Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 tavasz – Történelem rovat

Szajbély Mihály

A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról (2/5)

A médiatörténet

Mindenekelőtt azt érdemes világosan látni, hogy a sajtótörténet nem önmagában szabadult ki segédtudományi szerepköréből, hanem az 1960-as évek első felében az észak-amerikai kontinensen létrejött és gyorsan akadémiai diszciplinává vált médiatudomány részeként. A nagy iniciátor Marshall McLuhan (1911–1980) kanadai szociológus és médiatörténész volt, megfigyeléseinek háttrében pedig a televíziózás tömegméretűvé válása állt. Annak tényét, hogy információt alapvetően nem csupán beszéd és írás által lehet közvetíteni, hanem képek útján is, már a film, majd a hangosfilm megjelenése nyilvánvalóvá tette az 1920-as évek végétől kezdve. A televíziózás viszont ezt a technikát bevitte az otthonokba, és a mindennapok részévé, sőt elsődleges információforrássá tette, ezzel pedig olyan alapvetően megváltoztatta az emberek világészlelési módját, következésképpen gondolkodásmódját is, hogy elkerülhetetlenné vált a kialakult helyzettel való tudományos igényű szembenézés. Ennek kapcsán Kanadában és az Egyesült Államokban elsősorban a kommunikáció és a különböző médiumok közötti összefüggéseket és kapcsolatokat igyekeztek tisztázni. Kialakították a médiaelemzés sajátos fogalomtárát, ezzel párhuzamosan pedig vizsgálni kezdték a kommunikáció történeti alakulását, azaz médiatörténeti szempontból kezdték tárgyalni a szóbeliség és az írásbeliség egész problematikáját, majd az elektronikus hírközlő eszközök történetét, és ennek a hosszú folyamatnak a részeként értelmezték a sajtó megjelenését és alakulástörténetét.

Ezek a kutatások, amelyek gyorsan meghonosodtak Nyugat-Európában ³, felülírták azt a közkeletű gondolatot, hogy a médiatörténet az elektronikus médiumok történetével lenne egyenlő ⁴, és így azok megjelenése előtt sajtótörténetről, megjelenésük után pedig sajtó- és médiatörténetről lehetne beszélni.

A tradicionális sajtótörténetek a lapok létrejöttéről, jellemzőiről és megszűnéséről tudósítanak, alapvetően kronologikus rendet követve, ezen belül anyagukat az aktuálisan létező vagy éppen létrejövő sajtótípusoknak megfelelően tagolva. Egyféle leltárt készítenek tehát, az anyag rendezésénél pedig többnyire a politikatörténet korszakolását követik. A médiatörténet viszont mélyebb és sajátos összefüggésekre kíváncsi, a médiumok alakulástörténetének belső logikáját igyekszik feltárni. Kiindulópontja az, hogy a médiumok történetének van egy helytől és időtől független, modellszerű alapmozgása. Eszerint egy új médium megszületése sohasem teszi fölöslegessé a már előtte létezett médiumok egyikét sem: nem a helyükbe, hanem melléjük lép, egyúttal újradefiniáltatja velük a helyüket, a jelentőségüket és a lehetőségeiket (Shanze, 2001: 210). Az írás kialakulása nem tette fölöslegessé a beszédet, a könyvnyomtatás feltalálása nem tette fölöslegessé a kézírást, a napilapok és a folyóiratok létrejötte nem tette fölöslegessé a könyvet, az elektronikus adathordozók elterjedése nem tette fölöslegessé a nyomtatott sajtót. Kétségtelen azonban, hogy az újabb és újabb médiumok elkülönülése mindig szerepük újragondolására, sok esetben elkeseredett ellenállásra késztette a régebbieket.

Az írás például egy bizonyos téma tárgyalását bizonyos keretek között teszi lehetővé, a fénykép más keretek között, és a mozgókép megint csak másként. Egy új technika belépése módosítja a meglévők hatókörét és a velük szembeni elvárásokat egyaránt. Amíg nem terjedt el a fényképezés, addig a regényekben gyakran bukkantak fel részletes tájleírások; amióta a fényképezés közkeletűvé vált, sőt megjelent a mozgókép is, a részletező tájleírások unalmasakká váltak, és kikoptak a regényekből. Amíg nem volt televízió, addig a moziban volt filmhíradó; amióta a televízió naponta többször jelentkezik friss képes hírekkel, azóta a filmhíradó fölöslegessé vált. Amíg nem volt televízió, a rádióban esténként gyakran volt színházi közvetítés. A színészek hangja hallatszott a rádión keresztül, a látványt viszont egy kommentátor pótolta, aki belesuttogta a mikrofonba, hogy éppen mi történik a színpadon. Amióta elterjedt a televízió, a rádiós színházi közvetítések igencsak megritkultak. Napjaink médiaanalízisének egyik legizgalmasabb témája pedig annak vizsgálata, hogy miként keresi szerepét a nyomtatott sajtó az elektronikus, illetve a digitális médiumok környezetében.

Az elmondottakból következik, hogy mindegyik médiumnak önálló története van ugyan, de ezt a történetet a környezetében lejátszódó (mediális és egyéb, például infrastukturális, gazdasági, mentális stb.) változások határozzák meg. A médiatörténet éppen ezért nem egyszerűen az egyes médiumok megszületésének kronológiáját igyekszik rekonstruálni (noha természetesen támaszkodik a kronológiára), hanem azt vizsgálja, hogy:

1. a modellszerű alapmozgás miként realizálódott és konkretizálódott az elmúlt évszázadok, sőt évezredek során;

2. melyek voltak az egyes médiumok történetét meghatározó környezeti változások;

3. melyek voltak az alakulástörténet csomópontjai, illetve melyek azok a különbségtételek, amelyek kijelölhetővé teszik őket;

4. a csomópontokra figyelve miként különíthetőek el a médiatörténet makro- és mikrokorszakai;

5. egy új médium születése milyen új lehetőséget biztosított az aktuális közönség számára a világ észlelésére, és ezzel miként járult hozzá a társadalom alakulástörténetéhez.

A médiatörténet tehát nem technikatörténet és nem is társadalomtörténet, hanem a maga sajátos megfigyelési szempontjainak megfelelően mindkettő elemeit hasznosító észleléstörténet, pontosabban az észlelés technicizálódásának a története (Schanze, 2001: 11.). Az észleléstörténetként definiált médiatörténet, a technikatörténet és a társadalomtörténet (gazdaságtörténet, politikatörténet stb.) egymáshoz való viszonya rendszer és környezet kapcsolataként írható le. A médiumok környezetében zajló változások belső irritációkká alakulva járulnak hozzá a médiumok rendszerének önfenntartó és önjáró, a rendszerelmélet terminusával élve autopoiétikus mozgásához, a médiumok rendszerének autopoiétikus mozgása pedig belső irritációkat hoz létre a környező rendszerekben, ezzel hozzájárulva a környezeti rendszerek autopoiétikus mozgásához ⁵. A hírközlés felgyorsulása a 19. század második felében például evidens módon alakította át a gazdaságot, a politikát, a tudományt, de átalakította az egyes emberek világszemléletét is (Barbier & Lavenir, 2004: 135–136).

Úgy is lehetne fogalmazni, hogy minden leírható és magyarázható a médiatörténeti változások szemszögéből. Mivel pedig korábban szinte semmit sem mutattak be ebből a nézőpontból, így tökéletesen érthető, hogy az utóbbi 15–20 évben az érdeklődés igen erőteljesen fordult az újonnan megnyílt kutatási terület felé, és a médiatudomány ma már egyfajta új szupertudományként tűnik fel ⁶.

A médiatudomány hazai felértékelődését egyértelműen jelzi például az a Nyíri Kristóf által az MTA Filozófiai Intézetében az 1990-es években elindított tudományos projekt, amelynek első eredménye a Szóbeliség és írásbeliség. A kommunikációs technológiák története Homérosztól Heideggerig című, 1998-ban megjelent szöveggyűjtemény volt (Nyíri & Szécsi, 1998). Nyíri a kötet előszavában arról beszélt, hogy a kutatócsoport egy új filozófiatörténeti paradigma kidolgozására tesz kísérletet, amely

„a filozófia fogalmi feszültségeit alapvetően a történetileg egymásra torlódó kommunikációs technológiák – szóbeliség, írásbeliség, könyvnyomtatás, elektronikus kommunikáció – között fellépő diszharmóniákból eredezteti. A program elméleti hátterét azok az – elsősorban angolszász – kutatási eredmények képezik, amelyek a szóbeliségtől az írásbeliségre való történeti áttérés kultúrfilozófiai következményeire irányulnak” (Nyíri, 1998: 16).

A kötet elsősorban az ő munkásságukba kínált betekintést.

Az irodalomelmélet és az irodalomtörténet nézőpontjából legújabban Takáts József adott világos és nagyívű áttekintést arról a kultúratudományi fordulatról, amelynek jegyében az elmúlt két évtizedben az irodalmi alkotások medialitásának kérdései kerültek az érdeklődés előterébe, és szorították vissza a sokáig divatos hermeneutikai, illetve dekonstrukciós vizsgálódásokat. A Jelenkor 2004. novemberi számában olvasható gondolatmenetének (Takáts, 2004: 1165–1177) megfogalmazására az a Kulcsár Szabó Ernő és Szirák Péter által szerkesztett, Történelem, kultúra, medialitás (2003) címmel megjelent tanulmánykötet adott alkalmat, amely ugyancsak a cultural turn legfontosabb angolszász és német gondolkodóinak elképzeléseit mutatja be. Takáts kétségbe vonja ugyan azt a kötet szerkesztői által megfogalmazott önleírást, amely szerint a munka olyan új törekvéseket mutatna be, „amelyek a hazai szellemtudományokban még nem fejtettek ki számottevő hatást, s esetleg csupán ismertetések vagy kiragadott szövegrészeik fordítása képviseli őket a szélesebb szakmai nyilvánosságban” (Kulcsár Szabó & Szirák, 2003: 11), de az a tény, hogy a hazai hermeneutika kétségkívül legjelentősebb iskolája ilyen érdeklődéssel fordult az új diszciplína felé, mutatja a médiaelméleti perspektíva vonzerejét. Ugyanezt szinte aforisztikusan fejezi ki a Literaturwissenschaft: intermedial – interdisziplinär címet viselő, 2002-ben Bécsben megjelent tanulmánykötet egyik szerzője, Reinhold Viehoff, aki írásának a következő címet adta: Von der Literaturwissenschaft zur Medienwissenschaft – und kein Weg zurück (Az irodalomtudománytól a médiatudományig – és nincsen visszaút). Azt pedig, hogy a medialitás nézőpontjából milyen érdekesen és újszerűen világíthatók meg az irodalomelmélet és az irodalomtörténet régi kérdései is, egyebek mellett jól példázza Benczik Vilmos pár évvel ezelőtt megjelent, méltatlanul keveset emlegetett könyve (Benczik, 2001).

Az idézett írások tehát egy, ma már bátran tudománytörténetinek nevezhető fordulatról adnak hírt. Ez a fordulat nagyon üdítő és inspiratív, ugyanakkor a különböző diszciplínák parttalanná válásával fenyeget: az egyes területek sajátos kérdései könnyen elveszhetnek, láthatatlanná válhatnak a nagy közös perspektívában. Éppen emiatt gondolom úgy, hogy a médiatudományt, illetve a médiatörténetet nem szupertudományként, hanem világos különbségtételek mentén kell művelni. Ez annyit jelent, hogy nem szabad összekeverni a médiumok rendszerének történetét a médiumok környezetének történetével, még akkor sem, ha a környezeti rendszerek története leírható a médiatörténet perspektívájából is. Azok a leírások azonban már nem a médiumok rendszerének, hanem a környezetében helyet foglaló rendszerek történetének leírásai lesznek: a globális perspektívát tehát nem feladni, hanem világos különbségtételek által tagolni kell.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő

Lapozás

• Bevezetés
• A médiatörténet
• A sajtótörténet mint a médiatörténet része
• Összefoglalás
• Irodalom

Rovatok

Archívum

Politikai kommunikáció

Németh György:

Hogyan nyerjük meg a választásokat?

Hegedűs István – Szilágyi-Gál Mihály – Sipos Balázs – Navracsics Tibor:

Politikai kommunikáció 2004

Bajomi-Lázár Péter:

A politika mediatizálódása és a média politizálódása

Történelem

Takács Róbert:

Sajtóirányítás és újságírói öncenzúra az 1980-as években

Szajbély Mihály:

A médiatörténet és a sajtótörténet viszonyáról

Kisebbség

Hammer Ferenc:

Üzenet a képek között

Közszolgálat

György Péter:

Közszolgálat a globális technokultúra korában

Piac

Haulis Zoltán:

Interaktív műsorformák a tematikus televíziózásban

Kritika

Gyulai Attila:

Esetleges bizonyosságok

Pódiumbeszélgetések

Támogatónk

Partnereink