   |
|
Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most! 2005 ősz – Bulvár rovat Karnevál a médiában (2/6)2. A liminalitás jelensége a magyar médiában Victor Turner küszöbember-fogalma kiválóan alkalmazható analógiaként egy közismert magyar médiasztárra: Lagzi Lajcsira, alias Galambos Lajosra. Néhány év leforgása alatt Lajcsi kitört az elszigeteltségből, és bekerült a popkultúra fősodrába olyannyira, hogy kéthetente az MTV, azaz az egyik közszolgálati televízió vasárnapi főműsoridős sávjában jelentkezik közel kétórás zenés műsorával, a Szuperbulival. A mainstream jelen esetben nemcsak azt jelenti, hogy a tömegkultúra terjesztésével a zenész a fent leírt küszöbemberségre vállalkozott. Emellett a gyakran – különösen az elitértelmiség által – lebecsült trombitás állami elismerésben is részesült: 2001-ben a köztársasági elnöktől megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Egy különös folyamat tanúi lehetünk, hiszen a hatásmechanizmus oda-vissza működik. Szívós munkával bedolgozta magát a média fősodrába egy korábban lenézett és kirekesztett zenei irányzat, illetve az azt képviselő személy, majd szisztematikusan átalakította, a maga képére formálta annak értékrendjét. Ilyesfajta metamorfózisra természetesen volt már példa a könnyűzene történetében. Gondoljunk az 1960-as évekre, amikor a szórakoztatóiparba berobbant a beatkultúra (vagy inkább ellenkultúra), és két évtized alatt meghatározóvá vált elismertségét jól mutatja Paul McCartney lovagi címe. Senki sem hitte volna a „semmilyen hangú” Bródy Jánosról, hogy 20 év alatt valóságos és elfogadott zenész lesz (György, 1998). Galambos Lajos feltűnése a hazai médiapiacon, kirobbanó sikere, kanonizálása és a közízlésre gyakorolt hatása nagyon szerteágazó elemzést tesz lehetővé. A „Lajcsi-jelenség” kapcsán egyaránt vizsgálhatjuk a liminalitás kérdését, az elit és a tömegkultúra párharcát, valamint a közszolgálatiság és végül a giccs problémáját. 2.1. A liminalitás kérdése A Társadalmi és Kulturális Antropológiai Enciklopédia definíciója szerint a liminális fázisban a történések és a szerepek elütnek a hétköznapokban megszokott, átlagos rendtől: a világ a feje tetejére áll, a szerepek felcserélődnek (a férfiak asszonyokat játszanak, és az idős emberek mintha fiatalok lennének). A liminalitásba szervesen beletartoznak a különféle emberi magatartások, az emberi élet konkrét fázisai és meghatározott kulturális folyamatok. A jelentések bizonytalanságából következően a modern életben gyakorlatilag minden a liminoid valóság részének tekinthető. Ilyen értelemben használja a liminalitást Victor Turner is, aki az irodalmat, a filmet és az újságírást is liminoid műfajnak tekinti (Hammer, 2002: 89). A kortárs városi élet, a média és a telekommunkáció, azaz a modernitás vívmányai egyaránt elősegítik liminoid, azaz átmeneti, köztes szociális terek létrejöttét. 2.2. Lagzi Lajcsi, a küszöbember A küszöbemberség jellegzetes tulajdonsága a kétértelműség, mert a liminális figurák egyediségük folytán besorolhatatlanok, kisiklanak az egymástól jól elkülönülő kategóriákból, és emiatt lehetetlen meghatározni a kulturális térben elfoglalt pozíciójukat (Hammer, 2002). A liminális személyeket tehát nehéz osztályozni, mert mindenkori helyzetük szükségképpen bizonytalan, kicsúsznak vagy átfolynak az osztályozások azon hálóján, amely hétköznapi körülmények között érvényes (Turner, 2002: 108). De lássuk Lajcsi karriertörténetét! Ahhoz, hogy valaki egy alacsonyabból egy magasabb társadalmi státusba kerüljön, meg kell tapasztalnia, milyen „lent”, hiszen a felfelé történő elmozdulás relatív, csak egy korábbi, alacsonyabb presztízsű helyzethez képest értelmezhető. A felkapaszkodás rögös útja a státusnélküliség átmeneti állapotán keresztül vezet (Turner, 2002). Lagzi Lajcsi esetében a társadalmi mobilitás nem a családon belül következett be, hiszen értelmiségi zenész famíliából származik, hanem inkább a nyilvánosság, a média által teremtett ismertsége, elismertsége növekedett radikálisan: egy teljesen ismeretlen muzsikusból közkedvelt médiacsillag lett. A siker persze nem véletlenül szakadt Lajcsi nyakába. Amint ezt maga is elismeri: „Én tizenkét éves koromtól fogva teljesen tudatosan készültem, és nagyon nagy művésznek” (idézi Doszpod, 1997: 418). Amíg a többiek nyaranként strandra meg focizni jártak, ő csak a zenéléssel foglalkozott. Négyévesen a papa a kezébe nyomta a trombitát, s innét egyenes út vezetett a Zeneművészeti Szakközépiskoláig, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének–trombitatanár szakáig. Lajcsi soroksári sváb zenészcsalád sarja, így szinte természetes volt, hogy fellépett a helybeli esküvőkön és partikon, ahol klasszikus zenét tanuló diákként találkozott a mulatós műfaj gyöngyszemeivel, sőt ki is próbálhatta magát a lakodalmas talpalávalóban. 2.3. A liminalitás fázisai Lajcsinál A szakirodalom a liminalitást háromfázisú folyamatnak tekinti. Az első szakasz az elkülönülés, ezután következik a marginalitás (azaz limen, küszöb), és végül az egyesülés (Turner, 2002). A liminalitás első fázisa olyan szimbolikus viselkedésformát jelent, amely egy személy vagy csoport leválását jelképezi a társadalmi struktúra egy korábbi, rögzített pontjáról vagy egy adott kulturális feltételrendszerről. Lagzi Lajcsi sikerhez vezető útján a leválás mindkét változata megtalálható. Az egész úgy kezdődött, hogy az 1980-as évek közepén a könyvhét alkalmából az Állami Könyvterjesztő Vállalat felkérte a főiskolán frissen végzett hallgatókat, hogy az Örs vezér terén, a Sugár Üzletközpont előtt adjanak térzenét. Sokan nem vállalták, mert „cikinek” tartották az utcai klasszikus zenét, de néhányan – Lajcsival az élen – összeálltak. Közösségi hitvallást követtek: „Gyerekek! A zenét azért tanuljuk, hogy megmutassuk a közönségnek!”1 Nem volt sikerük. Az emberek megálltak, nézelődtek, majd továbbmentek. Tulajdonképpen senkit sem érdekelt Lajcsi és csapata. Aztán az egyik alkalommal egy öregúr odasétált a zenekarhoz, és azt mondta: „Nem ez kéne ide, fiam! A Schneider Fáni, meg ilyenek…” A rákövetkező hétvégén a csapat mély lélegzetet vett, és brahiból belevágott. Nagy siker volt, egymás után jöttek a nóták, mint például a „Majd ha nékem sok pénzem lesz…”2 Egyre gyakrabban kérdezték meg az emberek – nemegyszer valóságos tömeg verődött össze –, hogy nincs-e eladó kazetta, amelyen a dalok hallhatók. Lajcsi „kénytelen volt ráérezni” arra, hogy ebből sok pénzt lehet csinálni. Őrült iramban elindult a kazettakészítés. Éjszakára stúdiót bérelt a zenekar, fölvettek egy egész műsorra valót, majd otthon, egy AIWA decken folyt a másolás. A kazettát vitték, mint a cukrot, sőt még illegális másolatok is készültek róla. Az 1980-as évek bizarr, késő kádárista viszonyaira jellemzően ajánlatos volt jó kapcsolatot ápolni a Sugár élelmiszer-áruházának vezetőjével, a befolyásos Csipak úrral. Csipak biztosította Lajcsiéknak a fellépéshez szükséges áramot.3 A sokszorosításhoz üres magnókazettákra volt szükség, de a hiánygazdálkodásra jellemzően ilyesmit nagy mennyiségben nem lehetett beszerezni. Lajcsi tehát egyenesen a Polimer gyárhoz fordult, ahol csak azért kaphatott alkalmanként 300 kazettát, mert katonazenészi egyenruhában, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia törzszászlósaként jelent meg. A játszmának természetesen megvolt a maga kockázata, s Lajcsi hamarosan a belügy látókörében találta magát. A kihallgatáson a III/III-as osztály emberei arra voltak kíváncsiak, mit csinált a zenész ifjonc a 300 kazettával. A vád: illegális sokszorosítás. „Komolyan mondom, alaposan rám ijesztettek. Olyan volt a kihallgatás, mint a Tanú című filmben” – emlékszik Lajcsi a hőskorra. Amikor a kihallgatótiszteknek elmondta, hogy a kazettákra a „Schneider Fáni”-t és a „Megy a gőzös”-t másolták, ordítottak vele, mondván, ne viccelődjön. A nyomozás azonban semmit sem tudott kideríteni. A vasfüggöny még beárnyékolta a hétköznapokat, de virult a kettős gazdaság. Lajcsiék szabadon árulhatták kazettáikat – nem csekély bevételre téve szert. Az üzlet beindult. Az első kazettából még mindössze kétszázat gyártottak, de a nagy keresletre való tekintettel kénytelenek voltak 100 000-re (!) növelni a példányszámot, s akkor még nem is számoltunk a hamisított kazettákkal. Lajcsi a magánéletében, a családi háttér tekintetében is átesett a Van Gennep által említett elkülönülési, a társadalmi szerkezetben rögzített pontról való leválási fázison. A Galambos család esetében a rögzített pontot a megbecsült, klasszikus zenei világ jelentette. Lajcsi nagyapja, Galambos János előbb a MÁV Szimfonikusok, majd a Magyar Rádió és Televízió Lehel György vezette szimfonikus zenekarának nívódíjas trombitaművésze, a Pécsi Zeneművészeti Főiskola tanszékvezető tanára volt, akiről eddig három zeneiskolát, illetve zenetermet neveztek el. Ő fújta a trombitát az ismert filmsorozat, a Tenkes kapitánya szignáljában is. A nagybácsi a Vám- és Pénzügyőrség Fúvószenekarának karmestereként, az édesapa ugyanennek a zenekarnak a szólamvezető trombitásaként ment nyugdíjba.4 Amikor Lajcsi otthon eldicsekedett, hogy éppen a stúdióba készül, és olyan dalokat fog felénekelni, mint a „Kislány, vigyázz, el ne hibázd, bugyidra vigyázz…”, a papa kis híján rosszul lett. Csak arra kérte a fiát, hogy a kazettán ne tüntessék fel a Galambos nevet, mert a nagypapa megfordul a sírjában. A család jó hírnevére való tekintettel „rejtőzött” Galambos Lajos a Lagzi Lajcsi művésznév mögé (Doszpod, 1997). Ez a gesztus szimbolikus értékű: az elhatárolódás nemcsak társadalmilag, hanem a legszűkebb környezetben is végbement. A második fázis a közbülső vagy „liminális” szakasz, amikor a rituális szubjektum (az „utazó”) – jelen esetben Lajcsi – karaktervonásai kissé elmosódottak, bizonytalanok. Victor Turnerrel szólva olyan kulturális területen halad át, amely alig vagy egyáltalán nem emlékeztet a múltbéli vagy az eljövendő állapotára (Turner, 2002). Ez a konkrét történetben azt jelentette, hogy a kazettaüzlet beindulása után egy „húzósabb” időszak következett, amikor az elitkultúrához tartozó egykori „harcostársak” már elutasították Lajcsit – olyannyira, hogy még a köszönését sem fogadták. A Hungaroton és az MTV az 1980-as évek végén mereven elzárkózott a lakodalmas műfajtól, és az ifjú titánt páros lábbal rúgták ki az irodákból. Hősünk ekkor lépett a „zsigulis” korszakba. A zenekar a vásárokat, a parkolókat és az aluljárókat járta, és a kocsi csomagtartójából terjesztette a mulatós zenét.5 A közbülső szakasz úgy is értelmezhető, hogy a környezet egész egyszerűen nem tud mit kezdeni az új helyzettel, a „szennykultúra” sikerével, és nem tudja eldönteni, hogyan kezelje a jelenséget. Lajcsiék 1996-ig két és fél millió kazettát adtak el, ami óriási teljesítménynek számított. A siker mindenkit meglepett, különösen az elitkultúra zászlóvivőit: döbbenten álltak az eredmény előtt. A „színvonal” védelmében fellépve az egyetlen vállalható reakció a támadás volt. A támadás azonban egy olyan közéleti szereplőtől érkezett, aki maga is kívül rekedt a „magaskultúra” fellegvárának sáncain. Amikor Lajcsi a „Van nekem egy csíkos gatyám” kezdetű örökzöldet árusító bolt reklámjával befurakodott a képernyőre, Árkus József a Parabola címmel sugárzott egyszemélyes talk-show-ban kiátkozta a „gyilkost”, mondván, Lajcsi merényletet követ el a kultúra ellen. Egy joviális fiatalember reklámozta a fülbemászó dallamokat „Van szerencsém, s önnek is lesz, ha kazettát Lajcsitól vesz!” felkiáltással, miközben a „Van nekem egy csíkos gatyám, benne hordom a ceruzám” kezdetű slágert sugározta a televízió. A hirdetés általános közfelháborodást keltett, és Árkus elrettentés céljából mutatta meg a műsorában. Mégis, az egy hétre tervezett adag, 12 000 kazetta egyetlen nap alatt elfogyott. Erre még a legmerészebb álmaikban sem számítottak az alkotók, különösen akkor, amikor még a Sugár áruház előtt „üres zsebbel, éhesen Mozart helyett uncili-muncilit adtunk elő” – emlékezik vissza Lajcsi (idézi Doszpod, 1997: 423). Lajcsinak ahhoz, hogy ezt a nagy port felkavaró reklámot el tudja indítani – ráadásul a híradó előtt, a legdrágább hirdetési sávban –, 800 000 forintot kellett kifizetnie a televíziónak. Ezt csak úgy tudta megtenni, hogy eladta a frissen vásárolt Pasaréti úti lakását, és napi 20 órában kazettát gyártott, piacokon, vásárokon, közértek előtt „beszerelt”, majd ontotta a lakodalmast a Zsiguli csomagtartójából. Lajcsi esetében a liminális szakasz csak bizonyos megszorításokkal alkalmazható, hiszen hősünk végig hű maradt önmagához, a mulatós zenéhez, azaz művészetében megőrizte a folytonosságot. De a róla alkotott kép, a megítélése, a közmegbecsülése, a nyilvánosságiparban betöltött szerepe gyökeresen megváltozott. Az igazi áttörést, a sztárság kezdetét a TV2-ben 1998-ban eleinte csak kísérleti jelleggel, majd a nagy nézettségre való tekintettel önálló műsorként sugárzott Dáridó című műsor jelentette. A több százezer magyar otthonban felcsendülő, fülbemászó dallamok legitimálták az egykori utcai trombitást, s ezzel kezdetét vette a Turner-modell szerinti harmadik szakasz, azaz a visszafogadás folyamata. Ebben a fázisban a rítusban résztvevő szubjektum – egyén vagy csoport – ismét egy viszonylagosan állandó állapotba kerül, és ennek köszönhetően világosan meghatározott és „strukturális” típusú jogai, kötelességei vannak másokkal szemben. Elvárják tőle, hogy bizonyos szokásszerű normák és etikai mércék szerint viselkedjen, és viselkedésével eleget tegyen a társadalmi helyzetét övező igényeknek (Turner, 2002). A visszafogadásnak vagy újraegyesülésnek három fontos állomása különböztethető meg. Az első az, amikor Lajcsi 2001-ben addigi munkásságáért megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. Ezt követte 2003-ban a közszolgálati Magyar Televíziótól kapott felkérés egy vasárnap esti önálló műsorra. Később, ugyanezen a csatornán boldog karácsonyt kívánt a nézőknek, majd Hiller Istvánnal, az akkori kulturális miniszterrel és Gegesy Ferenccel, a IX. kerület polgármesterével zeneiskolát avatott fel. A hazai politikai elit és a közszolgálati média Lajcsit és lakodalmas zenéjét fokozatosan beemelte a kultúra fősodrába, legitimálta, aminek köszönhetően a műfaj polgárjogot nyert. Ma már kevesen lepődnek meg azon, hogy minden második vasárnap, este 8-kor Lajcsi Szuperbulija megy az MTV-n, míg korábban, amikor ugyanez a műsor Dáridó néven a TV2-n jelentkezett, vitriolos hangnemű kritikák jelentek meg a hazai sajtóban. Például:
Akkortájt a Magyar Televízió engedményeket tett azzal az európai elvárásrendszerrel szemben, amely a nemzetállami önreprezentációt jelentette, tehát a magaskultúra televízióba való beillesztését követelte meg. Röstelkedve, de a rendkívül sok kérésre való mentegetőző hivatkozással az Önök kérték című műsorba Lajcsi is bekerült. Az igazi meglepetés akkor érte a közszolgálati csatornát és a közvélekedést, amikor 2000 márciusában nem Orbán Viktor miniszterelnök beszédét nézte a többség, hanem a TV2-n a Dáridót, s a Dáridóban Lajcsit. Számszerűsítve ez annyit jelentett, hogy 330 ezren „voksoltak” Orbán Viktorra, 3,1 millióan viszont Lajcsit részesítették előnyben. A többiek, 1,4 millió néző egy amerikai vígjátékot választott az RTL Klubon (AGB Hungary). 2.4. Az adakozó „szent” A már többször hivatkozott Turner szerint a küszöbemberek egyben „szentek” is, azaz rendelkeznek valamilyen szakrális karaktervonással. E jellemzőjük társadalmi pozíciójukból fakad, pontosabban azt mondhatjuk, hogy a helyzetváltoztatások, az átmenet rítusai biztosítják számukra ezt a felsőbbrendű kvalitást. Lajcsitól sem idegen a „szent” szerepe: elég, ha csak előszeretettel folytatott karitatív tevékenységére gondolunk. A Szuperbuli adásain rendszeresen feltűnnek alapítványok, például koraszülötteket segítő, gyermekmentő szervezetek. Ily módon egyszerre nyílik lehetőség a jótékony segítségnyújtásra és a család mint alapvető és meghatározó érték bemutatására és támogatására. „Ne vegye reklámszövegnek, ha azt mondom, a Dáridó családi műfaj. Az összetartozást sugallja. Ez azért van így, mert számomra a család fundamentális dolog” – vélekedik a kérdésről Lajcsi.7 Ugyanakkor mozgássérült gyerekeknek tartott lovaglást kéthektáros ősparkjában8 és hajléktalanoknak szervezett ingyen ebédet – már a tévésztárságát megelőző időkben is. „Én az embereknek szeretnék valamit visszaadni. Mert én nagyon sokat kaptam” – állítja a trombitás. Majd így folytatja:
© Médiakutató Alapítvány 2000–2009. :: Főoldal :: Impresszum :: Szerzőinkhez :: Beköszöntő
| |
Lapozás
Rovatok
Archívum
Bulvár Jenei Ágnes: Kereskedelmi televízió és demokrácia Császi Lajos: A Mónika-show kulturális szociológiája Szabados Péter: Jog Dr. Bayer Judit: A közélet és a közszereplés fogalmának változásai a webes társadalomban Politika Bajomi-Lázár Péter: A sajtószabadság konszolidációja Drog Kenyeres László – Mészáros Zoltán: Kábítószerkép a nyomtatott sajtóban Nyelv Kárpáti Eszter: Mit tudunk meg a szövegmodellek összevetéséből? Kritika Fehér Katalin: Pódiumbeszélgetések
A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9. Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16. Támogatónk
A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja. Partnereink
Magyar Kommunikációtudományi Társaság Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette) |
| ||||||||||||||||||
