Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 ősz – Drog rovat

Kenyeres László – Mészáros Zoltán

Kábítószerkép a nyomtatott sajtóban (3/4)

3. A főbb diskurzusok

A sajtótematizációs elemzés is jól mutatja, hogy a nagyobb port kavaró botrányok vagy a társadalmat érintő kormányzati intézkedések, szabályozások kiváltó okként hatottak, a diskurzusok java ezen időszakokhoz kapcsolható. A főbb témák a vizsgált időintervallumban a következők voltak:

1. a drogprobléma jogi szabályozásához igazodó első törvényi és stratégiai lépések – elrettentés, tiltás és keresletcsökkentés;

2. a kormányváltás és a második drogtörvény társadalmi vitája;

3. az európai uniós csatlakozásra elkészített nemzeti drogstratégia vitája;

4. a „drogtörvény” enyhítése – a büntethetőség helyett az elterelés;

5. a közoktatási törvény és a második alkotmánybírósági határozat nyomán való újraszigorítás.

3.1. Az 1999-es drogtörvény

A legfontosabb törvényi módosítások során kialakult diskurzusok közül az első intenzív szakasz az 1999-es drogtörvény körüli publicisztikáké (a jogszabály-módosításokról lásd keretes írásunkat). E szakasz politikai és társadalmi jelentőségét jelzi, hogy még a törvény beiktatását követő három évben is számos írás látott napvilágot e témában. A vélemények megoszlása leginkább (amint már korábban utaltunk rá) a politikai mező dimenziói szerint alakul ez esetben is. Az álláspontok leegyszerűsítve két ideológiai beállítódás köré csoportosíthatók, vagyis a liberális és konzervatív nézeteket tükrözik.

A törvény célja a kínálat- és a keresletcsökkentés. Jellemző a jogszabályra, hogy elsősorban az elrettentés eszközével operál, és – az elvi lehetőség szintjén, de gyakorlatilag cáfolva azt – benne rejlik a fogyasztók büntethetősége is. Az „Európa legszigorúbb drogtörvényeként” emlegetett szabályozás megítélése meglehetősen ellentmondásos, és a politikai beállítódások mentén szélsőséges irányt mutat.

A konzervatív nézőpont szerint a drogok terjedésének és fogyasztásának megfékezését a szigorú szankciók ereje szolgálja, képviselői az elrettentésen alapuló politikát eredményesnek vélik a drogkérdés kezelésében. Azáltal, hogy a fogyasztó is büntethetővé válik, a kereslet visszaszorul, vagyis a probléma mérsékelhető:

„A törvény olyan eszköz egy állam kezében, amivel irányt mutat polgárainak. A jogszabályt nem azért kell szigorítani, hogy ezentúl minden 16 éves, hétvégén füves cigit szívó gyerek hétfőn már Kufstein várában ébredjen nehéz vasban, és ott két-három évet raboskodjon, hanem hogy ez is elrettentő erőként védjen a kábítószer-kipróbálással és -használattal szemben” (Magyar Nemzet, 2000. november 30.).

„A magyar felmérések szerint az igen radikális drogtörvény bevezetése óta megállt a drogosok számának emelkedése” (Magyar Nemzet, 2001. október 25.).

A liberális nézőpont szerint az elrettentő szankció, a zéró tolerancia elvének jogi alkalmazása nem segíti a drogprobléma visszaszorítását, hanem inkább elrejti a jelenséget. Az elrettentés eredménye, hogy a probléma tényleges kezelése szinte lehetetlenné válik:

„…ezzel a szabályozással a Fidesz-kormány általános európai tendenciával fordult szembe, s a kriminalizálás nem előmozdítja, hanem nehezíti a kábítószer-fogyasztás visszaszorítását, hiszen az alkalmi fogyasztók rejtőzködéséhez vezet, akadályozza a nekik való segítségnyújtást” (Népszabadság, 2002. december 16.).

A fenti nézetet osztók további aggálya, hogy a fogyasztók kriminalizálásának köszönhetően fiatalok ezrei válhatnak stigmatizálttá:

„Európa legszigorúbb drogtörvénye – melyet Orbán Viktor nevezett így – megbukott. Bebizonyosodott, hogy a zéró tolerancia elv nem eredményes, hiszen az előző kormány által megszavazott Btk.-módosítást követően négyszer annyi fiatal került előzetes letartóztatásba kábítószerrel való visszaélések miatt, mint az előtt. E súlyos társadalmi problémának ugyanis nem lehet az az elsődleges kezelési eszköze, hogy az állam a bűnözői karrier útjára lökjön olyan fiatalokat, akik egyszer vagy néhány alkalommal megtévedtek. Ésszerű, életszerű drogpolitikára van szükség, a megelőzésnek és a rehabilitációnak nagyobb szerepe kell, hogy legyen, mint a büntetőeszközöknek” (Népszabadság, 2002. november 28.).

Emellett felmerült, hogy a probléma jogi úton történő erős szankcionálása a segítő és preventív tevékenységeket is deformálja, a jelzőrendszer (a család, a tanárok, az orvosok, a védőnők) tagjainak rossz problémamegoldó stratégiáiból adódóan:

„A drogmegelőzés keserves nevelési módszereinek alkalmazása helyett az iskolák némelyike szorgalmas feljelentővé vált, több egészségügyi dolgozó is arra érzett késztetést, hogy gyógyítás helyett besúgjon, az orvostársadalom pedig komoly nyomást érezhetett arra, hogy drogügyekben adja fel titoktartási esküjét” (HVG, 2002/40.).

„A jelenleg érvényben lévő magyar drogtörvényt csaknem négy évvel ezelőtt az Orbán-kormány fogadtatta el a T. Házzal. A drogjogi szigor alapjaiban határozta meg a kábítószer-problémával kapcsolatos gondolatokat és történéseket. A szigorítás eredménye többek között az lett, hogy a rend őreinek kellett a túlbuzgó pedagógusokat lebeszélni arról, hogy ugyan ne tegyenek már feljelentést füves cigi elszívásán rajtakapott tanulók ellen, mert ugye ennek bizonyos büntetőjogi következményei vannak, ami nem biztos, hogy éppen építő a megbotlott tizenévesek jövőjét illetően.” (Élet és Irodalom, 2002/46.).

Az objektív megítélés alátámasztásának eszközéül mindkét véleménycsoport esetén a kriminálstatisztikai adatok szolgáltak: míg a konzervatív körök esetében pozitív elmozdulásról, addig a liberális okfejtésekben stagnálásról vagy a helyzet romlásáról kaphattunk hírt – még megegyező adatsorok esetében is.

3.2. A második drogtörvény

Erős sajtóvisszhangot váltott ki a Btk. kábítószerrel kapcsolatos szabályainak 2003-as módosítása is: a kormánypártok szerint az Orbán-kormány szigorú, zéró tolerancia elvén alapuló regulái nem váltak be, a drogfogyasztót nem börtönbe kell zárni, hanem abban kell segítséget nyújtani neki, hogy visszataláljon a társadalomba. Az ellenzék ezzel szemben azzal érvelt, hogy a büntető jogszabályok enyhítése fellazítja a társadalmi rendet, megkönnyíti a dílerek dolgát, és legálissá teszi az iskolai kábítószer-terjesztést. Az újságokban tapasztalt vélemények a korábbi törvénynél tapasztalt diskurzusokhoz hasonlóan alakultak, a két oldal érvrendszere változatlan maradt.

„A kormány nagyot lépett előre a Btk. módosításával. Nehéz döntést hozott, mert a mai Magyarországon ez a racionális és szükségszerű lépés egyben népszerűtlen is. A törvénymódosítás indoklása, »kommunikálása« azonban – éppen a fentiek miatt – nagyon szerény maradt. Ami baj, mert így kevéssé befolyásolhatta a közvéleményt. A vezető politikusok feladata (is) lenne a félreértések tisztázása, a mítoszok vagy a tudatosan kialakított tévképzetek leépítése, hogy a jövőben a racionális döntések ne legyenek szükségképpen népszerűtlenek is” (Népszabadság, 2003. szeptember 29.).

A liberálisabbnak mondható vélemény szerint tehát a törvény módosítása egyrészt racionálisnak mondható, másrészt népszerűtlen, mert a közvéleményben – ahogy azt a napilapok elemzésénél is láttuk – a drog mint az „egyik fő rossz” van jelen a társadalomban. Az előző drogtörvény módosítása kvázi ellentmondott ennek a percepciónak.

„Az 1999-es törvénnyel ellentétben a mostani változtatásnak az az üzenete: a fiatal korukban, mondjuk divatból, a társaság hatására először drogozókat nem kell mindjárt a bűnözők közé sorolni, ha vállalják a gyógykezelést, vagy elfogadják azt a felvilágosítást, amelyre szükségük lehet. Az új szabályozás azt mondja: tudomásul vettük, hogy kipróbáltad a kábítószert, megértjük, hogy miért tetted, de mivel a drogozás bűncselekmény, nyilvántartásba veszünk, így ha még egyszer előfordul, akkor már komolyabb következményekkel kell számolnod. A mostani szabályozás szerint nem kriminalizáljuk azt, aki csak kipróbálja a kábítószert, aki pedig már ott tart, hogy akaratán kívül cselekszik, azaz függő, megpróbáljuk gyógyítani. Ám azokat, akik bűncselekményt követnek el, tudatosan fogyasztanak, s még inkább, ha árusítanak is drogot, szigorúan büntetjük” (Népszabadság, 2003. január 21.).

Ugyanis a törvény szerint nem büntetik meg a kábítószert kipróbálókat, azaz a rajtacsípett fogyasztót nem tekinti a társadalom bűnösnek, csak abban az esetben, ha még egyszer szembekerül a törvénnyel. Ellentétben tehát az 1999-es törvénnyel, sem a drogok kipróbálója, sem a függő személy nem kriminalizálódik, hanem elterelésen vesz részt, míg a függőknek gyógykezelésre van szükségük. A második drogtörvény a dekriminalizációra, az elterelésre, illetve a gyógyításra helyezi a hangsúlyt.

„A módosítás heves indulatokat vált majd ki, mondván: »a kormány rászabadítja a kábítószereseket a társadalomra«. A drogos fiatal a bűnözés, lecsúszás, fenyegetés, erőszak jelképévé vált az elmúlt években. Pedig mára már kiderült, hogy a szigorú tiltás és megtorlás éppen azokat kriminalizálta, akik védelmében »Európa legszigorúbb drogtörvényét« megalkották” (Népszabadság, 2002. október 12).

Ez a hangsúly tehát ellentétes a társadalom jelentős részében kialakult percepcióval, így szinte törvényszerűnek mondható, hogy ebben az időszakban megjelentek a liberálisabb állásponttal ellentétes vélemények is. Ezek általában értetlenkedésüknek adnak hangot, és a problémát egy másik megközelítésben kikarikírozva és felnagyítva tálalják. Kevésbé mutatják be a probléma hosszabb távú folyamatainak előzményeit, lehetőségét és következményeit:

„Azzal viszont lobogó orcájú igazságbajnokunk túlmegy minden határon, amikor ki akarja vonni a büntethetőség köréből azokat 18–21 éves fiatalokat is, akik oktatási, köznevelési, gyermekjóléti és gyermekvédelmi vagy közművelődési feladatok ellátására rendelt épület területén adnak át egymásnak csekély mennyiségű kábítószert, együttesen történő fogyasztás alkalmával. Mintha csak egy chicagói keresztapát hallanánk jointtól (kábítószeres cigarettától) rekedt hangon: »Fiúk, nem kell mást tenni, mint olyan egyetemistákat beszervezni terítőnek, akik maguk is fogyasztók, és a miénk lesz az egész fiatalkorú piac, ráadásul szorgalmi időben, azon a helyszínen, ahol a potenciális vevők a legnagyobb számban fordulnak elő, és ami a fő, megússzuk az egészet büntetlenül«” (Magyar Nemzet, 2002. november 23.).

A konzervatív felfogás tehát továbbra is kiáll a módosítás előtti törvény szükségessége mellett, figyelmen kívül hagyva annak a bűnügyi statisztikákban is megjelenő következményeit. Mindemellett igyekszik az első drogtörvény megalkotóinak védelmére kelni, és hangoztatni egy valóban áttörést jelentő eseményt: a drogstratégia megalkotását.

„A baloldal taktikájának fontos eleme, hogy könnyen utálhatóvá egyszerűsíti az előző, polgári kormány drogpolitikáját. Gyurcsány Ferenc ugyanezt tette, mikor azt mondta, a Fidesz úgy akarta megoldani a droghelyzetet, hogy börtönnel riogatta a magyar fiatalokat. Valójában azonban a Fidesz-kormány volt az első a rendszerváltozás óta, amely átfogó drogstratégiát fogalmazott meg” (Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

Ez azonban nem jelentette azt, hogy a kábítószer-élvező megítélése ezen az oldalon megváltozott volna, sőt az álláspont képviselői liberális állásponttal érvelve igyekeznek a drogtörvény módosítását helytelen lépésként beállítani, amennyiben az államnak igenis szükséges korlátozni az egyén szabadságát, amennyiben azzal másnak árt.

„John Stuart Mill százötven éve megfogalmazott liberális szabadságeszménye szerint az állam a másik ember védelmében igenis korlátozhatja az egyén szabadságát. Ezen az alapon kívánja az SZDSZ távol tartani otthonról a családverő férjeket. Mill, aki elismeri a lerészegedés jogát, a másoknak is kárt okozó ittasságot bűnnek minősíti. A drogfüggő fiatal pedig éppúgy antiszociálissá válik, mint az alkoholista” (Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

3.3. Az alkotmánybírósági határozat

A második drogtörvénnyel kapcsolatban meghozott alkotmánybírósági döntés szintén nagy port vert fel. Természetesen a két ellentétes oldal publicistái ezt eltérően értékelték. A liberális oldalon meglepetést okozott, és téves, elhibázott döntésként értékelték, míg a másikon érvrendszereik beteljesülését látták egy független állami szervezet oldaláról:

„Az Alkotmánybíróság minapi drogügyi határozata nem csak azért kifogásolható, mert az AB-nek »a büntetőpolitika alkotmányos korlátainak megállapítására van jogosítványa, és nem arra, hogy meghatározza a büntetőpolitikát« (Kukorelli István alkotmánybíró különvéleménye), hanem mert a drogjelenségről erősen sematikus, ideologikus és moralizáló képet alkotott” (Népszabadság, 2004. december 20.).

A liberális álláspont szerint a legfőbb probléma az alkotmánybíróság döntésével kapcsolatban annak jogkörével és döntésének okaival volt. Ezen álláspont szerint ugyanis a testület túllépte jogkörét, és erősen morális alapú döntést hozott:

„A tiltással és az azt nyomatékosító büntetési lehetőséggel az állam kinyilvánítja, hogy kerülendőnek, károsnak tart valamit, például a drogfogyasztást. A korántsem konzervatív ember hírében álló Holló András AB-elnök szóbeli indoklásában azt állította, a drogforgalmazók a társadalom közbiztonságát és köznyugalmát fenyegetik. Ez, ha akarom, önkényes, világnézeti alapú értékítélet. Ha nem akarom (és nem akarom), egyszerű ténymegállapítás” (Magyar Nemzet, 2004. december 18.).

A konzervatív oldalon ezzel szemben nem merült fel kifogás sem az alkotmánybíróság jogkörével, sem döntése meghozatalának hátterével kapcsolatban, hanem saját ideológiai alapjaira formálva tette közzé nézőpontját. Ennek legfőbb érvrendszere a társadalmi rend és biztonság köré szerveződött.

„Az Alkotmánybíróság drogtörvényről hozott határozata hideg zuhanyként érte a koalíciót és értelmiségi holdudvarát, a véleménydeformáló médiaértelmiséget. Ritka, de nem példa nélküli pillanat: a bírói testület az alaptörvény rendelkezéseiből kiindulva egyértelműen az egyik fél javára döntött el egy évek óta a közvélemény élénk érdeklődésével kísért társadalompolitikai vitát” (Magyar Nemzet, 2004. december 15.).

A konzervatív oldal régóta hangoztatott elvi állásfoglalásának egybecsengése egy független döntéshozó testület kinyilatkozásával olyan etikai haszonnal járt, amelyet a sajtó a konzervatív oldal győzelmével mosott össze.

„A bírák elutasították, hogy a kábítószer-fogyasztás ne legyen büntethető. A Fidesz és az MDF úgy véli, megbukott a kormány drogpolitikája” (2004. december 15.).

„A testület rámutatott, a drogfogyasztás és -terjesztés ugyanis nem alkotmányos jog. Akkor sem az, ha egyesek szerint a drog a »halálösztön fenntartásának« egyik eszköze, mások pedig úgy vélekednek, hogy a kábítószer-élvezet »az önrendelkezés, az önkifejezés alkotmányos jogának része«. Kábulathoz való alkotmányos jog nem létezik” (Magyar Nemzet, 2004. december 14.).

Ez alkalmat adhatott arra, hogy a konzervatív drogpolitika győzelmének hullámain újra a kormányt, illetve törvényét kritizálják. Tényközlésként jelent meg, hogy sem a kábítószer-élvezet, sem a kábítószer-terjesztés nem alkotmányos jog, és így kimondva is büntetendő cselekménynek számít, ugyanúgy, mint az első drogtörvény esetében.

3.4. Drogstratégia

A drogfogyasztás kriminalizálása és büntetőjogi aspektusai köré szerveződő diskurzusok mellett megjelentek a drogstratégiával foglalkozó publicisztikák is. A nemzeti drogstratégia a kábítószer-problémával kapcsolatban konkrétabb tennivalókat tartalmaz. Előirányozza például a kábítószerügy helyi kezelésére szolgáló egyeztetőtanácsok felállítását, a drogkutatások támogatását, az egészségügyi és a bűnügyi statisztikai rendszer átalakítását. A dokumentum szerint szükség van továbbá a drogbetegek ellátását, illetve szociális gondozását szolgáló intézményrendszer bővítésére, kiterjesztésére egyebek mellett azért, hogy ezáltal „elérjék” a marginalizálódott csoportokat, például a hajléktalanokat. A tennivalók között említi a dokumentum a lakossági-családi ismeretek bővítését a kábítószerekkel kapcsolatban, a szakemberek képzését és továbbképzését, valamint azt, hogy a továbbképző kurzusok egységes gyakorlat szerint, akkreditáltan folyjanak. Szó esik ezenkívül az iskolai drogprevenciós programok elterjesztéséről is.

A konzervatív oldalon megjelenő publicisztikák ennek fontosságára, hasznosságára hívják fel a figyelmet. E vélemények szerint a Btk. szigorítása önmagában nem szorítja vissza a problémát, ám a drogstratégiába ágyazva teljes mértékig elfogadható.

„A rendszerváltás óta ugyan több-kevesebb próbálkozás történt, hogy végre elkészüljön az egységes nemzeti stratégia a kábítószer-probléma visszaszorítására, ám csak a jelenlegi, polgári kormánynak sikerült olyan anyagot letenni az asztalra, amely elfogadható, és reális cselekvési programot, megoldást kínál. Többen emelték fel szavukat az ellen, hogy 1998-ban miért csak a Btk.-t szigorították, ha más nem történt. Való igaz, hogy önmagában a Btk. szigorítása kevés, sőt így kifejezetten káros lenne, de a stratégia részeként teljes mértékig elfogadható és támogatható” (Magyar Nemzet, 2000. november 30.).

A Btk. szigorítása tehát a konzervatív álláspont szerint sem volt jó döntés, és azok, akik ez ellen felemelték a szavukat, jogosan tették. Tehát a szigorított drogtörvény a drogstratégia keretei között nyerte el valódi támogathatóságát.

„A 2000. évben országgyűlési határozati rangra emelkedett az Orbán-kormány nemzeti stratégiája a kábítószer-probléma visszaszorítására. Mindezek együttes hatására a kábítószer-fogyasztás növekedése megállt” (Magyar Nemzet, 2002. december 5.).

A szigorított Btk. és a nemzeti stratégia eredményességét nemcsak azok elkészítésében, követhetőségében és a bennük megfogalmazott célok helyességében látták, hanem azok hatásaira is felhívták a figyelmet. A kábítószer-fogyasztás növekedésének megállását ugyanis a stratégia egyik legfőbb eredményének tekintették.

A drogtilalomnak az elmúlt években tehát két típusa alakult ki: a kriminalizált és a dekriminalizált. A kriminalizált prohibíció rendőrségi módszereket és a büntetőjog széles eszköztárát alkalmazza egyes pszichoaktív szerek használata esetén. E felfogásban az ártalomcsökkentés szemléletének és gyakorlatának megjelenése hozta a fordulatot. Ez a szemlélet elfogadja a realitásokat, vagyis a drogfogyasztás létezését. Hívei abból a pragmatikus megfontolásból indulnak ki, hogyha már vannak, akik drogoznak, tegyék ezt minél kevesebbszer és minél kevesebb káros következménnyel. Úgy tűnik tehát, hogy jelenleg két álláspont áll mereven szemben egymással: egyrészt a könnyű drogok dekriminalizációja, a kemény drogokkal kapcsolatos minden tevékenység büntetése, a fogyasztás „gyógyítása”. Másrészt minden eddig drogként kezelt anyag fogyasztásának, termesztésének és forgalmazásának büntetése, a könnyű drogok fogyasztásának esetleges enyhébb megítélésével. E két álláspont kibékíthetetlensége miatt patthelyzet alakult ki: miközben sem a választók, sem politikai pártjaik nem fogadják el a dekriminalizációs alternatívát, a lágy drogok fogyasztása egyes társadalmi körökben mindennapossá és elfogadottá vált. Ez a helyzet véleményünk szerint a jogi norma eróziójához vezethet, mivel az egyre kevésbé tükrözi a társadalmi normát. Ugyanakkor – ahogy az elemzésünkből is kitűnik – a magyarországi vitában kompromisszumos vagy harmadik alternatíva nem jelent meg.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.