Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 tél – Szemtanú rovat

Hirschler Richárd, Kulin Ferenc és Pálfy G. István a rendszerváltás médiájáról (3/3)

„…az rendszerváltoztató Híradó volt”

Pálfy G. István

Rádai Eszter: Mikor kezdődött a kapcsolata a Magyar Televízióval? Jól emlékszem, hogy jóval a Híradó főszerkesztőjévé való kinevezése előtt?

Pálfy G. István: Ahogy elvégeztem az egyetemet, 1970-ben. Azt szokták rólam mondani, hogy ejtőernyősként lettem főszerkesztő, ezzel szemben az egyetlen olyan főszerkesztője voltam a Híradónak, aki nem volt ejtőernyős, én őshíradós voltam, igaz, 1985-ben, a Pergőtűz körül kavart botrány után, illetve a Gondolkodó című műsorom miatt el kellett hagynom a Televíziót.

Rádai: De a visszatérése körülményeire illik ez a metafora. A Népszava alig néhány napja elfoglalt főszerkesztői székét odahagyva érkezett ugyanis, Nagy Sándor, a SZOT főtitkára (a Népszava akkor még a szakszervezetek lapja volt) és Pozsgay Imre államminiszter megállapodása eredményeként. Akkor úgy mondták, Pozsgay kölcsönkérte önt Nagy Sándortól.

Pálfy G.: Csakhogy ennek is van előtörténete, a Nemzeti Kerekasztal, amelynél három egyenrangú ügyet intéztek el egy időben. Az egyik az alkotmány módosítása volt, ennek alapján lehetett kiírni – és ez a második – a szabad választásokat, valamint a Magyar Televízió sorsáról döntöttek. Mégpedig olyképpen, hogy létrehoztak egy kuratóriumot, amelyben az akkori összes új és régi politikai tömörülés és a történelmi egyházak vettek részt. Ez a kuratórium 1999 decemberében jelölte azt az elnökséget a Televízió élére, amelybe én is bekerültem, Nemeskürty tanár úr elnöklete alatt.

Rádai: A Nemzeti Kerekasztal azonban épp a médiáról nem tudott megállapodni. És a kuratóriumot nem a Nemzeti Kerekasztal résztvevői hozták létre, hanem Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere, akit a négyigenes népszavazás épp akkortájt ütött el a köztársasági elnökségtől. A kuratóriumban pedig nem vett részt minden párt. Az SZDSZ és a Fidesz például – két rendszerváltó párt, mellesleg a népszavazás kezdeményezője – visszautasította a részvételt a kuratóriumban, mivel nem értett egyet a megoldással.

Pálfy G.: De a tárgyalásokon ott volt az SZDSZ és a FIDESZ képviselője is, igaz, nagyon erős gáncsvetések voltak, és igen kevés konstruktivitás a magatartásukban. Az SZDSZ például mindenféle pozícióra egyetlenegy embert tudott volna elképzelni, Baló Györgyöt. Ez nem volt kellő tárgyalási alap. És azért nem óhajtott tevőlegesen részt venni a média átalakításában, mert már akkor uralkodó pozíciója volt benne. Ezért nem volt érdekelt semmiféle változásban, a többiek sokkal inkább.

Rádai: Önt ebben a hitében az azóta eltelt másfél évtized tényei sem voltak képesek megingatni? Igaz, az SZDSZ nem „nagytakarításban”, hanem intézményi változásokban gondolkodott, szemben az MDF-es „médiafelelősökkel”, akik hadállásokat akartak kiépíteni, nem sikertelenül. A hatalmától búcsúzó állampárt emberei pedig – már akik nem menekültek vagy nem próbáltak „alámerülni” – kevés kivétellel az MDF, személy szerint Csurka táborához csatlakoztak.

Pálfy G.: Téves az az elképzelés, hogy a magyar rádiózásban és televíziózásban az állampártnak, az MSZMP-nek rendkívüli befolyása lett volna. Nagyon jól emlékszem arra, hogy bizonyos emberek nem feltétlenül párttisztségként viselték a vezetői stallumokat. Egy másfajta háttérhatalom hegemóniája érvényesült ott, amelyet általában szakmainak szoktak nevezni, de amelynek a szakmához nem sok köze volt.

Rádai: Például?

Pálfy G.: Mondok egy-két nevet: Szinetár Miklósnak, aki 1962-től a művészeti részlegnek volt ilyen-olyan funkcióban a vezetője, nem kellett semmiféle pártmegbízatás, és Vitray Tamásnak sem kellett semmiféle pártmegbízatás. A hatalom tehát nem kifejezetten pártalapon járt valakinek.

Rádai: Nem tudom, ezt rosszallja vagy helyesli? Ráadásul ez csak addig volt így, amíg nem került az illető konfliktusba a párt irányvonalával.

Pálfy G.: De ez mindenkire igaz volt. Tehát valamennyien tudtuk, hol vannak a falak. A tehetségesebb és okosabb televíziós ügyesebb manőverekkel tudta megközelíteni a falakat, mint a kevésbé tehetséges. De ez nem pártkérdés volt, hanem szakmai, a szellemi munka kérdése. És annyit szeretnék még annak a korszaknak a védelmében elmondani, hogy a ma pártállaminak nevezett televíziózás színvonalában semmivel sem volt rosszabb, mint a mostani, a szabadság televíziózása. Sőt, megkockáztatom, hogy sokkalta jobb volt. Tehát azoknak az embereknek a működésében ma már illene észrevenni és elismerni a jót is.

Rádai: Ön mikor is volt a Híradó párttitkára? Igaz, hallottam, ön afféle „nép párttitkára” volt, a központ által javasolt személlyel szemben választották meg.

Pálfy G.: 1976-ban, egy belső forradalmacskának volt ez az eredménye, amikor a nép, az egyszerű párttagság valóban föllázadt a központból kijelölt ember ellen, és „a Duna jegén” megválasztottak, hogy aztán kialakuljon egy – az akkori taktikai arzenálra nagyon jellemző – helyzet: másfél éven át folyt a küzdelem a leváltásomért. Ugyanis minden híradós értekezletből kettőt „kellett” onnantól kezdve tartani, egyet, amelyen részt vettem, de ahol nem születtek döntések, és egy másikat, amelyen nem vettem részt, viszont döntöttek.

Rádai: Térjünk vissza arra a pillanatra, amikor Pozsgay – a hegemóniájától búcsúzó állampárt, illetve az újonnan létrejött MSZP egyik vezetőjeként, a Németh-kormány államminisztereként, de már nagyon közel a választásokhoz – létrehozta a kuratóriumot, azt a struktúrát, amely nem volt képes biztosítani a pártatlanságot, épp ellenkezőleg. Milyen alapon hozta létre és jelölte ki épp ő a kuratórium tagjait és az MTV elnökét és elnökségét?

Pálfy G.: Az ő rendszerváltoztatásban játszott vezető szerepét ma sem vonja senki kétségbe. Nem lehetett volna a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon kedvező eredményt elérni, ha Pozsgay a kellő időben nem lép közbe, az MSZMP vezető garnitúrájában neki történelmi szerepe volt az ügyek előrevitelében. A kuratóriumban pedig azok a történelmi pártok vettek részt, amelyek a magyar történelemre, egy 50 évvel korábbi történelemre hivatkozhattak, vagy az olyan pártok, amelyek történelmi eszmények alapján alakultak teljesen frissen, mint például az MDF – a történelmi egyházak szerepéről nem is beszélve. Én tehát nem nagyon látok másra lehetőséget, mint ami akkor történt, hiszen akkor azok a politikai erők léteztek. Nem érzékeltem én ebben semmiféle rosszindulatot: ezt bizonyítja az akkori elnökség összetétele is, Horváth Ádámmal, Vitray Tamással, Dömölky Jánossal.

Rádai: Chrudinák Alajossal…

Pálfy G.: Én most szándékosan olyan személyeket említettem, akik megőrizték szalonképes baloldali elkötelezettségüket, mind a mai napig. Tehát ott kísérlet történt a kiegyensúlyozásra.

Rádai: Mivel magyarázható, hogy Pozsgay önt, a Népszava alig kinevezett főszerkesztőjét „kölcsönkérte” – éppen Pozsgay és éppen önt – Nagy Sándortól, a SZOT első emberétől? És miért ő választotta ki az elnökség tagjait?

Pálfy G.: Egy 1974-es minisztertanácsi rendelet értelmében akkor még a kormány nyíltan felügyelhette a televíziót, ehhez nem kellett volna kuratóriumot létrehozni. Ami a kuratórium létrehozásával történt, az az önmérséklet jele volt, a pártállami jog érvényesítésével szemben éppen a társadalmasítás jele. Én egyébként ebbe az egészbe úgy csöppentem, hogy amikor a Magyar Ifjúságot, amelynek az utolsó három hónapban a főszerkesztője voltam, Gyurcsány Ferenc – mint sok minden mást is – felszámolta, akkor munkanélküli lettem, majd megkeresett Nagy Sándor, hogy vegyem át a Népszavát. Ám közben megalakult a televíziós kuratórium is, amelynek záros határidőn belül fel kellett állítania az elnökséget, ezért mindenkit meghallgatott, aki valaha pozitív szerepet játszott az MTV-nél, többek közt engem is. Koncepciókat kellett kidolgoznunk, és ezek alapján döntöttek. Pozsgaynak Nagy Sándorral azért kellett tárgyalnia, mert én, aki alig három héttel korábban igent mondtam a Népszava főszerkesztőségére, nem mondhattam ugyanarra három héttel később nemet, tehát ők a fejem fölött egyeztek meg. Így kerültem az elnökségbe. A Híradóról akkor még szó sem volt.

Rádai: De hamarosan lett, Aczél Endrét ugyanis rövid úton menesztették, önt pedig kinevezték. Erős támogatást, hátszelet kapott a dolog a Vasárnapi Újságban, ahol Csurka István Aczéllal kapcsolatban Kun Bélát és a zsebrevágott „dohányt” emlegette, önnel kapcsolatban pedig a „népnemzeti gerincet”.

Pálfy G.: Ne felejtse el, hogy mikor történt mindez: ha valami egy szabad választás előkészítésében fontos lehetett, az éppen a politikai műsorok minéműsége volt…

Rádai: Jelzem, az SZDSZ-nek volt – nem ok nélkül – a legtöbb kifogása az Aczél-féle Híradó ellen.

Pálfy G.: Sokféle kifogás gyűlt össze, és én most már végképp nem emberi konfliktusként élem ezt meg. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezeknél a műsoroknál csere lesz, de hogy éppen én leszek az új főszerkesztő, az engem is váratlanul ért. Nemeskürty István Aczél Endrét egy tízperces tárgyalás során távolította el, rendkívül katonás módon, majd az előre összehívott összhíradó-értekezleten bemutatott mint főszerkesztőt, és kiment. Ott ilyen előzmények után egy ejtőernyőst fölfaltak volna. Csakhogy engem a Híradóban szerettek. Én nagyon jó emlékeket hagytam a híradósokban magam után.

Rádai: Önben látták a pártatlan tájékoztatás garanciáját? Ezért nevezték ki alig három hónappal az első szabad választás előtt a legfontosabb politikai hírműsor élére?

Pálfy G.: Szerintem akkor senkinek sem lehetett fogalma arról, hogy azt a monstrumot, amit Magyar Televíziónak neveztek, hogyan lehet három hónap alatt a szabad Magyarország televíziójává tenni.

Rádai: A kinevezéséről ki döntött?

Pálfy G.: Nemeskürty István. Ő nem a Magyar Televízió, hanem az elnökség elnöke volt, tehát rá volt kényszerítve az elnökséggel közös döntésre. Például Vitray Tamás biztosított arról, hogy nem lesz semmiféle sztrájk, mert ha igen, akkor ő maga fog kiülni a képernyőre.

Rádai: Ön sztrájktól tartott?

Pálfy G.: Nem, de az aznap estére beosztott munkatársak mind felálltak, és még a súgópéldányokat is magukkal vitték, tehát gyakorlatilag egy teljesen új Híradót kellett csinálnunk.

Rádai: Bánó András, az aznapi szerkesztő például nem állt fel.

Pálfy G.: De Elek János lett volna a műsorvezető, ő és még néhányan azonnal felálltak és eltávoztak a Magyar Televíziótól. De hogy a pártatlanságra vonatkozó kérdésére válaszoljak: nem volt ebben ellentmondás, tulajdonképpen az elnökség minden tagja komolyan gondolta, hogy a Magyar Televízió képes lesz valamilyen módon békés hangulatot sugározni az országban. És akkor még senki sem tudta – honnan is tudhatta volna januárban –, hogy milyen koalíció fog győzni márciusban, áprilisban. Senki nem tudta, ezért aztán nem is lett volna érdemes ide vagy oda „lecsatlakozni”.

Rádai: Aki a politika iránt érdeklődött, az bizony tudta, hogy nagy valószínűséggel Antall József lesz a miniszterelnök, vagyis hogy az MDF, a „nyugodt erő” által vezetett koalíció fog kormányozni, amely azonban valójában nem Antall pártja volt, hanem akkor még minden bizonnyal Csurka Istváné, Lezsák Sándoré, Csoóri Sándoré. Másfelől az, aki önt kinevezte, illetve helyzetbe hozta, ismerhette a politikai vonzalmait, rokonszenveit és ellenszenveit.

Pálfy G.: Ez utólagos okoskodás a tapasztalatok birtokában, előrenézni kicsit bonyolultabb volt. Az SZDSZ majdnem megnyerte a választásokat. Antall győzelmi pozíciójában reménykedni inkább vakhit lehetett, mint bizonyosság.

Rádai: Ugorjunk néhány hónapot, Hankiss Elemér elnöksége idejére, akit a választás után – mint pártok fölött álló, köztiszteletnek örvendő személyiséget – valamennyi parlamenti párt egyetértésével neveztek ki a Magyar Televízió élére. Ön az ő ténykedését az intézmény élén – sosem rejtette véka alá – katasztrofálisnak tartotta, őt teszi felelőssé mint a rossz folyamatok elindítóját a Magyar Televízió mai kivérzett, gazdaságilag ellehetetlenült állapotáért, erről azonban a távollétében nem szeretnék beszélgetni. Annál inkább arról a pályázatról, amit egy alternatív, híradó típusú műsor indítása céljából hirdetett meg Hankiss, mondván, egyelőre képtelenség a Magyar Televízióban a pártatlanságot, illetve a közszolgálatiságot a maga tiszta formájában megteremteni, ezért legalább ellensúlyokat kell képezni. Például a Pálfy G.-féle Híradóval szemben a második csatornán létre kell hozni egy másikat. Az ön által vezetett Híradóhoz azonban nem nyúlt, furcsa módon arra nem írt ki pályázatot, ezért önnek nem kellett pályáznia. Ma mit gondol erről?

Pálfy G.: Nekem rögtön lesújtó véleményem volt erről a pályázatról, amit azóta is fenntartok.

Rádai: Mert önnek nem kellett pályáznia? Csak nem az alternatív híradó hátrányos helyzete, az egyenlőtlen feltételek miatt?

Pálfy G.: Nem. Azért, mert az objektív tájékoztatást két irányban menő híradózással nem lehet megteremteni. Ha – és ezt akkor is nyilatkoztam – problémásnak látta az elnök a Híradó beállítottságát, akkor engem el kellett volna távolítania, és a helyemre kellett volna ültetnie valakit, akiben szakmailag megbízik.

Rádai: Akkor felvonult volna az ön védelmében Csurka István, Zacsek Gyula és Király B. Izabella söprűvel – a szerintük szükséges tisztogatásra, „nagytakarításra” célozva ezzel elmés módon –, ahogyan a Magyar Rádiónál tették. Ezt Hankiss nyilván el akarta kerülni.

Pálfy G.: 1992-ben olyan nagyon ettől tartani már nem volt érdemes, hiszen Csurka már hátba támadta a saját kormányát…

Rádai: 1992 nyarán, őszén. Ez viszont még 1991-es történet. Az Egyenleg 1992 januárjában indult. Ráadásul a háború az MDF-en belüli hegemóniáért még sokáig zajlott, és Csurka még hosszú ideig nem szűnt meg az MDF médiapolitikusa lenni.

Pálfy G.: Persze, de éppen ezért sokkalta célszerűbb lett volna engem eltávolítani, és egy konszenzusos embert odatenni.

Rádai: Rendkívül hátrányos helyzetben indult az Egyenleg, és nemcsak azért, mert egyedül a kettes csatornán volt látható, hanem mert csak három kamerával rendelkezett, miközben a Híradó tizenvalahánnyal, mert ön nem akarta velük megosztani az archívum használatát. Ma mit gondol erről?

Pálfy G.: A műszaki park közös használata lehetetlen, nekünk egyetlen kamerával sem volt több, mint ami a napi működéshez szükséges. Itt is óriási hibát követett el Hankiss Elemér, akinek először meg kellett volna teremtenie az új műsor technikai feltételeit, és csak azután elindítani. A semmivel valóban nem lehet műsort csinálni. De ez nem az én gondom volt, miért is lett volna egy másik műsor működtetése az én gondom? Egyébként nem azért jött létre az ellenhíradó, hogy azonos feltételekkel, azonos sugárzási adottságokkal, hasonló nagyságú társadalmi kört érjen el – ezt senki sem gondolhatta volna akkor komolyan. Hiszen a mi legrosszabb tévéhíradóinknak is 35 százalékos nézettségük volt akkor, ezt elérni egy kezdő híradóműsornak lehetetlenség volt. Tematizálási feladatokat szántak neki. Az Egyenleg nem azért volt fontos a politika másik oldala számára, mert „abból a társadalom majd fel fog világosulni” az igazságról, hanem tematizálási célból, és ezt az elvárást az Egyenleg tökéletesen teljesítette.

Rádai: Tehát ma is elfogadhatónak, sőt, üdvösnek tartja, ha az egyetlen, még versenytárs nélküli televízió egyetlen – abszolút monopolhelyzetben lévő – Híradója mérhetetlen elfogultsággal tájékoztat?</p>

Pálfy G.: Ez egy más felfogású ember véleménye, egyáltalán nem lehetett ezt tapasztalni. És ismétlem, a monopolhelyzetet nem egy másik, ellenkezőképpen elfogult műsor elindításával kell feltörni, hanem meg kell próbálni stabilizálni, középre húzni azt a műsort, amelyik működőképes.

Rádai: Az akkori Pálfy G. Istvánban lett volna hajlandóság a középre húzódásra?

Pálfy G.: Én folyamatosan tárgyaltam. És aki ért a televíziózáshoz, az azt is tudja, hogy az egyes adásokat nem a főszerkesztő szerkeszti.

Rádai: Viszont felelős értük, és megválogathatja a munkatársait. Nézzük, hol kötött ki némelyikük később, többnyire épp azok, akiket ön választott: Liebmann Katalin volt akkor a Híradó sztárműsorvezetője, később a Torgyán József vezette kisgazdapárthoz csatlakozott, magas beosztásban, még később fellázadt, és saját kisgazdapártot alapított. Stefka István ma a Magyar Nemzet munkatársa. Várkonyi Balázs később Torgyán miniszter sajtófőnöke lett a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban. Franka Tibor, a MIÉP későbbi képviselőjelöltje a Pannon Rádió hírhedt műsorvezetője lett, Murányi László a KDNP képviselőjelöltje. Császár Attila, akinek a nevéhez fűződik az Egyenleg kikészítése vagy leleplezése – ki honnan nézi –, ma is közeli munkatársa. Ők mind a Pálfy G.-féle Híradó emblematikus figurái voltak.

Pálfy G.: Közülük baráti kapcsolatban Stefka Istvánnal és Császár Attilával vagyok, másokkal korábban se nagyon voltam. De visszatérve a pártosság-pártatlanság kérdésére, az ezzel kapcsolatos vádakra: én csak annyit vállalok ebből, hogy az rendszerváltoztató Híradó volt. Én valóban hittem a rendszerváltoztatás értelmében, és egyáltalán nem sírtam vissza a balliberális utakon járó pártállami elgondolásokat. Valóban azt gondoltam, hogy a magyar demokrácia első szabadon választott kormányának van annyi joga, mint amennyi az ellenzék néhány üvöltőjének. Nem hittem, hogy a Nyilvánosság Klub a társadalom bármifajta konszenzusos szemléletét képviselné. Ma sem hiszem. Hankiss Elemérnek pedig abban a helyzetben nem úgy kellett volna viselkednie, ahogyan viselkedett, ha elfogultnak tartott, akkor hozzám kellett volna nyúlnia, ahogyan ezt később – nagyon rossz időben, nagyon rosszul – meg is tette, és Chrudinákhoz is, ahogyan később azt is megtette. Ezt neki korábban végig kellett volna gondolnia.

De vegyük szemügyre a dolgot kicsit távolabbról: 1990. január 9-én nevezett ki engem Nemeskürty István a Híradó és A Hét élére, és már a következő napon olvashattam a budapesti pártbizottság lapjában, az Esti Hírlapban egy vezércikket, amelyben engem mindennek elmondtak, és mindennel megvádoltak, épp csak anyagyilkossággal nem. Ki írta ezt a cikket? Bencsik András, a Magyar Demokrata mai főszerkesztője. És tudja, miket írt rólam a Kurirban például – Aczél Endre táskahordozójaként – Bayer Zsolt? Ha én mindig ezekre az emberekre figyeltem volna, akiknek nem kell forgószél ahhoz, hogy az egyik percről a másikra az egyik oldalról a másikra álljanak, akkor már régen megbolondultam volna. Ráadásul akkor mindenki járatlan úton járt. Az a négy év sokkal nehezebb időszaka volt a televíziózásnak, mint a későbbiek, ugyanis később teremtődtek meg a viszonyítási alapok. Azért keresztre feszíteni embereket, mert a járatlan úton nem úgy mentek, mint a sima aszfalton, kicsit méltánytalan.

Igaz, amikor visszatekintek, magam sem tudom fölmenteni magunkat, újságírókat, de egyik oldalon sem. Ugyanis nem kellett volna nekünk azokat a kesztyűket fölkapkodnunk, amelyeket elénk dobáltak, és szakmai alapon kellett volna alapvető egyezségeket kötnünk. Mai fejünkkel talán már képesek lennénk rá, akkor nagyot hibáztunk. És jó lenne a szakmánk elsilányosodását, ami egyikünknek sem válik a dicsőségére, végre közösen megállítani, és visszahozni azt a nimbuszt, amire ez a szakma okkal lehetett büszke. Tehát nagyon higgadtan kellene azokat az 1990 és 1998 közötti eseményeket megvizsgálni, kellő higgadtsággal és nem egymás képébe vágni, hogy te ilyen, te meg olyan voltál, mert mindenkinek megvolt az indoka, hogy miért volt olyan, amilyen.

Rádai: És ez mentség lehet arra az ámokfutásra, ami a Híradóban és A Hétben zajlott az 1994-es választások közeledtével? Azokban a hetekben „megismerhettük” ott a Horn Gyula által pufajkás korában állítólag kirúgott fogak esetét, „értesülhettünk” a Köztársaság téri kazamatákról, ahonnan 1956 óta hallhatók a sikolyok, a halálhörgés, a sóhajok, a jajveszékelés, aztán következett a híres szájról olvasás esete, amikor szintén Horn Gyulát érték állítólag káromkodáson. Ezek rettenetesen szomorú vagy inkább tragikomikus történetek voltak.

Pálfy G.: Igen, de nekem szomorú, mert semmi szerepem nem volt bennük. Borzalmas ugyanis megélni, amikor az emberre olyan dolgokat ragasztanak, amelyekhez az égadta világon semmi köze nincsen.

Rádai: De maga volt a főszerkesztő…

Pálfy G.: Csakhogy ezek nem a Híradóban voltak láthatók. A szájbarúgásos történet Chrudináknál szerepelt. Napokon át prés alatt tartott, hogy szálljunk be mi is a történetbe, ellenálltam, mert bornírtnak tartottam, mégis úgy rögzült, hogy én csináltam. A Köztársaság téri ásatások: Chrudinák szerkesztésében készítette a műsort az a Dézsi Zoltán, aki ma is a Magyar Televízió szerkesztője. Semmi közöm nem volt az egészhez. A szájról való leolvasás anyaga nem került képernyőre, mert megakadályoztam. Igaz, az újságokban megjelent, de én nem engedtem képernyőre. Vagyis olyan bűnöket írnak a rovásomra, amelyeket nem követtem el, mások követték el.

Rádai: Hogyan váltották le?

Pálfy G.: Az 1994-es MSZP-győzelem után Horn Gyula három ember eltávolításához ragaszkodott: Csúcs Lászlóéhoz, Nahlik Gáboréhoz és az enyémhez, és akkor Boross Péter – mint az ügyvezető kormány feje – javasolta, Nahlik Gábor pedig fölmentett. Négy év munkanélküliség következett.

Rádai: Ön szerint mikor ért véget a Magyar Televízióban a rendszerváltás?

Pálfy G.: Ezt félek kimondani: soha. Az a gyanúm, hogy 1996-ban, a médiatörvénnyel lezárult az a korszak, amikor még voltak értékteremtő, jó megmozdulások. A szakmánkat ma elborítja a selejt. Tegnap egész nap a Duna Televíziót néztem, csodálatosnál csodálatosabb műsorokat. Mi végre ez az egész? – kérdeztem magamtól, hiszen tudjuk, milyen kevesen nézik őket. Ez borzalom, nem rendszerváltozás.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Lapozás
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.