Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 ősz – Drog rovat

Kenyeres László – Mészáros Zoltán

Kábítószerkép a nyomtatott sajtóban (2/4)

2. A diskurzuselemzés

A diskurzuselemzés során a szerzők publicisztikáiban megjelenő szándékokat, kommunikációs céljaikat vizsgáltuk – mind a napi, mind a hetilapokat elemezve. Érdeklődésünk középpontjába az került, hogy a szerző milyen kategóriákat használt, hogyan tematizálta a hozzászólását.

Előfordult, hogy egy-egy riport vagy egy tudósítás során véleménynyilvánítás is történt, azaz az újságírók – vagy riport esetén a megszólalók – személyes hitvallása is belefonódott a cikkbe. Ezen írások a klasszikus értelemben nem tekinthetők szubjektív megnyilvánulásnak, azaz publicisztikának, de mert számos érvelést tartalmaztak, érzelmi meghatározottság is volt bennük, szintén elemzési egységünk részét képezték.

Ahhoz, hogy érthető legyen egy-egy lap álláspontja, illetve a diskurzusanalízis szempontjából is lényeges, hogy bemutassuk, milyen fogalmi kereteket társít egy-egy lap a droghoz és a drogozáshoz. Ez az az alap, amelyre építve az olvasók kialakíthatják a kábítószerhez kapcsolódó képzettársításokat. Alapvetően négy nagyobb csoportban tudtuk elhelyezni a cikkeket:

  • drogpercepció,
  • a könnyű drog és kemény drog fogalmának meghatározása, egymástól való elkülönítése,
  • kapudrogelmélet,
  • fogyasztói percepció, kriminalizálás-dekriminalizálás.

2.1. Drogpercepció a sajtó tükrében

A sajtóban a drogokról megjelenő cikkek elemzése által be lehet mutatni az egyes sajtóorgánumokat abból a szempontból, hogy milyen fogalmi kereteket társítanak a droghoz és a drogozáshoz. Ez az alap, amelyre támaszkodva (vagy amelyet elutasítva) az olvasók kialakíthatják a kábítószerhez kapcsolódó képzettársításaikat. Alapvetően négy irányzatot különböztethetünk meg:

1. Vannak az illegális kábítószerek minden formáját mereven elutasító, ugyanakkor a hagyományos drognak minősített stimulánsokkal szembeni toleranciát tanúsító vélemények, amelyek érvrendszerében jellemzően kulturális kapcsolatokra hivatkoznak az alkohol, a cigaretta, a kávé esetében, illetve arra, hogy ezek esetében az alkalmi fogyasztás során nem alakul ki dependencia és káros személyiségrombolás. Egy példa:

„A fiatalok közül – elsősorban a drogkereskedelem hatékony lopakodó reklámjának hatására – sokan úgy gondolják, hogy a drogfogyasztás szabadságuk kiteljesedése. Valójában semmi sem korlátozza olyan mértékben az emberi szabadságot, mint a pszichoaktív szerek, mivel éppen a motivációt, a szabad döntési képességet és rendszeres fogyasztás után a személyiséget rombolják. A nikotinfüggés, amihez hasonlítani szokták, súlyosan károsítja ugyan a szervezetet, azonban nem befolyásolja alapvetően a pszichés állapotunkat” (Heti Válasz, 2003/1.).

E vélemény képviselői azok, akik a kábítószer fogyasztásának lehetőségétől teljes mértékben elzárkóznak, azt az illegális drogokat bűnként aposztrofálva teljes törvényi szigorral üldöznék: „Ha a kérdést erkölcsi oldalról nézzük, ki kell mondani, hogy mind a drogok fogyasztása, mind pedig terjesztése: bűn” (Magyar Nemzet, 2002. december 11.).

Az úgynevezett etnocentrizmus a drogok világában is érvényesül. Nemcsak az idegeneket és az idegen szokásokat, de az idegen drogokat sem szeretik az emberek. A ma illegálisnak számító szerek pedig idegenek az európai kultúrában. A hagyományos drognak számító alkoholt, illetve ma már a nikotint és a koffeint is egyfajta elfogadottság jellemzi. Egyrészt egy több évezredes kultúráról van szó, másrészt egészen az 1990-es évek elejéig a köztudatban nem is számítottak drognak. A társadalmi tudat ezért elnézőbb ezekkel szemben, és az új anyagok megjelenését, illetve elterjedését fölösleges és veszélyes rizikófaktorként említi:

„Lám, a régi jó érvrendszer: a dohányzás meg az italozás milyen csúnya dolgok, mégis hagyjuk, bezzeg a könnyű drogokat tűzzel-vassal irtanánk, holott legfeljebb a nevetőizmok durrannak be tőlük. Azt persze soha senki nem mondja meg, hogy miért lesz jobb nekünk, ha két rossz mellé odateszünk egy harmadikat?” (Magyar Nemzet, 2003. június 10.)

2. A másik tábor a drogfelfogás liberális oldaláról közelítve a kábító hatású szerek között nem tesz lényeges különbséget, vagyis a társadalmilag bevett tudatmódosító szerekkel egyenlőnek tekinti az illegális kábítószerek bizonyos fajtáit, az úgynevezett könnyű drogokat. Érvrendszerükben még további két állásponttal találkozhatunk. Egyrészt szerintük a könnyű drogok élettani hatásai kevésbé súlyosak, mint sok legális szeré.

„Egy spanglival bespájzoltunk egész napszakokra, míg egy szenvedélyes dohányos vagy nagyivó elpusztít ezalatt másfél-két doboz cigarettát, öt-hat üveg sört, lényegesen nagyobb kárt okozva szervezetének. A marihuána nem alakít ki társadalmilag veszélyes fizikai dependenciát. Nem hallottam még olyan füvesről, aki betépve terrorizálta volna a családját, de olyan apukáról, aki sakálrészegen üti-veri gyerekeit, már igen” (Népszabadság, 2002. június 17.).

Másrészt gazdasági okokra is hivatkoznak: a kábítószer-élvezetet tiltó jogszabályok liberalizálása jelentősen csökkentené a marihuána és a többi drog árát, így visszaszorulnának a kábítószer megszerzésével kapcsolatos bűncselekmények, és ellenőrizhetőbbé válna a marihuána nemzetközi forgalma.

3. Találkoztunk egy olyan véleményáramlattal is, amely a leírt álláspontokhoz képest „középen” helyezkedik el, ez pedig a szakértők véleménye. Esetükben jellemző, hogy következetesen a legális és illegális szerek káros hatásairól beszélnek, ideológiai koncepcióktól mentesen:

„Amikor a hétköznapi értelemben drogról beszélünk, az úgynevezett pszichoaktív drogokat értjük ezalatt, azaz olyan szereket, amelyek megváltoztatják a mentális tevékenységeket, a hangulatot, az érzelmeket, a gondolkodás működését. Ide tartoznak nemcsak a könnyű, illetve nehéz drogoknak nevezett szerek, hanem a legálisan, orvosi vényre felírt nyugtatók, altatók, valamint az alkohol, a koffein és a nikotin is. Valamennyi drog esetében létrejöhet függőség, amely a személyiség kontrollképességének meggyengülését idézi elő. A drogok pótszerek, elterelik a figyelmünket a pillanatnyi problémáról, de nem visznek közelebb a megoldáshoz. Az alkohol mint drog hasonló hatást idéz elő: a szorongásoldásra használt italok szinte valamennyi szervet megtámadják, és súlyos károsodást idéznek elő bennük. Ugyanakkor az alkohol és a cigaretta hozzátartoznak mindennapi életünkhöz, legalizált szerek. Nem is lenne baj, ha a fogyasztók kontrollálni tudnák a fogyasztásukat. Csakhogy nem tudják, hiszen éppen ez jelenti a csapdahelyzetet, a »beetetést«, a függőség pszichikai és biokémiai kialakulása után a viselkedés kontrollja már megszűnik” (Magyar Hírlap, 2002. május 8.).

A hagyományos érvelések mellett a harmadik kategória egy alcsoportjaként megjelent az egészségügyi szemlélet is. Ez elsősorban a cannabis gyógyszerként való alkalmazásáról szóló kutatási eredmények bemutatására vonatkozik, főleg súlyos idegrendszeri és agyi betegségek esetén.

„A szakértők szerint a marihuána – illetve annak egyes összetevői – kiváló fájdalomcsillapító, és a szer elsősorban a szklerózis multiplexben (MS), illetve a rákban szenvedő betegek fájdalmait csökkentheti eredményesen. Alkalmasak a marihuána összetevői az AIDS okozta étvágycsökkenés mérséklésére, illetve a hasmenés egyes fajtáinak a kezelésére is” (HVG, 2002/21.).

Az általános drogpercepciót illetően a drogproblémát mindenféle mítoszok, tévhitek, a politikai akarat és a sajtó által eltorzított tények veszik körül. A téves percepció persze fokozza a társadalom érzékenységét, aggodalmát, indulatait, s nehezíti a drogkérdés objektív megítélését.

„Stanley Cohen morális pániknak nevezi azt a helyzetet, amikor egy jelenséget a sajtó felkap, és huzamosabb ideig napirenden tart. Ilyenkor a jelenség fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. Cohen ezt azért nevezi morális pániknak, mert a jelenség a legfontosabb értékeket látszik felborítani, a társadalom morális rendjét kezdi ki. Mindig a deviánsnak tekintett viselkedési formák tematizálódnak veszélyként: a tipikus morális pánikok a melegekhez vagy a kábítószer-fogyasztókhoz kötődnek. Ilyenkor az ok-okozati elemzéseket közkeletű képek váltják fel, és a nagyközönség – lelkiismeretét megnyugtatandó – autoritatív megoldásokat sürget: a HIV-fertőzöttek regisztrálását vagy a kábítószer-fogyasztás tiltását. A közfigyelem hatására megnő a jelenséghez kapcsolódó, regisztrált esetek száma (miközben a jelenség előfordulási gyakorisága nem növekszik feltétlenül), ami legitimálja a rend »helyreállítására« tett kísérleteket” (Élet és Irodalom, 2004/1.).

A téma sokszor képezi politikai kampányok alapját. Sajnos ez azzal jár, hogy új értéktartalommal telítődik a fogalom, amely a propaganda szűrőjén keresztül érkezik el a befogadóhoz.

„Tartalmilag pedig az a baj a kampánnyal, hogy mindaz, ami a kampány eszközévé válik, az egyszersmind kikerül a tárgyilagos megítélés lehetőségi köréből, kiszakad az érvelő megbeszélés tárgyai közül, az elvész a józan kommunikáció látóköréből. És Magyarországon minden a kampány része: nemiség és mackófelső. Kábítószer, feszület dőlésszöge a királyi koronán” (Élet és Irodalom, 2004/20.).

A kábítószer, a kábítószer-probléma kampányban való felhasználása olyan durva torzuláshoz és – kimondhatjuk: stigmatizációhoz is – vezethet, amely a jó ízlés határát súrolja, sőt a fogalom teljesen elveszítheti információtartalmát is, és mint fokozás (a bűnözés, az out-group lejáratására használt negatívum) eszköze jelenik meg. A bulvárosodott, olykor propagandista szólamokat is megpendítő tálalás hátránya, hogy a problémák görbe tükrön keresztül jelennek meg, így a nagy példányszám miatt széles tömegeket elérő dezinformáció kap hangsúlyt a tisztán szakmai és informatív tények helyett. Sokszor módosíthatja a valóságot az is, hogy az egyes pártok politikai hisztériakeltésre, illetve más, ellenlábas pártok lejáratását szolgáló negatív kampányban alkalmazott kommunikációs eszközzé teszik a drog és a drogozás témakörét. Sok esetben a drog olyan szimbolikus többlettartalommal bír, amely már nem az eredeti értékeket tartalmazza, hanem a kategorizáció eszközévé válik, értékítéletet fejez ki. Például:

„…igen gyorsan divat – egy életérzés kifejeződése – lett belőle, először a rózsadombi értelmiségi-palánták, később a külvárosi aranyifjak körében is. Az egész sötét eszmefuttatás mélyén – mint általában a honi „liberális” fejtegetésekben – ott bujkál a hippiideológia, jelen esetben az áporodott drogsznobéria, az, hogy füvezni valami elegáns szellemi foglalatosság, de ezt a bugris alkoholfüggők sose fogják megérteni […] bizonyos magyarországi »értelmiségi« körök szinte mániákusan, humanista hevülettől fűtve ragaszkodnak az államilag szentesített füvezéshez” (Magyar Nemzet, 2002. május 15).

Túl azon, hogy ez az írás egy politikai kampány idején, annak részeként jelent meg, a problémát az jelenti, hogy még mindig változatlan érvrendszert használ akkor, amikor már lényeges társadalmi és egészségügyi változások eredményei mást mutatnak.

„Mára egyértelmű, hogy napjaink kultuszdrogja, a cannabis – a veszélyek divatos alábecsülése ellenére – függőséget alakít ki, kóros pszichés elváltozásokat okoz. A legkönnyebben hozzáférhető és leginkább elterjedt kábítószer a marihuána. Terjedéséhez hozzájárulnak egyes balliberális csoportok népszerűsítő akciói, valamint a legalizálás gondolatával rokonszenvező politikusok és közéleti személyiségek megnyilvánulásai” (Magyar Nemzet, 2004. január 31).

Az is előfordult, hogy egyes hírek főbb témája egyáltalán nem kapcsolódik a drogproblémához, még a droghoz sem, de a drog vagy kábítószer szó mint a bűn és az erkölcsi probléma fokozása szerepel benne:

„A radikális gyökeres változásokat kíván. Radikális az SZDSZ politikája, amely gyökeresen meg kívánja változtatni például az iskolarendszert, az egészségügyi ellátást. A neoliberálisok a devianciát támogatják, gondoljunk csak a könnyű drog liberalizálására vagy az egyneműek házasságkötésére, gyermekvállalására stb. A neoliberális csak egyetlen törvényt ismer, az egyén, az individuum emberi jogát” (Heti Válasz, 2003/46.).

2.2. A könnyű drog és a kemény drog szétválasztása körüli diskurzus

A sajtóban a korábbi közfelfogás szerint megkülönböztetnek könnyű és kemény drogokat aszerint, hogy milyen a dependencia mértéke vagy a várható hatás jellege. A kérdésre adott válaszok pártpolitikailag különíthetők el, és ez jól kirajzolódik a különböző ideológiai álláspontokat képviselő lapokban. Alapvetően itt is dichotomikus szerkezetben jelentek meg az álláspontok. Van, aki konzekvensen a drog hagyományosabb megítélése mellett foglal állást: „A marihuána egyszeri kipróbálása is maradandó, kimutatható károsodást okoz a szervezetben” (Heti Válasz, 2003/1.), és van, aki főként a szakértői véleményeknek teret engedve a könnyű drogok ártalmaira hívja fel a figyelmet, de elvben kettéválasztva az anyagok hatását úgy, hogy megemlíti az összes tudatmódosító szer – legyen az az alkoholtól a heroinig bármi – általános káros használatát.

„A marihuána használatának jelentős egészségügyi, közösségi, társadalmi kockázata nincs. Ha ragaszkodunk az amúgy sok szempontból nem igazán szerencsés kemény drog-lágy drog besoroláshoz, akkor tudományos szempontból nem lehet vitás, hogy az alkoholnak a kemény drogok, a marihuánának viszont a lágy drogok között van a helye” (Népszabadság, 2003. szeptember 29.).

Gyakori álláspont, főleg szakértői publikációkban az elkülönítés ellenérveként, hogy a könnyű drogoknak ugyan nincs „halálos” adagjuk, de van minimális adagjuk: annyit használnak belőlük az emberek, amennyi kiváltja az eufóriaérzést – és ezzel viszonylag enyhe tudatzavart okoz, illetve fizikai és pszichikai függést is előidézhet.

Gyakorta olvasható, hogy a marihuána egyszeri vagy ismételt fogyasztása veszéllyel jár – és egyáltalán nem ajánlatos. Igaz, hogy az olyan legális drogok, mint az alkohol vagy a nikotin is hasonlóan veszélyesek:

„A marihuána nem tekinthető úgynevezett lágy vagy könnyű drognak. Ha kábítószerről beszélünk, akkor legfeljebb a különböző hatóanyagok hatásai hasonlíthatók össze. Kétségtelen az, hogy a marihuánának az emberi szervezetre való hatása sokkal enyhébb, mint például a kokainé vagy a heroiné. Le kell azonban szögezni, hogy a marihuána is kábítószer. Bebizonyított, tudományos tény, hogy a központi idegrendszerben azok az elváltozások, melyek a különböző drogokhoz való hozzászokás alapjait képezik, éppúgy létrejönnek a kannabinoidok hatására is” (Népszabadság, 2003. április 28.).

2.3. A kapudrogelmélet körüli diskurzus

Széles körben ismert a kapudrogelmélet, amely szerint a marihuána legnagyobb veszélye abban rejlik, hogy utat nyit a keményebb anyagok felé. A kapudrogelmélet egy több éve vitatott és inkább megcáfolt tétel, mégis sokszor és sokféleképpen fordul elő az egyes sajtóorgánumokban. A legtöbbször a cannabisszal kapcsolatban merült fel a kérdés, hogy vezet-e függéshez a marihuánaszívás, illetve elvezethet-e keményebb drogokhoz. A válasz korábban az volt, hogy vezethet, de nem jellemző, a téma azonban újra és újra felmerül. Egyes tudományos álláspontok szerint a marihuána „addikciós potenciálja” veszélyesen elősegíti a teljes drogkarrier végigjárását:

„Tudományos viták folynak a kapudrogelméletről, amely szerint a marihuána a kemény drogok fogyasztásához vezethet. A legalizátorok úgy vélik, ez túlhaladott álláspont, a fű inkább alternatívát jelent a kemény drogokhoz képest. A kutatás során kiderült, hogy a belső cannabinoid-rendszer részt vesz a heroin, a kokain és az alkohol iránti függőség közvetítésében, a kemény drogok utáni csillapíthatatlan vágy kialakulásában” (Magyar Nemzet, 2003. november 8.).

Az ellenérvek egyik lehetséges módja a statisztikai megközelítések említése.

„Ha igaz lenne, hogy a marihuána az első lépés, akkor nem 3–4 tucat fiatal halna meg évente hazánkban aranylövés miatt, hiszen 4–500 ezer között van azoknak a száma, akik a marihuánát kipróbálták vagy több-kevesebb rendszerességgel élnek vele” (Népszabadság, 2003. május 29.).

Mindez a kérdés a törvényalkotással kapcsolatban is felmerül, azaz a „drogtörvény” módosítási szándékának alárendelve:

„A klasszikus ellenérv ezzel szemben az, hogy ha a legenyhébb drogok használatának tilalma megszűnne, az nem nyitna-e utat a veszélyesebb szerek legalizálása előtt, illetve az, hogy az ugyancsak cannabisszármazék heroin túladagolása miatt meghaltak többsége is füvezéssel kezdte. Az orvos, vegyész és más szakértők véleménye nagyobbrészt cáfolja a cannabisszármazékok »kapudrog« minősítését, azt hangsúlyozva, hogy a füvezés testi függőséget nem alakít ki, ám az igazsághoz tartozik, hogy nem teljesen egyértelműek a szakértői állásfoglalások” (HVG, 2003/22.).

Az érvek között szerepel a kérdés egészségügyi dimenzióba való eltolása. Ezáltal a probléma új színezetet kap, és az eredeti jelentésétől elszakadva pozitív dologként jelenik meg:

„Azt az állítást pedig, hogy a marihuána használata kiváltó oki szerepet töltene be a keményebb drogok használatában vagy a mentális betegségek kialakulásában, még soha nem bizonyították. Ismert ellenben a marihuána gyógyító hatása, melynek kihasználását lehetetlenné teszi a szer tiltása” (Népszabadság, 2003. szeptember 29.).

Volt olyan ellenérv is, amely a mindennapok átlagemberének bemutatásán keresztül próbált hatni, aki végzi megszokott tevékenységeit, tisztes állampolgárként él, de törvénysértővé válik azáltal, hogy a néha tiltott drogokhoz nyúl:

„Mit lehet tenni az olyan megátalkodott drogossal, aki nem hajlandó rászokni és rosszul lenni? Él csak sunyin a háttérben, munkába jár, gyermeket nemz, miközben adózott jövedelmének egy részét a szervezett bűnözők tárcájába csepegteti. El lehetne játszani a gondolattal, hogy a kannabiszfogyasztó vagy egy »diszkódrogos« mégsem lesz automatikusan keménydrogos” (Magyar Hírlap, 2000. február 24.).

A politikai dimenzió, mint ahogyan a korábbi témák esetében, itt is jellemző. Hasonlóan a korábbi logikai szálhoz, most is értékmódosuláson megy keresztül a kérdés, hogy új értéktartalommal telítődjék a fogalom. A szimbolikus többlettartalom előhívása a jelzővé vált ideológiai kategória segítségével történik, amely már nem az eredeti jelentést tartalmazza, hanem kategorizáció eszközévé válik, értékítéletet fejez ki:

„Nincs helye annak az ifjúságromboló (ál)liberális szemléletnek, ami megkülönbözteti a »könnyű« és a »kemény« drogot! Egy »enyhébb« kábítószerről egy »keményebbre« történő áttérés sokszor észrevétlen, igen gyors, és számos esetben visszafordíthatatlan folyamat” (Magyar Nemzet, 2002. december 11.).

A gazdasági érvelés, ahogyan a könnyű drogok fogyasztásával kapcsolatban is felmerült, a kapudrogelmélet esetén is felhasználható támadáspont alapját képezi:

„Nem képmutatás-e, hogy az egészségünket a fű szívásával kapcsolatban oly meghatóan féltő kormányok semmit sem tettek és tesznek azért, hogy megakadályozzák az alkohol fogyasztására buzdító, rendkívül eredményes televíziós és egyéb reklámozást – kiemelten a fiatalságot leginkább érdeklő sportesemények közvetítésénél? Az alkoholfogyasztás csökkentésére igazi kormányzati törekvés nincs. Azért nincs, mert a szeszes italok jövedéki adójából milliárdok kerülnek az államkasszába, s ez minden jel szerint fontosabb a társadalom egészségügyi érdekeinél” (Magyar Hírlap, 2004. szeptember 12.).

Mint látható, a kérdésre jellemző dichotomikus álláspontok megszilárdításához sok aspektus ütköztetésével és felvonultatásával próbálkoznak az egyes lapok.

2.4. A fogyasztó percepciója, kriminalizáció-dekriminalizáció

A kábítószerfüggő bűnöző vagy segítségre szoruló beteg? – tehetjük fel a kérdést. De releváns lehet az is, hogy a drogfogyasztás önpusztítás és ezért magánügy, vagy a társadalom problémája, és ezért felelőssége is. A kérdésre adott válaszok elsősorban szintén pártpolitikai álláspontok alapján különíthetők el, és ez jól kirajzolódik a különböző véleményekből.

A sajtó – és ez szinte mindegyik lapról elmondható – a legritkább esetben mutatja be a drogosok vagy az exdrogosok véleményét a drogproblémával kapcsolatban. Ez azért fontos szempont, mert az egyes szereplőkről vonatkoztatott csoportokat a passzivitás, azaz a cselekvésképtelenség vagy az aktivitás, azaz véleménynyilvánítás jellemezheti. Ha egy csoport tagjait inkább a passzivitás jellemzi, az alkalmas arra, hogy a bemutatott felet negatív konnotációban tüntesse fel:

„A drogosokról (akik nem anyagok és nem is egy szervezet) viszont szinte semmi információnk sincsen. A legkevesebb pedig épp azoknak, akik a döntéseket hozzák róluk törvényekkel, támogatásokkal. A hatalom nem ismeri a drogos arcát, és ha így folytatja, soha meg sem ismeri, csak harcol és harcol ellene” (Magyar Hírlap, 2000. június 29.).

Az aktív vagy passzív ábrázolások másik jelentősége, hogy a drogkérdésben érintett felek milyen gyakran jelenhetnek meg, illetve véleményüket közvetlenül mondhatják-e el, vagy azt közvetve, egy külső képviselő (legyen az egy újság publicistája, politikus vagy bárki más, aki közvetlenül nem érintett a drogkérdésben) személyen keresztül tolmácsolja a sajtó. Belátható, hogy minél nagyobb gyakorisággal jelenik meg a drogos szubkultúra (akár az érdekvédők által is) úgy, hogy álláspontját az érintettek személyesen fejthetik ki, annál inkább tűnhet a társadalom aktív tagjának, aki sorsát hathatósan befolyásolni tudja. Kutatásunk során azt tapasztaltuk, hogy nagyon kevés megjelenési lehetőséget biztosítanak a droggal összefüggésbe hozható és azt esetleg nem ellenszenvesen bemutató emberek véleményének. Ugyanakkor véleményét személyesen ismertethette egy fiatalember, aki – mivel először bukott le – elterelésre jár (ez pedig nem más, mint egy féléves megelőző-felvilágosító kezelés, és ha ezt teljesíti, az ügyészség nem emel vádat ellene):

„Ez csak egy döntés, fél évig tisztának kell maradni, nekem nem gond. Csak füvet használtam, mást sosem. Volt, aki nem bírta ki, és pozitív lett a tesztje, ezért kizárták a csoportból” (Magyar Hírlap, 2004. szeptember 6.).

A legtöbbször kulturális események vagy könyvajánlók bemutatásával ötvözve jelennek meg a drogozásról, a szubkulturális szokásokról szóló belső információk, és ilyenkor is inkább informatív jellegű a megjelenés. Ez a tapasztalatunk egybevág az Elekes Zsuzsanna és Paksi Borbála vezetésével lefolytatott vizsgálat tanúságaival. A két szociológus szerint Magyarországon a leginkább elutasított társadalmi csoport a droghasználóké, jócskán megelőzve a homoszexuálisokat, az elmeorvosi kezelés alatt állókat, az AIDS-betegeket, a bevándorlókat, a cigányokat és a színes bőrűeket. Egészen bizonyos, hogy ennek oka jelentős mértékben a „drogos” sajtóban megjelenő képe és annak általánosítása. A filmekben leggyakrabban látott kép, a drog megszerzése érdekében mindenre kész gonosztevőé tapad meg a közvéleményben. Ez a kép önmagában is hamis, általánosítása pedig különösen veszélyes.3

Tapasztalatunk szerint is gyakorta elhomályosulnak a különbségek a kipróbáló, az alkalmi használó és a függő között, a heroin és a marihuána között. Ennek azonban jó ellenpéldája is fellelhető volt abban a cikkben, amelyben nem általánosságban olvashattunk az életvezetési problémákkal küzdő, sőt életveszélybe került drogosokról. Az írás szerzője megnevezi és elkülönítve említi a szerhasználati szokást a heroinisták esetében:

„Ha a hajléktalan embereket másodrendű állampolgárként kezelik, akkor a drogfüggő hajléktalanok még hátrányosabb helyzetben vannak – mondja Miletics Marcell, aki a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány Utcafront Missziójának vezetője. […] A szenvedélybetegség önmagában is rengeteg problémát generál. Egy heroinfüggő minimum ötezer forintot költ naponta »szerre«, de akár 30 ezer forintjába is kerülhet ez a szenvedély. Ha valaki heroinfüggő, valószínű, hogy idővel elveszíti állását, s lassanként minden emberi kapcsolata megszakad. A heroin válik elsődleges szükségletévé, s hogy legyen rá pénze, apránként eladogatja lakása berendezési tárgyait, végül a lakását is, s utcára kerül” (Magyar Hírlap, 2002. január 15.).

A sztereotípiák bemutatása is fontos értékelési szempont lehet. A jelentősége a „mi” és „ők” szembenállásának bemutatásában rejlik, ezért e megnyilvánulások csoportidentitást, illetve csoportszolidaritást is kifejezhetnek. Például:

„A drogfogyasztót a határozat olyan személyként stigmatizálja, aki »nem ura önmagának«, elveszítette »cselekvési szabadságát«, önrendelkezését, társadalomra veszélyes magatartást folytat, így mintegy indokolt a legvégső eszköznek tartott büntetőjog alkalmazása is vele szemben. Egy demokratikus államnak csak akkor lenne joga a büntető igazságszolgáltatás eszközeivel beavatkozni a drogfogyasztók magánéletébe, ha három feltétel fennállását bizonyítani lehetne: 1. a drogfogyasztás szükségszerűen a drogfogyasztó önrendelkezési képességének megszűnéséhez vezet; 2. a drogfogyasztás szükségszerűen társadalomellenes cselekedetekhez vezet; 3. a drogfogyasztás megelőzésében nem áll rendelkezésre más eszköz, mint a büntetőjog” (Népszabadság, 2004. december 20.).

Egyes vélekedések szerint „a fogyasztót egyre kevésbé érdekli az iskolája, munkahelye, családja, barátai, illetve mindez csak a droggal összefüggésben lesz érdekes” (Magyar Nemzet, 2004. május 17.).

Az is előfordult, hogy a fogyasztás hatását egyéni vagy társadalmi vonatkozásban említették. Az utóbbi esetben a fogyasztó társadalmi felelőtlensége válik hangsúlyossá:

„A fű kedvelői más embereknek nem ártanak? Nyilván többségük nem jut el a gyilkosságig vagy rablásig, ám évek óta gyakoriak a hét végi diszkós autóbalesetek, amelyek egyre több áldozatot követelnek: nemcsak az »elszállt« fiataloktól, hanem a vétlen közlekedőktől is. Ezen túlmenően a fizikailag és szellemileg leépülő drogfüggő fiatalok óhatatlanul ártanak önmaguknak és családjuknak, gyógykezelésük és rehabilitálásuk sokmilliós költsége pedig a társadalmat, pontosabban az egészségükre vigyázó adó- és járulékfizető polgárokat terheli. Ezért sem magánügy a drogfogyasztás” (Heti Válasz, 2003/18.).

Az információhiány sok esetben a sajtón keresztül jut el a fogyasztókhoz. Nem mindegy, milyen üzenetet kapnak, és kik azok, akik ezeket tapasztalat hiányában interiorizálják. Fontos lenne a valósághű, objektív információfelhasználás – még egy játékfilmben is. A filmekben az egyik leggyakrabban látott kép ugyanis a drog megszerzése érdekében mindenre kész gonosztevőé; ez a kép megtapad a közvéleményben. E kép önmagában is hamis, általánosítása pedig különösen veszélyes. Az olyan televíziós sorozatok, amelyek a nézettségi indexek szerint sok emberhez eljutnak, a dilettantizmus és a valós tényeken alapuló bemutatás hiányában torz képet rögzíthetnek:

„Aki rendszeresen nézi, hallgatja, hogy a közszolgálati televízió, rádió adásaiban hogyan ábrázolják a drogozást, az már kevés dolgon lepődik meg. Főleg, ha valamennyire tisztában van vele, hogy egyes drogfajták miképp hatnak a szervezetre. Mit is lehet elvárni azok után, hogy a csendben kimúlt, néptanító célzatú »első magyar szappanopera« egyik epizódjában azt láthattuk, hogy a sármos mentőorvost »bekábítózott« fiatalokhoz riasztották egy Budapest környéki erdőbe. Mint kiderült, füves cigit szívtak az elfajzottak, de szomorú vége lett a felelőtlen kalandnak: egyikük belehalt a »marihuána-túladagolásba«” (Magyar Hírlap, 2003. május 16.).

A gyermekek különösen érintettek a kérdésben. Elemzésünk során azt figyeltük meg, hogy sok képzettársítás vonatkozott a drog és a fiatalok, a drog és a veszélyeztetett iskolások fogalmi keretre. Az egyes kábítószerek kipróbálása évről évre egyre korábbi életkorban történik. A gyerekek számára ezek a szerek külön jelentéssel bírnak, hiszen a felnőttség, a szabadság, az izgalom szimbólumai is egyben.

„Ha nálunk bármikor bármilyen fórumon fölvetődik a téma, azonnal a fiatalokra terelődik a szó, miközben senkinek halvány elképzelése sincs róla, mit gondolnak a marihuánáról ők maguk. Ez pedig több szempontból is veszélyes. A helyzet az, hogy a tízen- és huszonévesek jelentős hányada együtt él a füvezéssel mint a környezetükben meglévő jelenséggel, akkor is, ha közülük sokan nem használják. Pontosan látják a szer kockázatait, hatását, és tisztában vannak mindennel, ami hozzá kapcsolódik, ezért – mondjuk ki végre – egyáltalán nem tekintik kábítószernek! Úgy kezelik, mint egy élvezeti cikket” (Magyar Hírlap, 2003. május 6.).

A fiatalabb generáció egyes tagjainak a liberálisabb álláspont szerint a cannabis fogyasztása ellenére sem feltétlenül torzul az egyénisége, életvezetése:

„Az említett fűszívó fiatalok kinevetik azokat, akik drogosnak tartják őket, ahogy ezt tenné bármely mértékletes borfogyasztó, ha alkoholistának bélyegeznék. Ugyanolyan értelmetlen dolognak tekintik, ha a hatóságok gyógykezelésre küldenek lebukott füveseket, mint ha valakit azért kúrálnának, mert időnként megiszik egy csésze kávét. Értetlenül néznek arra, aki a kannabisz pusztító hatásáról szónokol, miután saját példájukból tudják: akik szívnak, ettől még normális életet élhetnek, adott esetben tanulnak, dolgoznak egyszerre” (Magyar Hírlap, 2003. május 6.).

Ennek ellentéteként a drogok fogyasztását a konzervatívabb álláspont inkább valamely mentális defektushoz kapcsolja, azt a képzetet erősítve ezzel, hogy a drogot használó gyenge ember:

„A drogfogyasztás ugyanis életet és társadalmat romboló, büntetendő cselekmény, és ezt tudnia kell még a legkisebb adagot elfogyasztónak is. A kábítószer ártalmas az élet testi és lelki, egyéni és közösségi vonatkozásában egyaránt” (Magyar Nemzet, 2002. december 11.).

Emellett megjelent egy olyan álláspont is, amely – a legális drogokat használva fel az érvelésben – kulturális dimenzióba tereli a fogyasztást, és régi-új burkolt kulturális értékekkel ruházza fel a fogyasztót:

„Ahogyan a kulturált borfogyasztók elhatárolják magukat az alkoholistáktól, ugyanúgy megkülönböztetik magukat a tudatosan csak marihuánát és hasist használó, általában értelmiségi fogyasztók a többi kábítószerestől” (HVG, 2003/22.).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Támogatónk

Lapunk megjelenését 2009-ben és 2010-ben az Országos Rádió és Televízió Testület támogatja.