Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2004 tél – Terror rovat

Szabó Sára

Katasztrófamaraton avagy „a tények gigantikus elkendőzése” (1/10)

Az ikertornyok elleni merénylet élő közvetítése

„Összezsugorodott; világfalu, szokták mondani. És mindent megtudhatunk, ami a faluban történik, csak épp érzelmileg vagy érzékszervileg nem tudjuk követni. A falunk kicsi, de sok, túl sok, nem vagyunk képesek befogadni. […] Ha nem figyelünk, nem tudjuk, hogy a híradót nézzük-e még vagy az utána következő filmet. Ugyanaz a géppisztolyos férfi lődöz a ház előtt, mint az agyunkban.”

(Esterházy Péter: A szavak csodálatos életéből)

2001. szeptember 11-én öngyilkos merénylők eltérített utasszállító repülőgépeket vezettek a New York-i Világkereskedelmi Központ (WTC) ikertornyainak és a washingtoni Pentagon épületének. A terrorcselekmény híre a globalizálódó nyilvánosságban alapvető fontossággal bírt a hírpiac minden szereplője számára. Így a precedens nélküli esemény minden eddigitől eltérő szerepvállalást követelt a médiától. A globális médiát vezérlő amerikai elektronikus média a műsor megszakítása és az élő adás, vagyis a katasztrófamaraton műfaja mellett döntött. Az esemény rendkívüli hordereje és hírértéke miatt a világ számos helyi tévéadója, adását szintén megszakítva, az atlantai központú CNN hírtelevízió képeire váltott. Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, hogy ez a döntés helyes volt-e. Mennyiben szolgálta a katasztrófamaraton a rossz ügyet, és mennyiben töltötte be a katasztrófahelyzetben oly szükséges orientációs szerepet? Szükséges volt-e a globális közönséghez is azonnal élő adás formájában eljuttatni az információt? Mint látni fogjuk, a döntés helyességére vonatkozóan nem adható egyértelmű igenlő válasz, a mérleg másik serpenyőjében pedig a hírműfaj számos hátrányát találjuk.

Tragédia forgatókönyv nélkül

Katasztrófamaratonnak azt a televíziós műfajt nevezzük, amikor valamely váratlan, rendkívüli jelentőséggel bíró katasztrófát a televízió az eredeti műsortervet megszakítva a helyszínről élő adásban, órákon keresztül közvetít. Azt, hogy ezt a jelenséget önálló televíziós műfajként lehet és kell kezelni, mert precedens nélküli hatásai lehetnek a közvéleményre, a nyilvánosságra és a demokratikus döntéshozatali folyamatokra, Tamar Liebes, a jeruzsálemi egyetem kommunikációprofesszora vetette fel. A katasztrófamaraton elnevezést is ő alkotta meg, és használta először elemzésében az 1996-os sorozatos jeruzsálemi buszrobbantásokkal összefüggésben (Liebes, 1998). Amikor a Hamasz palesztin szervezet öngyilkos merénylői az oslói béketárgyalások megakadályozása céljából nyolc nap alatt három járművet robbantottak fel, az izraeli televíziócsatornák minden más programot törölve 72 órás katasztrófamaratonra váltottak. Mint arról Liebes beszámol, ez azt jelentette, hogy három napon keresztül folyamatosan ismételték a horror képeit, a sokkos állapotban lévő áldozatok és a szemtanúk beszámolóit, illetve azt, hogy a tudósítók a drámai feszültséget növelve agresszíven próbálták nyilatkozatra bírni az általuk felelősnek vélt politikusokat.

Az esettel kapcsolatban erőteljes bírálatok érték az izraeli televíziók tevékenységét. A szerkesztetlen – forgatókönyv nélküli – „maraton” fölöslegesen növelte a tömeghisztériát, ráadásul a különböző adók abban versengtek egymással, hogy ki tud erőszakosabb lenni a kormány képviselőivel. Ez a tény egyes vélemények szerint később hozzájárult a kormány bukásához. Liebes szerint a katasztrófamaraton kizárólag a mindennapi rutin, az élet megszokott rendjének váratlan összeomlását kommunikálja a befogadó felé. Arra ítéli a nézőt, hogy folyamatosan szemtanúja legyen „a Jó és a Gonosz harcá”-nak, amelynek végkimenetele még ismeretlen. Ezzel hozzájárul ahhoz, hogy az egyén elveszítse személyes biztonságérzetét és a vezetésbe vetett bizalmát, mivel a politikai folyamatok addigi eredményeit szinte lenullázza a kontextusból kiragadott egyetlen tragédia élő adásban való, mindent betöltő közvetítése. Liebes ezt azzal is alátámasztja, hogy a média – mivel a politikusok csak ritkán tudnak közvetlenül a katasztrófa után érdemben nyilatkozni a sejthető okokról és következményekről – az élő közvetítésekben szinte kizárólag túlélőket és szemtanúkat szólaltat meg, akik viszont sem helyzetüket, sem pedig idegállapotukat tekintve nem alkalmasak a semleges, higgadt, megfontolt vélemény megfogalmazására. Az ő üzenetük akaratlanul is a kormány és általában az intézményes politizálás problémamegoldásra való alkalmatlanságáról szól.

Katasztrófahelyzetben kollektív igény keletkezik a felelősök megtalálására, megbüntetésére és a biztonságérzet helyreállítására. E feladatok megoldása a politikusokra vár, és a televízió egyenes adása felerősíti ezeket az igényeket: „látványos” csapásra „látványos” választ kell adni. Ennek sok esetben az lehet az eredménye – írja Liebes –, hogy a politikai vezetők az így rájuk nehezedő nyomás miatt elhamarkodott nyilatkozatokat tesznek, esetleg átgondolatlan döntéseket hoznak, amelyeket aztán az ellenzékben lévő politikai erők felhasználhatnak ellenük. Liebes azt tartja a katasztrófamaraton legnagyobb veszélyének, hogy az ily módon drasztikusan beavatkozik a demokratikus döntéshozatali folyamatokba. Más szóval a média területén végbement technológiai megújulásnak, amely lehetővé teszi a „gyorsítást” és a távjelenlétet, nem szabad a politikai folyamatokra is rányomnia a bélyegét. A demokrácia alapvető jellemzője ugyanis, hogy a társadalmi problémák kezelése során fokozatosan haladva talál meg egy, a többség számára megfelelő választ.

Ez a veszély a szeptember 11-i eseményeknél is fennállt, a végleges konklúziót azonban talán még most, a történtek után három évvel sem lehet biztonsággal levonni.* Természetesen ezen a ponton nem szükséges túldimenzionálni a katasztrófamaraton hatásait. Feltéve azonban, hogy Liebes fent említett állításait megalapozottnak tartjuk, a műfaj nyilvánosságformáló ereje nem negligálható. Tény, hogy a katasztrófamaraton rákényszerítette a politikusokat az azonnali nyilatkozatra, ez azonban nem vonta maga után a megszólalók népszerűségének azonnali csökkenését. Sőt, a történések két legfontosabb amerikai politikai szereplője, George W. Bush amerikai elnök és Rudolph Giuliani, New York akkori polgármestere a társadalmi egység szimbólumaivá tudott válni. Ennek két fő oka az volt, hogy mindketten felismerték a kommunikációs tér katasztrófa okozta változásait, illetve hogy Bush elnök ígéretet tett a „látványos” ellencsapásra: a soron következő „State of the Union” beszédben hangzott el az elhíresült „a Gonosz tengelye” (axis of evil) kifejezés. Hogy az azóta beváltott ígéret hosszú távon milyen hatással volt az elnök népszerűségére, talán csak a közeledő elnökválasztás során fog kiderülni.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.