   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2005 tavasz – Politikai kommunikáció rovat Hegedűs István – Szilágyi-Gál Mihály – Sipos Balázs – Navracsics Tibor Politikai kommunikáció 2004 (1/9)Egy konferencia hozzászólásai A Zsigmond Király Főiskola és a Médiakutató 2004. december 10-én közös konferenciát rendezett „Politikai kommunikáció 2004” címmel. Elsősorban arra a kérdésre kerestünk választ, hogy a modern politikai kommunikációs stratégiák térhódítása megkönnyíti-e a választók politikai döntésekben való részvételét. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy az újságírók miként reagálhatnak azokra a politikusi kísérletekre, amelyek célja a hírnapirend befolyásolása. Az alábbiakban az elhangzott hozzászólások közül Hegedűs István, Szilágyi-Gál Mihály, Sipos Balázs és Navracsics Tibor előadásának szerkesztett változatát közöljük *. A beszélgetést Bajomi-Lázár Péter vezette. A konferencia további hozzászólásait terveink szerint következő számunkban közöljük. Hegedűs István: Politikai kommunikáció Magyarországon Mítoszok és túlzások A félreértések elkerülése érdekében már az előadás elején megjegyezném, hogy némileg az ördög ügyvédje szerepét vállaltam magamra, amikor a politikai kommunikáció, mindenekelőtt a politikusok politikai kommunikációjának a mindenhatósága ellen érvelek. Természetesen nem állítom, hogy mindaz, amiről ezen a konferencián vitázunk, vagyis a politikai kommunikáció, ezen belül a politikai marketing és a különböző modern meggyőzőmódszerek fölöslegesek, értelmetlenek, hatástalanok és roszszak. Viszont szeretném az egész problémakört a média és a politika tágabb viszonyába beágyazni. Az RTL Klubon éjfél után vagy csak 1 óra körül kezdődik Az elnök emberei; eredeti címén The West Wing. Az izgalmas fikció főszereplői az amerikai elnök és csapatának tagjai, akik többnyire politikai kommunikációs szakemberek. ők elemzik a napi politikai fejleményeket, ötleteket gyártanak, ugyanakkor rendszeresen tárgyalnak és alkudoznak a kongresszus tagjaival. Az általuk írt kitűnő beszédekben az elnök, aki igen karizmatikus politikus, eljuttatja az üzeneteket a szélesebb tömegekhez. Noha odafigyel tanácsadói véleményére, maga dönt el minden fontosabb politikai dilemmát. A szövegtervezeteket mindazonáltal gyakran nemcsak stilizálja, hanem – ha kell – visszaadja stábjának átdolgozásra. A politikai irányvonal, a politikai tartalom kérdése, illetve a politikai kommunikációs feladat soha nem válik szét az együtt gondolkodó team munkájában. Egyáltalán nem a politikai kommunikáció szerepe és jelentősége ellen beszélek tehát, csak érdemes átgondolnunk, hogyan is alakult ki Magyarországon a politikai kommunikáció körüli mítosz. Mintegy 15 évvel ezelőtt, a rendszerváltás idején, az alkotmányos forradalom során „áttört” az a széles értelemben vett liberális felfogás, amely a média szabadságának, a vélemények szabad áramlásának fontosságát, a szólásszabadság alapvető jogát hangsúlyozta. Ezt a közfelfogást képviselte minden magára valamit adó politikai erő, és minden komoly politikus ezen a nyelvezeten fejtette ki gondolatait. A médiapluralizmus megteremtése volt a legfőbb cél, mindenekelőtt annak érdekében, hogy az eltérő nézetek szabadon ütközhessenek, és az állampolgárok alaposan megismerhessék a versengő álláspontokat. Ez az általános közbeszéd módosult az 1990-es évek közepére: részben kiegészült, részben pedig át is alakult, amikor Magyarországon megjelentek a médiahatalom-elméletek. A nyugaton jól ismert, univerzális médiahatalom-elméletek közül nálunk leginkább a médiaelit uralmának teóriája terjedt el. Érdemes azért két másik olyan iskolát is megemlíteni, némileg leegyszerűsítve, amelynek képviselői szintén a média hatalmának tézisét vallják. Az egyik felfogás szerint a médiatartalom és a hozzá kapcsolódó interpretáció döntően a média tulajdonosainak szándékaitól függ. A másik, némileg posztmodernebb felfogás szerint maga a média hozta létre az új infotainment világát, mégpedig technológiai alapon. A Magyarországon legismertebb médiaelit-elméletbe ezek a magyarázatok is beszűrődtek, eklektikussá téve ezt a világértelmezést, amely szerint a médiában dolgozó vezető újságírók, szerkesztők és riporterek – pártpolitikai szimpátiájuknak megfelelően torzítva az információkat – sikeresen manipulálják a közvéleményt. Ennek a tábornak a legmarkánsabb képviselője itthon Pokol Béla (1995), ámbár Debreczeni József (1994) az 1990-es évek közepén még szintén hasonló nézeteket fejtegetett. Mindezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az a képzet, hogy a politikai kommunikáció amolyan politikai csodafegyver, vagyis hogy politikai pártok ügyes kommunikációjuk révén uralni tudják a társadalmi közbeszédet, csak a 20. század utolsó évtizedének végén vált dominánssá a magyarországi politikai publicisztikában és számos politikatudományi közleményben, szoros összefüggésben természetesen azzal a ténnyel, hogy 1998-ban a Fidesz (akkori nevén a Fidesz-Magyar Polgári Párt) nyerte meg a választásokat, úgy, hogy a szervezet vezetője, Orbán Viktor az addigi miniszterelnökhöz, Horn Gyulához, illetve más politikusokhoz képest is professzionális kommunikációs stílust és szóhasználatot honosított meg. Kormányra kerülve még látványosabban folytatódott a Fidesz kommunikációs forradalma – amit az elemzők hol ünnepeltek, hol kárhoztattak. Mellesleg a politikai kommunikációs technikák feltételezett diadala gyakorlatilag ellentmondott a médiaelit hatalmáról szóló korábbi szemléletnek, ám ez az intellektuális feszültség keveseket zavart. Habár úgyis értelmezhették a fordulatot, főleg a politikai jobboldalon, hogy éppen az új kommunikációs módszerek segítségével vágtak vissza a klasszissá érett politikusok a médiát kézben tartó baloldali és liberális újságírói kasztnak. Valójában a modern politikai kommunikációs módszerek nem 1998-ban bukkantak fel először Magyarországon. Ha a teremben ülők közül azok, akik már akkor is éltek, visszaemlékeznek rá, 1989–90-ben nagy feltűnést keltő, bár akkor még spontán politikai kommunikációs ötleteket találtak ki az új politikai erők. Az 1989-es népszavazás idején az offenzívába lendült SZDSZ és a „négy igen” pártján álló többi csoport meglepően sikeres kampányt vezényelt le. Az 1990-es választások során pedig minden komolyabb politikai párt túllépett a postaládákba bedobált kezdetleges szórólapok módszerén. A Fiatal Demokraták Szövetségének „csókos” plakátját és azt a televíziós klipjüket említhetem példaként, amelyben a vörös csillag dominószerűen dőlt össze egy elgurított labda hatására. Annak a meggyökeresedett hittételnek, amely szerint a profi politikusok csodafegyverként képesek használni a politikai kommunikáció kifinomult módszereit a közvélemény megdolgozása érdekében, van egy eredetmítosza. Ezt a meggyőződést vissza lehet vezetni az 1960-as Nixon–Kennedy televíziós viták eredményének közismert értelmezéséig. Gondolom, sokan hallották úgy ezt a történetet, hogy Nixon ezeken az estéken vesztette el az elnökválasztást. Valójában az elemzések szerint Kennedy csak minimális mértékben volt jobb a televíziót nézők szemében, ráadásul ekkor még rengetegen rádión hallgatták a vitát, ahol Nixon tűnt meggyőzőbbnek. Mégis, Kennedy csekély mértékű győzelmét a legenda alapján ma is gyakran napbarnítottságával és fiatalos lendületével magyarázzák. A tévéviták mindazonáltal csak azért lehetettek ennyire fontosak, mivel egyébként fej fej mellett álltak az elnökjelöltek. Azt persze nagyon nehéz lenne megmagyarázni, hogy a választók végül miért szavaztak úgy, ahogy. „A csomagoláson múlik minden” típusú bölcsességeket a tapasztalatok nem mindig támasztják alá. A legfrissebb példa éppen azt mutatja, hogy az elnökjelöltek tévévitái önmagukban aligha döntik el a választásokat, még akkor sem, ha a többség az egyik jelöltet egyértelműen jobbnak látta. Mindhárom összecsapás után a kihívó John Kerryt hozták ki győztesnek – a Népszabadságban „Kerry–Bush 3:0” címmel jelent meg az eredmény –, ám a választást, mint tudjuk, a demokraták elvesztették. Vagy akkor inkább az előzetes várakozások és a tényleges teljesítmények összevetésében kell keresnünk a megoldást? A rendkívül kiélezett 2002-es magyarországi kampány végén, pontosabban az első választási forduló előtt a politikai kommunikáció akkor talán legjobb magyarországi művelőjének tartott Orbán Viktor a rendkívül gyenge rétori képességekkel rendelkező Medgyessy Péterrel találkozott. A váratlannak tekintett ellenzéki sikerben talán az is komoly szerepet játszott, hogy Orbán távolról sem „mosta le” kihívóját a szópárbajban – és nemcsak azért nem, mert ellenfele nyugodtabbnak tűnt, és metakommunikációja meggyőzőbb volt, hanem az érvelés minőségét tekintve sem igazolta a verhetetlenségéről szóló előzetes jóslatokat. Érdemes a politikai kommunikáció mindenhatóságába vetett hitet más egydimenziós elméletekkel összevetni. A már emlegetett médiaelit-teória is gyakorlatilag egyetlen szempontra hivatkozik, amikor úgy érvel, hogy mivel a szerkesztők nem objektíven, hanem kulturális és gyakran pártos ideológiai értékrendjük alapján válogatják a híreket, sikeresen befolyásolhatják a politikai közhangulatot. A társadalomban elterjedt különböző, kizárólagos magyarázó erővel bíró „politikaelméleti” sztereotípiák szerkezete nagyon hasonló: „akié az információ, azé a hatalom”; „minden csak pénzkérdés”; a közszereplők és az államok cselekvésének kizárólagos mozgatórugója az érdek – vagy utolsó lehetséges indokként még mindig ott van a végső érv, az olaj... Ezek az egylépcsős lineáris oksági összefüggések igen népszerűek manapság. Nem árt talán, ha felelevenítem az egyik régi egyetemi emlékemet: úgy 25 évvel ezelőtt Kornai János egyszer elfogadhatatlannak nevezte előadásában, hogy egyetlen magyarázó tényezőre vezessünk vissza valamilyen közgazdasági jelenséget. Sőt, már azt is gyanúsnak tartotta, ha az „egy” szócska szerepel egy kifejezésben – amivel persze nagy sikert aratott, hiszen ez még az egypártrendszer idején történt.
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Politikai kommunikáció Németh György: Hogyan nyerjük meg a választásokat? Hegedűs István – Szilágyi-Gál Mihály – Sipos Balázs – Navracsics Tibor: Bajomi-Lázár Péter: A politika mediatizálódása és a média politizálódása Történelem Takács Róbert: Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években Szajbély Mihály: A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról Kisebbség Hammer Ferenc: Közszolgálat György Péter: Közszolgálat a globális technokultúra korában Piac Haulis Zoltán: Interaktív műsorformák a tematikus televíziózásban Kritika Gyulai Attila: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
