Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 ősz – Bulvár rovat

Császi Lajos

A Mónika-show kulturális szociológiája (1/7)

A Mónika-show-t – a kereskedelmi televízió más műsoraival együtt – számos támadás érte az elmúlt években az értelmiségi nyilvánosság különböző fórumain. Ugyanakkor a „kibeszélőshow” – ismét csak más kereskedelmi műsorokkal együtt – folyamatosan egyike a legnézettebb műsoroknak. Ebben az írásban azt vizsgálom meg, hogy mi lehet a RTL Klub népszerű délutáni talk-show-jának értelmiségi elutasítása és társadalmi elfogadottsága közötti ellentmondás magyarázata.1

Kulturális demokratizáció a médiában

A politikai rendszerváltás és a média kapcsolata Magyarországon egyike a legjobban kutatott témáknak. Meglepően kevés elemző munka született viszont a kulturális rendszerváltásról. Nem mintha nem jelentek volna meg nagy számban írások a médiában történő kulturális rendszerváltásról – rengeteg ilyen írás jelent meg –, ezek azonban inkább publicisztikai jellegűek voltak, és az aktuális magyar társadalmi-politikai események keretein belül értelmezték a változásokat. Nemcsak a média nemzetközi változásainak számbavétele maradt ki belőlük, de a magyar médiaértelmiség saját szerepével szembenéző önvizsgálata is. A médiában történő kulturális rendszerváltás kritikája ezért nem jutott tovább a kereskedelmi televíziók „felháborító” programjainak elitista vagy moralizáló elutasításánál.

A médiában zajló radikális változások azonban egyszerűen nem engedik meg, hogy a közszolgálatiság régi típusú, mára nagyon is problematikussá vált eszménye nevében önelégülten, a kereskedelmi csatornák „profitéhségére” mutogatva magyarázzunk egy ennél sokkal bonyolultabb jelenséget (Császi, 2003). A kereskedelmi tévék gazdasági, politikai és kulturális térnyerése világméretű folyamat, amely mindenütt átformálta a televíziózás korábbi formáját, és ebbe a globális átalakulásba illeszkedik a magyar média átalakulása is. A nehézséget az okozza, hogy a régi elméleti sémákat nem nagyon lehet – illetve sterilitásuk miatt nem érdemes – használni az új fejlemények magyarázatára, az új szemlélet kialakításához viszont gyökeresen át kell alakítani a kultúráról, a médiáról és a társadalomról alkotott korábbi képünket, ami nem megy könnyen.

A rendszerváltás után a magyar értelmiség a média demokratizációját, azaz a politikai kontrolltól való megszabadítását tűzte zászlajára. Az eszmény a BBC volt információs tárgyilagosságával és a kulturális kánon pártoktól független szolgálatának a programjával. Fel sem merült ekkor, hogy a közszolgálatiság eszményének a politikai és a gazdasági befolyástól való függetlenítése szükségszerűen naiv ábránd marad az újkapitalista magyar társadalomban. Márpedig éppen ez történt, amikor a kommunizmus összeomlása után az állami média keserű politikai viszálykodás tárgya lett, politikai kontrolljáról sem a jobb-, sem a baloldal nem akart lemondani. Az 1990-es években elhúzódó médiaháború jött létre, amely bizonyos értelemben még ma sem zárult le. Továbbra is megmaradt a médiapolitikában a korábbi struktúra, azaz az erős állami beavatkozás, valamint a politikai és a kulturális elitek szövevényes szövetsége, csupán annyi változott, hogy a médiapolitika pluralizálódott (Price, 2004).

Ebben a megoldatlan politikai helyzetben született meg 1995-ben az új médiatörvény, amely engedélyezte a multinacionális tulajdonú kereskedelmi tévék működését. Néhány éven belül rendkívül népszerűek lettek a kereskedelmi tévék, és nézettségben drasztikusan maguk mögé utasították az állami tulajdonban – és az értelmiségi elit befolyása alatt – maradt közszolgálati tévécsatornákat. Jellemző, hogy 2004-ben a két kereskedelmi csatorna együttes nézettsége mintegy ötször nagyobb volt, mint a három állami csatornáé együttesen. Bár a kereskedelmi televíziók már csak a nézőszámuk növelése miatt is kerülték a nyílt politikai állásfoglalást, végeredményben nem csökkentették, hanem növelték a médiát körülvevő háborúskodást. A kereskedelmi műsorok hatására a politikai háború mellett létrejött egy másik front, a kulturális front, amelyet a morál és ízlés politikájáról folyó kulturális háborúnak is nevezhetünk. A kereskedelmi médiában a politikai információ helyére ugyanis a gazdasági hasznosság lépett, a kulturális kánon dominanciáját pedig a populáris szórakoztatás foglalta el. Ez az új modell alapjaiban kérdőjelezte meg a politikai és az értelmiségi eliteknek a média feladatáról vallott korábbi elképzelését.

A késő modernitásban az értelmiségnek egy korábban nem látott kihívással kellett szembenéznie a társadalom minden területén, így a médiában is. Az ebből adódó szerepkonfliktust Bauman a „bíró” és a „tolmács” szerepének különbségében írta le (Bauman, 1987). Az általa jelzett választás a médiaterületen úgy fogalmazható meg, hogy az értelmiség a régi hatalmi pozíciójához ragaszkodva, hagyományos bírói szerepének védelmében konfrontálódik-e az új médiával („azt ezután is mi mondjuk meg, hogy mit kell a médiának tennie”), vagy pedig olyan újfajta, a változásokat tolmácsoló szerepet keres magának, amely a médiában zajló átalakulás megértését és támogatását tűzi ki célul („fedezzük fel az új médiát”). Az állam hagyományosan erős pozíciója a média ellenőrzésében, valamint a nagyobb ízléstoleranciát eredményező külföldi tőke viszonylag alacsony részesedése a magyar médiában eléggé behatárolta a fenti kérdésre adott válaszlehetőségeket. Politikai elkötelezettségtől függetlenül az értelmiségi nyilvánosság ma a kereskedelmi tévék ideológiai megbélyegzésétől és korlátozásokat követelő kulturális kritikájától hangos. Másképpen fogalmazva: eddig a bírói szerep győzedelmeskedett. Vádjaik szerint a rendkívül népszerű tabloid televízió-műsorok (1) a profit növelése érdekében a szórakoztatást a tájékoztatás felé helyezik, (2) a magánszféra tematizálásával elmossák a különbséget a privát és a nyilvános között, és (3) az így kialakuló bulvárosodással fenyegetik a korrekt politikai tájékoztatást és a kulturális kánon közvetítését.

Az a probléma ezzel a vádaskodással, hogy a fenti vádpontok egyike sem vonatkoztatható kizárólag a kereskedelmi médiára. A bulvárosodás már a kereskedelmi tévék engedélyezése előtt is megjelent, sőt – a hírektől a vitaműsorokig – mára a közszolgálati csatornák szinte minden műsortípusát is elérte. De nem beszél a vádaskodás azokról a gazdasági változásokról sem, amelyek világszerte átalakították a televíziózás korábbi formáját, és azokról a tartalmi és formai újításokról sem, amelyeket a média új műfajai hoztak létre. Annak a bírói értelmiségi szerepnek tehát, amely a közszolgálati és a kereskedelmi tévé hagyományos szembeállítását képviseli, ezért nincs sok értelme. Egy korszerű és realista médiapolitikának a kereskedelmi és a közszolgálati tévé közötti különbségek mellett a hasonlóságokat és a komplementaritást is figyelembe kellene vennie.

Egy amerikai médiaközgazdász például meggyőzően mutatta ki a magyar médiáról írt tanulmányában, hogy nemcsak a kereskedelmi televíziók, de az állami tulajdonú televíziók is a hollywoodi filmek és a külföldi licencek vásárlásától függnek (Havens, é. n.). Csakis ezeknek a sikeres produkcióknak a vetítésével tudják ugyanis hozni azt a nézőszámot, amely vonzza a reklámozókat, és így növeli a csatorna bevételét. A kereskedelmi televíziók tőkéje nagyobb, így több sikerműsort tudnak vásárolni, és ennek megfelelően a profitjuk is nagyobb. Az állam által pénzügyileg fenntartott közszolgálati csatornák költségvetése kisebb, ezért kevesebb sikerfilmet tudnak vásárolni, és így a bevételük is alacsonyabb. A különbség inkább abban van közöttük – írja a szerző –, hogy mire fordítják a profitjukat. A kereskedelmi televíziók nem számíthatnak külső támogatásra, ezért a profit egy részéből állandóan új programokat kell kikísérletezniük. Az államilag finanszírozott csatornák viszont a sikerfilmekből származó profit egy részét a kultúrpolitikailag fontos, de alacsony nézettségű dokumentumfilmek és kulturális alkotások vásárlására fordíthatják. Valamiféle munkamegosztásról van itt tehát szó, amely szerint a kereskedelmi tévék az újításban, a közszolgálatiak pedig a tradicionális értékek közvetítésében jeleskednek. Bármire is költik a bevételt, tulajdonostól függetlenül a médiában ma világszerte – summázza Havens – a televíziócsatornák lokális függetlenségének a globális gazdasági függőség az ára.

A médiával kapcsolatos értelmiségi kritika azonban nemcsak a valós gazdasági összefüggésektől tekint el, hanem a társadalmi kontextustól is. Nevezetesen attól, hogy megértse, mi a kapcsolat az emberek mindennapi élete és médiahasználata között. Más szóval: homályban marad az a kérdés, hogy a kereskedelmi televíziózással kapcsolatos értelmiségi félelmek vajon valóban a lakosság széles köreinek aggodalmát tükrözik-e, vagy pedig csupán a kulturális elit véleményét. Ebben az írásban egy nagyobb empirikus vizsgálat első adatait kívánom ismertetni, amelyben az RTL Klub Mónika című talk-show-jának társadalmi recepcióját vizsgáltam. Arra kerestem a választ, hogyan értelmezik és kezelik a mindennapi életben a talk-show-kat az emberek. Mennyire követik az értelmiség elit magyarázatát, illetve mennyiben és hogyan térnek el attól?

Közismert, hogy a 2001 tavaszán indult Mónika-show az egyik legsikeresebb műsor, nézettsége a kezdeti öt százalékról mára 20 százalék körülire emelkedett, és évek óta magasabb a hasonló idősávban sugárzott többi kereskedelmi és közszolgálati programnál. Azért esett erre a műsorra a választásom, mert népszerűsége ellenére ugyanúgy elutasítja az értelmiségi közvélemény, mint a többi tabloid kereskedelmi műsort. A Mónikát az első perctől kezdve sokfajta támadás érte. Banálisnak nevezték, mert a hétköznapi emberek mindennapi problémáival a maga közvetlenségében foglalkozott, azaz tudatosan az emberek legszélesebb köréhez akart szólni. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a műsort legnagyobb erénye: kulturális demokratizmusa miatt ítélték el. Ha visszatekintünk a nyomtatott sajtóban vagy az interneten megjelent kritikákra, meglepődünk, milyen indulatokat váltott ki a műsor megjelenése. Jellemző cím az első reakciók közül: „Mónika, avagy a buta ország” (Fáy, 2001). „Már alig várom azt a Mónikát – írta például gúnyosan a fenti cikk szerzője –, amelyben az alakjukat megőrző háromgyerekes anyák fognak szerepelni.” Könnyű lenne nyilvánvaló machósága miatt elutasítani ezt a fölényeskedő hangot, a kritikus félelme azonban saját szempontjából tökéletesen indokolt. Elvégre ha a kereskedelmi televízió populáris programjai – mint például a háromgyerekes anyák fogyókúrái – a kulturális kánon alkotásaival vagy a politikai információk értelmezésével ellentétben nem igényelnek értelmiségi legitimációt és magyarázatot, akkor a média tabloid műsorai az értelmiség kulturális vezető szerepét és társadalmi tekintélyét valóban alapjaiban kérdőjelezik meg. Kérdés azonban, hogy a média mai, radikális változásának az időszakában a médiakutató is megelégedhet-e a kritikus által képviselt hagyományos értelmiségi „ítészi” szerep féltékeny őrzésével, vagy inkább a változások nyomába eredve, azok politikai, gazdasági, társadalmi, kulturális sajátosságait értelmezve kell-e új feladatot keresnie magának, ahogyan azt Bauman is ajánlotta? Ebben a tanulmányban szándékosan az utóbbit választom, és a Mónika-show kulturális produkciójának és társadalmi recepciójának értelmiségi „tolmácsa” kívánok lenni.

A legtöbb félreértés véleményem szerint abból származik, hogy a kritikusok „egy-ügyűek”. Nem veszik észre a tabloid média komplex természetét, azt, hogy a talk-show-k társadalmi értelmezése sokféle diskurzusba van ágyazva. Az egyik a kultúra, és benne különösen a média szerepéről folytatott nyilvános politikai-gazdaságtani diskurzus. E diskurzus a kultúra popularizációját és benne a média tabloidizációját politikai és gazdaságtani szempontból tárgyalja. Eddig szinte kizárólag csak erről volt szó, pedig a tabloid média megértéséhez ez nem elegendő. Egy másik megközelítés a médiaműfajokról szóló diskurzus, amely a talk-show-t mint sajátos műfaji jellegzetességekkel rendelkező televíziós műsort vizsgálja. A műfaj ismerete azért fontos, mert ez az a legáltalánosabb keret, amelyen belül a néző értelmezi a látottakat, így például azt, hogy realista vagy fiktív, humoros vagy komoly történetnek olvassa-e azt, amit néz. Végül egy további diskurzus arról szól, hogy a társadalom tagjai miként viszonyulnak a talk-show-khoz, és miként adnak konkrét jelentést mindannak, amit ott látnak. Ez a közönségről és a befogadásról szóló hermeneutikai diskurzus, amelyet gyakran „második történetnek” is szoktak nevezni, hiszen az értelmezés során az emberek „átírják” a látottakat. A médiakutató feladata az, hogy a fentiek közül ne csak egy, hanem a társadalomban fellelhető minél több diskurzust bevonjon az elemző vizsgálat körébe.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.