Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 ősz – Gasztronómia rovat

Alexandrov Andrea

Stahl konyhája (8/11)

4.4. Nő – test – étel

Bár a nők társadalmi értéke mindig is elválaszthatatlan volt testiségüktől (Brown & Jasper, 1993: 18), az viszonylag új fejlemény, hogy ezt az értéket elsősorban a test „szépsége”, vagyis az aktuális női testideállal való egyezése határozza meg. A 19. században mind a család, mind a közösség szemében nagyobb súllyal estek latba a kívánatos női jellemvonások, mint a kívánatos női test. Az ekképp szocializált ifjú hölgyek számára tehát a test még közel sem bírt akkora jelentőséggel, mint ahogy azt alig száz év múlva megfigyelhetjük (Brumberg, 1998: XX).

A társadalmi megítélés változásait rövidesen interiorizáló nők a 20. század közepére saját maguk értékelését már szorosan összekapcsolják testük alakjával és méretével, sőt, a test egyfajta átfogó „projektté” válik, az önmeghatározás fontos eszközévé. Rajta keresztül közlik a nők látható módon a világgal, kik is ők (Brumberg, 1998: 97). Ezért napjainkban, a karcsúság önkényuralma (Chernin in Zimberg, 1993: 147) idején, amikor a vékony testalkat egyaránt szimbolizálja a gazdagságot, a függetlenséget, a szabadságot és a nem reproduktív szexualitás gyönyörét (Brown & Jasper, 1993: 19), nem csoda, ha társadalmi anomáliának számít az a nő, aki nem érez aggodalmat a saját súlyával kapcsolatban (Brown, 1993: 53).

A női testtel szemben megfogalmazódó elvárásokat a kozmetikai ipar, a testépítőipar és a plasztikai sebészettel kapcsolatos üzletágak például a reklámiparon át is kommunikálják, társadalmilag konstruált nyugtalanságot keltve a nőkben saját testük iránt. A satu másik felét az élelmiszerreklámok ugyancsak társadalmilag konstruált csábításai alkotják. A nekik ellenállni nem tudó nő lelkiismeret-furdalást érez, s „bűnéért” azzal fizet, hogy megvásárolja a kozmetikai ipar, a testépítőipar és a plasztikai sebészettel kapcsolatos üzletágak termékeit és szolgáltatásait (Shroff, 1993: 111). A társadalmi elvárások üzenete ellentmondásos: míg mások táplálása még mindig elsősorban női feladatnak számít, a nőktől azt is elvárják, hogy erősen korlátozzák önmagukat a táplálkozás, s a vele összefüggő érzelmi gondoskodás terén. Így válik az étkezés sok nő számára szimbolikus aktussá, az érzelmi szükségletek kielégítésének legfontosabb módjává (Brown, 1993: 63–64).

Elmondhatjuk tehát, hogy az étkezési szokások napjainkban metaforikus tartalmakkal telítődtek. Egyrészt, amint arra már utaltam, az érzelmi gondoskodás nyújtásának és elfogadásának képességét jelképezik. Másrészt a „nőiség” hagyományosan a testi spontaneitás különféle formáival asszociálódik, míg az önfegyelem hagyományosan „férfiasként” kódolt viselkedésforma. A diétázás, a fogyókúrázás tehát mint kulturális metafora az én női („testi, éhes”, „veszélyes”) és férfi („spirituális”, „fegyelmezett”) oldalai közötti küzdelmet jeleníti meg (Csabai, 1998). A nők az étel és a súly kontrollja révén jelképesen az életük felett gyakorolt kontrollt valósítják meg (Brown & Jasper, 1993: 14, 33). Mivel pedig ez siker esetén önjutalmazó tevékenység, bizonyos fokig még a táplálkozási rendellenességekben szenvedő nőkről is elmondható, hogy nem tekinthetők a társadalmi rend és a különféle iparágak passzív áldozatainak, tekintve, hogy ők maguk is aktívan részt vesznek saját maguk megalkotásában (Brown & Jasper, 1993: 11). S ezzel visszatértünk a fejezet elejére: a női szerepek változása és a média szerepe ebben a folyamatban ugyanannak az éremnek az egyik oldala, amelynek a másik oldalán a test–hatalom–személyiség problémája és a nő–étel–test gondolatköre található.

4. 5. A „Stahl-projekt”

Hogyan viszonyul az elmondottakhoz a Stahl Judit által felépített kép? Milyen személyiség megálmodására/megalkotására csábít? Milyen közösségeszmére támaszkodik, s mit sugall arról, hogyan lehet a befogadó e közösség tagja?

Úgy gondolom, e kérdésre több szinten adhatók eltérő, de egymással összefüggő
válaszok. A felszínen a nemi szerepek, nemi sztereotípiák játéka zajlik: Stahl Judit látszólag szembeszegül velük, elutasítja a „steppelt pongyolát” és a „káposztaszagot”. Ám hamarosan kiderül, hogy műsora és publikus megszólalásai nem a sztereotípiák felszámolására, hanem azok újragondolására, modernizálására ösztönöznek. Mialatt a hagyományos háziasszonyszerepet elutasítja, e szerep leglényegesebb konstrukciós elveit megtartja, beolvasztja saját nőképébe. Fenntartja magának az otthonteremtő, a közösségteremtő nő szerepét, s ezeket az archaikus funkciókat a főzés és a vendéglátás révén, azaz a lehető leghagyományosabb módon kívánja betölteni. Az ő nőképe ugyanolyan sztereotip, mint amelyet elutasít: ez nem más, mint a munkahelyén és otthon egyaránt helytálló „szupernő”, aki szívesen végzi munkáját, sikert sikerre halmoz, s eközben nem kerül konfliktusba a hagyományos női szerep elvárásaival, mert gond nélkül megfelel mindkét fronton. Ezt úgy tudja végrehajtani, ha – és ez Stahl Judit újdonsága – a főzést magát emeli az önmeghatározás részévé, amely számára nem csupán házimunka, de szenvedély és szórakozás egyszerre, sőt, karrierje is ezen alapul.

A második szinten a Stahl-imázs látszólag szembeszegül a mai kor testfegyelmező eljárásaival. Televíziós műsorában ő nem csupán főz, de eszik is, első szakácskönyvének címe pedig egyenesen Enni jó!. Receptjeit olvasva nyomát sem találjuk a kortárs diétatrendeknek. Ételeinek zsírtartalma meglehetősen magas, vajat, húst, sok tejszínt tartalmaznak. Ugyanezt mondhatjuk az ételek szénhidráttartalmáról is: nagy hangsúlyt helyez a sütésre, cukrot, csokoládét ír elő receptjeiben. Nyilatkozatai szerint nem eszik „nyúlkaját”. Ám ez csak az érem egyik oldala. A másik oldalon áll a „tökéletes nő” külső megjelenése, fölösleges kilók és sminkhibák nélkül, aminek magyarázata a szervezés, a figyelem és a mozgásban lelt élvezet. A Stahl-imázs tehát ismét kétarcú: szembeszáll a testfegyelmező eljárásokkal, ugyanakkor sikeresen interiorizálja is őket. Ezáltal tagadja a mai kor újabb fontos dichotómiáját, és a lélek nőies (spontán, testi, sőt, mások testéről is gondoskodó) és férfias (önuralommal bíró, szellemi) oldalait nem a „diéta harcában”, hanem harmonikus egyensúlyban ábrázolja. Vajon nem ezt az androgin harmóniát fejezik ki az öltözködés nyelvén Stahl Judit örök fekete nadrágja és színes, kivágott, változatos és mindig nőies topjai?

Végül e megálmodott személyiség harmadik fontos eleme a viselkedést érinti. Első ránézésre szembetűnik, hogy Stahl Judit mind a fényképeken, mind pedig televíziós műsorában kissé modorosan viselkedik. A nőket folytonosan érő férfitekinteteket láthatóan számításba veszi, sőt, tematizálja is őket. „Kimosolyog a képernyőről” a nézőkre, „kiszól” az operatőrhöz és a stáb tagjaihoz, kikéri a véleményüket, s végül vendégül látja őket frissen elkészült ételeivel. Egész viselkedésével azt sugallja, hogy őt nem zavarja a mozi férfitekinteteinek hármassága: a néző, az operatőr és a színész partner tekintete (Skumavc, 2002: 133). S ez talán nem is véletlen, hiszen a tévéshow enyhén emelt kameraállása, és a szakácskönyvek, de főleg a második kötet fekete-fehér, homályos képei mind Stahl Judit védettségét jelképezik. A nézőnek olyan érzése támad, hogy itt kivételesen az a szabadabb, akit néznek, mert ő konstruálja a tekintetet, ő dönti el, mit láthatunk, s mit nem.

Az utolsó megválaszolandó kérdés már közvetlenül minket, nézőket érint. Milyen azonosulási technikákat kínál fel a Stahl-imázs a mi számunkra, milyen úton érhetjük el az általa reprezentált szimbolikus értékeket? Hogyan válhatunk a Stahl-képhez hasonlóvá, hogyan lehetünk mi is beavatottak? Természetesen a mai kor szelleme szerint a modern marketingtechnikákra való érzékeny reagálás útján, elsősorban a vásárlás aktusai révén. Olvassuk heti rendszerességgel Stahl Judit rovatát a Nők Lapjában, vegyük meg könyveit, nézzük tévéműsorát! Tartsunk vele személyes kapcsolatot vagy a műsorban meghirdetett receptverseny révén, vagy a honlapon található fórumon keresztül, amelynek már a címe is (Kérdezd Juditot!) egyfajta század eleji „női liga”-hangulatot idéz, ahol huszonéves ifjú hölgyek kamasz lányokat avatnak be a sikeres nőiség titkaiba. Ilyen útmutatás mellett bizonyosan nem lesz nehéz valóra váltani saját életünkben a Stahl-image vonzó eszméit, s munkánkban és konyhánkban egyaránt sikeres mai nővé lennünk.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.