Médiakutató

Lapunk 2007-es és korábbi számai kedvezményes áron (300 Ft/példány) megrendelhetőek. Rendelje meg most!

2005 tél – Nyelv rovat

Fehér Katalin

Kép, nyelv, nyelvi kép (1/5)

A vizuális kommunikáció tárgyalásakor a legtöbb esetben a vizuális médiumok – a főként az ikonok, a rajzok, a képek és a mozgóképek – kerülnek előtérbe. Ez a vizuális kommunikáció közvetlen formája. Létezik azonban közvetett, verbális formája is, amelynek kiemelt területe az úgynevezett metaforakommunikáció, azaz a nyelvi kommunikáció által közvetített vizuális képek, ideák. E dolgozat a metaforakommunikáció vizuális aspektusait vizsgálja.1

Nyelv, kép, kommunikáció

A metaforákat egyszerűsítve gyakran hívják nyelvi képnek vagy szóképnek, sőt a képek egyik fajtájaként is kezelik (lásd az 1. ábrát).

1. ábra. W. J. Thomas Mitchell képekre vonatkozó családfája

A kép fogalmi meghatározása – megfelelő körüljárással – komoly kihívást jelentene, s nem is egy ilyen vizsgálódás feladata. A metafora mint nyelvi kép megragadásához egy összefoglaló, tág képmeghatározásra van szükség, amely egyszerre tartalmazza a képek érzeteken alapuló vizuális benyomását, valamint annak gondolatstrukturáló funkcióját. E megközelítésben

„…egy kép (legyen bár »anyagi« természetű, verbális vagy mentális) egy konvenciórendszer segítségével egy adott közegben hitet, véleményt, tudást jelenít meg, azaz közvetít egy dologgal kapcsolatban” (Horányi, 1999: 185.).

Más szavakkal a kép „az elképzelő előállítás képződménye” (Heidegger, 1980: 178.).

Ha ideaként, képzetként vagy mentális képként értjük a képet, s nem szigorúan valaminek a síkban (vagy a térben) ábrázolt másaként, hasonmásként, látványként vagy tükörképként, akkor érvényes lehet a nyelvi kép elnevezés. A képzet ugyanis Ludwig Wittgenstein szerint

„…nem kép, de egy kép megfelelhet neki. […] A képzetnek inkább kell hasonlítania tárgyához, mint bármely képnek. Mert bármennyire sikerül is ahhoz hasonló képet rajzolnom, amit ábrázolnia kell, még mindig lehet valami másnak a képe. A képzetnek viszont az a tulajdonsága, hogy erről való képzet és semmi másról” (Wittgenstein, 1992: 152., 176.).

A platóni ideavilágára is utalva a képzet irányában, szándékában más, mint a kép. A képek újra és újrafogalmazzák, vagyis láttatni engedik a világ lehetséges vizuális manifesztációját – hivatkozva a képzetekre. A képzetek viszont legfeljebb visszaigazolják a képeket.2 Kölcsönhatásukban a változást a képek adják – a képzetek viszonylagos állandóságához képest. A képeket pedig meghatározott módon látjuk és értelmezzük, aszerint hogy milyen képzetrendszerbe szocializálódunk bele.

A metafora (bár lehet vizuális és verbális is) szintén a képzetektől veszi vonatkoztatási pontjait, s csak ezen túl lehet bármilyen értelemben vizuális. Képként a képzeten átszűrődve jelenik meg. Ráadásul (általában) két képzeten keresztül egyszerre átszűrődve, hiszen az azonosítás a metafora lényege. Ebben az elvonatkoztatásban keresi konkrét képekben (is) lehorgonyzásait.

Bármennyire is hangsúlyos a képzetek, illetve képzetazonosítások esetén a vizualitás, a tapasztalatok nemcsak vizuálisak. A legnagyobb nehézséget éppen az jelenti a „nyelvi kép” vagy „szókép” alternatívákkal, hogy nem veszik figyelembe: a tapasztalatok a különböző érzékekből egyidejűleg érkeznek. Ennek egyszerű oka az érzeteknek a tapasztalatszerzés során való súlyozása. A vizuális információk elsődlegesek a megismerésben, illetve tájékozódásban (Baúczerowski, 2000); egyes szakirodalmi források 90 százalék feletti értékről beszélnek (Pálhegyi, 1981). Ezt az arányt ráadásul folyamatosan visszacsatolják és megerősítik a két- vagy háromdimenziós képi reprezentációk (Donald, 2001: 252.).

Nyelvhasználatunk le is képezi ezeket az arányokat:

„…míg a látásingerek megnevezésére viszonylag gazdag szókinccsel rendelkezünk, a többi érzékelési terület tekintetében folyamatosan az inopia falába ütközünk. […] Ez az aránytalanság természetesen nem véletlen: tükrözi egyfelől az egyes érzékelési területnek az emberi létben betöltött szerepét, […] másfelől a tényleges kommunikációs igényeket: a szaglással, ízleléssel, tapintással kapcsolatos ingerekről, érzetekről és képzetekről viszonylag ritkábban szoktunk beszélni” (Benczik, 2000).

Általában nem beszélünk a tapintás vagy a szaglás stb. képzetéről. Ehelyett vizuálisan dominált érzetkomplexumokat feltételezünk, amelyek a tapasztalatok egymásra rétegződésében és kölcsönhatásában jönnek létre, s amelyek hatására gondolkodásunk vizuálisan meghatározott.3 Ezek a mentális képek ugyan a fogalmi gondolkodást teszik lehetővé, ám éppen ezért nem rendelkeznek pontosan meghúzható határokkal: „a képzetek jellegzetesen illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek” (Nyíri, 2001: 60.). Ennek az az oka, hogy egyfelől közvetlen forrásaikat a pillanatnyi benyomások jelentik,4 másfelől a kommunikáció során szociális reprezentációként a címkerendszerek dinamikája hat rájuk:

„Nemcsak azt szabályozzák szükségletek és előítéletek, hogy hogyan lát (valaki), hanem azt is, hogy mit. A szem szelektál, elutasít, szervez, diszkriminál, társít, osztályoz, szerkeszt” (Goodman, 1968: 28.)

– ahogyan a címkék, s ezen belül elsősorban a metaforák is adott útvonalakon terelik az elmét.

A címkerendszerek dinamikája a nyelvhasználat címkéző funkciójának rugalmasságán alapszik. Mozgatórugója a metaforaműködés. A metaforák ugyanis (legalább) két érzetkomplexumot kapcsolnak össze (legalább) két mentális képpel. Az integrált érzetkomplexumok pedig a vizuálissal párhuzamos vagy adott esetben azt helyettesítő többi érzékelési módot is automatikusan feltételezik. A metaforák, illetve a nyelvben szereplő valamenynyi címke viszont ezzel párhuzamosan folyamatosan vissza is csatol, azaz visszahat a mentális képekre. Allan Paivio ezt hívja duális kódolásnak (dual coding) a nyelvi, absztrakt rendszer (vö. verbális reprezentációk szekvenciális felépítésével) és a vizuálisan feldolgozott, illetve más percepciókkal megjelenített konkrét tárgyak és események információi együttesen teszik lehetővé a metaforaalkotást és -befogadást (Paivio, 1979: 307–328.).

A metaforák tehát e két kódolás együttes eredményei: egyidejűleg két asszociációs folyamat megy végbe a közlés-funkció, a hosszú távú memóriához való hozzáférés és a kognitív befektetés integrált csomagja érdekében. A két rendszer önállóan működik, ám információcserére alkalmas, azaz nyitva áll a metaforaműködés számára. Az absztrakció és a konkretizáció egyszerre működik, kölcsönhatásban van, rezonál:

„A világ nyelvi képének az elmélete arra az elvre épül, hogy a természetes nyelvben a valóságnak nem az izomorf képe, hanem annak emberi interpretációja, értelmezése tükröződik. A folyamat eredményeként az ember memóriájában létrejön egy belső mentális valóság, egy információs térkép. […] a metaforák […] intuitíve azért érthetők az átlagember számára, mert a nyelvben rögzült világ víziójából erednek” (Baúczerowski, 2000).

A vízió pedig alapvetően vizualitást feltételez, amelyhez a további percepciók a megismerés és az értelmezés számára csak a szükséges – és a közlés szándékát tekintve kognitíve gazdaságos – módon jelenhetnek meg (például szinesztézia5 használata).

A metafora mint nyelvi kép, azaz a vizuáldominancia a címkerendszereink kialakításában a gesztuskommunikációra vezethető vissza. Már a mimetikus gondolkodásból a mitikusba való átmenet is a gesztikuláción keresztül ment végbe:6 a nem verbális és a verbális közötti közvetítőként szolgált. Merlin Donald szerint

„…az ikonikus és a metaforikus gesztusok is közvetlenül a perceptuális metaforákból dolgoznak; talán nem annyira szó szerintiek, mint a legtöbb (néma)játék, jelentésük azonban még mindig az epizodikus reprezentációk közvetlen használatában van. […] a gesztus nyelvi kontextusából nyeri sajátos jelentését; egy gesztus inherens jelentése azonban teljesen mimetikus” (Donald, 2001: 204.).

A gesztusok jelentés-összefüggései mentén alakult ki tehát a beszéd, azaz a metaforikus nyelvhasználat és a gondolkodás egymásra épülő, komplex rétegződése.

A megismerő és a kommunikáló ágens saját fizikai valójából indul ki, s vizuális tájékozódási dominanciájában önnön kommunikációja elsősorban gesztusain és annak vizuális kontrollálhatóságán alapul. „A látó szem lényegileg egy testhez tartozik, mely egyben kéz is, hangképző szerv is, gesztus és nyelv révén teremtő tevékenység” (Lévinas, 1997: 48.). A gesztusok azonban különböző kontextusokban különbözőképpen működnek.

David McNeill a gesztikuláció három fajtáját különböztette meg (McNeill, 1985). Ezek párhuzamba állíthatók a fenti, donaldi metaforikus gesztusfelosztással. Az első az úgynevezett ikonix, amely a levegőben kirajzolódó konkrét képeket jelenti, s már két és fél éves kortól a kommunikációs tevékenység alapeleme. A második a narratíván kívüli, intés formájában megjelenő megjegyzéseket foglalja magában. A harmadik pedig az úgynevezett metaforix, amely a levegőben kirajzolódó absztrakt képeket nevezi meg, s öttől kilencéves korig egyre elvontabban fejezi ki az adott kommunikációs tartalmat. Itt érdemes utalni a korábban kiemelt, körülbelül 11 éves kortól megjelenő nyelvi metaforahasználatra, amely tehát a gesztusnyelv elvonatkoztatását és bonyolultságát előfeltételezi.7 A gesztusok kardinális szerepét a vizuális gondolkodás és a metaforikus nyelvhasználat kapcsolatában az afáziakutatás8 eddigi eredményei is alátámasztják: egyes gesztikulációk ugyanis bizonyos afázia esetén eltűnnek (McNeill, 1985).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2009.   ::    Főoldal   ::    Impresszum   ::    Szerzőinkhez   ::    Beköszöntő
Keresés:
Rovatok
Archívum
Pódiumbeszélgetések

A frankfurti és a birminghami iskola. Császi Lajossal és Istvánffy Andrással Bajomi-Lázár Péter beszélget. A Budapesti Gazdasági Főiskola és a Médiakutató pódiumbeszélgetése, 2009. november 9.

Pártosság vagy pártatlanság? A mai magyar média. Médiakutató Pódiumbeszélgetés 2010. szeptember 16.

Támogatónk

A Médiakutató megjelenését az Open Society Institute magyarországi Szükségalapja támogatja.