlandó lakatot tenni a szájára.

Rádai: Amivel nem volt egyedül, Babus Endre egyik-másik írására máig emlékszem...

Vince: A Nyilvánosság Klub is kicsit a HVG kebelén belül jött létre, a kollégáim a hátsó szobákban „esküdtek össze”. Vargha János pedig, aki sűrűn bejárt Hirschler Richárdhoz, szintén ott fénymásolta a környezetvédelmi tiltakozó szórólapjait. Természetesen úgy tettünk, mintha szakirodalmat jönne másolni a szakdolgozatához. Az egyik legnagyobb balhénk épp abból lett, hogy egy keretes anyagban hivatkoztunk Vargha egyik, a Valóságban megjelent, Bős-Nagymarosról írt cikkére, amely a fenyegető ökológiai problémákról szólt, megismételve annak legfontosabb állításait.

Rádai: Ugyanezekben az időkben a Magyar Rádióban Vargha János nevét nem lehetett kimondani, nem lehetett hírt adni alternatív Nobel-díjáról, erre szigorú tilalom volt.

Vince: Igen, mert a különböző orgánumok számára különböző mércék voltak előírva. A sajtóban nem a három „T” volt érvényben, hanem egy bonyolultabb rendszer: amit tilos volt délben a Rádióban, a Krónikában bemondani, azt az éjszakai vagy a hajnali hírekben szabad volt. Ami főbenjáró bűn lett volna a tévéhíradóban, arról a késő esti vitaműsorban lehetett beszélgetni. Amit nem hozhatott a Népszabadság mint a párt napilapja, azt esetleg megengedték a Magyar Nemzetnek, vagy ha neki sem, a hetilapoknak, és még többet volt szabad a folyóiratoknak. Mi például ezzel a „szabállyal” rendre visszaéltünk, mert ugye ez sehol nem volt leírva, soha nem deklarálták, informális megállapodás volt a hatalom és a sajtó vezetése között. Amikor tehát a Valóságra hivatkozva írtunk Bős-Nagymarosról és Vargha Jánosról, akkor ezt az „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek” típusú rendszabályt szegtük meg. „Tessék nekem megmutatni, hol van leírva, hogy ami a Valóságban egyszer már megjelent, azt én nem vehetem át. Miért velem veszekszenek, menjenek a Valóság főszerkesztőjéhez!” – mondtam Lakatos elvtársnak, amikor felelősségre vontak. Aztán Karvalits elvtárssal voltak „fajsúlyos” vitáim ezekben az ügyekben. Egyébként nem voltam mindig ilyen karakán, volt, amikor végighallgattam, bólogattam, és elmentem, aztán vagy megtettem, amit rám parancsoltak, vagy nem. Ki is akartak rúgni egyébként. A legvégén, 1986-ban...

Rádai: Úgy hallottam, tulajdonképpen a kirúgás elől menekült, amikor elvállalt egy nem kimondottan izgalmas külföldi munkát.

Vince: Így van. 1986–87-ben úgy látszott, hogy van a pártnak egy balos szárnya, ide lehetett Bereczet, Lakatost, Várkonyit – hogy csak a sajtóban érintett neveket mondjam – sorolni, és van egy Nyugat felé tekintő szárnya, amelynek a prominensei inkább gazdasági vonalon dolgoztak, Havasi Ferenc, Németh Miklós... Nekem Németh évfolyamtársam és régi egyetemi barátom volt. Ugyanakkor a HVG alapvetően még mindig gazdasági lap volt, ezért nemcsak az „agitprop”, hanem a „gazdpol” alá is tartozott. És némiképp a külügyi osztálynak is köze volt hozzánk, emlékszem, hogy nekem Horn Gyula bizony egy-két dologban segített. Emlékszem, hogy Kovács László is bizonyos ügyekben segített, Lakatos vagy Karvalits elvtársak vagy mondjuk Knopp elvtárs ellenében. Szóval a nyolcvanas évek vége felé is voltak azért nagyon komoly erők, amelyek szerettek volna kicsit keményebb világot a szó bolsevik értelmében: „itt, kérem, már régen nincs rend, itt már a hithű kommunisták hiába nyitják ki a szájukat, mert mindent elönt a piaci szemét, ez már nem kommunizmus”. És ők a Szovjetunióban keresték a szövetségest, egészen addig, amíg nem jött Gorbacsov, és vele a glasznoszty, a peresztrojka meg az uszkarényije – nehogy nagyon gyorsítsuk, ahogy Moszkvában mondták, mert akkor szétesik az egész. Szóval, amikor még nem volt világos, merre halad a Szovjetunió, sokan akartak visszatérni a bolsevik gyökerekhez: „a párt végre tegyen rendet, és ne hagyja, hogy mindenki öszszevissza beszéljen és írjon”.

Rádai: Ilyenkor Németh Miklóshoz fordult segítségért?

Vince: Nekem nagyon fontos volt az a tudat, hogy ha nagyon nagy a baj, el tudok menni hozzá, és négyszemközt tudunk ezekről a dolgokról beszélni. Közben lépegetett fölfelé a ranglétrán, és mögötte támogatóként mindig ott volt Havasi. Bizonyos ügyekben Aczél is a támogatóm volt, akinek azonban a nyolcvanas években folyamatosan zsugorodott az ázsiója és a hatalma.

Rádai: Ha jól értem, maga villámhárító is volt a szerkesztőség fölött, ez volt a munkamegosztásban elfoglalt helye.

Vince: Így van, ez a munkamegosztás alakult ki, ami a csapatot is segített összekovácsolni. Egyébként volt még egy különlegessége a korai HVG-nek: a csapatmunka, hogy többen dolgoztak egy-egy cikken. Naiv módon azt szerettem volna, hogy elsősorban HVG-s csapatként vívjuk ki az olvasók elismerését, az legyen rang, hogy valaki a HVG munkatársa. Ahogyan az Economistnál volt, amelynek szerzőit és szerkesztőit az impresszumban sorolták föl, a cikkek alatt nem szerepelt a nevük. De ez a törekvésem nagyon hamar kudarcba fulladt, mert mindenki névvel akarta jegyezni a cikkeit. Egyébként ma már az Economist is felhagyott ezzel a szokásával.

Rádai: Visszatérve Amerikába „meneküléséhez”: nem volt ez túlzás, túlreagálása a nehézségeknek, a vélt veszélyeknek?

Vince: Ez bonyolult dolog. Először is hírét vettem, hogy el akarnak zavarni a főszerkesztői székből, és nem akartam mártír lenni. Másrészt kezdett kicsit bomladozni az a hagyományos HVG-s „munkamegosztás” is, hogy „a Vince tartja az esernyőt fölöttünk, eljár a politikusokkal egyeztetni, megmondja, mi az irány, mit lehet, mit nem lehet, és mi nyugodtak lehetünk, hogy mindig meg fog bennünket védeni, ha többé-kevésbé azt írjuk, aminek a határait kijelölte, és ha konfliktus van, engedünk”. Csakhogy egyre nehezebb lett az embereket megtartani ebben a munkamegosztásban, a Hirschlert, a Mézest, a Babust, Szauert, Kocsis Györgyit. Tehát ahogyan kezdtek a politika új szelei fújdogálni, egyre kevésbé tudtam a korábbi egyensúlyt megtartani, egyre több volt a konfliktus, és ez nagyon sok fejfájást okozott nekem. A távozásom harmadik oka pedig az volt, hogy úgy látszott, a Világbanknál tényleg klassz dolgokat fogok tudni csinálni, ez azonban csak részben valósult meg. Egyébként mire aláírtam a szerződést a Világbankkal, már senki nem akart engem kirúgni, 1988 nyarán, amikor elmentem, már maradhattam volna. De a rendszerváltást, amelynek előkészítésében személyemben és a lap révén is valamilyen módon – ennek megítélését másokra bízom – részt vettem, már csak a távolból szemléltem. Épp a két legizgalmasabb évet, 1988-at és 1989-et töltöttem külföldön, és amikorra visszaértem, a nagy fordulat már lezajlott.

Rádai: Vagyis azt gondolja, a HVG-nek is volt valamekkora szerepe a rendszerváltásban...

Vince: Nem szeretném túlértékelni Magyarország, még kevésbé a magyar sajtó, benne a sajtóorgánumok és az egyes emberek szerepét, mert mély meggyőződésem, hogy a magyar rendszerváltás a világpolitikai konstelláció megváltozása, magyarul a Szovjetunió szétesése nélkül nem következett volna be. Inkább azt mondanám, hogy abban, hogy Magyarország viszonylag sikeresen váltott rendszert, hogy viszonylag hamar föltalálta magát az új körülmények között, hogy nem az a totálkáosz történt, ami Bulgáriában, Romániában vagy a Szovjetunióban, abban egészen pici szerepe a HVG-nek is volt, annak a gondolkodásnak, világlátásnak, szellemiségnek, amit közvetített. Hogy a legliberálisabb barakkban előszeretettel olvasgatták a HVG-t, amely igyekezett a világ dolgairól korrekt módon beszámolni. De ez régen volt, szép volt, tán igaz sem volt...

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.